_

21-22. Párizs

21

Párizs már ránk vetette árnyékát, nyolcvan kilométert meneteltünk egyhuzamban nappal és éjjel, leégett tarlókon és elnyűtt hidakon át, és látomásaink voltak, s idegen szagokat éreztünk, idegen hangokat hallottunk, idegen színeket láttunk. De lehet, hogy ez csak a túlfeszített meneteléstől, idegeink kimerüléséből lombosodott így föl. S mindent végigéltünk, és túl voltunk a materiális szenvedéseken. Puszta tudata annak, hogy Párizs közelébe érkeztünk, fölgyújtott bennünket, és kiteljesítette bennünk az embert, aki eddig tétlenségre volt kárhoztatva. Már nem a mában, hanem a holnapban éltünk. S csak vittük magunkkal a testünket, mint egy fölösleges terhet.
Szittyát nagyon legyengítette a betegsége, és a mögöttünk hagyott nyolcvan kilométer több volt neki ezeréves kálváriajárásnál.
– Nem bírom – mondta –, nem bírom tovább – s keskeny szája széle fehér volt, s a szemei nem tudtak megakadni egy dolgon, s a háta meggörbült a leválthatatlan súlyok alatt. Két árok között mentünk az országúton, imbolygón, mint egy nádszálnyi hídon, s Szittyát egyszerre elöntötte valami görcsbe rángató idegroham. Elvágódott a földön, artikulátlan hangokon panaszkodott, s mintha haragudott volna rá a föld, megvonaglott alatta, hogy magasra földobódott az elfáradt, összetört test.
Én is fáradt voltam, csak a jó remények feszítették bennem az erőt, tehetetlenül néztem a vergődő embert. És egyedül voltunk, és mégis segítenem kellett rajta. Összekuszált feje nagy koppanásokkal esett le a földre, aztán felemelkedett, hogy újra visszazuhanjon. Nem tudtam okosabbat kitalálni, egész nehéz testemmel ráfeküdtem az ő görcsbe rángatódzó testére, s minden energiámat arra koncentráltam, hogy békességbe kényszerítsem az alattam fekvőt.
Nehezen nyugodott meg, de mégis nem ez volt az az óra, amelyik véglegesen kidobja őt az életből. Nemsokára megint mellettem járt, csöndesen és sötéten, mint az árnyék.
Már láttuk Párizst, és láttuk a megváltás kapuit, égbe szaladt tornyok mögött az ígéret földjét sejtettük, emlékeztem Zola hús és vér regényeire, és nemsokára ott leszünk a Szajna-parton, ahol Ady nyomdokaiba lépünk, ahol virágot vásárolt Guillaume Apollinaire, a kubista költő. S az összeroskadás pillanatai kísértettek, s csak vontattuk magunkat az utolsó akaratunkkal, s most hallottam, mint valami rossz gépnek a részei, csikorognak a térdeim. Bizonyosan ez volt eddig az én legnagyobb elfáradásom.
– Gyere – mondogatta Szittya. – Csak még egy negyedóra, csak még néhány percig tartsd magad, s akkor egyszerre minden rendbe jön.
Éreztem, megfogja a kezemet, vezet, mint az inaszakadtat és világtalant, s valóban nem láttam, hogy hol járunk, s a sötét házak rám feküdtek, s egyszerre elfelejtettem önmagam, és elfelejtettem a világot.
Egy padon tértem magamhoz. Meleg virsli és olajba sült krumpli volt a kezemben.
– Egyél, barátocskám, ez a kis meleg eledel talpra állít, hiszen nem vagy te még aggastyán. – Ott állt előttem Szittya, és duruzsolt melegen, mintha most benne lakott volna az apám és anyám egy személyben.
– Köszönöm – mondtam –, látod, mégis jó, hogy kitartottunk egymás mellett, előbb majdnem te, most meg majdnem én haltam meg.
