_

Bevezetés: Az indulás

Jolán, aki eddig mintaképe lehetett volna a takaros, kispolgári asszonynak, egy napon azzal lepett meg, hogy levágatta a haját. Nagy családi megbotránkozások következtek, de őt nem lehetett többé visszapörölni a szalagokkal föltornyozott kalap alá és a vak négy fal közé. De ez a szokatlan frizura az utcát se hagyta békességben, ha együtt mentünk valahová, a kültelki emberek megfordultak utánunk, s a gyerekek utánunk küldtek egy-egy kődarabot. Később a Gödrös is kecskeszakállat növesztett, s mint valami megszelídített Lucifer élt közöttünk a vörös pamaccsal az állán. Kétségtelenül Újpest és Angyalföld legkülönlegesebb figurái voltunk.
Az asszonynak sem ízlett már a gyárba járás. Később ki is maradt a munkából, s egy festő ismerősünk Gödrössel együtt beajánlotta modellnek. Gödröst Júdásnak, őt pedig Krisztusnak állították be az epreskerti akadémián. Most már ő is egészen közénk tartozott. Együtt jártunk be az egyletbe, és együtt jártunk be a kávéházba. Itt, ahol akadtak hozzánk hasonló alakok, jól éreztük magunkat, de az egyletben alig is álltak velünk szóba. De hiszen milyen tág és sokszínűen boldogító volt körülöttünk a világ. A buta, szemforgató embereken kívül még voltak nagyszerű könyvek, regények és versek, és mi összehangoltan és értelmesen tudtunk együtt élni a könyvekkel.
A szabók egyik csoportjának a matinéján, ahol Kosztolányi is felolvasott, kezembe került a költő Négy fal között című verseskönyve. Eddig alig éreztem valamit ez iránt az író iránt. De most, hogy A bal latorhoz című versét elolvastam, megváltozott róla a véleményem. Erős és komoly vers volt ez.
Később a magyar szonettek sorozatban is találtam olyant, ami tetszett nekem. A könyv újabb vitaanyagot adott elénk, és sokáig foglalkoztunk ezzel a részünkre újonnan felfedezett költővel.
De mégis Ady, ő volt a legnagyobb mind között.
Egyik este nagy disputa közben azt mondta a Jolán:
– Lássátok, fiúk, ha én nektek lennék, elmennék Párizsba. Ott mégiscsak más élet lehet, mint nálunk.
Megindult a szabad és vakmerő fantáziálás.
– Párizs, Párizs.
– Embersűrű gigászi vadon – szavalta a Gödrös, s vörös kecskeszakálla lobogott az éjszakában.
– Menjetek, fiúk – mondta az asszony újra. – Aztán írjatok, és én is elmegyek utánatok.
Már nem volt mit okoskodnunk.
– Elmegyünk! – mondtam. – Aztán írunk, és te is jöhetsz!
A Gödrös gyerekesen lelkesedett.
– Holnap elindulunk.
Ennyi volt az egész.
S másnap délben hármasban kimentünk a hajóállomáshoz. Csomagok nélkül és minden nélkül. Nyolcvanhárom krajcár volt a zsebemben.
Jegyet váltottunk Pozsonyig – úgy határoztunk, hogy onnan aztán gyalog megyünk tovább.
Elbúcsúztunk az asszonytól, aki a Gödröst is megcsókolta.
A hajóból integettünk és kiabáltunk ki a partra. Úgy láttuk, hogy sír.
Aztán harangoztak és sípoltak, és a hajó lomha, nehézkes mozgással megindult velünk a Dunán fölfelé.
Csütörtök délután hat óra volt.

1. Budapest és Bécs között

1.

Az ember élete kiteljesedik.
Másodszor indultam útra, hogy életemet kiteljesítsem. Nem tudatos megmozdulások voltak ezek, pontosan nem tudtam volna megmondani, miért és merre akarok menni, de valahol a legbensőmben dolgoztak a vágyak, s minden óra újabb és újabb erőfeszítést szült bennem a cselekvésre. Más huszonkét éves fiatalemberek elbutulásig iszákoskodtak, vagy békességes családi élet megalapozására gondoltak, s én csak úgy megkötetlen ösztönnel elindultam az idegen világba, amiből csak a másoknak érthetetlen versekből s a hazudozni szerető Gödrös fecsegéseiből tudtam valamit.
