_

11-16. Németország Stuttgart és Aachen között

11

Beérkeztünk az első városba. Pénzünk nem volt, de mégsem kezdtünk neki a koldulásnak. Ösztönösen tekingettem erre-arra, értékeltem a lehetőségeket, amit a meg nem látogatott házakban elmulasztottunk. Gödrösre gondoltam, be szerettem volna látogatni a kapuk mögé, s eljátszani a mi megszokott mindennapi komédiánkat. Szittya, mintha előre megrajzolt terv szerint dolgozna, célirányosan törtetett előre, vitt magával a város belsejébe.
Egy kisebb vendéglőbe ültünk be vacsorázni. Társam igazi módszerét még nem ismertem, nyugtalanított, hogy így, pénz és minden reális kilátás nélkül elhelyezkedtünk lakmározni. Szittya meggondolás nélkül rendelt, és előhozatta a cím- és lakjegyzéket is. Kissé rövidlátó volt, ceruzás kezével, mint valami rutinírozott hivatalnok, végigszántott a könyv oldalainak kezdőbetűin. És jegyezgetett, sorra kerültek a vegetariánusok, a gnosztikusok, az üdv hadserege, a zsidó hitközség, a szocialisták és minden egyesület és klub, ami a városban föllelhető volt. Vacsora után nekem sört rendelt, ő pedig nekilátott a pénzszerzésnek. Nem vitt magával, élt benne valami beteges virtus s valami anyáskodó szentimentalizmus, rendkívüli jelenségnek akart előttem látszani, és jólesett neki, hogy gyámolítson engem, a nálánál ügyetlenebbet.
– Ha elfogyott a söröd, csak rendelj magadnak – mondta –, mindjárt itt leszek a pénzzel.
Kivágódott az ajtón, s én láttam az ablakon át, amint majdnem futva haladt tovább az utcán. Az emberek, akik szembejöttek vele, bizonyára valami hibbant eszű festőnek gondolták, groteszk figurája kiütközött a járókelők közül. Már hetek óta együtt voltam ezzel az emberrel, de hozzám is idegen volt még, nem tudtam fölismerni igazi lényét. Abban már biztos voltam, nem homoszexuális, s abban is, hogy nem ő a hasfölmetsző Jack, mégis megmaradt titkolódzó, álarcos idegennek. Úgy beszélt, mint egy Istentől megszállott, s lompos és piszkos volt, mint ősszel az elcsavargott ebek. Jó ember? rossz ember? – szoktam kérdezni magamtól. S nem találtam határozott választ a kérdésemre. Talán a gyerekkorát kellett volna ismernem, vagy talán még messzebbre visszamenően a származását. Egy lehetett ő azok közül a legendás zsidók közül, akik egész életükben úton vannak, és sosem érkeznek haza. Megkérdezhettem volna most tőle, mért csal engem is Brüsszelbe, s ha csakugyan oda akarunk megérkezni, mért indultunk el majdnem ellenkező irányba.
De ez a kérdés komolyan engemet sem érdekelt. Nekem is jólesett már a csavargás magáért a csavargásért. Ha volt ennivalóm és volt szállásom – volt mindenem. Nem törtem magam semmi után komolyan, beláttam, oktalanság kicsinyes dolgok miatt emészteni magát az embernek. Vigyáz ránk valami isteni vagy ördögi gondviselés, s úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna.
Már a harmadik korsó sört iszogattam, mikor Szittya visszaérkezett. Sokáig maradt, tehát nehéz munkája lehetett, de most mégis vidámnak és megelégedettnek látszott.
– Nem szeretem a sört – mondta, és likőrt rendelt magának. A kocsmáros valami viccet mondott, nagyon fölényesen válaszolt neki. Általában, ha egy kis pénz volt a zsebében, rögtön elátkozott királyfivá változott, hisztérikusan ingerlékeny volt.
Későig fönn voltunk ezen az estén, Szittya könyvekről, képekről és furcsa élettapasztalatairól prédikált, és nagyon hálás volt nekem, hogy meghallgattam.
Reggel továbbindultunk anélkül, hogy az utunkba eső házakat lekoldultuk volna. Forró nyár volt, az árnyéktalan utakon valósággal égetett bennünket a nap, s időnként embertelen kínzásnak találtam a folytonos menetelést.
– Mi a fenének rohanunk ilyen szakadatlanul – dörmögtem. – Akárha máma, akárha holnap érünk be a városba, nagyon mindegy nekünk.
– Hogy melyik városba érkezünk be, nekem is mindegy, fontos, hogy valamelyikbe beérkezzünk. Itt kint a piszkos parasztok között megalázottnak érzem magam, ezek még nem emberek, otromba tuskók, akik állatokkal és trágyarakásokkal vannak körülvéve. Én a lelkemnek élek, s szeretem a tiszta, szép dolgokat. Általában érzem, hogy a zsidó arisztokráciához tartozom. Ha egyszer módom lesz hozzá, olyan palotát építtetek magamnak, amelynek minden ablaka kelet felé néz. De ne hidd, hogy vallásosságból! Vastag szőnyegek lesznek a padlón, s képzeld el, az ember meztelenül heverészhetik rajtuk. Puha lesz, mint a fű, és mégse lesz fű. Olyan virágok lesznek rajta, amilyeneket én a szövőknél megrendelek. Ragaszkodni fogok ahhoz, hogy csak fiatal lányok dolgozhatnak a szőnyegeimen. Ó, Istenem, a brüsszeli csipkeverő lányok!
Alig is válaszoltam neki. Mentem mellette, és oldalról nézegettem ezt a csodabogarat, ezt a mézeskalács-bulldogot, ezt a göndör hajú sivatagi tevét, ezt a hátizsákkal megrakott hétszínű papagájt, és úgy tettem, mintha minden bolondériáját komolyan venném, s lelkesülnék is értük. Végre is ahhoz megvan a joga, hogy olyannak képzelje magát, amilyennek neki jólesik. Hogy én csak a piszkos, lehasznált csavargót tudom látni benne, annak bizonyára az én paraszti alaptermészetem az oka. Az én fantáziám nem tudott olyan magasra fölrepülni, mint az övé, éreztem a fizikai gyötrődéseket, a forró, kegyetlen földet s a még kegyetlenebb, forró napot. De ezen nem lehetett változtatni. Oda voltam kötözve Szittyához, s ő cipelt magával. És ő fáradhatatlan volt. Szakadatlanul menetelt, és prédikált vagy írt menetközben piszkos irkalapokra. Belső nyughatatlansága nem engedte, hogy unatkozzon, vagy testileg elfáradjon. Elképzeltem róla, hogy így menetközben fog meghalni, s fölismerhetetlenül továbbra is mozgásban marad az országutakon.