– S meglátod, mégis érdemes volt mindazt végigcsinálni, amit végigcsináltunk. Az utak elmaradtak mögöttünk, itt vagyunk Párizsban, a szép nők és a kiteljesedett művészetek városában. Most fölmegyünk a magyar egyesületbe, s ha össze tudunk koldulni ott egy kis pénzt, éjfélkor már lefeküdhetsz valamelyik szép francia lány mellé, és holnap ebéd előtt osztrigát fogunk enni, s egyáltalában megláthatod, hogy aranyból és gyöngyházból van az élet.
Megettem a virslit s az olajban főtt krumplit, és fölmentünk a magyar egyletbe. Szittyát már ismerték itt, nem valami nagy szeretettel fogadták, de énhozzám jók voltak, és kérés nélkül pénzt gyűjtöttek a részemre. Az egylet tagjai mesteremberek voltak, legtöbbnyire szűcsök és szabók, jól kerestek, beszédjükbe belekeverték a francia szavakat, és sokan voltak közöttük ideális anarchisták. Nagy csoportokban ültek az asztalok körül, vitatkoztak az államhatalom kisajátításáról, a szabad szerelemről és sok olyan dologról, ami teljesen ismeretlen volt eddig előttem. Nem szóltam bele a vitába, nem osztottam a nézeteiket, de ahhoz még nem voltam elég erős, hogy részemre eredményt ígérő harcba kezdhettem volna velük. Nem visszavonuló, csak éppen nem támadó voltam. S persze hogy éjfélkor nem feküdtem le a beígért francia lány mellé. Még mindig a régi keréknyomokon voltunk, így az Asylba mentünk ki aludni. De itt nem kellett ragályos nyavalyáktól és férgektől irtóznunk. Fehér falak között, fehérre vetett ágyakban aludtunk, mint a hercegek. És majdnem addig aludhattunk, ameddig nekünk jólesett. Hajnalban mintegy mechanikus kényszerűségből felnyíltak a szemeim, ki akartam ugrani az ágyból, de hogy észrevettem, körülöttem még mindenki alszik, csöndben visszaloptam magam a takaró alá.
Reggel nyolckor egy szolga jött be a szobába, és nikkelcsengővel fölcsengetett bennünket.
Talán eddigi egész életemben ilyen tiszta és megvidámító reggelem még nem volt. De miért, de miért tart nálam minden jó csak ilyen rövid ideig? Kétségtelenül a párizsi Asyl szebb és melegebb fészek volt az én eddigi összes otthonaimnál, de sajnos, csak egy éjszakára kapott benne szállást az ember. Látszott, a franciák az egészet csak jó hírterjesztőnek tartották fönn, minden megszorultnak menedéket adnak benne egy éjszakára, életébe belevésik a fehér ágyak emlékét, aztán becsukódnak előtte a kapuk, senki se törődik vele többé. A második éjszakát már a zsidó negyed menhelyében töltöttük, ismét a régi piszokban és nyomorúságban. De itt se a tipikus koldusok és megválthatatlan csavargók között. Az 1905-ös forradalom zsidó emigránsai gyűltek itt össze. Itt ismerkedtem meg a forradalom igazi fanatikusaival, a könyveket bújó csodavárókkal és a tett propagandistáival. S ha testben és lélekben megmart a menhely nyomorúsága, ezek a nyomorúságos szegény emberek, hogy érdemes legyen élnem, tűzzel és vörös virággal vetették be az agyvelőmet. Sötét kis fülkében nagy családok éltek együtt, dologtalanul, egészen beleveszve a jövő kifantáziálásába és végeszakadatlan vitáikba. Hogy a hatóságok figyelmét eltereljék magukról, mint foltozószabók voltak bejelentve, minden fülkében egy kis műhelyasztalka állott elszabdalt, összefércelt rongydarabokkal teli. Ez éppen elegendő volt arra, hogy a hatóság embereit félrevezethessék velük, s ők nyugodtan kibonthassák problémáikat, majszolhassák olajos heringjeiket, és naphosszat ihassák keserű teájukat. Nem átkozódtak ők és nem dühöngtek, mint az én eddigi elvtársaim. Látszott rajtuk, tragikus emlékekkel telítettek, voltak köztök, akiknek szárnyukat szegte a megbukott forradalom, ezek a búskomorságig magukba merültek, a reménytelenség vizein hajóztak, és az öngyilkosság árnyékai kísértettek körülöttük. Voltak, akiket így megverten is a magasba kényszerítettek emlékei. Nem reménytelenek, csak komolyak, minden lépésüket megfontoló taktikusok lettek az elbukott harc után. Egy Dávid nevű ember, akinek fél tucat gyereke és csak egy szeme volt, így beszélt:
