_

2-3. Bécsben

2.

Ki tudja, merre van az út, ami nyugvópontra vezethetne bennünket. Céltalanul mentünk a szemeink után, amik néztek, de semmit se láttak. A város sötét volt, néhány emberrel találkoztunk, nem mertük őket megszólítani.
– Fáradt vagyok – mondta Gödrös –, fáradt vagyok, majd megdöglök.
– Szólíts meg valakit, talán kapunk valahol szállást.
– Mondom, hogy fáradt vagyok, most utálom ezeket a németeket.
Tovább-botorkáltunk még vagy egy óra hosszat. Mintha sötét üvegtakaró alatt lépegettünk volna, az éjszakából itt-ott kivirágoztak a lámpák, alakok mentek el mellettünk, zagyva beszédükből egy hangot se értettem. Valami térre érkeztünk, padok voltak rajta körben, az egyikre erőtlenül leereszkedtünk. Néha-néha megszólaltunk, de mindegyikünk másról beszélt, s így szavainkkal se tudtuk magunkat ébren tartani.
– Nem fázol? – kérdeztem rövid időközökben többször.
– Fázom – mondta Gödrös mindannyiszor, és érezni lehetett a hangjából, hogy fájdalom van minden kimondott szóban. Egyszer aztán nem felelt. Bizonyára elaludt. Valahol egy torony közelében ülhettünk, időnként hallottam a sötét magasságokba kilökött óraütéseket. Pillanatokra el-elfeledkeztem magamról, lehet, hogy ilyenkor egy óra hosszat is aludhattam, fölriadtam, és tájékozatlanul nézelődtem az idegen helyen. Úgy éreztem, hogy ezek a csipetnyi alvások még jobban kimerítenek, nyirkos utálat volt az egész testemben, elkesernyedett számat kinyitottam a friss levegőnek. Valami fizikai tárgyak húzták le szempilláim, s már láttam, hogy az ismeretlen távolból jön felénk a világosság. Hatalmas, szürke cirádákkal telerakott épület előtt, csakugyan egy téren ültünk. Megjelent egy furcsa vaskazános kocsi, két oldalából nagy bajuszos sugarakban locsolta ki a vizet. Messze tőlünk körbement a téren, s mégis a csontjainkig éreztük a kiömlő víz hidegségét. A kocsi után utcasöprők jártak, hatalmas ecseteikkel tisztára mázolták a kemény földet. A nedves kövek visszaragyogtatták a napot.
Egyszerre, mintha a földből nőtt volna ki, egy rendőr állt előttünk. Beszélt valamit németül, éreztem, hogy a szavai kérdések lehetnek, de semmit se tudtam válaszolni. Lehet, hogy ez a kiglancolt, uniformisba szorított ember egész éjszaka a hátunk mögött állt, s most, hogy előbújt a nap, ő is előlépett, hogy elveszejtsen bennünket. Együgyű értelmetlenséggel néztem rá és néztem Gödrösre, s nem tudtam fölfogni, mi történhetett vele ezekben a pillanatokban. Különben rózsaszínű feje most lángvörös volt, és láttam, ahogyan a rózsaszínű szakálla fölött elrepülnek a hangok.
– Bitte, bitte – sokszor egymás után mondta ezt a zagyvaságot. Kezeivel idegesen a zsebeiben kotorászott, mintha valami fegyvert keresett volna bennök.
A rendőr beszélt és hadonászott. Most éreztem, hogy valamit akar tőlünk, hogy valamit sürget.
