_

4. Passau

4

Megérkeztünk Passauba. Edzett fickók voltunk már, cinikusak és szemérmetlenek. Ketten azok közül, akik kiismerik magukat a világban, hajlandók úgy mutatni, mintha fejjel is nekimennénk a falnak, de mindig csak a magunk kis érdekeit látják szem előtt, semmit sem vesznek komolyabban a maguk felelőtlen szabadságánál. A vidéki embernek az a szentimentalizmusa, ami kivirágzott belőlem a bécsi Asyl előtt, teljesen elhervadt, s itt, ebben a zegzugos határvárosban már a tolvajösztönök ébredeztek bennem. Nagy, átformáló hatással voltak rám az országutak, az újabb és újabb vidékek, az idegen faluk és városok jó és rossz emberei. Gyámoltalanul senkitől semmit sem vártam, tudtam, ha nem akarok éhen dögleni valamelyik árokban, a saját lábamon kell megállnom, és csak a saját magam képességeiben bízhatok.
A néhány heti kísérletezések után úgy éreztük, hogy ma már szisztematikus és biztos módszerrel dolgoztunk. Nem spekuláltunk a véletlenekre, és fölöslegesen nem pocsékoltuk az energiánkat. Nem ragaszkodtunk hozzá, hogy csak a vas- és famegmunkáló műhelyeket keressük föl, ha valamelyik városba beérkeztünk, mindjárt az első házban kezdtük meg a koldulást. Rendszeresen a sírkőfaragó telepeket kerestük fel először. Kőfaragóknak adtuk ki magunkat, biztosra vettük az eredményt, ezekben a naiv halottdíszítőkben sohasem csalatkoztunk, s a lehető legmagasabb filléreket siránkoztuk ki a kőporos zsebekből. A második állomásunk valami közeli kiskocsma volt, ahol gyomor- és szíverősítőt vettünk be a további munkához. Tudatosan úgy rendeztük, esténként érkezzünk be a városba, s mire aludni akartunk, együtt volt az estéli sör- és szálláspénz. Reggel, hogy továbbindultunk, a kifelé vezető úton fekvő műhelyeket koldultuk le, hogy napközben ne maradjunk teljesen pénz nélkül. Csak így, majdnem pillanatnyi átmenetben érintkeztünk az emberekkel. Szerettünk felügyelet nélkül kint lenni a határban, a mezők között futó országúton és a folyóparton. Éreztük, nincs jobb, izgalom nélkül és fontosabb cél nélkül menetelni, vagy megfáradt tagokkal feküdni a fűben, arccal a nap felé.
Passau rideg, rám kellemetlenül ható város volt. Az ausztriai, békességes és kényelemszerető emberek után itt a megfagyott rend és a rohanó élelmesség fészkébe jutottunk. Az egész város megépítése valami titokzatos vakondtúráshoz hasonlított, az utcák tele voltak csendőrökkel és vámőrökkel, juhászkutyák és rendőrspiclik szagát lehetett érezni a levegőben. Az első órában észrevették rajtunk, hogy idegenek vagyunk, és bekísértek a rendőrségre. Még nem házaltunk, még semmi bűnt nem követtünk el a német pontosság ellen. A rendőrségen fölmutattuk a most már rendszeresen útlevélnek használt munkakönyvünket, s a mogorva, nagyképű ellenőr nagyon rendben találta azt. Láttuk, hogy ő is a rengeteg lebélyegzésnek örül.
– Sehr gut, sehr gut – mondta isteni megelégedéssel.
Mi is rendben találtunk mindent, s vigyorgó ábrázattal már kint voltunk az utcán. Egy kis parkban leültünk haditanácsot tartani.
– Nehéz dió – mondtuk –, nehéz dió! Ezek nagyítóüveg alatt tartanak bennünket. – Mindenféle terveink születtek meg, de egyiket se tartottuk alkalmasnak a kivitelre.
– Majd én próbálok valamit – mondta Gödrös. – A koszvakarókat eddig úgyis elhanyagoltuk, máma megpróbálok borbély lenni.