Mintha kergettek volna bennünket, egyik városból átvándoroltunk a másik városba, aztán hirtelen minden értelem vagy cél nélkül megragadtunk. Ilyenkor mindig kifogytunk a pénzből, napokig koplaltunk, és ismét kikerültünk az Asylba. Ezek a gazdasági letörések engem mindannyiszor megrettentettek, de Szittya ezt is jobban bírta, közömbösen vette tudomásul a legborzalmasabbat is. Tegnap még azt mondta, utálja a krumplis lepényt, s egy márkánál is többet költött el krémes süteményre, ma itt vagyunk a szegénység purgatóriumában, vacak rántott levest vacsorázunk, és a csupasz földre fekszünk le aludni. Voltak idők, mikor egészen leromlott a helyzetünk. Eleinte nem értettem meg ezeket a hirtelen változásokat, később észrevettem, mindennek Szittya szeszélyeskedése az oka. Egyszerre, mintha kihunytak volna benne az életenergiák, egészen csak a véletlenekre számított, és semmit nem akart megtenni önmagáért és értem. Ezek a nagy lobogások utáni elpocsolyásodások voltak. Ilyenkor jött mellettem az országúton, vagy ült mellettem a széken bambán néző és semmit sem látó szemekkel, s valami fölényes gőgbe biggyesztett ajkakkal. Eleinte próbáltam megvigasztalni, aztán, hogy ezekkel a bogaraival is megismerkedtem, hagytam, hogy önmaga föllobogó erejéből kivergődjön ezekből a kritikus állapotokból. Nehéz, határozottan nehéz volt mellette az élet. Ha beleesett ezekbe a tehetetlen szomorúságokba, bozontos hajáról leszáradt a zsír, rőten megvörösödött, s a szemei ijesztően kancsalítottak. Ilyenkor látni lehetett, hogy démonok laknak benne, könyörtelen utcagyerekek és gonosz vénasszonyok.
Hetek múltán érkeztünk meg Frankfurt am Mainba. Elmentünk a postára, levelem volt Jolántól, s egy nagy skatulyában a hazulról kért ruhaneműim is megérkeztek. A hosszú levélben semmi különösebbet nem találtam. Kíváncsi lettem volna rá, mit csinál otthon az asszony, kikkel érintkezik, van-e neki valakije, de ezekről semmit nem írt. Úgy éreztem, valószínűleg megvan az oka rá, hogy ilyen ügyesen más dolgokról beszél. Szerettem volna tudomására hozni, nem haragszom érte, ha helyettem van valaki más barátja, de hogyan az ördögbe írhattam volna ezt meg neki. Bizonyosan félreértette volna. Azt olvasta volna ki a levelemből, hogy bolondulok utána és nyugtalankodom miatta. Ez pedig határozottan nem volt igaz. Néha gondoltam rá, de csak úgy, mint holmi barátra, s ha átfutott rajtam egy-egy nyugtalanító érzés, ez teljesen érthető volt, hiszen amióta eljöttem hazulról, csak sajnálkozó szavakat és egy-egy darab kenyeret kaptam az asszonyoktól. Mégis elhatároztam, hogy ha ő nem ír magáról részleteket, én sem írom meg neki az érzéseimet és gondolataimat. Versek is voltak a levélben, az enyémek, amik a Független Magyarországban jelentek meg. Örültem nekik, megmutattam Szittyának, és őneki is tetszettek. De ezek mégiscsak apró nyomtatványok voltak, és sokkal nagyobb hatást váltottak ki belőlem a hazulról megérkezett ruhaneműim. Egy pár cipő, egy fekete öltöny és egy fekete művészgallér volt a csomagban. Este, mikor a Herbergben átöltöztem, Szittya el volt ragadtatva tőlem, körülhízelgett, valósággal szerelmes lett belém.
– Ez igen! Most már el lehet veled menni valahova – mondta ideges nyugtalansággal. – Majd meglátod, mennyivel könnyebben él meg az ember, ha rendes ruhája van. Ismered Gottfried Keller Ruha teszi az embert című elbeszélését?
– Nem ismerem.
– Különben igazad van, zagyva fecsegés az egész. De nézd meg a keleti virágokat, mért öltöznek föl azok olyan gyönyörű színekbe? Ha az ember önmagában olyan szép lenne, mint a virágok vagy az állatok, akkor nem kellene magát ruhákkal letakarni. Így azonban fontos, hogy szépek legyenek a ruháink. Ma eljössz velem néhány egyesületbe, majd meglátod, milyen könnyen összehozzuk a márkákat.
Én nem voltam elragadtatva az ő ömlengéseitől annyira, mint ő az én ruháimtól. Most már nekem is újra bele kell kapcsolódnom a pénzszerzésbe, ez a munkaterület csak kellemetlenséget hozhat a részemre. Már hónapok óta csak annyiból állt az életem, hogy jártam, ettem és aludtam, ezentúl azonban a pénzszerzés fáradalmaiban is meg kell osztoznom Szittyával. Már nemcsak a komoly napi munkától, hanem a koldulástól is irtóztam. Megszoktam, hogy kitartott legyek, s most fájt, hogy engednem kell nagy kényelemszeretetemből.
Szittya összeírta a címeket, és elindultunk a vadászatra. Áradozón beszélt a kilátásainkról, de csakhamar tapasztalnom kellett, hogy csak a részeg fantáziájában voltak ilyen szépek a dolgok. Négy helyre látogattunk el ezen az estén, de sehol se tévesztettek bennünket össze a napkeleti bölcsekkel. Csak kelletlenül álltak velünk szóba, két helyen semmit se kaptunk, s a másik két helyen is valósággal a pénztárnok bőre alól kellett kikönyörögni a márkákat. Szittyát már régebben ismerték ezeken a helyeken, bizonyára már többször is lekoldulta őket, s ezért most taktikából semmit se kért a maga részére. Az írók egyesületét is meglátogattuk. Szittya nagy ravaszkodón elővezetett, mint valami cirkuszi paripát, erőszakosan bemutatott a nagyon fancsalian néző titkárnak, s önzetlenül, mint nagyra becsülő honfitársam belekezdett a mondókájába.
– Méltóztassék megengedni – mondta –, hogy bemutassam önnek fiatal kollégánkat. Magyarország legtehetségesebb fiatal poétáját, a legelőkelőbb folyóiratokba dolgozik, és az őszi szezonban három egyfelvonásosát fogják bemutatni a budapesti Nemzeti Színházban…
Az elegáns úr vizsgálódón nézett rám, én a lehető legbájosabb ábrázatommal mosolyogtam rá vissza.
– Tanulmányúton van – dikciózott tovább Szittya –, s mint méltóztatik tudni, Magyarország szegény kis ország, agrárállam… Méltóztassék elképzelni tehát, milyen anyagi helyzetben lehet egy fiatal író – hirtelen felém fordult. – Szabad az egyesületi könyvecskéjét?
Megbeszélésünk szerint átadtam neki a szocialista párttagsági könyvecskémet, úgy tett, mintha a pénztárnok részére kérte volna el, de aztán mégiscsak ő nyitotta föl, hangosan megszámlálta benne a bélyegeket, s nagyon elégedetten visszaadta nekem. – Helyes, nagyon rendben van – aztán –, méltóztassék talán valami rendkívüli segélyt.
Az ember hümmögött, lassan, nagyon kelletlenül szánta rá magát, hogy mondjon valamit. Végre megkaptam az üdvözítő öt márkát. Szittya nagyon úri módon megköszönte ezt a semmiséget, kitűnő menedzsernek bizonyult.
Összesen tíz márkát gyűjtöttünk össze, ez határozottan szép összeg volt, s gondtalanul nézhettünk elébe a legközelebbi napoknak.
– Továbbra is ezzel a metódussal fogunk dolgozni – mondta Szittya. – A jobb helyeken engem már személy szerint ismernek errefelé, s így könnyen lecsúszhattunk volna. Most azonban biztosítva vagyunk minden hajótörés ellen.
Egy kis étterembe mentünk vacsorázni, finom cigarettákat szívtunk, s csak éjfél után mentünk a Herbergbe aludni. Másnap dologtalanul sétálgattunk a városban, s mivel Szittya kezelte a pénzt, sok krémes süteményt ettünk.