Gödrös végre piros kis szótárt húzott ki zsebéből, és dadogva olvasott föl nyelvtörő német szavakat. A rendőr sokszor közbe-közbemondta, hogy Pass. De Gödrös, mintha észre se vette volna, tovább olvasott a szótárból. A rendőr végre is mindkettőnket karon fogott, és kifelé vezetett a térről. Ismeretlen utcákon mentünk át, az emberek, akik szembe jöttek velünk, először csodálkozva megbámultak bennünket, de mikor elhaladtak mellettünk, fölényesen mosolyogtak. Az őrszobán nagy gesztusokkal újra beszélni kezdett a rendőr, és Gödrös is újból belekezdett, úgy látszik, mindenki részére érthetetlen fölolvasásába a szótárból. Hosszú percekig tartott ez így, s a rendőr végre is fájdalmasan fölordított. Alighanem káromkodott, de azt bizonyosan éreztem, hogy szid bennünket. Gödrös már hiába mondta, hogy bitte. A rendőr elvette tőle a szótárt, gondosan az asztalra tette, aztán maga elé húzta, és nagy lármával beleturkált a megriadt ember zsebeibe. Piszkos rongydarabbal és még piszkosabb papírszeletekkel lettek tele a kezei. Aztán én kerültem sorra. – Nekem ugyan gajdolhatsz – gondoltam. – Ha az a gazember Gödrös nem tud vele beszélni, mit akarsz akkor tőlem, akinek még szótára sincs.
Gondosan kutatott a papírjaim között. Én Gödrösre néztem, de ő nem mert visszanézni rám, a fejét kicsit hátradöntötte, mintha a mennyezeten keresett volna valamit, s négy ujjával fésülgette a szakállát.
A rendőr valószínűleg célhoz ért, a papírhalmazból kiemelte a munkakönyveinket, látszott rajta, hogy boldogan nézegeti bennük a budapesti gyárak összegyűjtött bélyegzőit: aztán elégedett mosolygással azt mondta:
– Pass…
– Ja, ja – zökkent meg Gödrös is szinte boldogan és rám nézett, és röhögtek a szemei.
A rendőr is mondott még valamit, és el voltunk intézve. Mutatta, hogy mehetünk tovább, és megveregette a vállainkat.
– Látod, micsoda marha itt még a rendőr is – mondta Gödrös, mielőtt én még szóhoz juthattam volna. – Nem köll itt németül tudni. Pass az azt jelenti, hogy útlevél, s az a marha azt hitte, hogy a sok vacak bélyegző a könyvben mind a mi jó erkölcsünket bizonyítja.
Elkeseredett voltam, rá se néztem.
– Most már látom, hogy nem tudsz hazugság nélkül meglenni. Mért hazudtál, hogy tudsz németül, mikor egy kukkot se tudsz. Ha még egyszer rajtakaplak valamin, akkor elválok tőled.
– Jó, hogy össze nem házasodtunk, mikor elindultunk – mondta, és cinikusan nevetett. – Buta kispolgár vagy, ha még most se látod be, hogy itt nem kell németül tudni.
Sokáig pörlekedtünk, aztán mégis összebékültünk, és órák hosszat csavarogtunk, bámészkodtunk az idegen utcákban. Délfelé érezni kezdtük az éhséget, de se harapnivalónk, se pénzünk nem volt. Gödrös, aki tegnapelőtt este azt mondta, hogy soha többé nem lép munkába, most azt indítványozta, nézzünk be mégis néhány mesterhez, hátha fölvennének bennünket valahol.
– Csak kis időre – mondta. – Csak addig, amíg ennivalónk lesz.
Ő tudta a mestersége nevét németül, az enyémet kikerestük a szótárból. Az első lakatosműhelybe egyedül mentem be. Épületműhely volt, két hosszú padsor előtt dolgoztak az emberek. Az ajtón belül megálltam, kalapomat idegesen a két kezem között forgattam, magyarul köszöntem, vártam, hogy valaki észrevegyen. Egy munkás, lehet, hogy maga a művezető jött hozzám, és beszélt valamit németül.
– Schlosser, facér? – Az ember felelt valamit, de megint németül.
Tehetetlenül néztem rá. – Schlosser – mondtam újra, s éreztem, hogy lassan elönt a düh és kétségbeesés. A hozzánk közel dolgozó munkások megálltak, és jóindulatúan mosolyogtak.