Elindultunk az áldozat után. Zug, sötét utcákon mentünk fölfelé. Sunyin leselkedtünk ki a kalapunk karimája alól, semmit nem mertünk tüzetesebben megnézni, ha cipőkongást hallottunk magunk mögött, megálltunk, és megvártuk, míg az ember elénk kerül. Mindenkiben rendőrspiclit sejtettünk.
Bekerültünk a belvárosba, itt nyüzsögtek az emberek, ezt a helyet már alkalmasabbnak találtuk a munkára.
– No, Isten segíts, oda bemegyek – sóhajtott föl Gödrös, s piszkos ujjaival megfésülte a szakállát, s mint ahogy az egy igazi borbélyhoz illik, fölfelé pödörte a bajuszát. Eltűnt a homályos üvegajtó mögött.
Én az üzlettel majdnem szemben, az utca másik felén, egy kapubejárat lépcsőjére ültem. Gödrös feltűnően sokáig maradt a boltban. Türelmetlenkedtem, dühös voltam rá, de azért semmi rosszra nem gondoltam. Az emberek, akik elhaladtak mellettem, gyanakodón megnéztek, s unalmamban én is utánuk eresztettem a szemeimet. Egy ideig azzal szórakoztam, hogy gondolatban levetkőztettem az előttem elkacsázó és elpáváskodó nőket. Csak a fogyatékosságaikat, gusztustalanságaikat érzékeltem, nem ébredt föl bennem az egészséges fiatalember vágyakozása. Már negyedórája is bent lehetett Gödrös a boltban, és még mindig nem jelentkezett. Elővettem a papírjaimat, megpróbáltam egy félig elkészült versemet befejezni. Most észrevettem, valami belső rendetlenség van bennem, a gondolatok összevissza ugrálnak a fejemben, egyetlen jó sort sem tudtam kifogni közülük. Hála istennek, már nyílik az üzletajtó. De csak egy lekent fejű inasgyerek lépett le a lépcsőn. Valahová készült, véletlenül meglátott engem, nem tudom, mért, átjött hozzám, vigyorogva megnézegetett, s csak azután ment tovább a dolgára. Izgatott lettem, rossz sejtelmek fészkelődtek be a bőröm alá. Mintha a levegő is meghűvösödött volna körülöttem. Gödrös még mindig nem jelentkezett. Jó néhány perc múlva láttam, hogy az inas egy idegen fiatalemberrel jön visszafelé. Nagy gesztusokkal beszéltek, de az üzlet előtt egyszerre megkomolyodtak. Már biztosra vettem, hogy valami nincs rendben Gödrössel. Szitkozódtam magamban, ebből a városból a legrövidebb úton el kellett volna szelelnünk, itt minden próbálkozásunkra csak ráfizethetünk. – Hátha benéznek hozzá. Talán hirtelen rosszul lett, vagy ki tudja, milyen népek közé került, hátha megölték. – Kétségekkel tépelődtem magamban, s végre kinyílott az ajtó. – No végre – gondoltam, s a következő másodpercben anélkül, hogy a lába érintette volna a földet, Gödrös repült ki a boltból. Vörös feje, mint valami lángcsóva meglobogott a levegőben, aztán egész testével a kövezetre hullott. Három-négy szörnyű pofa állt a boltajtóban, és röhögve ordítoztak. Nem értettem meg, hogy mi történt, de már készen álltam a futásra. Gödrös egy pillanat alatt talpon volt, már elém is került, futva kiabálta: – Szaladj, szaladj, mert baj van. – Mint az eszelősök menekültünk be a legközelebbi mellékutcába.
– Mi történt veled? – kérdeztem sürgetőn. – Mit csináltak veled?
Lassan nyugodott meg az ijedtségtől, a kalapja keresztben állt a fején, a ruhája poros volt a zuhanástól.
– Dögöljenek meg a gazemberek – mondta. – Így még sohase bántak el velem.