– Hogy bennünket letörtek, az nem jelenti azt, hogy ők megerősödtek. Marx szerint a proletariátusnak történelmi hivatása van, szerintem pedig a cár már betöltötte történelmi hivatását. Az orosz paraszt, ha istenhívő is, nem embergyűlölő, és azért szereti az Istent, mert ő is hozzá hasonlóvá kíván lenni. Él benne a megtisztulás utáni vágy, s csak az a kérdés, ki tudja ezt a ma még misztikus vágyakozást a forradalom hajtóerejévé átváltani. Én anarchista vagyok, hiszem, hogy meg lehet csinálni a nagy emberi közösséget, de nem vagyok híve a tett propagandájának. A cár fölrobbantása még nem jelenti a társadalom morális és gazdasági átalakulását. A cár csak a feudális ideológia szimbolikus megszemélyesítője. Ha Miklóst megöljük, helyére jön Mihály, hiszen majdnem sértetlenül él még az eszme, amely az uralkodó törvényeket megfogalmazta és az uralkodó személyeket trónra emeli. A dolgokat alapjukban kell megváltoztatni. Nem elég a földalatti konspiratív munka, a tömegek ideológiai átépítése kell ahhoz, hogy a társadalom gazdasági és politikai formáját át lehessen építeni.
– De gondold meg, Dávid, hogy mit beszélsz. Te azt mondod, az embereket ideológiailag kell átformálni, de gondold meg, hogyan történhetne az meg a cárizmus alatt, ahol se szólási, se sajtószabadság nincsen. A te okoskodásod hasonló Tolsztoj gróf megszállottságához. Ő azt mondja – tisztuljatok meg, legyetek Istenhez hasonlóak, akkor a mi mai gonosz földünk átváltozik Isten országává. Ezt én meg is értem, hogy Tolsztoj gróf így prédikál a ganéjban élő parasztoknak. De hogy mondhatnánk ugyanazt mi is? Magasabbrendű emberek csak a magasabb társadalmi rendű formák között fejlődhetnek ki. Ha Moszkvában megmaradtak volna a munkástanácsok, azok megteremtették volna az emberi fejlődés alapjait. Új iskolákat nyitottak volna meg, és csökkentették volna a pálinkafogyasztást. Most, hogy megvertek bennünket, a paraszt előtt még jobban elzárják az iskolát, s a falukban és városokban még több lesz a pálinkafőző.
– Mit csináljunk tehát?
– Vagy hisszük azt, hogy a saját erőnkből és mindenáron átformáljuk a világot, vagy nincs egyéb tennivalónk, mint amire a kétségbeesett regényírók tanítanak bennünket. Csapjuk falhoz a fejünket, hogy szétloccsanjon, mint valami éretlen tök.
– Ajvé – sóhajtottak kórusban –, ajvé. Ha rossz a világ, és meg se tudjuk javítani, akkor össze kell törni.
Németül beszéltek, ott ültem közöttük, és Dosztojevszkij ördöngöseire emlékeztem. Valami sötét, elsüllyedt világban éltek ezek az emberek, áttörhetetlennek látszó falakkal voltak bekerítve, és hallottam a fogaik csikorgását, és hittem, hogy egyszer mégiscsak keresztülrágják magukat a falakon. Velük tértem aludni, és velük ébredtem, alig értettem meg a zsargonjukat, és mégsem éreztem köztük és magam között semmi különbséget. Valami roppant alagút kezdetén álltam, távolról látszott egy gombostűfejnyi világosság, s ott ültem a kis szabóasztalka előtt, és mégis fölnyúltam, és mégis közeledtem a fénypont felé.