– Schlosser – mondtam szinte kétségbeesetten. Akárha egy siketnéma torkából szakadtak volna föl a hangok, fizikailag fájt ezt a szót kimondanom, és fájt, hogy semmi folytatást nem tudok hozzáfűzni.
A szemben álló ember már hangosan nevetett, de a hangjából nem éreztem ki gúnyt vagy a megvetést. Barátsággal nézett rám, s mintha sajnált volna. Aztán a többiek felé fordult, és azokhoz beszélt, levette a sapkáját, és kért tőlük valamit. Pénzt kért, és mindenki dobott a sapkába. Az összegyűjtött filléreket átadta nekem, nem tudtam megköszönni, de illedelmesen, szinte gyerekesen meghajtottam magam mindnyájuk felé. Kimentem, majdnem elsüllyedtem a szégyentől. Kint káromkodtam, elvadult dühvel ráztam az öklömet az ég felé. Gödrös sunyin meglapult, hagyta, hogy kidühöngjem magam, s csak aztán kérdezte meg, hogy mi történt.
Megolvastuk a pénzt, több mint húsz fillér volt.
– Látod, ez így megy, itt igazán bolondság volna dolgozni – mondta Gödrös.
– Én nem megyek be több helyre. Én nem tudom ezt csinálni.
– Ja, barátocskám, úgy nehéz lesz az élet, ha te mindig nyafogni fogsz.
– Az anyád istenit! Hát mi vagyok én, koldus?
– No jó, majd meglátjuk, mit tudsz csinálni, ha nem lesz megint ennivalónk.
Pörlekedve ültünk be egy kiskocsmába, főzeléket ettünk, és így evés közben kicsit megnyugodtunk. Gödrös szavakat írt ki a szótárból, szintén hangtalanul. Bort is ittunk, az egész pénzt elköltöttük. Mikor kint voltunk, azt mondta:
– Majd én bemegyek veled, ha egyedül nem mersz. Én majd beszélek velük.
Még órák hosszat kötekedtünk, aztán mivel se vacsoránk, se lakáspénzünk nem volt, megegyeztünk, hogy így közösen bemegyünk a mesterekhez. Ő lépett be először, a kezében tartotta a cédulát, amelyre a német szavakat fölírta. Az első helyen nem volt szerencsénk, Gödrös hiába darált össze mindenfélét, a mester mogorva ember volt, mondott néhány szót, aztán visszafordult a munkájához, tudomást se vett rólunk, mintha megszűntünk volna a részére.
– Látod – mondtam, mikor kint voltunk –, nem olyan könnyű mesterség ez, mint ahogy te gondoltad. – De nem beszéltem dühösen, valami ismeretlen félelem támadt föl bennem, az eljövő napokra gondoltam, és majdnem megfogott a reménytelenség.
– No persze, ilyen betyárok mindenütt akadnak – felelte Gödrös, és látszott rajta, hogy ő is izgul a sikertelenség miatt. Néztük a címtáblákat, mint valami kopók szimatoltunk, aztán megint bementünk egy helyre. Megint lejátszódott a komédia, megint nem kaptunk semmit. Aztán a harmadik hely, onnan is kinéztek bennünket. Idegesek és türelmetlenek lettünk. Nem mertünk szólni egymáshoz, éreztük, hogy a legkisebb ellentmondás verekedésbe vadított volna bennünket.
Végre a negyedik helyen kaptunk valamit. Aztán mentünk tovább, megint hiába, múlt fölöttünk az idő, sietnünk kellett, ide-oda kapkodtuk a fejünket a címtáblák után. Estére összeszedtünk néhány fillért, de legalább annyira belefáradtunk a koldulásba, mintha kőtörő munkát végeztünk volna.
Éjszakai szállást kezdtünk keresni, s valami zugszálló-félében fejenként tíz fillérért kaptunk is fekvőhelyet. Maradt még némi pénzünk, mielőtt lefeküdtünk, vacsorázni szerettünk volna.
– Tudod mit – indítványozta Gödrös –, spórolnunk kell, vegyünk valami olcsó dolgot.