– Megvertek?
– Nem. De megkínoztak, mint az inkvizítorok – mondta haragosan. Látszott, hogy nagyon neki van keseredve, de még ebben a pillanatban fölengedett a szomorúsága. Aztán vidáman, mintha csak valami gyerekcsínyről lenne szó, elmesélte a történetet.
– Amint az ajtót betettem magam mögött, és a két dominózó segédet megláttam, rögtön éreztem, hogy rossz helyre tévedtem be. Úgy tettek, mintha elhitték volna, hogy borbély vagyok, szakmai dolgokról kezdtek velem beszélgetni, én ijedezve dadogtam, s már szerettem volna kívül lenni. Aztán úgy tettek, mintha fölvettek volna, s mindjárt odaállítottak, hogy nyírjam meg és borotváljam meg az egyik segédet. Nem tudtam védekezni, dolgoztam, reszketett a kezem, és kiütött rajtam a veríték. Az a marha türelmesen hagyta, hogy összevissza szabdaljam a frizuráját. Aztán azt mondták, jól van, úgy tettek, mintha meg lennének elégedve velem, várták, hogy belekezdek a borotválásba. Éreztem, valami történni fog velem, menni akartam, de nem engedtek. Fölvertem a habot, mielőtt azonban még belekezdtem volna a borotválásba, valamennyiükből kitört a nevetés, szitkozódtak, meg akartak kötözni, hogy így visznek el a rendőrségre. Az üzlet a borbélyegyesület elnökéé volt, és ott követtük el a hibát, hogy éppen ide kergetett be az ördög. Könyörögtem nekik, s ők azt indítványozták, ha hagyom magam kedvükre kidobni az üzletből, akkor szabadon engednek. Persze hogy beleegyeztem. Az anyjuk istenit, jó, hogy a nyakamat nem törtem ki.
Még meg se tárgyaltuk, hogy mit fogunk csinálni, hogy jutunk valami kis harapnivalóhoz, a lábaink már vittek kifelé bennünket a városból. Milyen tehetetlen, együgyű kamaszok voltunk Pesten, most határozottan megfigyelhettük volna, minden tagunk külön-külön is él, védekezik a bajok ellen, és küzd a létfenntartásért. Nehéz lett volna átöleltetni velünk a forró kályhát. Igaz, hogy mindennapi eledelünknél és szálláshelyünknél semmit se vettünk komolyabban. Csak élni akartunk. A lehetőségekhez mérten szabadon és egészségesen. Hogy ebbe a könnyen végzetessé válható bajba beleestünk, csak pillanatokra keserített el bennünket. Estére fedél alatt kell lennünk, hosszú lépésekben mértük az országutat. Szinte nem is gondolkodtunk, nem is láttunk, nem is hallottunk. Minden energiánk az előrevivő mozgásban koncentrálódott. Lassan sötétedett felettünk, a szívünk dobogott a gyors meneteléstől, s még a közelségét se éreztük falunak vagy városnak. Vagy egy óra múlva, mélyen benn a mezőkön, valami tanyafélét vettünk észre. Az ablakokban már égett a világosság.
– Menjünk?
– Menjünk.
Letértünk az országútról, neki a kivilágított szemű házcsoportnak. Valami falu előtti majorság lehetett. Kutyák ugattak elénk, a hangok megsokszorozódtak a sötétben.
Dörömböltünk a kapun, egy parasztember jött ki hozzánk. Nem akart befogadni bennünket, alázatos könyörgéssel puhítottuk.
– Nem – mondta. – Nem – és a kutyák veszettül ugattak mögötte. De mi se tágítottunk, és végre is ráerőszakoltuk magunkat. Bűzös deszkakamrába csukott be bennünket, a tyúkok közé. Mikor elment, megmorogtuk, ha fáradtak voltunk is, mégsem találtuk egészen nekünk valónak ezt a hálószobát. Döglesztő volt a levegő, és ganéjos a föld. Guggoló helyzetben ültünk sokáig, aztán panaszkodni kezdtünk egymásnak az éhségről.