– Akarsz velem eljönni estére? – kérdezte Szittya, mikor már torkig voltunk minden jóval. – Ismerek itt egy nagyszerű helyet, ahol csak szép fiúk szoktak összejönni. Egészen meztelenre vetkőzhetik az ember, s a rendőrségtől sem kell félni. Már beszéltem neked a homoszexuálisokról. Ott majd meglátod, mennyivel szebb egy fiú teste, mint egy lányé.
– De én mégis inkább lányokra lennék kíváncsi. Valami olyan helyre szívesen elmennék már. Olyan régen nem voltam lányoknál.
Karon fogott. – Bízd csak rám magad. Semmiben sem szabad konzervatívnak lenni az embernek. Ha ismernéd a nagyszerű görög kultúrát, akkor most nem kellene annyit beszélnem, hogy meggyőzzelek az ideális szépségről.
Még szabadkoztam. Igazán nem voltam kíváncsi a gyönyörűnek ígért fiúkra, de volt bennem valami nyugtalanság, kívántam valami élményt, éhes voltam valami szenzációra.
– Nem megyek – mondtam –, ilyen helyre nem megyek – és mentünk. Meleg nyári éjszaka volt, az emberek párosával jártak az utcákon, a vendéglőkből kihallatszott a zene. Szittya beszélt, s én úgy hallottam, a gyerekek vásári kereplőn zajongnak körülöttem. A belváros egyik sötét mellékutcájában jártunk.
Megálltunk a ház előtt, körülnéztünk, nincs-e rendőr a közelben.
– Lehet – mondta halkan Szittya, és karonfogva bementünk a kapun.

12

Túlzsúfolt, föld alatti helyiségekben voltunk. Csupasz férfiak, púderes és kifestett ajkú fiúk és piperkőc, ősz fejű öregurak. Inaskoromból visszajöttek első bordélyházi impresszióim, s ugyanúgy ma is félénk, bizalmatlan voltam ezzel az új társasággal szemben. Szittya már járhatott itt, szinte tüntetően otthoniasan érezte magát. Egy fiatal, nyurga ember zongorázott, a hangok megfakultak a szivarfüstben és sűrű izzadságszagban. A szalon üvegplafonja visszatükrözte az összekevert társaságokat. Együgyű szemérmességgel nézelődtem, határtalan idegenség volt bennem ezek iránt az emberek iránt, és mégis láttam őket karakterisztikusan, s összegombolt ruháimon keresztül is éreztem az előttem nyüzsgő mezítelen fiúk testét. A szépség helyett, amiről Szittya beszélt, buja mérgezett növények virágoztak körülöttem.
Helyet szorítottunk magunknak egy asztalnál, és italt rendeltünk. Zöld, kék, vörös és sárga szeszt fogyasztott mindenki, mi is ilyesmit kaptunk. Mikor az első kortyot leeresztettem a torkomon, úgy éreztem, hogy tüzes szikrát nyeltem, s éreztem, amint összeégeti és megforrázza a gyomrom.
– Nézd meg, hogy mi van körülötted – mondta Szittya. – Ilyesmit még úgyse láttál. Ez az az élet, ami ma még a föld alá kényszerül, de holnap előbújik, és behinti a talajt virággal. Mit tudják a jámbor moralisták, mi az élet. A baj csak az, hogy ide nem jöhet el pénz nélkül az ember. Viszont nem mindenki olyan nehézkes figura, mint mi vagyunk. Belőlünk együgyű fajankókat neveltek a szüleink, ezért ma mindenütt csak az asztal sarkáig érünk el. De nézd meg ott azt a fiút, személyesen ismerem, a maga részére megoldotta a dolgokat. Hogy ide jöhessen, természetes passzióinak élhessen, nappalra eladta magát egy öreg arisztokrata hölgynek, s most az ő pénzéből éli át az éjszakáit.
A fiú, akiről Szittya beszélt, az egyik öregúr asztalánál ült, hosszú selyemingben, mezítelen teste átlátszott a kelmén; kifestett szája nőiesen kacagott, és beszélt végeszakadatlanul, nyegle frivolsággal kellette magát. Undorodtam, határozottan undorodtam ettől a képtől. És sorban az asztalok mellett ilyen alakok virítottak, és az öregurak bágyadtak és szemérmetlenek voltak, mint valami levedlett, elöregedett állatok.
– Irtózom tőlük – mondtam Szittyának. – Mindazt, ami itt van, természetellenesnek látom. Bennem potens erők vannak s minden ilyen hüllőszerű életet természetemnél fogva visszautasítok.
– Ha mindaz igaz lenne, amit most papolsz, akkor lehetetlen lenne, hogy valaha is értékes művészetet csinálj. Ha hallottál volna már valamit Wilde Oszkárról, akkor most megrettenhetnél önmagadtól. Paraszt vagy még, tisztára csiszolatlan, nyers paraszt.
Egy öregúr jött az asztalunkhoz, nagyon előkelően bemutatkozott, és mellém ült. Beszélt hozzám, de nem tudtam válaszolni neki, mint valami fertőző betegtől, idegesen elhúzódtam tőle.
– Ne húzódzkodj – súgta Szittya –, az úr egy előkelő politikus, ha komolyan megtetszel neki, meg van oldva a karriered. – Zsongott körülöttem a terem, csúnya víziók születtek meg a fejemben, szemeim megteltek az öregúr viaszábrázatával, s óhatatlanul egyszerre kitört belőlem a düh. Parasztosan, bolond nekivadulással káromkodtam. Csak egy szó, csak egy ellenkező pillantás kellett volna, és fölborítottam volna az asztalt, és összetörtem volna, ami üveg és embercsont a kezem alá került. De mindez csak egy pillanatig tartott. A zongora megnémult, az öregúr elhúzódott tőlem, s két hatalmas szolga termett előttem, mintha csak a falakból jöttek volna elő. Gyakorlott fogással a levegőbe emeltek, nem rúgkapálhattam s hiába ordítottam.
Kint voltam az utcán, és mögöttem becsukódott a kapu.
Szittya bent maradt, az utca üresen ásított előttem, módfelett jólesett ez az egyedüliség. Pillanatok alatt egész világok fordultak meg az agyamban. Emlékeztem a múltamra, dolgos küszködéseimre, elhagyott lelkes barátaimra, tegnapelőtti célkitűzéseimre, és bamba tájékozatlansággal néztem a holnapjaim elé. A langyos, könnyű széllel játszó éjszaka lassan nyugtatgatott. Az előbbi percek, mint lázbeteg víziói, mögöttem maradtak, éreztem magamban az ellenálló erőt, s a csüggedések helyett megszállt a hit és önbizalom. Töprengően nem gondoltam semmire, valami maradéktalan teljességgel vittem magam a házsorok között, láttam a magasban világító lámpákat, hallottam a sötétségben átszűrődő zajokat, teljességében érzékeltem az egész világot. Kedvem lett volna még valahova bemenni, leülni egyszerű emberek közé, elbeszélgetni velük dolgokról, amik egyszerűek és átlátszóak a tisztaságtól. Megtapogattam a zsebeimet, egész pénzünk Szittyánál maradt. Egy ideig még csavarogtam céltalanul, aztán hazamentem a Herbergbe. Nehezen aludtam el, és rossz, nyomasztó álmaim voltak.
Szittyával csak délfelé találkoztam lenn az étkezőben. Részegesen zavarosak voltak a szemei, kegyetlenül fáradtnak és lehasználtnak látszott.