Néhány nap múlva egy Weisz nevű magyarral ismerkedtem meg. Ő is anarchistának vallotta magát, de inkább csak közönséges kalandor volt. Nem tartotta magára kötelezőnek a társadalmi formákat, tudott pénzt szerezni, és szeretett jól élni, mint egy úr. Szállodában lakott, és megígérte, nekünk is szerez szobát.
– Nincs pénzünk – mondtam. – Ennünk sincs mit, nem még hogy házbért fizessünk.
– Ez semmi. Látszik, hogy már titeket is megfertőztek a zsidók. Azok a majmok csak ülnek ott a menhelyen, mindennap elhatározzák, hogy öngyilkosok lesznek, s csak élnek tovább, mint a föld alá szorított patkányok, s kibírhatatlanok a heringszagtól. Az ember benne él ebben a világban, tehát alkalmazkodnia kell hozzá. Anarchista vagyok én is, és azt mondom: kétségtelenül rothadt ez a világ körülöttünk, kétségtelenül meg kell tehát mindent tennem, legalább a magam megmentésére. Anarchista vagyok, mert nem lehetek kapitalista. A kapitalisták törvényei nem pászolnak rám, tehát kívül helyezem magam ezeken a törvényeken. Évekig voltam nyomdász, koplaltam, és a menhelyeken aludtam, de mióta elhatároztam, hogy arisztokrata vagyok, azóta egész jól megélek a pillanatnyi pénzzavaraimból, jó családok bizalmas körében étkezem, és szállodában lakom.
Nem tudtam egészen megérteni, ki ez az ember, és mit akarhat velünk. De mégis, hogy azt ígérte, elvisz bennünket a szállodába, ahol egy ideig hitelbe lakhatunk, vele mentünk. Nem a paradicsomkert volt ez a szálloda, egy öreg kocsmaház, a második emeleten két egymásba nyíló szobát béreltünk, utólagos fizetési feltételekkel. Ki tudta volna azt megmondani, hogy valaha is honnan fizetjük az első részletet, az azonban bizonyos, egy hónapra felszabadultunk legnehezebb gondjaink alól. És mégiscsak más volt itt élni, mint a menhelyen. Naponta ellátogattunk az oroszokhoz, de Szittya is és én is lassan, hetek múltán belekóstoltunk Párizsba, jártuk a múzeumokat, a privát kiállításokat, és írtunk, mintha valami áradás öntötte volna el a bensőnket.
Már költő voltam megválthatatlanul. Sűrűn jelentek meg verseim a Független Magyarországban, és sűrűn kaptam levelet Jolántól. Ezek a levelek minden szerelmi érzelgősség nélkül, informatív jellegűek voltak, dicsérte a dolgaimat, és én kértem, hogy helyezze el azokat. De ha azt kérdezte tőlem, mi a véleményem Párizsról, írjak neki valamit arról, amit láttam és hallottam, akkor együgyűen elnémultam. Már hetek óta jártam a széles boulevard-okon, s nem láttam egyebet öreg, kopott házaknál, már hetek óta laktam a múzeumokban, és semmi olyannal nem találkoztam, ami elragadtatást váltott volna ki belőlem, vagy megdöbbentett volna. Pedig nem voltam vak, és nem álltam érzéketlenül az új dolgokkal szemben. Észrevétlenül gazdagodtam a lelkemben, de ez a meggyarapodásom még nem érett meg a világ részére, még önmagamat sem ismertem eléggé, s még nem tudtam kimondani a kimondanivalómat. Amit magamba szedtem, az rétegekben lerakódott bennem, s csak alkalom kellett hozzá, hogy megoldódjon a nyelvem, s szemeimből meginduljanak a fényforrások.
– Nem tudom, miért, de én egyáltalában nem bírom úgy látni Párizst, mint ahogy Ady látja – írtam egy levelemben Jolánnak –, ő mindenen csodálkozik itt, és mindentől el van ragadtatva, én mindent csak egyszerűen tudomásul veszek. Lehet, hogy az én lelki szegénységem miatt van így, de én ezen nem tudok változtatni. A költők mindig olyan nagy elragadtatással írnak a dolgokról, én csak egyszerűen azt mondom: ez így van, az meg úgy van, s ezek a megállapítások engem teljesen kielégítenek. Írd meg, hogy mit gondolsz, lehet-e költő egy olyan józan ember, mint én vagyok.