Életemben először voltam hajón. A jelzőharang kongatása még benne zúgott a fülemben, a víz ringatott bennünket, hogy nevetnem kellett ettől a részeg mozgástól, s a parton, a nyüzsgő emberek között még láttam a fehér kendővel integető asszonyt. Nem éreztem, hogy eltávozom tőle, nem éreztem semmit, csak éltem az életemet, amit ha értékelni tudtam volna, bizonyára határtalannak és nagyszerűnek találtam volna.
Ránéztem Gödrösre, és láttam, valamiért szomorú.
– Félsz?
– Nem. Hiszen semmi az egész!
– Az a jó, hogy te tudsz németül. – Mintha nem hallotta volna, kitért a válasz elől. A part felé nézett, és azt mondta:
– Jó lesz, ha majd ő is utánunk jön. Írunk neki?
– Ki tudja, mi lesz holnap…
Elúsztunk az állomástól, az asszonyt már nem lehetett látni, de nem is kívánkoztam utána. A nyugtalan víz, a mozgó alkotmány, amin nyugodtan álltunk és a sötétedő ég tartottak maguknál.
Az összekötő hídnál újra találkoztunk az asszonnyal. Villamoson kiutazott Újpestre, s mire mi a hídhoz értünk, ő már ott állt a hatalmas pillérek fölött, kiabált, integetett, és valami papírszeleteket dobált a hajónk felé. Nem egyedül volt. Egy régi ismerősünk, egy Csitér nevű ember állt mellette, aki csámpás lábaival és vigyorgó ábrázatával már hónapok óta lődörgött az asszony körül, s akit én, nem tudtam volna megmondani, miért, összetalálkozásunk első pillanata óta nem szerettem, majdnem gyűlöltem. A korláton át kinyújtózkodtunk a repülő papírszeletek után, de nem tudtunk egyet sem elfogni.
Kíváncsi voltam az asszony üzeneteire, bizonyára valami fontosat akart mondani. Ezt így éreztem pillanatokig, aztán hirtelen mindennek az ellenkezője, és szokatlan nyugtalanító gondolatok születtek meg bennem.
– Láttad a Csitért?
– Láttam – mondtam közömbösen.
– Kijött, hogy megnézze, csakugyan elmentél-e. Azt hiszi, most már az övé lesz.
Nem feleltem. Mi mondanivalója is lehetne az ilyesmiről az embernek. Ha jól meggondolom, semmi közöm nem volt ehhez az asszonyhoz, okosan teszi, ha elmegy a Csitérhez. Hangosan mondtam:
– Éppen jó lesz neki avval a csámpás lábaival és avval a ferde ábrázatával.
Gödrös nem kérdezte meg, kiről beszélek, bizonyára ő is az asszonyra gondolt, és szavaim beleillettek a gondolatmenetébe.
Lekerültünk a hajóba. Kevesen voltunk, még alvásra is elegendő hely jutott a kemény, ide-oda tántorgó padokon. Nem ismertem senkit, és nem is néztem meg közelebbről senkit. Nem voltunk még éhesek, de mit csinálhattunk egyebet, Gödrös elővette a cókmókját, és szótlanul enni kezdtünk. Lehet, most hogy minden köteléket elvágtunk sokszor kényelmetlen és sohasem kielégítő múltunktól, vidámaknak és gondtalanoknak kellett volna lennünk. Gödrös, mint a kérődző kecske, mozgatta hegyes, rózsaszínű szakállát, és én mértéktelenül elfáradtam vagy elálmosodtam valamitől, s nem tudtam rendet teremteni a fejemben összeszaladt gondolatok között. Sem érzéseimben, sem gondolataimban nem találtam egy fix pontot, amibe megkapaszkodhattam volna. Nem értettem meg, hogy mi baja lehet Gödrösnek, de rám bizonyára a nedves párákkal telített levegő volt ilyen nyomasztó hatással. Ledőltem a padra, úgy éreztem, kegyetlenül álmos vagyok, és nem tudtam lehunyva tartani a szemeimet. Fáztam, hogy összevacogtak a fogaim.
– Alszol? – kérdeztem Gödröstől, aki a pad hosszában a fejem fölött feküdt. Nem válaszolt. Neki jó – gondoltam –, ő itt is el tud aludni, mint ahogyan valami furcsa, szinte beteges közömbösséggel Mária díványán is el tudott aludni. Nyugtalanul egyik oldalamról a másikra fordultam, a kemény deszka törte a csontjaimat, és éreztem, hogy a hideg belefúr, beleharap a testembe. Később fölkeltem, nyugtalanságom ide-oda csavargott velem a hajón.