– Adj ide valami pénzt – mondtam neki anélkül, hogy az éjszakai dolgot előhoztam volna.
– Bocsáss meg, barátocskám, de egy pfennigem sincsen – alázatosan beszélt, s szelíd és megadó volt, mint valami szerzetes.
– Most hát kezdhetjük elölről a koldulást.
– Köpj le, barátocskám, beismerem, egész szívemmel beismerem, undorító féreg vagyok. Hidd el, én se csináltam ott semmit, hidd el, hogy én is lelkemből utálom az egész társaságot, de én nem vagyok olyan erős, mint te, én nem tudok ellenállni a különös dolgoknak. Bocsáss meg nekem, ez nem rosszaság bennem. De ha nem tudsz megbocsátani, üss meg, gyalázz meg a hóbortjaimért, és én nem fogok védekezni.
Néztem rá, és alig tudtam visszatartani magamban a nevetést. Ha az orosz regényekben nem olvastam volna ugyanilyen szentimentális lamentálásokat, talán ellágyultam volna, megesett volna rajta a szívem.
– Hallgass el – mondtam közömbösen. – Láttam, hogy tegnap milyen vidáman éltél abban a piszokban, s most összevissza hazudozol itt, hogy újra megfürdesd magad a saját szópiszkodban. Mondtam már, nem hiszem el rólad, hogy homoszexuális vagy, de elhiszem, hogy nem tudsz piszok nélkül élni, és belehalnál, ha nem játszhatnád el hisztérikus pózaidat.
Nem válaszolt. Sokáig hallgattunk.
A pincérek már tálalták az ebédet, a levegő tele volt zsír- és olajszaggal. Evőszerszámok csörömpöltek mindenütt, s önkéntelenül bennünket is újból összehangolt az éhség.
– Maradj csak itt – mondta Szittya még mindig nagyon alázatosan –, megpróbálom, talán tudok valamit szerezni. – Fölállt, sápadt volt, mintha valami nagy betegség után lenne, tétován lépkedett át a termen.
Kedvetlenül nézelődtem. Szétszórtan magyar szavak is röpködtek a levegőben, ismerős alakokat láttam az asztalok körül, bizonyára szerezhettem volna valami ennivalót, de nem volt hozzá kedvem, hogy valakivel is szóba álljak. Várakoztam, vagy jobban mondva, céltalanul csak éltem.
Szittyából folydogáltak a panaszok, mikor megérkezett.
– A jó helyeimet már régen levettem, s máma meg kellett tennem azt, amit már évek óta nem tettem meg. De ezt csak miattad csináltam. Én inkább éhen halnék, semhogy magánházba menjek be koldulni. Nesze, itt van hatvan pfennig. Ennyit tudtam összehozni, ha nem akarsz, ne adj belőle semmit.
Közösen rendeltünk ebédet, és Szittya csodálatosképpen nem volt válogatós, a krumplis lepényt nagy darabokban eregette le a torkán.
– Menjünk tovább – indítványoztam –, ebben a városban már nem sok keresnivalónk van.
– Én nem mehetek. Még van két templom, ezeknek a Krisztus-képeiről még semmit sem írtam, addig nem mehetek, míg ezt az anyagot föl nem dolgoztam. Később elmegyünk az eszperantistákhoz és a vegetariánusokhoz, talán ott is össze tudunk valamit szedni.
Elmentünk, egész délután dolgoztunk, s csak éppen kenyérrevalót és a szálláspénzt tudtuk összehozni. Kedvetlen voltam, éreztem, rossz napok következnek ránk, de egyedül mégsem akartam továbbmenni.
– Csak péntekig húzzuk ki valahogyan – lamentálta Szittya –, akkor elmegyünk a zsidó templomba, a komédia után kapunk vacsorát és szombaton ebédet.
Nem mondtam el újra, hogy nem vagyok zsidó, már tudtam, az eredmények az ember ügyességén múlnak. Most azonban csak szerda este van, tehát még két egész napot kell átküszködnünk. S ezen a két napon ellátogattunk mindenhova, ahol csak némi eredményt is sejtettünk. Szittya könnyen le tudott mondani a dohányzásról, de nekem a cigaretta előteremtése is külön gondot okozott. Egy-egy darabot tudtam szerezni a herbergi ismerősöktől, aztán utcahosszat fölszedtem az eldobott cigaretta- és szivarvégeket. Ha Gödrössel való csavargásaimban nyolc-tíz márkánk sohase volt is együtt, aránylag sokkal könnyebben éltem, mint most. Tíz márka nekem egy fél hónapig is elég lett volna, Szittya azonban szórta a pénzt. S komolyan még csak nem is tiltakozhattam ez ellen a mániája ellen. Kétségtelenül sokat segített ő rajtam, volt idő, mikor rám pocsékolta a saját szerzeményeit, most tehát tűrnöm kellett, hogy az én keresetemet költse el másokra vagy magára. És tudtam, ez a mostani nyomorúságunk sem fog örökké tartani. Anélkül hogy nagyobb tragédiákig jutottunk volna el, beértük a péntek estét.
Jóval a ceremónia megkezdése előtt már ott álldogáltunk a templom előtt. Nem kerültünk egészen előre, nehogy a samesz meglásson bennünket, de nem is akartunk egészen utolsók lenni. A samesznek, aki ott áll az ajtóban, éppúgy az emlékezetében maradnak az utolsók, mint az elsők. Óvatosan becsúsztunk előtte a lármás és hadonászó hívők között.
Életemben most voltam először zsidó templomban. Szittya már künn figyelmeztetett, nehogy a kalapomat levegyem, viselkedjek közvetlenül, és mindent igyekezzek ügyesen utánacsinálni. De majdnem hiábavalók voltak ezek az instrukciók, alig hogy beléptünk az ajtón, gépies mozdulattal a kalapomhoz nyúltam, illendően le akartam emelni, csak az utolsó pillanatban eszméltem a tilalomra, hosszan, félre nem érthetően megvakartam a homlokomat. A koldusok helyére behúzódtunk az utolsó padsorba. Nem egyedül voltunk, szakállas, pajeszes lengyel zsidók ültek már mellettünk. Aztán még jöttek néhányan, mi körülbelül a pad közepe táján helyezkedtünk el. Szörnyen érdekesnek tetszett nekem, amit most láttam és hallottam. Fölébredtek bennem a mi templomaink misztikus emlékképei, és itt állt előttem a valóság, aranyozott falak héber írással, nagy csomó ember, amint tarka kendőkkel letakartan Isten felé ájtatoskodik, s amint még ugyanabban a percben szomszédjához beszél profán üzleti dolgokról, s megint visszafordul közvetlenül Istenhez.
– Ne bámészkodj olyan feltűnően – suttogta Szittya. – Vedd elő te is a könyvet, nem látod, itt már mindenki imádkozik?! Vigyázz, hogy a samesz észre ne vegyen valamit.
A padból előhúztam a szörnyen megviselt imakönyvet, értelmetlenül lapozgattam benne. Lépéseket hallottam, fölpillantottam, és láttam, hogy a samesz egyik oszlopnak támaszkodva vizslálkodott. Most megindult felém. Szittya is észrevette, idegesen sugdolódzott:
– Fordítsd meg, fordítsd meg…
– Mit fordítsak meg? – kérdeztem szintén idegesen és értelmetlenül.
A samesz már ott állt a hátunk mögött.
Szittya súgta: – Fordítsd meg a könyvet, te marha!
Gyorsan megfordítottam a könyvet úgy, hogy a betűk lábbal álltak fölfelé.
