_

8-10. Stuttgart

8

Csöndben, még egészen ki nem mondottan régen élt bennünk a vágy, hogy elváljunk. Most ez is bekövetkezett, nem volt bennünk annyi erő, hogy ezen az előzőleg letarolt vidéken egyensúlyban tudjuk tartani egymás iránti gyűlöletünket. A második napon alaposan kiéhezve feküdtünk el a mezőn, egyikünk se akart továbbmenni. Gödrös végre is nyugtalanná lett, indulni akart, de engem nem lehetett megmozdítani.
– Ha nem gyüssz, itthagylak – mondta dühösen.
– Menj – feleltem –, semmi szükségem rád. – Aztán lehunytam a szemem, mozdulatlan voltam, mintha nem érdekelt volna, ami körülöttem történik. Gödrös csakugyan fölcihelődött, és elindult egyedül. Hallottam a távolodó lépéseit, nem néztem utána, nem akartam tudomásul venni, hogy merre halad. Úgy éreztem, a vele egy úton való célba jutás is terhes, szinte kibírhatatlan lenne a részemre.
Esteledett, mikor én is elindultam. Nagyon keveset tudtam még németül, bizonytalan érzések éltek bennem, mégis rábíztam magam az országútra, vezessen, hiszen egészen mindegy, hogy hová érkezem meg. Útközben találkoztam idegen, megkésett csavargókkal, azelőtt közömbösen továbbmentünk mellettük, most megszólítottam őket, tájékozódtam tőlük. Megnyugtattak, hogy egyenesen Stuttgart irányába haladok, s még egyéb hasznos útbaigazításokat is adtak.
Ők is megkérdezték tőlem, milyen a vidék, ahonnan jövök, milyen módszerrel lehet legjobban boldogulni, s végül pontos, kipróbált címeket kértek.
– Címeket? Minek kellenének a címek? – kérdeztem értelmetlenül.
Fölényesen nevettek. Piszkos, elnyűtt noteszt vettek elő, és kioktattak arról, hogyan kell egy igazi körültekintő csavargónak berendezkednie. A noteszban nevek és pontos lakcímek voltak összegyűjtve.
– Írd föl magadnak. A legközelebbi városban az X utcában lakik Y zsidó magánzó, ha ügyesen sírsz neki, biztosan lead fél márkát.
– De én nem vagyok zsidó.
– Az nem tesz semmit! Csinálj úgy, mintha zsidó lennél. Legtöbbet a zsidók érnek erre.
Följegyeztem az adatokat, és én is bemondtam, amit tudtam az általam lekoldult vidékről. A csavargók nagyszerű érdekközösségét ismertem meg ezen a napon. Íme hát a betyárszolidaritás nemcsak közönséges legenda. Ezután én is jegyzeteket készítettem, s a velem szembejövőkkel kicseréltük címeinket. E nélkül a felfedezés nélkül nem tudom, hogy boldogultam volna egyedül, így semmi komolyabb bajom nem adódott. A kiszemelt zsidókhoz még nem mertem elmenni, de a többi címek pontosan beváltak.
Nem nagyon törtem magam a gyaloglásban, nem mentem ki az Asylba, esténként a kocsmában ültem egyedül, vártam, hogy valaki érdeklődjön szomorú sorsom felől, határozottan ügyes voltam, s minden este megkaptam a magam ingyen sörét és ingyen virslijét.
A negyedik nap délutánján érkeztem be Stuttgartba. Pénztelen voltam, de nem izgultam, azt már tudtam, hogy ilyen nagy városban az utolsó pillanatban is előkerül a legszükségesebb. Darab papirosra már föl volt írva a Herberg címe, legelőször azt kerestem meg. Hatalmas, téglavörös épület volt ez, tiszta és megnyugtató ábrázattal. Itt nem álltak elém a durva, nekigyürkőzött szolgák, senki se akart erőszakkal beleavatkozni az életembe, az ajtók szabadon álltak a jövevények előtt. Hatalmas, kőpadlós, fehér síkfalakkal körülvett terembe jutottam. Emberek zsongtak benne. Ettek, lármásan vitatkoztak, és sört ittak. De nem a vidéki kocsmák öreg csavargói voltak ezek az emberek, legtöbbjük fiatal, egészséges kamasz, rendes öltözetben és hátizsákkal. Valahol magyarul beszélgettek. Ezek az ismerős szavak határozottan jólestek a füleimnek. Odamentem a beszélgetők közé, s megszólítottam őket.
Nem valami nagyon szívesen fogadtak, gyanakodón néztek rám, s csak úgy félvállról hümmögtek vissza a kérdéseimre. Kedvetlenül eloldalogtam tőlük. Lehet, hogy attól féltek, le vagyok égve, segítséget fogok kérni, de lehet, hogy általában nem voltam szimpatikus nekik.
Egy német csoport asztalának a végénél ültem le egyedül. A németek nagy, frissen sült krumplis lepényeket ettek, titokban oda-odasandítottam, számban kiszáradt a nyál.
– Ön magyar? – kérdezte tőlem valaki váratlanul. Egy rosszul borotvált, nagy hajú, művésznyakkendős emberke állt előttem. Szúrósan nézett rám, a száját összehúzta, mintha affektált volna.
– Igen, magyar vagyok – feleltem.
– Nemde most érkezett? Egyedül?
– Igen. Egy barátommal indultunk el Pestről, de útközben szétváltunk.
– Megengedi, hogy leüljek?
– Persze hogy megengedem.
Az emberke, még mielőtt leült volna, kezet nyújtott és bemutatkozott.
– Szittya vagyok… Szittya Emil.
Én is megmondtam a nevem. Szittya leült a velem szemben levő székre, lábait finoman keresztbe fektette. Beszélt, a szavakat erősen megnyomta, nagyon vigyázott arra, hogy tekintélyesnek látsszon előttem, s magamban én mégis nagyon furcsa, majomkodó figurának tartottam az egész embert. Bokáig csámpás cipők voltak a lábain, elrágott szárú tengerészpipa nézett ki a mellényzsebéből, a haja sűrű és drótkemény volt, mint valami sündisznónak a tüskéi.