Fáztam és álmos voltam. Akárha valami nagy mulatozás után elrontottam volna a gyomrom, pálinkagőzzel és oktalan szomorúságokkal telezagyváltam volna a fejem. Sose hittem volna, hogy ilyen nagy különbség lehet megszokott csavargásaim és egy ilyen közönséges hajóutazás között. A szél, ami átjárt a huzatos hajón, a víz közvetlen folytatásának érződött, hideg és szinte fullasztóan nedves volt. Később a gépház fölé kerültem, s a dolgozó emberek látása, a fénylő géprészek sikamlós játéka, a mozgások hangja kissé megnyugtatott. Az utóbbi időben sokat voltam munka nélkül, már szerettem is a felelőtlen tétlenséget, de mégis most éreztem, hogy nem halt ki belőlem a munka szeretete. Kívántam lent a gyönyörű gép mellett s a félig levetkőzött munkások között élni. A fölszálló párák átmelegítették a vérem, s a gyors, egyöntetű mozgás szépségekkel s újdonságokkal etette a szemeimet. De a hideg dunai szél dolgozott mögöttem, vékony kabátom alatt hátba támadt, és megfájdította a tüdőmet. Valami helyet kerestem, ahol pihenni lehetne. A kémény tövébe húzódtam, háttal a meleg pléhnek támaszkodva elaludtam… Milyen ismerős és milyen mindennel kielégítő itt az élet. A kertajtón most jött be Mária, s egy szalagon nagy, nemes fajtájú házinyulat vezetett maga mellett. A másik oldalán a jutagyár van a hóna alatt, látom tehát, hogy mind a két keze le van foglalva, s valami más két kézzel, de mégis ugyanazokkal, barátságosan integet felém. Örültem neki, hogy látom, és éppen el akartam tőle kérni a házinyulat, mikor ő nevetve szárnyra kelt, és a házinyúl a Jolán volt csúnya, szalagos kalapban, és csúnyául kancsalítottak a szemei. – Te vagy az? – kérdeztem akaratlanul, és elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen látnom. A szemeim előrenéztek, de keresztül a fejemen hátrafelé is láttak. Határozottan csúnya volt ez az asszony. Mi a fene az, ami mégis mindig megmutatja nekem. Hogy észrevétessem, semmi közöm hozzá, hangosan énekelni kezdtem… Arra ébredtem, hogy egy hajóslegény a kéményhez kocogtatja a fejemet, és így költöget:
– Menjen a helyére – mondta –, van elég üres pad, aludjon ott.
Fölálltam, s most még jobban fáztam, nem volt bennem életkedv, mint valami gép mozogtam szinte öntudatlanul. Gödrös, mintha kiesett volna a világból, mozdulatlanul aludt. Semmire se gondoltam, keserű ízekkel a számban magamra maradva vártam, hogy megvilágosodjon a reggel. Aztán a Gödrös is fölkelt, s mielőtt a többiek mozdultak volna, a födélzeten nekivetkőződve megmosakodtunk. Friss volt a reggel, tiszta és szűziesen illatos. A nap melege kiölte belőlem a tétlenséget, egészségesen mozgott a vérem, láttak a szemeim, és hallottak a füleim. Eddig mindig közömbösen álltam szemben a természettel, s a Duna két partját most szépnek, eleven, lüktető testeknek éreztem a hegyeket, s szinte hallottam a távoli fák növését és a kiterített mezőfoltok lélegzését.
– Nézd – mondtam Gödrösnek. – Az élet csakugyan él. – Ő szaporán fecsegett, és éppen olyan gondtalan és vidám volt, mint én. Az egész múltam, mint valami súlyos kölönc, leszakadt, elmaradt tőlem.
– Bécsben keresünk munkát, s ha dolgozni tudunk, többet vissza se megyek Pestre.
– Persze – válaszolta Gödrös. – Jól megtanulunk németül, és írni is így fogunk.
Már késő délelőtt volt, mindenki feljött a hajóra. Így utaztunk délután ötig, mulattunk az emberek fecsegésein, néztük a lányok meztelen karjait, s akiket érdemesnek tartottunk volna szerelemre, azokra trágár, buta megjegyzéseket tettünk. Az otthoniakról nem beszéltünk. Én nem is gondoltam rájuk, teljesen a pillanatoké voltam. Ilyen jól csak az állati tisztaságban érezheti magát az ember. A tegnap elmaradt, s a holnap nem érdekelt.