A samesz vállamra tette a kezét, és egész hangosan kérdezte: – Zsidó vagy te?
Szittya beletalálta magát a helyzetbe, és rám förmedt: – Bolond vagy te, hogy nincs itt az eszed a templomban?! – Kikapta a kezemből a könyvet, megfordította, és szépen hátulról kezdte előre lapozgatni az oldalakat. Rámutatott az egyik oldalra, azt mondta magyarul: – Csináld úgy, mintha olvasnád – és hivalkodó lenézéssel visszaadta a könyvet. A samesznek pedig azt mondta: – Máskor dobja ki az ilyen együgyűt.
Hallgattam, és úgy tettem, mintha olvasnám a szöveget. De a fejem nem mertem a sorok irányában se jobbra, se balra mozgatni, mert hiszen azt még mindig nem tudtam, hogy balról jobbra vagy jobbról balra kell-e a szöveget olvasni.
Az elfojtott izgalmaktól kijött rajtam az izzadság, fejem tetején és a hátam közepén viszketett a bőr, de meg se mertem moccanni. A samesz még jó ideig ott állt a hátunk mögött. Bizonyára nem lett volna kegyetlenebb büntetés, ha erre az időre kalodába zártak volna. Aztán vége lett a ceremóniának, s mi koldusok megkaptuk a vacsorához és a holnapi ebédhez szóló jegyeinket. Sorban vonultunk föl a samesz elé, egy pillanatig még merőn rám nézett, mintha át akart volna látni a bőrömön és a húsomon.
– Szóval te is zsidó vagy?! – kérdezte.
– Igen. Persze hogy zsidó vagyok.
– Zsidó – mondta Szittya is –, én igazolhatom, hogy zsidó.
Minden rendben volt, összecsukott tenyereimben éreztem a sárga cédulákat.

13

Egy jó vacsora és egy jó ebéd mi volt a mi hirtelen ránk szakadt nyomorúságunkban? Sötét zászlókkal járt fölöttünk az idő, minden nap újabb nehézségeket hozott. Szittyának hiába beszéltem, hagyjuk el a várost, egészen belezavarodott a Krisztus-képek tanulmányozásába. Nem lehetett továbbmozdítani. Azt mondhatnám, hűtlen lett hozzám, egész nap a templomokat bújta, és dolgozott, hanyag, összevissza írással firkálta tele a piszkos irkalapokat. De most erről a korszakalkotó munkájáról se beszélt velem. Ha együtt voltunk a Herbergben, szeretett egyedül félreülni az árnyékba, búskomornak, szinte fizikailag betegnek látszott. Nem kívánta a krémes süteményt, nem beszélt színes italokról, egyszerre még nálamnál is igénytelenebb lett. Pfennigekből éltünk napokig, s ezeket is a herbergi ismerőseinktől gyűjtöttük össze. És még lejjebb kerültünk. Már az Asylba jártunk ki aludni, s hideg koszton vegetáltunk. Nem értettem meg, mért kell ezt nekünk mind végigcsinálnunk itt. A legközelebbi város bizonyosan jobb, még megkopasztatlan terület lett volna a részünkre.
– Menjünk – mondtam, valahányszor Szittyával beszélni lehetett. Menjünk, mert itt teljesen csődbe jutunk. – Komolyan beszélni sem akar erről a témáról, mint valami elbúsult szamár, teljesen megcsökönyösödött.
Valakitől egy új címet tudtunk meg a városban, egy gazdag, öreg zsidó címét, akitől egy márkát vehettek le a szegény hitsorsosok. Szittya rászánta magát, hogy meglátogassa ezt az új áldozatot. Sokáig elmaradt, s mérgesen, átkozódva tért vissza.
– Dögöljön meg ott, ahol van a piszok, ha így megkínozza az embert azért az egy márkáért. – Amíg beszélt, rám nézett, és úgy láttam, ellenem is gyűlölet van a szemeiben. A pénzt elém dobta az asztalra, és azt mondta: – Nesze, csinálj vele, amit akarsz, ne félj, hogy éhen kell meghalnod.
Sokáig kötekedtünk.
– Mi bajod van tulajdonképpen? – kérdeztem végre. – Valaki betörte a bordáidat, vagy talán reménytelen szerelmes vagy?!
Nézett rám tanácstalanul, lehet, hogy mondani akart valamit, de nem volt hozzá bátorsága. Bizalmasan kérdezősködtem tovább, s megpuhult, lassan, panaszkodón csobogtak belőle a szavak. Nemi betegséget szerzett valahol, s ez volt hirtelen kedvetlenségének és tehetetlenségének az oka.
– Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen mért is élek én – nyöszörögte. – Butaság, hogy azok után a képek után szaladgálok, butaság az, amiket összefirkálok, és butaság az egész világ. Piszkos, csúnya állatnak érzem magam, s legjobban szeretném, ha te is rám se néznél. Most már évekig hordhatom magammal ezt az átkot.
– Szamárság. Másnak is voltak már ilyen bajai, menj orvoshoz.
– Már nekem is volt, de akkor sem mentem el vele az orvoshoz, és most se megyek. Egy idő múlva magától is elmúlik. – A szemei ragyogtak, mintha ki lettek volna glancolva, és mély, kék karikák voltak alattuk.
Hiábavaló volt minden rábeszélésem, nem akarta magát rászánni, hogy orvoshoz menjen. Napokig tartott ez a bamba szomorúsága, aztán mintha megfeledkezett volna a bajáról, lassan fölengedett a nyomott hangulata. De most se lett nagyobb a munkakedve, nem nézett nagyobb érdeklődéssel a világba. Csak éppen hogy jobb étvággyal evett, és beszélni lehetett vele. Az anyagiakról nem akart gondoskodni, ahogyan-úgy nekem kellett előteremtenem a napi minimumot.
– Menj el ahhoz az öreg bolondhoz, akinél én voltam a múltkor – mondta Szittya, mikor már az utolsó fűszálakat is lekaszáltam körülöttünk. – Komisz állat, de azért, ha ügyes vagy, leadja az egy márkát. Az a mániája, hogy egy héber könyvből olvastatja az embereket. Legalább, ha két-három betűt ismernél, akkor biztosan levághatnád.
Nem sok reményem volt ehhez az üzlethez, de meg kellett próbálkoznom vele. Mindenféle trükkökön törtem a fejem, végre is jobb híján, rábíztam magam a véletlenekre. Elhatároztam, pénz nélkül semmi esetre sem jövök el az öregtől, s ez az elhatározásom megnyugtatott, vakmerő bátorságot adott nekem.
Már két öreg pajeszos üldögélt az előszobában, melléjük ereszkedtem, figyeltem rájuk, hátha valami jó módszert tanulhatok el tőlük. De hiába erőltettem magam, semmit sem tudtam megérteni a gajdolásukból. Határozottan rossz jelnek vettem, hogy az egyik megkérdezte, én is zsidó vagyok-e? Ha már ezek se tartanak maguk közé való figurának, mit szól majd hozzám a harmadik.
Egy szép szakállú, sovány pátriárka dugta ki fejét az egyik ajtón. A két öreg fölugrott mellőlem, és egymást majdnem agyongázolva tolakodtak be a szobába, a következő pillanatban az egyiket már visszaszorították hozzám. Morgott, szörnyű átkokat mondhatott a szerencsésebb társára, hosszú, piszkos ujjaival, mint valami kitágult dugóhúzókat sodorgatta a pajeszeit. Vagy egy negyedóráig várakoztunk, aztán kijött a társunk, és sóhajtozva besurrant helyette a másik.