– Nem éhes talán? – kérdezte kis idő múlva. – Látom, hogy nem jól tud németül, ha megengedi, rendelek valamit.
– Köszönöm, ne rendeljen. Nekem egy pfennigem sincsen.
– Ó, az ügynek ez a része már engem terhel.
– Egy olyan lepényt szeretnék – mondtam, és nyeltem utána, az ínyemmel már éreztem a meleg tésztát.
Szittya zörgetett az asztalon:
– Én természetesen nem bírom ezt enni, különben, amint ön kívánja.
Nem tudtam fölfogni, ki ez az ember, s mit akarhat tőlem. Az összes jelenlevők között ő nézett ki leginkább csavargónak, s mégis most valami elátkozott királyfi szerepét játssza el előttem. A lepény már megérkezett, valóban nagyszerű volt, nyeltem, mint a friss harmatot. Szittya boldogan nézett rám, látszott rajta, hogy jólesik neki az én mohó étvágyam, kérdezősködött, alig győztem neki felelni. Már tudta, hogy verseket írok, s már ő is bevallotta, hogy író.
– De én csak németül írok. És nem verseket, mert azokat nagyon nőies dolgoknak tartom. Tudom, ön azt fogja mondani, költők is éltek már, akik nagy hatással voltak az emberiség fejlődésére. Megvallom azonban, hogy engem így, nagy masszában, az emberiség maga sem érdekel. Nagy terveim vannak, de ezek a tervek csak a nehéz feladat megoldásáért érdekelnek. Elhatároztam, hogy könyvet írok a Krisztus-képek Európában címen, s ez a föladat egészen lefoglal.
Mikor a lepényt megettem, készségesen kérdezte:
– Kíván még egyet?
– Igen, megennék még egyet – feleltem szégyenkezve –, nagyon jó.
Jóllaktam, hogy alig bírtam ki a nadrágszíjam szorítását. Egyenesre meredten ültem, elálmosodtam, s már csak valami ködön át láttam az előttem gesztikuláló emberkét, a hangja mint valami távoli zakatolás csapkodott be a füleimbe. S még mindig beszélt, késő estig. Csak arra feleltem neki, mikor megkérdezte, van-e lakásom. Azt már tudtam, hogy itt a Herbergben is lehet lakást kapni, az emberek hálójegyet váltottak a pincértől, és lassan szállingózni kezdtek a teremből.
– Nincs szállásom, s amint már mondtam, pénzem sincsen – feleltem. – Pedig már két éjszaka nem aludtam. – Ezzel nem mondtam igazat, de így akartam presszionálni az emberkét, hogy a segítségemre legyen.
Szittya, mintha komolyan haragudott volna, azt mondta: – Ilyen élhetetlen embernek kár elmenni a mamája szoknyája mellől – aztán elhallgatott, gondolkodott. – No, természetesen ezen is segítünk. Várjon csak meg itt, rögtön visszajövök. – Sietősen kifelé indult, erősen előretolt testtel evezett el az asztalok között, külső és belső zsebei púposak voltak a beléjük tömött papírhulladéktól.
Nem kételkedtem benne, hogy a mániákus ember visszajön, nyugodtan üldögéltem, hallgattam a németek ízetlen, drasztikus viccelődéseit. Néhány perc múlva arra jött a pincér, megkérdeztem tőle, lehet-e még ágyat kapni. A felelet újra megnyugtatott, most már gondtalan és testben, lélekben megnyugodott voltam.
Körülbelül egy óra múlva csakugyan visszajött Szittya, és két ágyjegyet vett a pincértől. – Nekem bár rendes lakásom van, de hogy együtt maradhassak önnel, ma én is itt alszom. – Ezeket magyarul mondta, a pincér még ott állt mellettünk, nem tudta, miről van szó, kedveskedően bemondta Szittyának: – Megvan még a tegnapi ágya, megint fönntartottam. – Szittya valahogyan olaszul vagy franciául káromkodott, látszott rajta, hogy szörnyen megveti a fecsegő embert, háttal eléje állt, mintha egyszer és mindenkorra el akarta volna takarni a szemeim elől.
Egymás melletti ágyba kerültünk, és még félálomban is hallottam, hogy kelepel a nyelve. Itt is mezítelenül mentünk az ágyba, de reggel nem kellett végigkefélni a testem a tetvektől és poloskáktól. Gondtalan és dologtalan napok következtek rám. Szittya, akár egy anyaállat, a pártfogásába vett, friss lepényekkel táplált, s esténként megváltotta az ágyamat. Nem mondta el, hogy honnan szerzi a kettőnknek szükséges összeget, és én nem érdeklődtem ebben az irányban. Egész nap bent tartózkodtam a Herbergben, s ő mindig újabb pénzekkel tért vissza. Nem volt kétségem, hogy ilyenkor koldulni ment, módfelett imponált az ügyessége és az is, hogy minderről egy szót se szól, nem panaszkodik és nem dicsekszik. De ő is csak ember volt, és ő sem bírta magát a végletekig megtartóztatni. Ekkor már tegeztük egymást, s bizalmasan megsúgta:
– Máma egy új segélyforrásra akadtam, de oda már neked is velem kell jönnöd. Lehet, hogy valami szobafélét is szerezhetünk. Egy magyarországi öreg szabólegényről van szó, s az a különösebb gyöngéje, hogy félreismert zenésznek és operaénekesnek képzeli magát. Herr Potykének kell szólítani. Te csak figyeld meg, én hogyan beszélek vele, aztán te is úgy beszélj.
A „Herr Potyke” kinn a város végén lakott, az új negyedben, az ablakai a mezőre és a hegyekre néztek.