Frissen és mindenre elkészülten érkeztünk Pozsony alá. A hajón még annyira se vettük komolyan a sorsunkat, hogy a legközelebbi teendőinket megbeszéltük volna. Az első embertől, aki valami kőmíves lehetett, megkérdeztük, van-e Katolikus Legényegylet a városban.
– Tudja a fene – mondta az ember –, mesteremberek maguk?
– Igen – felelte Gödrös. – Facérok vagyunk, valami szállásfélét keresünk.
– Szervezett munkásoknak van itt helye az Otthonban, de a huligánokat egye meg a fene.
Gödrös egyszerre beletalálta magát a helyzetbe.
– Szervezett munkások vagyunk mi is, csak azért kerestük a Legényegyletet, hogy éppen jól összepiszkítsuk az ágyukat.
Az ember kezet fogott velünk, és megadta a Munkásotthon címét. Ekkor már este volt, a Duna felől fújt a szél, megint fáztunk, és mind a ketten éreztük a tárgytalan szomorúságot. Az Otthon gondnoka előtt igazoltuk magunkat könyvecskéinkkel, elfogadta, elvtársnak szólított bennünket, és szíves volt hozzánk. Levest és főzeléket kaptunk vacsorára, valamikor ő is dolgozott Pesten, az ottani dolgok felől érdeklődött, és éreztük, hogy tiszteli bennünk a nagyvárosi jövevényeket.
– Mielőtt aludni mennének, vetkőződjenek le az elvtársak. Ruhájukat akasszák föl erre a fogasra.
Egy rosszul világított pincefolyosón voltunk. A falakból hosszan előrenyúlt fogasok álltak ki, a rájuk dobált ruhadarabjaink mint valami akasztott hullák árnyékolták be a fehér falakat. Nem értettük meg, miért kellett így előre levetkőződnünk. Mikor elkészültünk, vacogva, ágyékunkon összekapott kezekkel szaladtunk az előttünk járt gondnok után.
Egy fehérre meszelt szép pincehelyiség volt a háló. A falak körül megvetett vaságyak sorakoztak, akárcsak egy kaszárnyában vagy kórházban. A gondnok meggyújtotta a mennyezet közepéről lecsüngő lámpát, egyedüli lakói voltunk a szobának. Az ágyak, mintha nedvességgel szívták volna tele magukat sokáig, szinte megdermesztették a testünk, aztán egyszerre hazakerültünk, a meleg takaró alatt gondtalanul éreztük életünket.
– Hát nem bolond az, aki dolgozik? – mondta röhögve Gödrös. – Ha ez továbbra is így megy, nincs az a pénz, amiért munkát vállaljak.
Áradozva sokáig beszélgettünk, de megint nem okosan a jövőbeli terveinkről, csak úgy a levegőbe. Aztán magától kialudt fölöttünk a lámpa, nem emlékeztünk rá, hol jártunk, mit cselekedtünk álmainkban, korán reggel készen voltunk az útra. A gondnoktól visszakaptuk igazolványainkat, és néhány fillért is adott.
Tagadhatatlanul benne voltunk a csavargásban. Kis ennivalós csomaggal az üres országúton meneteltünk Bécs felé. Csendőrrel vagy más hatósági emberrel nem találkoztunk. Jó kedvünk volt, romantikus vándornótákat énekeltünk, s észre se vettük, hogy átkerültünk a magyar határon. Gödrös még otthon azt mondta nekem, hogy tud németül, s így teljesen rábízva magam, minden belső kétségek nélkül mozogtam előre. Otthon az egyletben üldögélő emberek voltunk, csak kényszerűségből, csak ritkán végeztünk valami munkát, izmainkba mégse állt be a fáradtság.
– Mit csinálhat most Jolán? – kérdezte minden átmenet nélkül Gödrös.
– Biztosan az egyletben ül a Csitérje mellett – hümmögtem kedvetlenül. – Még akkora ökröt se láttam soha, mint az a marha tanító.
Megint kint voltunk a víz partján, megettük az utolsó falatainkat, s mikor újra nekiindultunk, már fáradtak és szótlanok voltunk. Magamban káromoltam magam, hogy ilyen könnyeden indultam neki az útnak, s végtelen áhítattal gondoltam valami meleg zug felé, ahol eldűlhetnék pihenni érzéketlen nyugalommal.
Későn este volt, mikor Bécsbe érkeztünk.