Lehet, hogy ez a levelem elkallódott, nem kaptam rá választ.
Ezekben a napokban ismerkedtem meg Dunajeccel, aki otthon néptanító, itt pedig bárhegedűs volt, és Zádoryval, Rodin fiatal és nagyképű növendékével. Mind a két ember kiélezetten művésztípus volt, kellemetlenül hatottak rám, és nagyon elidegenedtem tőlük.
– Este eljöhet velem vacsorázni, fiatalember – mondta az egyik nap Zádory. – Az igazi francia konyhát még úgysem ismeri.
Kereken visszautasítottam a meghívást, de Szittya, aki barátja volt a szobrásznak, mégiscsak magával csalt a vacsorához.
Nagyon előkelő étterembe ültünk be, középre, és éles lámpasor alá. Rosszul éreztem magam, feszélyezett a nagy kivilágítás, a frakkos pincérek, mint valami óriási fecskék, röpködtek el a szemeim előtt. Mindig rossz érzéssel voltam a szobrász iránt, s ez az érzésem most, hogy ő franciául beszélt a pincérrel és nevetgélt, és néha rám pillantott, szinte gyűlöletté fokozódott.
A pincér nagy tál tengeri kagylót hozott az asztalra.
– Osztriga – mondta a szobrász. – Bizonyára nagyon szereti!
Osztriga, erről már hallottam valamit, gondoltam, s milyen szörnyen nyálkás az egész. Lopva Szittyára néztem, legörbedt fejjel ült, de a feje búbján láttam, majd szétrobban az elfojtott nevetéstől. Ebben a pillanatban láttam meg, hogy a szomszéd asztalnál is osztrigát esznek, és citromot csavarnak rá.
– Van már egy éve is, hogy utoljára ettem – feleltem a szobrásznak. – De én csak citrommal szeretem.
A pincér föladta a citromot.
Éreztem, meggyulladnak a füleim, és karikát hánytak a szemeim. Fölemeltem egy kagylót, ráfacsartam a citromot, a számhoz emeltem, s az egészet egyszerre fölszippantottam. Mintha higany szaladt volna keresztül a testemen. Elvásult a fogam, azt hittem, szörnyű dolog történik velem ebben a pillanatban. De uram Isten, mi mindent ki nem bír az ember! A legnagyobb nyugalommal érte nyúltam a másik darabért, megcitromoztam és lenyeltem. Ránéztem a szobrászra, vártam, kérdezzen valamit. Nem kérdezett semmit. Ebben a pillanatban körülbelül huszonnégy méterrel ültem magasabban, mint ő. A zsidó menhelyi oroszok semmi esetre sem tudták volna elképzelni, hogy a cár különb vacsorát eszik, mint amit én most ettem.
Mint valami fölfújt duda kerültem ki az utcára. Csillagos volt az ég, győzelmeim kötélhágcsóján elindultam fölfelé. Nyerített, sírt és ugatott Párizs. Egy kis pontot láttam magam alatt, ledobtam rá az egyik rossz cipőmet, s nagy örömérzés fogott el, hogy ő, a nagy szobrász, a kiválasztott zseni magával tehetetlenül belehal sebeibe.