– Persze – feleltem –, valami virslit.
– Vegyünk szamárhúsvirslit.
– Jó, azt hallottam, hogy az nagyszerű.
A szótárból kikerestük a szamár és a virsli német nevét, és Gödrös bement vásárolni. Olyasmit hozott ki, mint a szalámi, de nagyon drága volt, kenyérrevalónk már nem maradt. A lakás felé mentünkben rágtuk a drága szamárhúst, kegyetlenül kemény, íztelen és zsírtalan volt.
– Az annya istenit annak a gazembernek! – tört ki Gödrösből. – Ezért a pénzért fűrészporral is megtölthette volna azt a lóbelet, amibe ezt a döglött szamarat beletolta.
Én megadtam magamat a sorsomnak, és nem lázadtam. Amióta Pestről eljöttem, állandóan álmosnak éreztem magam, most is csak aludni, kényelmesen aludni szerettem volna.
A szobánk valami elátkozott kamra volt, négy gyanúsan sötét ággyal. Az egészet egy deszkafal választotta el a másik kamrától. A fal rései többszörös újságpapirossal voltak beragasztva, néhol föl voltak szakadva ezek a papírok, mintha valaki nagy, mocskos sebeket késelt volna a falba. Az egyik sarokban mécses állt, alig gombostűfejnyi lánggal, ez volt minden világosság. Se szék, se mosdóedény. Az ágy szélén vetkőződtünk, ruhánkat a lábhoz tettük. Fáradtak voltunk, alig beszéltünk egymáshoz. Ahogy lehunytam a szemeim, egy csatorna partján álltam, a piszkos víz kijött a medréből, a talpaim alá csúszott, a hátára vett, és megindult velem, akár egy óriási állat. Fölriadtam, mert valaki lökött rajtam egyet, és tolt befelé a falhoz. Hallottam, hogy németül beszélnek fölöttem, aztán éreztem, hogy nagy, rossz szagú testtel valaki mellém fekszik. Szörnyű gyilkosságok jutottak az eszembe, arccal egészen a falhoz lapultam, szerettem volna megsemmisülni, lélegzeni is alig mertem. Kíváncsi voltam rá, ki az, aki mellém feküdt, irtóztam az érintésétől, pálinkagőz terjengett körülöttem, ebben a szörnyű bűzben megint elfogott az álom. De nem tudtam igazán elaludni, a bőrömmel, az orrommal és az idegeimmel mindent éreztem, csak éppen a védekező cselekvéshez nem volt erőm. Valami csípte a lábaimat, és éreztem, hogy időnként mintha fűszállal csiklandoznának, valami végigmászik az arcomon.
Még alig virradt, amikor felébredtem. Egy kövér öregember feküdt mellettem. Nagy, felfújt, mezítelenre vetkőzött testével kibújt előttem az ágyból, majdnem rosszul lettem a látásától. Németül beszélt hozzám, és dühös volt, hogy semmire se tudtam neki válaszolni. Átnéztem a másik ágyba. Gödrösnek is akadt párja. De ő az ágy külső felén maradt, jóízűen még most is aludt, szakálla világított a takaró fölött.
Az éjszakai megundorodás egész napra bennem maradt. Ha gondolatban el is feledkeztem róla, az egész testem emlékezett rá, minden porcikám beteg volt tőle.
Egész nap a lakatosműhelyek látogatásával és lekoldulásával voltunk elfoglalva. Ami pénzt összeszedtünk, az ennivalóra is alig volt elég, egy fillér nélkül mentünk bele az estébe, és átkozódtunk és marakodtunk egymás között, mint az ellenségek.

3.