Szittya szörnyű rutinnal játszotta el az elátkozott királyfit. Potyke kicsit gyanakodva fogadott bennünket, de alig hogy helyet foglaltunk, Szittya már kérte, játsszon valamit a zongorán, mind a ketten nagy zeneélvezők vagyunk, s ő zenekritikákat is szokott írni arra érdemes koncertekről.
Potyke úr kellemesen mosolygott, egy ideig hagyta kéretni magát, aztán felállt a szabóasztalka mellől, nyakából kiakasztotta a centiméterét, a tükör előtt felvette a bársonyzekéjét, s odaült a zongorához. Mint valami minden hájjal megkent virtuóz, ujjaival végigszaladt a zongora fekete-fehér fogain, s aztán valami édes Mozart-kompozícióba kezdett. Sovány teste ide-oda hajlott a melódiák után, valósággal átszellemült, már valahol a mennyország kapujában járhatott. Aztán a torka is fölnyílott, zengette a hangszálait, a végsőkig feszített hanghullámok, éreztem, hogy elöntenek, fizikai fájdalmat okoztak nekem, majdnem agyonvertek. Még sokáig kellett így élet és halál között virrasztanom, s mikor a koncertnek vége lett, Szittya tapsolni kezdett, s mint jó statisztának, nekem is tapsolnom kellett.
Potyke fölállt a zongora mellől, stuccolt bajuszával játszott és megkérdezte: – No, mit szólnak, uraim, az egészhez? Csak tessék őszintén beszélni, rajtam már senki sem ejthet újabb sebeket.
Szittya szinte tálcán vitte elé a dicséreteket. Édes, jószagú szavakkal kenegette, de közben a mi helyzetünk elpanaszolásáról se feledkezett meg. Beszélt, beszélt, s a végén édes-keserű krumplicukor jött ki a mondókájából. Potyke úr már le se tudta volna tagadni, hogy igazi jó barátokra akadt, éreznie kellett, hogy hálával tartozik nekünk, szíves és vendéglátó volt hozzánk. Meghívott ebédre. Potyke nemcsak zongorista és énekes, de hogy a lelke egészen megtisztuljon, a húseledelektől is megtartóztatta magát, vegetariánus volt. Narancsot, banánt és egyéb déligyümölcsöket ebédeltünk. Szittya a vegetariánizmusról is tudott prédikációt tartani, de én szerényen süketnéma lettem, ínyemben a herbergi lepényt s a távoli kocsmák virsli- és sörízét éreztem.
– Legyen szerencsém, uraim, máskor is – áradozott Potyke. – A jó barátság az élet jó íze, uraim. Boldog lennék, ha önök is áttérnének a teljes vegetariánizmusra, a művészi lélek pusztítson el magából minden állati vonást, így a húsevés csúnya szokását is. A jövő a tiszta léleké.
– Én mindig híve voltam a vegetariánizmusnak – válaszolta Szittya, s hódító gesztussal rám mutatott –, a barátom szintén. De mennyivel könnyebb önnek konzekvensnek maradni, mint minekünk. Ha önt a művészetben ma még nem is méltányolják eléggé, a szabóság meghozza önnek az élet fönntartásához szükséges minimumot. De nekünk költőknek se fix jövedelmünk, se lakásunk nincsen.
Potyke egy ideig mintha tétovázott volna, aztán azt mondta, hogy van neki egy padlásszobája, ahol a könyveit tartja. Ha meg nem vetjük ezt a helyet, szívesen rendelkezésünkre bocsátja. Szittya nehezen határozott ebben a kérdésben, először látni kívánta a szobácskát, s csak aztán mondta: – Ha valamiképpen használható az, természetesen el fogjuk fogadni.
Két emeleten túl, magas padlásgerendákon át jutottunk be a szobácskába. Nem nagy, de szép tiszta fülke volt ez, egyik sarkában valóban volt vagy huszonöt rémregény, s a plafonon egy fölfelé nyíló ablak.
Szittya elfogadta az ajánlatot, s Potyke úr örült neki, hogy boldogítottuk.
– Majd hozatok föl matracokat és takarókat az uraknak. Lent majd adok egy alumíniumkulcsot, kérem, hogy állandóan hordják maguknál.
Mind a hárman elégedetten búcsúztunk.
Későn éjszaka egyedül tértem vissza az új szállásra.

9

Szittyával másnap reggel csak a Herbergben találkoztam újra. Eleven és kialudt volt.
– Bocsáss meg, hogy nem mentem haza – mondta –, sok dolgom volt az éjszaka.
Nem haragudtam, legalábbis olyan jól aludtam, mintha ő is otthon lett volna. Potyke úr azonban nem invitált meg reggelire, vártam, hogy fizessen valamit Szittya. Mintha kitalálta volna a gondolatomat, megkérdezte, teát vagy kávét akarok-e reggelizni.
Kávéztunk, és közömbös dolgokról beszélgettünk. Később levelet kezdtem írni Jolánnak, beláttam, itt az ideje, hogy végre részletesen beszámoljak neki eddigi élményeimről. Bőbeszédű voltam, minden érdekesebb dologra kitértem.
– Kinek írsz? – kérdezte Szittya.
– Egy fiatalasszonynak Újpestre. Nagyon érdekes asszony, szereti az új verseket, és vakmerő tud lenni minden dologban.
– Szereted?
– Az lehet – mondtam fölényesen. – De aligha vagyok bele szerelmes. Ezt az érzést nem is ismerem.
– Gyerekség. Meg se tudom érteni, hogy valaki egy asszonyba szerelmes lehessen.
– Pedig ezerszámra vannak ilyenek.
– A plebsz. Utálatos az embereknek ez a sablonos nemi élete. Egészen másképpen volt ez a görögöknél. Ó, a fiatal atléták pompás teste!
Hirtelenében nem értettem meg a mondatok jelentését, tétován mosolyogtam.