– Mennyit kapott? – kérdeztem az öregtől.
– Nü, öt márkát.
Hangosan csodálkoztam. – Öt márkát?!
– Na ja, mi kétszer leégtünk Varsóban, a pogrom lemészárolta a fele családomat, és hogy is mondhatnám el, még mi minden történt velünk. No és mi ez az öt márka ennyi bajra?
Tudtam, nem mond igazat az öreg, de nem kötekedtem vele. Egészen önmagammal voltam elfoglalva. Éltek bennem valami remények, ha az öreg öt márkát kapott, akkor nekem is leesik valami. Sorra kerültem.
Lefüggönyzött ablakú, tágas szobában voltam. Egy hosszú, sovány öregúr állt előttem, s valami furcsa templomi hangulat lebegett fölöttünk. Az öregúr nem nézett meg komolyabban, mintha mechanizmusra mozgott volna, egy kottaállvány-félére tette azt a bizonyos héber könyvet, aztán beleereszkedett az egyik fotőjbe. Fejét nagy, várakozó csöndben a tenyereibe hajtotta.
Pillanatok múltak el. Végre anélkül, hogy fölnézett volna, kérdezte: – No, mi lesz?
– Á-á-á-á-á-á-á – dadogtam, az erőlködéstől kidagadt szemekkel, anélkül hogy egy szót is ki tudtam volna mondani. Mikor bejöttem a szobába, még egészen értelmesen köszöntem az öregnek, de hogy a nagy könyvet megláttam, abban a pillanatban elhatároztam, félbolondnak fogom magam tettetni, így talán könnyebben félre tudom vezetni az öreget. – No, no, csak nem kell komédiázni – mondta az; már ott állt előttem, és éreztem, ahogy belém szúrja a szemeit: – Minek jöttél te hozzám, ha nem vagy zsidó?
– É-é-é-én zsi-zsi-zsidó vagyok… zsidó vagyok j-j-jó zsidó vagyok.
Az öreg kegyetlenül mondta: – Ha zsidó vagy, akkor olvass!
– É-é-é-én bo-bolond – az egyik lábam fölhúztam, mint ahogyan valamikor a ludaktól láttam a jégen, s a kezemmel a homlokom körül hadonásztam. Csúnya, kétségbeesett figura lehettem ebben a pillanatban. Világosan éreztem, most minden emberség kihullott belőlem, a magam megtagadó, legszörnyűbb harcot folytatom a kenyérért. Úgy tettem, mintha hirtelen elvadultam volna, riasztó, artikulálatlan hangokat eregettem ki a torkomból. De az öreg csak nem akart kötélnek állni. Megfogta a vállam, és tuszkolt kifelé.
– Te zsidó vagy? Te egy közönséges csavargó vagy! Szabad egy zsidónak így leborotválni a képét? Lehetsz te egy zsidó ilyen hajjal, mint a cigányok?
Nyomott kifelé, de én se voltam sárból. Annyira belelendültem a játékba, hogy hangosan sírtam és dadogtam, eltört fájdalmas szavakat produkáltam, mint a halálraítélt. Percekig harcoltunk így egymás ellen, végre is az öreg fáradt bele.
Ötven pfenniget dobott elém: – Itt van neked, te piszok cigány, ha meg akarsz lopni! De most már takarodj, mert letartóztattatlak.
Fölvettem a pénzt, nem szóltam semmit, de az ajtónál kitört belőlem a nevetés. Kívül voltam már, hallottam, hogy az öreg átkozódik utánam. – Vigyen el az ördög – gondoltam –, csakhogy itt van ez a fél márka. Ilyen nehezen se dolgoztam meg még pár fillérért. – Diadalmasan mentem vissza a Herbergbe.
Szittya szentimentális hangulatban volt, és mikor elmeséltem neki az öregúrral történt kalandomat, szinte gyerekesen sajnálkozott fölöttem. A pénzt nem akarta átvenni, hagyta, hogy én gazdálkodjam. És valóban, most nem költöttünk se krémes süteményre, se datolyára. Valakitől halottam, hogy a piactéren új halcsarnok nyílott meg, ahol pár pfennigért nagy darab sült tengeri halat lehet kapni. Pajtáskodón elcsavarogtunk arrafelé. Még korán volt, a halcsarnok nem volt nyitva, kint csavarogtunk az árusok bódéi körül. Színek és szagok ingerkedtek velünk, s mint elszabadult rakéták szétzsongtak bennünk az emlékeink, és szétrepültek a vágyaink. Nem voltam ínyenc természetű, de most, hogy itt hevertek körülöttem a kosarakba tornyozott gyümölcsök, egyszerű emberségemet könnyű lett volna átformálni tolvajjá vagy talán gyilkossá is. És Szittya, az ínyenc, tüntetett a puritánságával, mintha nem lettek volna szemei, és nem lettek volna szaglószervei, közömbösen ment el a dolgok mellett, egészen önmagába veszettnek látszott. Lehet azonban, mindennek a betegsége volt az oka, a kétségbeesett hangulatok visszajártak hozzá, ilyenkor sajnálni való volt, mint valami magával tehetetlen öreg.
Mikor beleuntunk a kószálásokba, fölültünk a csarnokkal szemben levő korlátra, ami már tele volt idegen csavargókkal és a város koldusaival. Szőrösen, vizsgálódóan előretolt fejjel meredtünk az üzlet felé, akár valami hulladékra leső madarak. Én még nem ettem tengeri halat, bűzös szagok terjengtek felénk, szinte erőszakkal kellett magam visszatartani, hogy éhen el ne meneküljek erről a nyomorúságos környékről. S aztán vettünk nagy húsokat, és jók voltak. Csak a szag, a tompa, meleg szagok gyötörtek, amik a húsokból kiáradtak. De ez csak pillanatokig tartott, ínyemmel éreztem a sós ízt, és éreztem, gyomrom megtelik és elnehezül.
– Ide máskor is eljövünk – mondtam lelkendezve Szittyának. – Jóformán semmibe se kerül, s az ember torkig jóllakott.
Szittya ott járt mellettem, csoszogtatta a cipőit, de nem felelt.
– Vagy te talán még éhes vagy?
– Nem. Nem vagyok éhes.
Úgy éreztem, fájdalmai vannak, lehet, hogy a betegségtől, de lehet, hogy a mai ebédet utálkozza még most is. Küszködtem magamban, hogy föl ne ajánljak neki néhány pfenniget süteményre vagy cukorra. Sokáig azonban mégsem tudtam magam visszatartani az ajándékozó mániától. Ahogy az első cukrászbolt elé kerültünk, szó nélkül bementem, és vettem neki krémes süteményt. Én nem szerettem ezt a dolgot, ízléstelen keveréknek tartottam, de most örültem neki, hogy a tészta még egészen meleg volt, most kerülhetett le a pléhről, mint valami lemérhetetlen értéket nyújtottam át Szittyának.
Boldogok voltunk, akár a gyerekek, és tiszta emberi jóság lakozott bennünk. Milyen csodálatos, hogy csak ennyi kellett ahhoz, hogy összehangolódjunk, és érezzük, érdemes egymás mellett élnünk. Az egész kevés jó, normális állapotban tudott bennünket tartani, de ha kissé több pénzhez jutottunk, akkor szétestünk egymástól, Szittya elcsavargott az éjszakai mulatókba, s másnap én féltem tőle, utáltam, ha az asztalom mellé ült. Éreztem a bőrén lerakódott piszkosságot.