Valaki azt ajánlotta, menjünk ki az Asylba, ha idejekorán érkezünk, ott ingyen kapunk szállást. Nehezen igazodtunk célirányba, az Asyl kívül feküdt a városon, s a szürke kőrengeteg és megszámlálhatatlan útkereszteződés végeszakadatlannak látszott előttem. Ellepett a fáradtság, az unalom és a reménytelenség. Mikor az utolsó házat is elhagytuk, dombos, völgyes mezőség állt előttünk. Az volt az érzésem, hogy a világ végére érkeztünk meg. Erősen sötétedett már, kémlelődtünk a mező fölött, sehol se láttunk házat, ahol állítólag meleg vacsora és megvetett ágyak várnak ránk. Végre akadt valaki, akitől tudakozódhattunk, negyven-negyvenöt éves csavargó, aki szintén az Asylba készült aludni. Melléje csatlakoztunk, s meggyorsított iramban úsztunk a mező fölött. Az ember szótlan volt, fáradtan előretartotta a fejét, s két oldalán, mint a megkopasztott szárnyak, mint két súlyos inga mozogtak előre-hátra a karjai. Az egyik domb mögött előtűnt az Asyl. Szomorú, nagy épület volt, egyedül állt a térben. Hogy a bejáróhoz juthassunk, meg kellett kerülnünk a házat. Körülbelül hét óra lehetett, még nem nyitották fel a kapukat, a fal mellett, négyes sorban hosszú emberkígyó várakozott szakadatlan morgással s nyugtalan mozgolódással. A kapu elé akartunk kerülni, egyszerre mindenki ellenünk ordítozott, az embersor végére vezényeltek bennünket. Bizalmatlanul nézelődtem, hogy hova és kik közé kerültem. Sovány kamaszok és sárga, megpuffadt öreg férfiak és asszonyok zsúfolódtak körülöttem. Nem voltam az az ember, akit könnyen csodálkozásba ejtenek a dolgok, és meghatnak a helyzetek. Mégis, most közel álltam a síráshoz. A mezőn át újabb és újabb alakok érkeztek, és úgy éreztem, hogy ezek a sötét figurák magukkal hozzák az én holnapjaimat és holnaputánjaimat is. Körül voltam zárva, és csillagtalan volt fölöttem az ég. Hazagondoltam: milyen jó lenne most a Meteor kávéházban ülni, rendesen öltözött, megmosakodott emberek között; az asztalokon nagy kosarakban pirosan sült kiflik hevernek, zúg a ventillátor, s eleven, szép artistalányok járnak el előttem. Amit otthon csúnyának és unalmasnak találtam, az most csodálatosan fölterebélyesedett előttem, kábult a fejem, és sajogtak az idegeim. Holnap visszamegyek, határoztam el magamban, nem nekem való ez az élet, itt összerongyolódik az ember gyomra az éhségtől, és maholnap bizonyára fölfalnak a tetvek. És a mezőn át még mindig érkeztek újabb és újabb figurák. Asszonyok és férfiak és gyerekek. Akik körülöttem voltak, pörlekedtek egymással, ócska holmikat csereberéltek, és voltak, akik úgy álltukban, félig behunyt szemmel már aludtak. Olvastam valahol a bélpoklosokról, akiket csúnya betegségük miatt az egész város kiközösít magából: a szegénység bélpoklosának éreztem magam, akit erre a sötét mezőre kergettek az élet szerencsései és gazdagjai. Barikádokra kívánkoztam osztálytudatosan, rendet kívántam volna teremteni a világban.
De végre megnyíltak előttünk a kapuk. Szorosra zsúfoltan tolakodtak az emberek befelé. A mellem, a hátam és az oldalaim nyugtalan idegen testek között préselődtek, mint valami kődarabot sodrott magával az áradat. A folyosókon nekigyürkőzött, nagy munkára készülődő szolgák álldogáltak, mint a mészárosok. Rengeteg ember, akik már ismerték a törvényt, libasorba igazodtak, és meglapult alázatossággal járultak a szolgák elé, a rend és hatalom képviselői elé. Nagy szerénységükben valamennyiünket egyenlővé degradáltak a házi szokások. Férfiak és nők félig mezítelenre vetkőződtek, és megoldották alsónadrágjukat és szoknyájuk ráncait. A szolgák morgós, kegyetlen ábrázattal vadásztak a tetűk után. Micsoda purgatóriuma a kegyetlen Istennek! Mint az áldozati barmok ajánljuk föl magunkat, hogy egy igennel vagy nemmel döntsenek sorsunk fölött. Láttam a tapasztalt, öreg csavargókat, amint, hogy a szolgák észre ne vegyék, piszkos ujjaikkal keresőn tapogattak a férgek után. Ha találtak valamit, mint egy kendermagszemet, leejtették maguk mellett a földre. Bizsergett a testem, mintha hangyák járnának a bőröm alatt, és émelygett a gyomrom az undortól.