22

Erősen benn voltunk az őszben. Napok óta esett az eső, fázósan jártunk az öreg házfalak között, szinte kibírhatatlanul gyöngék és szomorúak voltunk. A szálloda tulajdonosának azt mondtuk, egy magyar cég hivatalnokai vagyunk, s így, hogy gyanút ne keltsünk magunk ellen, reggelenként korán el kellett mennünk hazulról. Eddig csak agyon tudtuk ütni a napokat, nagyobb bajok nélkül átcsavarogtuk az időt, de most kegyetlenül éreztük megint szegénységünket és tanyátlanságunkat. Eljártunk az oroszokhoz teázni, múzeumokba melegedni. De mindezt, mint egy ránk rótt kötelezettséget kellett elvégeznünk, s így az egész csakhamar terhessé, unalmassá vált a részünkre. Az oroszok egy lépéssel se jutottak tovább, szakadatlanul keverték az ő szólamaikat, s hiába, hogy mi is forradalmároknak éreztük magunkat, nem voltunk képesek könyörtelen dogmáik és hangos frázisaik között megmaradni. Kétségtelenül sokat tanultam a vitáikból, de nem lettem inkább anarchista, az ő útjuk engem a marxi szocializmushoz vezetett vissza. Otthon a Szentkirályi utcai anarchisták nagy szavai még megfogtak, tetszettek a nagy gesztusok, itt azonban kritikus tudattal álltam szemben mindennel. Nem lelkesedtem, hanem tanultam. S mennél jobban tisztáztam magamban a gondolataimat, annál távolabb kerültem ezektől az emberektől, a romantika fennsíkjáról annál inkább a tömegmozgalmak síkjára kerültem.
– Mindaz, amit ti beszéltek, hatásos görögtűz lehet a regényhősök szájában – mondtam –, de nagyon kevés értékük van a reális életben. A megszervezett kapitalista osztállyal megszervezett munkásosztályt kell szembeállítani.
Mint a gyerekek a folyó vizében, úgy lubickoltunk a végtelen viták folyamában, szempontjainkat nem tudtuk elfogadtatni egymással, s egyikünk se került ki győztesen a szócsatákból.
Ezek az összejövetelek egyre inkább csak a meleg teát jelentették az én részemre, s aztán elkeseredett vagy a magam igazától föllelkesedett hangulatban hagytam ott őket.
Szittya jobban az ő emberük volt, pörlekedett velem, az egyéni merényleteket dicsőítette. De vele már csak fölényesen s minden belső izgalom nélkül beszélgettem. Őt már elég jól ismertem ahhoz, hogy ne vegyem túl komolyan. Láttam, hogyan mondott le a Krisztus-képek történelmi megírásáról, hogyan áldozta föl a chilei prédikátor szerepét egy párizsi csavargó újabb fantazmagóriáiért. Most Alaszkába készült aranyásónak, egész nap szervezett, útitársakat keresett, s elhatározta, ha elegendő pénze lesz hozzá, visszatér Párizsba, egy egész expedíciót indít el Oroszországba a cár meggyilkolására. De én már tudtam, hogy mindez nem ér többet egy fületlen nadrággombnál. Kószáltunk az utcákon, és alig szóltam valamit, vártam, hogy túlérjen ezeken az őrült szónoklatokon, és bemenjünk valamelyik múzeumba.
De íme, ezeken a helyeken sem éreztem magam otthon. Szittya magyarázott a képek előtt, néha egészen átszellemült a lelkesedéstől, s én itt sem voltam vele egy nézeten. Ami neki tetszett, az nekem legtöbbnyire nem tetszett. Az impresszionisták képeit felületesnek találtam, a görög szobrok hidegek voltak, mintha jégből lettek volna öntve. Ott álltam a híres Milói Vénusz termében, körül-körüljártam a hatalmas szobrot, és nem találtam rajta semmit, ami lenyűgözött vagy csodálatba ejtett volna.
– Mondd meg hát, mi ezen a szobron, ami világhírűvé tette, amit úgy megcsodálnak az emberek, amiről köteteket tudnak írni a kritikusok?
– Nézd meg a has finom kidolgozását – mondta Szittya nagy műértő gesztusokkal –, a vállakat és a nyakat. Az asszony legnagyobb szépségei vannak itt megörökítve.
Néztem, néztem, s mivel semmit nem láttam abból, amit Szittya mondott, lehet, hogy nagyon bután, de mindenesetre magamkielégítő határozottsággal feleltem:
– Az ennek a szobornak a legnagyobb hibája, hogy úgy néz ki, mintha asszony volna, és mégse asszony, csak egy eltöredezett kődarab.
Szittya cinikusan vigyorgott rám.