– Te is szép fiú vagy, de ez a szépség még nyers és érzéketlen. Kár, hogy ennyire unintelligens vagy. A cizellált lélek a tiszta dolgok iránt vonzódik, a fiatal férfitest mindig tisztább, mint a nőé.
– Eriggy a pokolba – dünnyögtem ingerülten. – Mondom, nem tudom, hogy mi a szerelem, de csak nem bolondultam meg, hogy „fiatal atléták” után futkossak!
Szittyát mintha valami undorféle fogta volna el, fölkelt mellőlem, nem érdemesített rá, hogy tovább beszéljen velem erről a különös témáról. Később elment, és csak ebédhez jött vissza. Összeismerkedtem a Herberg többi magyarjaival, most már szívesebben fogadtak, beszélgettek velem.
– Legyen elővigyázatos – mondta egyikük –, mert az a maga mókusa homoszexuális. Itt mindenki ismeri, s nem szívesen állnak vele szóba.
Kellemetlenül hatottak rám ezek a beszédek, valami félelem vagy undorodás fogott el. Megindult a fantáziám, mindenféle eddig nem látott és nem érzett dolgok jutottak az eszembe. Ebéd után úgy, hogy Szittya semmit se vegyen észre, hazaszöktem Potyke úrhoz.
A közös ágyba is mezítelenül kellett volna befeküdnöm, de mivel ilyen veszedelmes alaknak ismertem meg Szittyát, nem lett volna bátorságom ahhoz, hogy védtelenül egy takaró alá kerüljek vele. Potyke úrnak elmondtam, nincsenek alsóneműim, kértem, hogy kölcsönözzön valami hálóruhát. Egy hosszú inget adott, nagyon szívesen beszélgetett velem, és uzsonnával is megkínált. Szorosan egymás mellett ültünk az asztalnál. – Szép haja van – mondta, és apásan megsimogatta.
Megszeppenve hallgattam.
– Maga szimpatikus fiú, de barátját, a Szittya urat nem kedvelem. Úgy látszik, nemigen gondozza a testét, rossz érzése van az embernek, ha a közelébe kerül. Legyen óvatos vele szemben, s ha ő nem akarna valamiért magával lakni, használja csak a szobát egyedül is továbbra. – Felém nyúlt a kezeivel, mintha át akart volna ölelni. Ijedten elhúzódtam tőle.
– Csiklandós nagyon? – kérdezte, hogy kilátszottak a fogai és a megfehéredett ínye.
– El kell mennem – mondtam. Megígértem, hogy mindjárt visszajövök, marasztalt, nehezen tudtam elszabadulni tőle.
A hálóinget összegöngyöltem, elvittem magammal a Herbergbe, és útközben furcsa, összezagyvált gondolatok zsongtak a fejemben. Úgy éreztem, valami átgázolhatatlan hínárba kerültem a két ember között. Pontosan nem tudtam, mit akarhatnak velem, de rájuk gondolnom is kellemetlen volt. Egész estig nem tudtam megszabadulni ettől a nyugtalanságomtól. Szittya bántóan jó volt hozzám, kétségtelenül láttam, hogy udvarol nekem. Elhatároztam, nem rettenek vissza tőle, erősebbnek éreztem magam nálánál. Megnyugodtam, ha valami szemtelenséget akar, kegyetlenül elverem.
Este ő csokoládét és fügés kenyeret vacsorázott, nekem krumplis lepényt rendelt. Jóízűen ettünk, és korán mentünk haza.
A négy fehér fal mint hűvös lemezburkolat vett bennünket körül. Nem mertünk hangosan beszélni, ez azonban nem gátolt meg bennünket abban, hogy óra hosszat kötekedjünk afölött, ki kerüljön falhoz a matracon. Szittya mindenáron engem akart belülre erőszakolni, rossz sejtelmekkel voltam tele, nem engedtem magam legyőzni. Végre is ő kényszerült belülre húzódni. Neki még volt alsóneműje, ezekben a piszkos dolgokban bújt a takaró alá. Eltitkolhatatlanul izgatott voltam, csak úgy ímmel-ámmal vetkőztem, testem érintésekor éreztem, hogy a bőröm megripacsosodott. Eloltottam a lámpát, és fölvettem a hálóinget, sokkal hosszabb volt nálamnál. Leültem az ágy szélére, és alul csomóra kötöttem az inget. Emlékeztem rá, apró gyerekeket szoktak így megvédeni a gonosz játékoktól. Kissé megnyugodtam. Csöndben behúzódtam a takaró alá. Lehunytam a szemeimet, de sokáig nem tudtam elaludni. Megfeszült idegekkel vártam, éreztem, valami szokatlan dolognak kell bekövetkeznie. És semmi nem történt. Szittya arccal a falnak fordultan már aludt mellettem. De nem tudtam megnyugodni, hátha csak szimulál. Órák múltak el így, ebben a rettentő várakozásban, aztán láttam, a fejünk fölött levő ablakokból eltűnnek a csillagok, s az indigó-színű ég lassan megvilágosodik. Mielőtt még Szittya is felébredt volna, hogy éjszakai gyávaságomat el ne áruljam, ingem alján kikötöttem a csomót, és fesztelenül fölnyújtóztam, mintha jó álomból ébredtem volna.
– Utálatos ember vagy, hogy annyit mozogsz éjszaka – mondta Szittya. – Azért mondtam, hogy menj belülre, akkor én jobban elhúzódhatok tőled.
– Arról szó se lehet, hogy a falhoz menjek.
Anélkül hogy vizet láttunk volna, fölöltözködtünk, s valami ennivaló reményében lementünk Potyke úrhoz. A zseniális szabó már a zongoránál ült, és fülrepesztően eregette ki magából az áriákat. Természetesen újból megdicsértük a tehetségét, s ő újból jól tartott bennünket naranccsal és banánnal.
Jóllaktam, és jó érzéssel lődörögtem, de mégis úgy látszott, elmúltak fölöttem a gondtalan tétlenség napjai. Szittya minden bevezetés nélkül azt mondta:
– Én már minden területet learattam, most már neked is meg kell kezdened a munkát. Ismered-e a zsidókasszákat?