– Nem tudod, júniusban ülnek a tyúkok a tojáson? – kérdezte Gödrös hirtelen megelevenedetten.
– Nem tudom – mondtam, és egyszerre megértettem a kérdés jelentőségét. – Tojás, az jó lenne!
Gyufát vettünk elé, és óvatosan szétnéztünk a kamrában. Rengeteg baromfi volt itt bezsúfolva. Benyúltunk az egyik kosárba, tojást vettünk ki az egyik kotlós alól. Föltörtük, de nem ehettük meg, már csirke volt benne. Aztán még három-négy helyen próbálkoztunk meg eredménytelenül. A meglékelt tojásokat visszadugtuk a tyúk alá. A tyúkok fölébredtek, csapkodtak a szárnyaikkal, a lármás csőrükkel, mint valami ragadozók kapkodtak a világosság felé. A kutyák megveszekedetten ugattak a kamra körül. Abba kellett hagyni a vadászatot, visszaguggoltunk a földre, aludni.
Még alig virradt, mikor valami szokatlan lármától fölriadtunk. A kakasok egymást túllicitálva kukorékoltak a fölöttünk kifeszített léceken. Mintha kegyetlen tőröket szúrtak volna a fülembe, egyszerre kimenekült belőlem az álom. Hirtelenében nem tudtam tájékozódni. Csak mikor a mellettem eldőlt Gödröst megláttam, jutott eszembe a tegnapi történetünk, és értettem meg pillanatnyi helyzetünket.
– Kelj föl – lökdöstem meg a még mindig álomba veszett Gödröst. – Kelj föl, hiszen már hármat kukorékolt a kakas.
Nehezen feltápászkodott. – Mi, mi? Kicsoda a kakas? – kérdezte ijedten. Bámész, értelmetlen szemekkel nézelődött. – A teremtését neki, hol vagyunk?
– Hát nem tudod, hogy tegnap tyúkokká változtunk, s most itt lakunk a Passau melletti majorban.
A Passau szótól egyszerre előtte is megvilágosodott a helyzet. – Vigye el őket az ördög! – dünnyögte – azok ott jól elbántak velünk… Olyan éhes vagyok, mint egy kutya.
– Merre indulunk ma tovább?
– Stuttgart felé.
– Zörögjünk az ajtón, hátha már fönn vannak.
– Én még az Istennek se mozdulok meg!
– Jó. Én se.
Néhány perc múlva már hallottuk, hogy a gazda kint járt az udvaron. A lakótársaink is észrevették, siketítően kodácsoltak és kukorékoltak.
Kint melegítőn sütött már a nap, a majorság ébren volt, a kút előtt félig mezítelen emberek mosakodtak. Mi is odamentünk a vízhez, óvatosan meglocsoltuk magunkat, és megtörülköztünk a kabátunk bélésében. Az emberek szóba álltak velünk, mi, akárha rossz gramofonlemez beszélne ki a torkunkból, nyögdécselve panaszkodtunk. Ez a módszer mindig elérte a kellő hatást. A gazdasszony nagy tál Brotsuppét adott elénk, s csak azután engedett ki bennünket a majorból.
– Mégiscsak jó az Úristen, aki fölöttünk pipál – mondta Gödrös cinikusan. – Máma írunk Jolánnak, és megírjuk neki, hogy nagyon boldogok vagyunk, mert a mezők liliomához lettünk hasonlóak, akiket az égi gondviselés táplál.
– Írjunk neki mindjárt. Fölmegyünk oda a dombra, oda jól süt a nap, legalább még alszunk is egy kicsit kényelmesen.
Gödrös hosszú, vicces mondatokat szerkesztett a levelezőlapra. Én csak ennyit tartottam illőnek: Szervusz, Kasi.
Elfeküdtünk a magas fűben, a nap rásütött az arcunkra, a hasunkra, és éreztük, ahogyan jön felénk sorsunk legnagyobb ajándéka, az álom.