– Also! – ordították a szolgák – also! – És mi lassan vonultunk előre, s mintha egy hatalmas rostán álltunk volna, akiket már megettek a tetvek, azokat irgalmatlanul kirostálták közülünk. Részükre nem volt mentség, és velük már senki sem törődött. Mikor idejöttem, még láttam őket, és fájtam értük, de egy félóra múlva, most már én is csak magamért szűköltem. S ha mindenkit kidobtak volna, mégiscsak fontos volt, hogy legalább én bekerüljek. Aki benn maradt, annak a vizsgálat után egészen le kellett vetkőznie, nagy, kőburkolatú terembe mentünk, ahol a terem közepén álló húsz-harminc embert nagy gumicsövekkel szörnyű hideg vízsugarakkal lemostak a szolgák. Kegyetlen emberkínzás volt a tisztálkodásnak ez a fajtája, de aztán felöltözötten egy kicsit átmelegedtem, be kellett vallanom magamnak, hogy itt csakis ilyen szigorú módszerrel lehet rendben tartani a dolgokat.
A meleg vacsora, amiről nagyszerűeket fantáziáltam, nagy bögre vizes feketekávé és negyed kiló kenyér volt. Az első korty nem akart lemenni a torkomon, tartani kellett magamat, hogy szét ne nyíljon a szám, és vissza ne kelljen köpnöm ezt a moslékot. És nem lettem renitens. Ha lenne rá valami mérőeszköz, kegyetlenül lemérhető lett volna rajtam, hogyan lesz az ember testvér- és önmegtagadó. Mindenki mohón rágott és nyelt körülöttem, kecskelábú puhafa asztalok fölött előrehajoltak az árnyékok, a megvedlett szemöldökökkel és bajszokkal bezsaluzott fejek otrombán dolgoztak, és én is tömtem magamba az émelyítő falatokat, hogy holnap tovább tudjak koldulni, és holnap újrakezdhessem összes nyomorúságaimat. Éreztük, túl vagyunk a mai napon, túl vagyunk a harcokon. Bizonyára mindenki az ágyak felé gondolt, testem és lelkem kívánta a megnyugvást. Először voltam ilyen helyen, minden furcsa és ismeretlen volt előttem.
A hálóban a szolgák rendelkeztek az ágyak felett. Óriási hideg hodály volt ez a terem, vaságyakkal túlzsúfoltan. Sodronyosak voltak, de hiányzott róluk a matrac vagy a szalmazsák. Csak egy nagy, szürke lepedőt kaptunk, a párna is sodronyból volt a fejünk alatt. Az ágy fejénél egy vaspálca ágaskodott fel a magasba, a végén fogasszerű kajmóval. Ruháinkat kis batyuba összekötöztük, s hogy az esetleges férgek meg ne közelíthessék, fölakasztottuk a rúdra, a magasságokba. Mezítelenül kellett az ágyba menni, s hogy meg ne fagyjunk, didergő testünket becsavartuk a lepedőbe. Pillanatok alatt elaludtam, nem emlékszem arra, hogy álmaim lettek volna.
Reggel pihenten ébredtünk, hogy Gödrössel egymásra néztünk, hangosan fölröhögtünk. A csupasz sodrony, amin aludtunk, fonatainak mintáját belenyomta a csupasz testünkbe, s így mezítelenül megbarázdálva, nagyon komikus figurát mutattunk.