– Hogy ismerném, hiszen én nem vagyok zsidó!
– De mivel hercegprímás se vagy, a két márkát tehát fölveheted a zsidókasszánál.
Értelmetlenül hallgattam.
– Majd én elkísérlek egész odáig. Az előszobában van egy kasszaablak, várakozol, amíg a sor rád kerül, aztán azt mondod: „Ich bitte, arme Jud”.
Tehetetlenül szabadkoztam.
– Mi lesz akkor, ha mégis észreveszik, hogy nem vagyok zsidó?
– Semmi. Azt ők nem tudják az ablaknál megállapítani, hogy te zsidó vagy-e csakugyan. Ha azt kérdezik tőled, hogy honnan jöttél, mondd, hogy Magyarországból, Tiszaeszlárról, ahol az egész családodat megölték, s csak neked sikerült elmenekülnöd. Ezért vagy most itt, se rokonaid, se ismerősöd, se pénzed nincsen.
A dolognak ez a beállítása tetszett nekem, rászántam magam, hogy végigjátsszam a játékot.
A hatalmas váróterem tele volt pajeszes és szakállas emberekkel. Zsongott az élet, mint a méhkas. Oroszul, lengyelül és zsidóul beszéltek egymás között, nagy szélmalom-gesztusokkal, elsavanyították a levegőt, és összetördelték a világosságot. Később megtudtam, a tömegnek egyik része az orosz–lengyel pogromok elől menekült világgá, nagy szomorúságú, hazátlan emberek ezek. A másik, nagyobbik részük azonban közönséges csavargó, akik tavasszal útra indulnak hazulról, végigkoldulják fél Európa zsidókasszáit, s őszre némi vagyonkával térnek vissza a családjukhoz. Türelmetlen, erőszakos emberek, áskálódnak egymás ellen, s mint valami szentséget mutogatják föl mesterségesen táplált nyomorúságukat. A hitközségek sameszei már messziről megismerik őket, de rohamozó jajgatásaik elől nincsenek kibúvók. Őket nem törték meg családi tragédiák, nem rémítették el az élettől gyilkos kezek fenyegetései, mint a piócák vetik rá magukat mindenre. Hiába voltak a rendszabályok és prédikációk, ők furakodtak oda legelőbb a kasszaablakhoz. Egy se mozdult addig, míg a neki járó összeget föl nem vette. A pénztárnok németül beszélt, s ők szörnyű zsargonban feleseltek.
Órák hosszat tartott előttem ez a torlódó mocskos áradás.
Ott álltam az ablak előtt.
– Ich bin arme Jud – dadogtam sután. A szavak, mintha üvegcserepekből lettek volna, fájdalmasan meghasogatták a nyelvem, arcom vértelenül lefonnyadt, és nem mertem a pénztárosra tekinteni.
– Wovon?
Elmondtam a betanult mondókát, kabátom alatt éreztem a kiugrani akaró szívemet, majd megfulladtam a terem forró levegőjétől.
– O ja, Tiszaeszlár, ich weiss – mondta a pénztárnok melankolikus sóhajtással, és kiszórta elém a két ezüstmárkát.
Kint a kapu előtt holtra fáradtan még mindig várakozott rám Szittya.
– Megvan? – kérdezte bizonytalansággal.
– Meg – mondtam. – Csúnya, utálatos dolgot csináltam most, szégyellem magam önmagam előtt. Ha tudnám, hogy kettőnk közül nem te vagy a nagyobb gazember, akkor azt mondanám: köpj le, jelents föl a rendőrségnél ezért a gazemberségért.
– Ugyan kérlek! Képzeld el, milyen krumplis lepényeket vehet magának ezen a pénzen az ember. És egyáltalában, mért a lengyel zsidók vigyék el azt helyettünk. A kapitalista társadalomban nem szabad, hogy moralista skrupulusai legyenek az embernek. Igaza van Stirnernek és Nietzschének, mikor az individuum abszolút jogairól beszélnek. Micsoda kényszerűség gátolhatná az én életem kiteljesedését.
– Ezek ostoba szólamok. Ezen az alapon szó se lehet a szociális emberi közösség megépítéséről.
– Ismerem, ezt így tartja a szocialisták birka értelmisége. Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták. Elhatároztam, ha befejezem a Krisztus-képekről szóló könyvemet, prédikációkat fogok tartani az anarchizmusról. Tolsztoj ostoba csizmadia-filozófus, az embernek nem Istenhez kell hasonlítania, fölül kell emelkedni Istenen… én például határozottan érzem, hogy uralkodónak születtem.
Már benn ültünk a Herbergben, ő savanyú halat, én pedig lepényt ettem. Végeszakadatlanul még mindig beszélt. A teremben levő magyarok körénk szivárogtak, nem tudták, honnan indult a beszélgetésünk, de belevetették magukat a vitába, mint a farkasok, rászabadultak Szittyára. Nem hátrált meg. Már állva, s valóban mint valami próféta, szónokolt.
Aztán megjelentek a pincérek, és csöndet teremtettek.
Este kimentünk a városba csavarogni. Még bennem zsongtak a délutáni vita hangjai, de már magam se tartottam olyan nagy bűnnek a zsidókassza lekoldulását. Az merő agyalágyultság következménye, amit Szittya beszélt, de mégis beláttam, ha magunkfajta ember a magunk módján élni akar, sok minden kellemetlennek látszó dolgot el kell követnie, hogy valahogyan a fölszínen tarthassa magát. Kétségtelen, az alaphibát ott követtem el, mikor meggondolatlan vakmerőséggel útra indultam, s most már vállalnom kell minden elkövetkező kényszerűséget. Én nem is tudom, mi a helyesebb, korán reggeltől késő estig benn dolgozni egy gyárban, s negyvenéves koromban anélkül, hogy a világról tudomást vettem volna, koldus módra elpusztulni, vagy pedig kis praktikákkal, szégyentelen szembeszállásokkal kiverekedni a napi falatot, s a nagyvilágban élni, leélni a részünkre megadott életet… Emberek jöttek-mentek az utcákon, a kirakatok világítottak, s a vendéglőajtókon kiáradt a friss ételek szaga. Nem voltam fáradt, nem voltam éhes, maradék nélkül élveztem a hangokat, fényeket és illatokat.