Végre is elérkezett az idő, hogy menthetetlenül tovább kellett lépnünk ebből a városból. Szittya egy csomó lapot firkált tele a Krisztus-képekhez fűzött jegyzeteivel, s az Asylban se akartak bennünket ítélet napjáig megtűrni. Mint mindig, most is meghatározatlan cél nélkül léptünk ki az országútra. Oktalanság is lett volna bárminemű programot csinálnunk, mert hiszen lehet, hogy minden értelem nélkül a legközelebbi helyen megint napokig vesztegelni fogunk, vagy összetalálkozunk egy csavargóval, és az szép szavakkal elvisz bennünket egész más irányba, mint amerre elindultunk.

14

Nem akart följavulni a helyzetünk. Mintha két bal kézzel nyúltunk volna a dolgokhoz, a lehetőségek összezsugorodtak előttünk. Céltalanul csatangoltunk az országúton, nem tudtuk rászánni magunkat, hogy megkezdjük a rendszeres koldulást, jóformán a zsidókasszák voltak egyetlen táplálóink. Van az úgy néha, hogy megszáll bennünket az ördög. Hiába, nem mindig vasszerkezeten állunk, érintkezünk a világgal, s a dolgok hatással vannak ránk. Arról már meggyőződtem, hogy voltak napok, sőt hetek, mikor Szittya minden látható ok nélkül egyszerre megbicsaklott, tehetetlenné vált. És most már én is ugyanígy vagyok. Ha ő nem akar koldulni, én se koldulok, éhezünk és kínlódunk anélkül, hogy mindennek komoly okát tudnám adni. Már eszembe se jut, hogy munkát is lehetne vállalni, hogy vissza lehetne változni a rendes, polgári keretek között mozgó emberré. S ha valaki megkérdezte volna tőlem, mért nem akarok dolgozni, egyszerűen azt feleltem volna, nincs értelme. S hogy semminek sincs értelme. Annak se, hogy dolgozzunk, annak se, hogy ne dolgozzunk, annak se, hogy éljünk. Idegen kezek által mozgatott igénytelen tárgynak éreztem magam, aki semmi után nem vágyakozik, és semmiért sem felelős. Ez a hangulat nyilvánvalóan Szittyától származott át rám, de nem védekeztem ellene, mennél jobban belementem a csavargásba, annál természetesebbnek fogadtam el ezt a zavaros mindenttagadást.
A szakadatlan nélkülözés is csak egy-egy pillanatra tudott magunkra döbbenteni bennünket. Megtörtént, hogy későn érkeztünk az egyik városba, éhesen és elfáradtan, s még arra se volt kilátásunk, hogy éjjeli szálláshoz jussunk. A végső pillanatban a lopás gondolata vetődött föl bennünk, de erről is le kellett mondanunk, hiszen semmi dolgot nem tudtunk volna éppen a késői idő miatt pénzzé tenni. Keresztülcsatangoltunk a város utcáin, kijutottunk egész a folyóig, ahol észrevettük, hogy hidat építenek.
– Mégis meg kellene próbálni, hátha fölvennének bennünket – indítványoztam.
Szittya ellenvetés nélkül beleegyezett. – Rendben van. Egy hétig dolgozhatunk, nekem úgyis tetszik ez a városka.
Túl voltak a munkaidőn, az emberek a folyó partján, a fűben heverésztek. Némelyek hideg ételekből falatoztak, mások már készen voltak a vacsorával, csoportokban kártyáztak. Meggyávultan ide-oda lődörögtünk, s egyiküket se mertük megközelíteni.
– Keresnek valakit? – szólított meg végre bennünket egy magányosan sétálgató, jól öltözött ember. Észrevehetően hivatalnok vagy munkavezető lehetett, levett kalappal beszéltem vele.
– Vándorlegények vagyunk, valami munkát szeretnénk vállalni az építésnél.
– Lehet – mondta, de nem sok biztatás volt a hangjában, majdnem bántóan hatottak rám a szavai. – Van valami mesterségük?
– Én lakatos vagyok, ez pedig hivatalnok, de napszámosmunkát is vállal.
– Rendben van, lakatosra szükségünk van, reggel mind a ketten kijöhetnek. Hat órakor kezdünk.
– Valami előleget szeretnénk, mert szálláspénzünk sincsen.
Nem akadékoskodott, belenézett a papírjainkba, aztán elküldött egy másik emberhez, akitől fejenként egy-egy márka előleget kaptunk.
Megvacsoráztunk és lefeküdtünk aludni. Nem beszélgettünk a holnapról. Szittya oktalanul szomorúnak látszott, bennem is valami kellemetlen, nyomasztó érzések dolgoztak. Amióta Pestről eljöttem, az első eset, hogy a munka komoly lehetősége előtt álltam. Örülnöm kellett volna, hogy rendeződnek az életkörülményeim? Nem, egyáltalában nem örültem, inkább féltem, mint lelkesedtem. Nem tudtam volna megindokolni, miért nem szimpatikus nekem ez az új állapotokra való kilátás. Visszaemlékeztem Győrre, a vagongyári hídépítőkre, a hatalmas darukra, a vasszögecsekre, amik eltörpülnek a kalapácsütések alatt, a munkások félig meztelen testére, a magam kitartó, egészséges lendületeire, már majdnem visszaestem régi munkakedvembe, s mégis kereken elhatároztam, reggel nem kezdek el dolgozni.
– Alszol már? – kérdeztem Szittya felé.
– Nem.
– Reggel kelts föl fél hatkor, különben, úgy érzem, elalszom.
– Rám ne számíts, én beteg vagyok.
Már nem kellett többet beszélni, tudtam, ő is úgy határozott, mint én, nyugodtan befordultam a falhoz.
Reggel nyolc órakor a kocsmárosné zavart ki bennünket az ágyból.
– No, ezt jól megcsináltuk, szerencse, hogy értünk nem jöttek – mondtam nagyon szelíden. – Tényleg, legalább egy hetet le kellett volna dolgoznunk.
– Kérlek szépen, az ilyen kérdésekben nincsenek skrupulusaim. A legnagyobb oktalanságnak tartanám, hogy az ember odaálljon törni magát azért a néhány márkáért.
– Igaz – egyeztem bele ellenállás nélkül –, ha eddig megéltünk, ezentúl se fogunk elpusztulni. – Arról azonban le kellett mondanunk, hogy csak egy percig is a városban csatangoljunk. A híd mellett kellett volna elmennünk, de óvatosan, nagy kerülővel fordultunk ki a folyópartra. Vagy fél kilométernyire az építéstől mezítelenül átgázoltunk a folyón, s gonoszul röhögtünk az egyre inkább mögöttünk maradó embercsoportok fölött. A híd váza már föl volt építve, a traverzek között mint valami bogarak másztak ide-oda az emberek, láttuk a kalapácsot emelő lendületeket, s mulattunk azon, hogy milyen sokára ér hozzánk az ütések hangja.
– Látod, milyen oktalan az egész élet – mondta Szittya. – Ezek az emberek most beleölik az egész erejüket ebbe a hídba, s aztán ha majd készen lesz, és át akarnak menni rajta, adót kell fizetniök. Ezért vagyok én anarchista. Az anarchista elméletben rejlő rombolási tendencia az egyetlen igazi szociális tendencia a mi életünkben. Akiknek híd kell, építsen magának. Mint láthattad, nekünk nem kell, mi átjöttünk a vízen. Az emberi élet megrontója a kultúra és a civilizáció. Nem szörnyűség az, hogy vannak nők, akik egész nap varrnak és mosnak, s vannak ezrekre menő emberek, akik mandzsettagombokat és melltűket gyártanak. Minek ez? Ezt mind a tőke produkálja, ő szabja meg a morált, az etikettet, a divatot s mindezt csak azért, hogy saját magát megsokszorozhassa. Egyszerűen le kell rombolni a gépeket, föl kell gyújtani az áruházakat, és meg van oldva a probléma.