– Ezek jól ránk ütötték a bélyegzőjüket – mondta Gödrös. – De nem baj, így legalább estére könnyebben ránk ismernek.
– Talán a városba is így mehetnénk be? Legalább könnyebben megszánnának bennünket a mesterek – mondtam én is cinikusan, gondtalanul. A többiek is hangosan beszéltek és hangosan vihorásztak, mint a jóreményű gyerekek vagy a futásra kész lovak.
Reggelinél, ami megint feketekávé és kenyér volt, megint összetalálkoztunk az asszonyokkal, akiket este szétválasztottak tőlünk. Ők is mezítelenül aludhattak, mezítelenül, mezítelen vason, arcukon és kézfejükön meglátszottak a sodrony négyszögletes mintái. De ők is könnyűkedvűek és beszédesek voltak. A keleti ablakokon becsurgott a napfény, a fém- és cserépdolgok ragyogtak a teremben, s az emberek ide-oda beszéltek lármásan. Aztán kimentünk a melegítő nyárba, most nem tolakodtunk, nem előzgettük egymást a fiatal mezőn át, mintha leróttuk volna tegnapi vétkeinket, nyugodtan és megtisztálkodottan elindultunk Bécs felé.
A város, amiben tegnap csak egyhangú szürkeséget láttam, mintha fölszépítette volna magát előttünk, a széles, tiszta utcák, a gyerekekkel teli parkok elevenek és színesek voltak. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, akarok-e munkába állni, nem tudom, mit feleltem volna, de egyáltalán nem vágyódtam a gyárak vagy műhelyek sötétjébe, sorsommal szemben nem irigyeltem a bérmunkás sorsát. Ha lakatos cégtáblát láttunk, előzetes megbeszélés nélkül mindketten bementünk a műhelybe. Alázatosak voltunk, s már sokkal ügyesebben tudtuk megértetni magunkat, mint tegnap. Néztem a dolgozó embereket, és az utcák világosságát és szabadságát éreztem a magaménak. Ha valahol eredménytelenül jártunk, az nem keserített el bennünket. Hiszen nem akartunk mi vagyont összegyűjteni. Az ingyen szállásunk már megvolt estére, és el se hittük volna, hogy ebben a gazdag nyüzsgésben valaki éhen halhatna. Délben virslit, fügés kenyeret és bort ebédeltünk. Kinyílott és látó szemekkel kószáltunk az utcákon. Bámészkodtunk a kirakatok előtt, és kritikusan körülvizsgáltuk a szobrokat. A Volkstheater előtt levő költő vagy színész ülőszobra annyira tetszett nekem, hogy jegyzeteket írtam le róla a noteszembe.
– Ez igen – mondtam. – Nem úgy, mint a pesti vacakok. Nézd meg, ahogy ül, érzem, hogy az arca milyen sápadt.
Gödrös is lelkesedett a szoborért, és elég ügyesen leskiccelte. Aztán látogattuk tovább a műhelyeket. Ránk jött az este, s most, hogy a menhelyre gondoltam, kissé szomorú lettem. Nem kísértett a kétségbeesés, az utóbbi két nap alatt sok minden történt bennem, de mégis éreztem, hogy nem nekem való hely az ott kint, megaláz és nagy hatással van rám ez az életmód. Az embercsoport ott állt a kapuk előtt, piszkosak és lerongyolódottak voltak. Már akadt köztük, akik mint ismerősöket köszöntöttek bennünket.
Nagy lármával hajszoltak föl bennünket a szolgák. Tegnap este nagyon sok tetvest dobtak ki közülünk, s az ettől a sorstól való félelem elhatároztatta velem, mindenáron védekezni fogok a férgek ellen. Batyumból elővettem egyetlen luxusholmimat, a hazulról magammal hozott ruhakefét. Szőrös, jól kifejlett testemmel mezítelenül ott álltam az ágy előtt, szóltam Gödrösnek, hogy elölről-hátulról keféljen végig, nehogy valami véletlen is rám tévedt krokodil benne maradjon a hajzataimban. Ezt nagyon jó ötletnek tartottam, később is ragaszkodtam ehhez a módszerhez, s a mindennapi mosdásnál is fontosabbnak tartottam. Ha elég friss volt hozzá a testem, éreztem az erős szőrű kefe csiklandozását, s ha játékos kedvem volt, föl-fölnyerítettem, mint valami paripa. A csavargók szerettek bennünket, és örültek a játékainknak.