– Még maradt elegendő pénzünk holnapra – mondta Szittya –, délelőtt elmehetünk a múzeumba, délután pedig megnézünk egy-két templomot. Ha komoly szerephez akarsz jutni mint író, akkor tanulnod kell. Hallottál már valamit Rembrandtról és Böcklinről?
– A Rembrandt az egy amsterdami festő volt, ismerek tőle néhány reprodukciót, és azok tetszenek is nekem. A másikról azonban még semmit sem hallottam.
– Az is festő. Holnap majd meglátod a képeit, a misztikus csönd és a melankólia legnagyobb mestere.
Így beszélgetve még kimentünk az állomásra, aztán kissé elfáradtan hazaballagtunk.
Hogy egyedül fönn voltunk a szobában, megint elfogott a tegnap esti félelem. Szittya megint megkísérelte, hogy a matrac külső felére kerülhessen, én megint nem engedtem magam legyőzni. Csönd lett, de mielőtt még bebújtam volna a takaró alá, minden eshetőségre való tekintettel megint bekötöttem magam a hálóingbe.

10

Reggel még alig virradt, kopogtattak az ajtónkon. Két nagybotos és keménykalapos detektív volt.
– A rendőrségtől jövünk – mondták. – Mióta laknak ebben a szobában?
– Két napja – felelte Szittya. Összekuszált fejéből ijedten pislogtak elő az álmos szemei.
A detektívek firkáltak valamit a könyveikbe, mogorván parancsolgattak.
– Öltözzenek fel, eljönnek velünk!
Szittya, mint valami hörcsög, elvadultan tiltakozott, de hiábavaló volt minden. Ki kellett másznunk a takaró alól, morgolózva öltözködtünk.
A rendőrségen felvették a nacionálénkat, s még mielőtt tudták volna, tulajdonképpen kik is vagyunk, máris úgy kezeltek bennünket, mint büntetendő homoszexuálisokat. Egyik detektív a priuszunk után kutatott a kartotékban.
– Még nincsenek bent – mondta, s nekiült a munkának, hogy besorakoztasson bennünket a nyilvántartottak közé. Készenlétben várakozott, az elöljárója keresztkérdésekkel vallatott bennünket. Mind a ketten tiltakoztunk az oktalan gyanúsítás ellen, s én valóban semmi érdemlegeset nem tudtam volna mondani a homoszexualizmusról. Szittya valósággal együgyűnek mutatta magát. Semmi kompromittálót nem tudtak kivenni belőlünk, s így nem is kerültünk rá a nyilvántartottak listájára.
– Egyelőre nincsenek adataim maguk ellen – jelentette ki a rendőrtisztviselő. – De két héten belül mégis el kell hagyniok Stuttgartot. Addig is nem szabad egy ágyban aludniok, most pedig ezzel az úrral átmennek a laboratóriumba, ahol lefényképezik és ujjlenyomatot vesznek magukról. Két héten túl tehát nincs joguk itt tartózkodni. Megértették?
– Igen, megértettük! – mondtuk, s anélkül hogy egyszer is hátranéztünk volna, az egyik detektívvel átmentünk a laboratóriumba. Az ablak előtt fehér háttérrel oldalról és elölről lefényképeztek bennünket, aztán egy mérleg alá álltunk, megmértek, milyen hosszúak vagyunk, végül valami masszával bekenték a hüvelyk- és mutatóujjunkat, s rányomatták velünk egy papírlapra. Vékony, finom erezetű nyomok maradtak az ujjaink után a papíron. Valami idegen szemlélő előtt mindez csak gyerekes játéknak látszhatott volna, engem erősen megrendítettek ezek a percek. Ha egyszerűen pár hónapra elítéltek volna, azt bizonyára sokkal fölényesebben vettem volna tudomásul. Ismertetőjeleimnek ez az elkönyvelése embertelen megalázásnak tűnt föl előttem. Úgy éreztem, többé nem vagyok a magam ura, itt számon tartanak engem; mintha hosszú láncra kötöttek volna, amivel, ha nekik úgy tetszik, bármikor kiemelhetnek a világból.
– Ostobaság! – mondta Szittya az utcán. – Ez a német bürokrácia. Mindent ellajstromoznak, és azt hiszik, ezzel mindent meg is oldottak. A mi eszünket és akaratunkat egyszerűen kihagyják a játékból. Ez már a hetedik ujjlenyomatom Németországban, s én azért mégis itt vagyok.
– Rám nagyon komiszul hatnak az ilyen dolgok. Ha ki nem tiltottak volna, akkor se tudnék tovább ittmaradni.
– Miattam egye meg őket a fene! Én nem vagyok olyan érzékeny, mint te. De ha nem akarnál egyenesen Párizsba menni, ahonnan én csak két hónapja jöttem el, akkor szívesen veled mennék. Gyere először Brüsszelbe, ott maradunk néhány hétig, aztán én is átmegyek Párizsba. – Hosszú alkudozások után megegyeztünk.
Tegnapi határozatunk szerint múzeumba mentünk. Éhes, kipihent szemekkel nézelődtem a rengeteg kép között, sok volt olyan, ami megállított, ami minden érdeklődésemet le tudta kötni. De mind közül Böcklin sötétkék színei voltak azok, amik legteljesebben tudtak szólni hozzám.
– Szépek, valóban nagyon szépek – mondtam elragadtatással Szittyának. – Ezek valóban hangulatképek, de ezek a hangulatok testté válnak a vászonra rakott festékben. Azt hiszem, mindent kiérzek belőlük, amit a festő érzett, mikor festette őket.