– És te akarsz művész lenni?! Te kiszikkadt agyvelejű paraszt.
– Ha nem vagyok művész, akkor mért dicsérted a verseimet? Azt szoktad mondani, valami kemény, szokatlan erő van az írásaimban. Én most azt mondom, ez a szokatlan erő az, ami a kritikákat is mondatja velem. Ha kiszikkadt agyvelejű lennék, akkor Giotto, Cimabue képeit se tartanám művészetnek. De igenis azt mondom, hogy az ő művészetük rendkívülien nagy művészet. Az ő figuráik egyáltalában nem úgy néznek ki, mint a legszebb emberi alakok, az ő festményeik alig hasonlítanak az élet valamely egyéb reális dolgához, és mégis a legszebb képek, amiket eddig láttam.
Szittya súlyos és támadó érvekkel harcolt ellenem, és bennem még éltek a bizonytalanságok. A szavak, amiket most kidobtam magamból, nem a megérett gondolataim voltak, csak úgy visszatarthatatlanul kibuggyantak belőlem. Nem tudtam módszeresen vitatkozni, nem voltak megtisztított fogalmaim, hiszen olyan keveset láttam még az életből.
A teremben emberek üldögéltek, idegen nyelvű bedekkeres emberek, akik messze földről vándoroltak ide a Milói Vénusz szobrához, és suttogtak, és forgatták a szemeiket, akár valami égi kinyilatkoztatás előtt. Pillanatokra irigyeltem őket, és pillanatokra kételkedtem önmagamban.
S aztán ők elmentek, és én kiegyensúlyoztam magamban az érzéseket és gondolatokat.
Már nagyon rosszul állt a helyzetünk a szállodásnál, mikor végre sikerült némi pénzt szerezni, és nagy büszkén lefizettük egyhónapi házbérünket.
– Most, hogy ezt a hónapot kifizettétek – mondta Weisz barátunk –, legalább két hónapig lakhattok nála hitelben megint.
Ő már hónapok óta egy sout se fizetett, ez a példa bizalmat öntött belénk, még jobban belefészkeltük magunkat a két hideg, de mégiscsak falakkal körülvett szobába.
– Kályha van itt benn – mondta Szittya –, de a tüzelőanyag problémáját is meg kellene valahogy oldanunk.
– Arról szó se lehet, hogy erre is pénzt tudjunk szerezni – feleltem. – Esténként, ha eljövünk a csarnok előtt, hozhatnánk magunkkal forgácsot és szalmát, amit ott az árukról lefejtenek.
És ezzel egy időre meg is oldottuk a tüzelés problémáját. Állandóan éjfél után jártunk haza, az árusok ilyenkor már dolgoztak a csarnokok körül, ott lődörögtünk közöttük, s kabátunk alatt teleszedtük magunkat tüzelőanyaggal. De ez a munka is csakhamar fárasztóvá és kényelmetlenné vált részünkre. Mostanában, hogy az első hónapi házbérünket lefizettük, már nem jártunk el korán reggel hazulról, délig is a meleg takarók alatt lustálkodtunk, s a szállodásnak azt mondtuk, egyelőre nem kell bejárnunk az üzembe, mert nagy anyagtorlódás miatt szünetel az. S az egyik délben, mikor dideregve éppen azon tanakodtunk, mosakodjunk-e meg ebben a hidegben vagy ne, megláttuk a szobákban fölállított szekrényeket, éjjeliszekrényeket és egyéb bútordarabokat.
– Látod csak, milyen bolond az ember – mondtam Szittyának. – Mi szalmát és forgácsot lopkodunk a csarnokból, hogy kissé fölmelegítsük a szobákat.
– És?
– Itt vannak ezek a vacak bútorok, ezeknek a hátát és fenekét egész szépen feltüzelhetjük.
– Nem értem.
– Bízd csak rám. Én mesterember voltam, úgy megkopasztom ezt a cókmókot, hogy menten meghal a gazdájuk, ha egyszer találkozik velük.