Ezen a reggelen már nem Bécs felé vettük az utunk. Pillanatok alatt határoztuk el, hogy továbbmegyünk. Végre is Párizsba készültünk, nem akartuk fölöslegesen elpocsékolni napjainkat. Térkép nélkül, csak úgy a csavargók félig megértett magyarázata után indultunk el Németország felé. Ha faluba értünk, összekoldultuk az élelmünket, és valami pajtában vagy a szénapadláson kaptunk szállást. Jó népek voltak ezek az osztrák parasztok, és mi hamar kitapasztaltuk a természetüket. Be kellett látnom, hogy a németül nem tudásunk nem nagy zavart hoz az életünkbe. Az emberek beszéltek hozzánk, kérdezősködtek és magyaráztak, és mi csak ájtatos tehetetlenséggel hümmögtünk. A városokban megint elővettük a lakatosokat, később pedig a Gödrös mesterségéhez rokon asztalosokat is beosztottuk az élelmező körzetünkbe. Némi vándorlósegélyért és szállásért a szakszervezetekben, pártszervezetekben és munkásotthonokban is jelentkeztünk. Ezeken a helyeken mindig akadtak emberek, akik a saját zsebükből is segélyeztek néhány fillérrel. Gödrös már elég jól gagyogott németül, s a legszükségesebb kérő és köszönő szavakat már én is betanultam. Munkába állásra egyikünk se gondolt. Ha erről esett szó közöttünk, mind a ketten nagyon komolyan Párizsról kezdtünk beszélni. És nem restelltük egymásnak elárulni, hogy a baromi munka helyett, úgy érezzük, valami különösebb hivatás betöltése vár ránk az életben. Jártuk a poros országutakat, és a művészetről fantáziáltunk. Olvasmányaink emlékei éltek bennünk, és töretlen nagy hitünk volt a jövőben. Elhatároztuk, hogy jegyzeteket fogunk készíteni arról, ami újat és szépet látunk útközben, s ha egyszer hazakerülünk, könyvet írunk a tapasztalatainkról. Lelkesedésünk azonban nem volt hosszú életű. Telefirkáltunk néhány irkalapot, aztán az egészet eldobtuk. Szabadon, a mozgásainkban, cselekvéseinkben éltük ki magunkat, verset is csak ritkán írtunk. Poste restante címen állandó levelezésben voltunk Jolánnal. Ígérgettük, hogy nemsokára már ő is kijöhet, elküldtük neki a verseinket, és utasítottuk, hogy melyik szerkesztőségbe vigye föl azokat. Leveleink különben sürgönystílusban és erősen cinikus hangon voltak írva. Gödrös félt tőlem, nem mert érzelmes és kedves lenni, én pedig az asszony előtt nem akartam érzelgősen holdkóros szerelmesnek látszani. Nem mintha különösebben sokat törődtem volna az ő véleményével, de óvakodtam tőle, nehogy oktalanul elbizakodottá tegyem. Végre is én nagyszerűen megvagyok nélküle. Reggel korán kelünk, este későn fekszünk, s napokig eszembe se jut, hogy az ő személyével foglalkozzam. Ha városba érkezünk, mondhatnám, csak éppen szokásból megyek a postára, s ugyanúgy csak szokásból káromkodom, ha nem jött levél. Végezze, amit rábízunk, gondoltam megnyugtatón, akkor minden rendben lesz. Ha egyszer rosszul végez el valamit, biztos, többet nem írok neki.

Feltört lábakkal, de mégis gondtalanul mentünk át falukon és városokon.