Szittya még órák hosszat beszélt Böcklinről, a festőről és emberről egyaránt. Örömmel hallgattam, és nem tagadtam le, hogy sokat tanultam ezen a napon. Jóformán semmi pozitívum nem volt abban, amit ő mondott, de az a lelkesedés, amivel beszélt, bennem is megindította a rajongás áradatát, talán még sohasem éreztem ilyen erős vágyat a teremtő munka után.
Délután Csöndsziget című versemet írtam a Herbergben. Szittyának nagyon tetszett a költemény, azt mondta, nagyon jó a technikája, és mély emberi tartalma van. Boldog voltam, mint valami megdicsért ártatlan gyerek, s hogy valahogyan kihirdessem magamból ezeket a szokatlan örömöket, a verset hazaküldtem Jolánnak, és egy hosszú levelet is írtam hozzá. Ez volt az első alkalom, hogy mellékcélzatosság nélkül jöttek ceruzáimra a szavak, mértéktelenül áradozó voltam. „Válaszolj minél előbb” – írtam a levél végére. „Szeretnék együtt lenni most veled, s bevallom, te különb voltál nekem minden asszonynál. Az itt küldött verset jól sikerült munkámnak tartom, ha te is úgy gondolod, vidd fel a Független Magyarországhoz. A lapot expressz küldd el, ha a vers megjelenik benne. Csókollak, Kasi.”
Nem sokáig tartott ez a határtalan jó érzésem. Ha beosztóan tudtunk volna gazdálkodni, akkor kellett volna, hogy legyen még pár pfennigünk a két márkából, de mi mértéktelenül ettünk, sőt édességeket is nyalakodtunk, s így már újból pénztelenül álltunk. Szittya új címeket keresett elő a noteszéből, ezeket most az ő utasításai szerint nekem kellett lekoldulnom.
Estefelé elmentünk az Újságírók Segélyegyesületébe, s mielőtt aludni tértünk volna, az Újságkiadók Klubjába. Szittya ismert figura volt mind a két helyen, mintegy kötélen vezetett föl engem, és erősen protezsált.
Nem nagyon szívesen láttak bennünket. De Szittya ezt nem vette tudomásul, szerénytelenül dolgozott érdekemben.
– Érdekes, hogy önök, magyarországi kollégák ennyire leszegényedetten, pénztelen vetődnek ki külföldre – lamentált mind a két helyen a titkár.
– Miért is jönnek ki hozzánk, ha nem tudnak németül? Hogy lehet reményük ahhoz, hogy itt bármiféle pozícióba kerülnek?
– Ó, uram! – mondta Szittya. – Magam részéről nem panaszkodhatom az utóbbi időben. Több helyen közlik a dolgaimat, s anyagilag nem vagyok zavarban. Mondhatom, a fiatal kolléga úr nagyon érdekes tehetség, s mikor ide fölhoztam, biztosra vettem irányában az önök jóindulatú támogatását.
A titkár elkényszeredetten mosolygott.
– Kérem, kérem, valószínűleg ön nem téved. – S már elő is vette a nyugtakönyvet, beleírt öt márkát, és elküldött bennünket a pénztároshoz.
Fölvettem a pénzt, és megint gazdagok voltunk.
– Nagyon nehéz veled boldogulni – elégedetlenkedett Szittya még akkor is, mikor már ismét csokoládé és krumplis lepény előtt ültünk. – Annyira hozzászoktál a pfennigek koldulásához, hogy kicsit jobb helyen ki se mered nyitni a szádat.
– Elismerem, hogy te nagyobb kaliberű koldus vagy, mint én, de látod, hogy a Kiadók Klubjában te se tudtál elérni semmit.
– Nem, mert meg vannak kötve a kezeim. Túlságosan rosszul vagy öltözködve ahhoz, hogy ezek az emberek meghatódjanak pillanatnyi helyzeteden. Ha ilyen ruhában állítasz be hozzájuk, amilyenben most vagy, egyszerűen kívülesel a látókörükön, és nem hajlandók tudomást venni rólad. Minden az első impressziókon múlik. Ha lenne jobb ruhád, ebből a puszta tényből következőn mindjárt lenne több ennivalód is… Nekem már nem szükségesek ezek a külsőségek. Pillanatok alatt beletalálom magam az új helyzetekbe, tudok a nyelvükön beszélni, és úgy tudom megmutatni magamat, ahogyan akarom.
Éppen azzal akartam neki visszavágni, hogy ő még madárijesztőbb figura nálamnál is, de utolsó mondatával meggyőzött a kettőnk közötti különbségekről.
– Itt nincs semmim, de odahaza maradt még egy öltözet fekete ruhám, egy pár cipőm – mondtam. – Ha gondolod, hogy ezzel könnyíthetünk magunkon, utánam küldethetem.
– Írj érte máma, s kérd, hogy a Frankfurt am Main-i főpostára küldjék.
Későn mentünk haza, s némi félelem élt bennünk, hátha leselkednek ránk a délelőtti detektívek. Mint az idegenek, elhúztunk a kapunk előtt, csak miután átnéztünk az utcán, mentünk be a házba, és másztunk föl a sötét padlásra. Komikusnak tűnt előttem, hogy itt a rendőrség speciális nagyítókkal őrködik az egyes emberek erkölcse felett, s mégis köztudomású, hogy sehol sincs annyi kéjgyilkos és homoszexuális, mint éppen Németországban. Ezeknek a deformálódásoknak bizonyára mélyebb társadalmi okai vannak, de a mechanikusan mozgó bürokrácia megelégszik a külszín elkendőzésével. Komolyabban segítő kézzel senki sem nyúl felénk, de vigyáznak arra, hogy két lehasznált csavargó egymás mellé ne kerüljön az ágyban. Ők félnek miattunk, én azonban már egyáltalában nem féltem Szittyától. Az ő állítólagos homoszexualitása nem volt egyéb egy bogaras ember hencegésénél. Holmi elképzelt merényletek ellen már nem védekeztem gyerekes óvatossággal. Nem húzódtam ki a matrac szélére, hogy egész éjszaka nyugtalan bizonytalanságban balanszírozzak ég és föld között. Szittya a tipikus jó alvó volt, befordult a fal felé, aludt hideg vérszegénységben, hogy akár kidobhatták volna az ablakon. Én még sokáig ébren maradtam, s ha már nem is féltem tőle, nem tudtam megszokni magam mellett az idegen testet. Szittya pipázott napközben, s a keserű dohánylé mintha a bőre alá is beszivárgott volna, csípős pipaszag áradt ki a testéből. Minden este ideges kimerüléssel törtem csak álomba. De ennek nem valami testi vagy lelki betegség volt az oka, reggel kipihenten és frissen ébredtem.