Kár lett volna efölött tovább is vitatkoznunk. Benyúltam a nagyszekrénybe, kiszedtem belőle a ruhaakasztó fogast, az egészet kicsit félrehúztuk a faltól, és kiemeltem belőle az egyik hátsó deszkafalat is. Késsel fölhasogattuk, s egész nap otthon maradtunk a meleg szobában. Ezentúl nem volt többé gondunk a fűtőanyagra, élveztük a nagyszerű meleget, és visszazökkentünk produktív életünkbe. Szittya nem tudta összeszervezni az alaszkai expedíciót, hogy mégse kelljen egészen lemondania a tervről, elhatározta, regényt fog írni, s legalább ebben a formában éli ki kalandos vágyait. Én bő tarisznyából öntöttem a verseket. Mint rendesen, ezeket is hazaküldtem, de csak nagy ritkán érkezett levél Jolántól. Nem tudtam megérteni, mi ennek az oka, és fájt volna, ha most ez az asszony elpártolt volna tőlem. Egy napon aztán megvilágosodtak a titkok.
Hosszú levelet kaptam, valami fölényeskedő, gúnyos modorban volt írva az egész, s ez állt a végén: „Különben értesítlek, hogy Hegedűs Mária másállapotban van, és azt híreszteli, hogy te vagy jövendő gyermekének az apja. Nem tudom, igaz-e ez, és hogy te mit szólsz hozzá, de mindenesetre gratulálok az ügyhöz. Kérlek, írj neki, és rendezd vele a dolgot. Ha nem akarsz, nekem ne írj erről a dologról. Üdvözöllek, mint jövendőbeli családapát, Jolán.”
Az első pillanatban nagyon megdöbbentett ez a hír. Mi, hogy én családapa leszek? Azt már rég elhatároztam magamban, hogy sose fogok megnősülni, sose lesznek gyerekeim. Kegyetlenül rám tornyosultak a felhők. Kiszámítottam, mennyi ideje vagyok el hazulról, és egyáltalában közöm lehet-e ehhez a dologhoz. A számítás azt eredményezte, hogy igen, nincs kizárva, hogy én vagyok a gyerek apja. De mégis micsoda butaság ez az egész. Akkor már olvastam valamit Strindbergtől, most átvettem a kétségeit. Hogy Hegedűs Mária lesz annak a gyereknek az anyja, akit megszül, az bizonyos, de nincs kizárva, hogy az az utálatos, ravasz Gödrös az apja. Igaz, hogy ő csak mindig aludni járt velem oda… azért mégis csinálhatott volna valamit az én tudtomon kívül. De hát föltételezhető az, hogy engem be tudott volna csapni?! Válaszolnom kellett. Vagy azt fogadom el, hogy Gödrös lóvá tett, vagy azt, hogy én vagyok valóban a gyerek apja. Az utóbbit fogadtam el igazságnak. S ebben az értelemben válaszoltam Jolánnak.
„Már régen vártam ezt a hírt – írtam. – S nagyon boldog vagyok annak a tudatától, hogy lesz egy utódom az életben. Úgy érzem, hogy egészséges fa vagyok, amely most hajtja ki virágait.” Tudtam, hogy ez egy buta frázis, csúnya hazugság, de gondoltam, hátha elhiszi az asszony. Inkább vállaltam a bizonytalan apaságot, mint hogy ő fölényeskedhessen fölöttem.
De azért súlyos nyomokat hagyott bennem ez a hír, és eltérített az úttól, amin napokkal azelőtt megindultam. A versírás helyett a meddő töprengések töltötték ki az időmet, és elhanyagoltam az oroszokat és elhanyagoltam a múzeumokat. Hetenként egyszer kimentem a szocialistákhoz a heti segélyemért, különben otthon üldögéltem, részletekben tűzre raktam a szállodás bútorait, és marakodtam a gőzerővel firkáló Szittyával. És ellomposodtam, és mindent elhanyagoltam. Most kezdtem volna csak kinyitni szemeimet Párizsra, most láttam csak meg a régi házak szépségeit, most hangolódtam csak hozzá a párizsi lányok különleges figurájához, és egyszerre lezuhantam a legfeneketlenebb mélységekbe.