Majdnem naponta belátogattunk Potyke úrhoz. Napi táplálékaink közé az ő déligyümölcseit is bekalkuláltuk, s módosítás nélkül ragaszkodtunk ehhez az elhatározásunkhoz. Pedig hát nem, egyáltalában nem túlságosan kis árat fizettünk ezekért a materiális gyönyörökért. Potyke úr örült nekünk, a hálójába került publikumnak, megzengette hangszálait, és nyihogott és vonyított előttünk, mintha tüzes vassal kínozták volna. Lehet, hogy valóban volt valami tehetség ebben az emberben, de az én zeneművészeti tudásom és fölvevő képességem alig terjedt túl a ligeti énekesek élvezésénél. Valami iszapos, szürke tenger felületén ringatóztam, a föleresztett hanghullámok hajótöréssel fenyegették körülöttem a világot. Émelygett a gyomrom, hasogatott a füleimben, s a gazember Szittya után az előadás végén nekem is mindig tapsolnom kellett. Ez a műélvezés tagadhatatlanul szenvedés volt az én számomra, de rosszul mentek a boltjaink, szolgálnunk kellett a házigazdánknak. Váratlanul azonban mégis megvirradt fölöttünk.
Az egyik reggel csak úgy unalomból szétnézelődtem a padláson, s a szobánk mögött ponyvára szétteregetett s nyilván télire konzerválódó gyümölcsökre találtunk. Érett, saját édességében megaszalódott fügék, almaszeletek, narancshéj, héjában maradt dió s más egyéb dolgok hevertek garmadával a padlásablakon becsurgó nap alatt. Potyke úr akár meghalhatott volna most tőlünk árvaságában. Nem volt rá szükségünk, hogy leüljünk az asztalához, este hazajöttünk, pótlakomát csaptunk a szárított gyümölcsökből, s reggel útravalóul teletömködtük vele a zsebeinket. Ha semmi jövedelmi forrásunk sem lett volna, nem kellett volna éhen pusztulnunk. S valóban gyorsan közeledtünk ahhoz a pillanathoz, hogy minden kereseti lehetőségből kimaradjunk. Már nem volt egyesület vagy klub a városban, amit meg ne látogattam volna, s ahonnan el ne hoztam volna a legalábbis minimálisan elhozhatót. Ez a minimális nagyon gyakran a semmi volt. A falusi koldulásoknál szinte előnyömre szolgált, hogy nem tudtam eléggé németül, itt azonban már az ajtóküszöbről elutasítottak a libériás szolgák. A falukon nagy reményű vándor, de itt csak kellemetlen koldus voltam.
– Itt már nagyon ég alattunk a föld. Ideje lesz továbbmenni, különben belecsúszunk a kanálisba. – De én is inkább csak sokat lamentáltam, magamban azonban nem föltétlenül ragaszkodtam a rögtöni továbbinduláshoz. A dologtalan ember öntudatlan kényelemszeretete marasztalt bennünket, máról holnapra halasztgattuk az utazást, s végre is csak a rendőrségtől engedélyezett két hét letelte után indultunk neki Frankfurt am Main felé.
Újból Isten tenyerében, az országúton voltam, semmivel se gazdagabban, mint mikor hazulról elindultam, semmivel sem igényesebben és gondtalanabbul, csak éppen hogy a macskaábrázatú Gödrös helyett a bulldogábrázatú Szittya kullogott mellettem. Rengeteg iratcsomókkal teletömött hátizsákot cipelt, és szívósan kapaszkodott a földbe. Kitartó tempóban hagytuk magunk mögött a kilométert jelző köveket. Úgy látszott, ő gyöngébb fizikumú nálamnál, s mégis én voltam az első, aki a fáradtságról szót ejtett.
– Semmi az egész – mondta. – Ha kitartás van az emberben, ötven kilométert is lemorzsolhat naponta.
– De minek! Ki parancsolhatna ránk ilyen esztelenségeket. Nem az a fontos, hogy az ember sokat menjen, hanem hogy mennél kényelmesebben éljen. – Már az első faluban meg akartam pihenni, de őbenne mintha valami bolond masina dolgozott volna, tovább mozgott, magával húzott akár egy eleven mágnes.
– Mit akarsz ezektől a faluktól – mormogta. – Ezek nem nekünk való helyek. Utálom az ambiciózus koldusokat, benned is sok van még ebből a kicsinyességből. A mi tanyáink a városok. Igaz, hogy mi is koldulásból élünk, mint a többi csavargók, de mi mégiscsak intelligensebbek vagyunk náluknál, mázoljuk át legalább a cégéreinket. Egészen más az, a paraszttól alázatosan egy darab kenyeret kérni, mint valamelyik egyesület titkáránál megjelenni. Nálunk, „pillanatnyilag anyagi zavarokba jutott íróknál” minden a stílustól függ.
Már belevadult a prédikációba. Jóllehet, rá se hallgattam, de ma megcsappanás nélkül áradtak belőle a szavak. Fölvirágozta és körülhímezte magát elszabadult fantáziájával.