– Szóval, menjünk vissza az őserdőbe?!
– Nincs ezen semmi nevetnivaló! Természetesen, hogy vissza az őserdőbe! Vissza az ősemberekhez! Akinek csak elemi szükségletei vannak. Nem vetted még észre, a villamos csilingelése mennyire elrontja az ember idegeit!? A házak elveszik előlünk a napfényt! A füst elrothasztja a tüdőnket!… Igen, barátom, kint a szabadban. Ha a majmok meg a zsiráfok meg tudnak élni kint, akkor mi is megélhetünk.
– De mi már észrevettük, hogy sok mindenben különbözünk az egyszerű állatoktól. Oktalanság lenne tehát azt kívánnunk, hogy visszamenjünk a primitív ősállapotba. A szocialista mozgalomnak éppen az az egyik tendenciája, hogy a technikai kultúrát az ember érdekeibe állítsa. Ne az őserdőbe akarjunk visszamenni, hanem csináljunk magunknak olyan városokat, ahová bejut a napfény, ahol nincs füst és villamoscsilingelés.
Szittya eszelősen toporzékolt.
– Hát mi vagyok én, áldozati barom?! Az én életem árán akarjátok ti a világot megreformálni? Én már megszülettem, és nem az életet előkészíteni, hanem az életet élni akarom. Ha Párizsban sikerül egy kis pénzt összeszednem, úgyis kimegyek valami eldugott szigetre.
– Az nagyon jó lesz. Csak azt mondd meg, majom vagy zsiráf leszel-e ottan?
– Plebsz! – mondta, és nagyon lekicsinylően nézett végig rajtam – meglátszik, hogy honnan jöttél, és mi lesz belőled.
Elém lépett, gyorsan menetelt, el akart hagyni, egészen meg volt vadulva.
– Ne haragudj, Szittya – kiáltottam utána –, ha zsiráf leszel, én is elmegyek veled!
– Plebsz! – mondta megint hátra rendületlenül. És ment a hátizsákjával, egészen előregörbülten, és már megint dolgozott, az irkát egészen a rövidlátó szemei előtt tartotta, és írt bele a Krisztus-képekről. Én még mondogattam neki egy-két heccelődő szót, de nem válaszolt. Sokáig így kettesben meneteltünk az országúton, a nap magasan állt az égen, meleg volt, de a szél friss illatokat hordott a tüdőmbe. Jó így élni, valóban némi igaza lehet Szittyának. Munka nélkül és felelőtlenül élni nem rossz.
Egy idősebb, meglehetősen lefáradt csavargó jött velünk szemben.
Mivel ő előttem járt, Szittyát szólította meg, nem felelt neki.
– Hová mennek, kolléga urak? – kérdezte aztán tőlem.
– Nem tudom – feleltem. – Ide a legközelebbi városba. Van ott valami érdemes bolt?
– Van hát, van egy csomó címem. Ha cseréltek, akkor ti biztosan jól jártok az én címeimmel – mondta, és már barátságosan tegeződtünk.
Szittya, mintha megbékélt volna, csöndesen visszaszivárgott hozzánk. Én alkudoztam az idegennel, s ő még hallgatott. Látszott rajta, hogy nagy figyelemmel értékeli a kicserélendő címeket. Magyarul szólt hozzám:
– Úgy látszik, elég jó batyuja van az öregnek.
– Hát mér nem mondják, hogy maguk magyarok? – rikkantott föl örömmel az idegen. – Van szerencsém, Fischer Ignác vagyok! – Mi is bemutatkoztunk, csak éppen Szittya húzódozott még kicsit.
– Nem vagyok elragadtatva a szerencsétől, eddig még minden magyar becsapott – dünnyögte. – Pláne maga még zsidó is, amint látom.
A kolléga vidáman röhögött.
– Ne add a bankot, mintha dzsentri lennél, hiszen már két kilométernyiről láttam, hogy itt jön a Dob utcai hitközség.
Szittya morgott, el akart menni, de mégis maradt. Mi már lent ültünk az árokparton, s ő megint csak a komolyabb üzleti tárgyalásoknál ereszkedett közénk.
– Ezen a vidéken a zsidók érnek a legtöbbet. Ad a hitközség, adnak külön-külön a rőfösök és a gabonások. De imádkozni kell tudni. Tudtok imádkozni?
Szittya mondott valamit, amiből azt lehetett érteni, hogy ő tud imádkozni.
Én megmondtam, hogy nem vagyok zsidó, és nem is tudok imádkozni.
– Tudjátok mit? Tulajdonképpen nekem mindegy, hogy merre megyek, Hamburgba készültem dohányárusnak, de ha meg tudok veletek egyezni, visszafelé is megyek. Felesből megcsinálhatjuk a boltot. Odaadom nektek a címeket, téged megtanítlak imádkozni, és azért a te bevételednek a fele az enyém lesz.
Szittya tiltakozott. – Először is utálom a zsidókat általában – mondta –, másodszor szörnyű unesztétikus az, hogy ezeket az alkudozásokat csináljátok. – Mindezt nekem mondta, szörnyen hidegen és fölényesen. Az öreg hitsorsost még mindig nem akarta tudomásul venni.
– Jól van, kérlek, neked nem kell velünk egyszerre bejönnöd. Te bemész előbb vagy utóbb. De mégis kár lenne az én részemet egészen elveszteni! – Lebiggyesztett szájjal félreült, és hagyott bennünket, hogy megegyezzünk.
– Hiszen nem olyan nagy dolog az egész – ragaszkodott ötletéhez Fischer kolléga –, elég, ha néhány sort megtanulsz abból, amit akkor mondanak el, ha a barheszt fölvágják. – S már neki is kezdtünk a tanulásnak.
– Figyelj… Boruch átó ádonáj elauhénó melech hoálom hámauci léchem min hoórec.
Egy kukkot se értettem az egészből. Bámultam az öreg csavargóra, bajusza és szakálla között mozgott valami mélységes nyílás, s a szavai, akárha valami gumilabdák csapódtak a fülem kagylójához.
– Ne darálj úgy, mintha gabonát őrölnél. Egy árva kukkot sem értettem az egészből. Kezdd elölről, és mondd szótagonként.
Újra kezdte. – Bo-ruch á-tó á-do-náj e-lau-hé-nó me-lech…
Nem tudtam kötőfékre kötni az öreget, mintha valami ár sodorta volna, megint beleveszett a szózuhatagba.
– Írja be neki a noteszébe – mondta neki Szittya és fölállt. – Ennek a gójnak még tölcsérrel se tölti a fejébe ezt a zagyvaságot – s határozottan megvetés volt a hangjában.
Az öreg pontosan úgy beírta a könyvembe a szöveget, ahogy azt ki kell ejteni. Aztán elindultunk hármasban. Ők elöl mentek, már némileg összebarátkozva, én mögöttük félhangosan tanultam az imát. Ez a vadidegen dolog nehezen ment bele az én tanuláshoz nem szokott fejembe, félhangosan magoltam, s éreztem, hogy a nyelvem minden pillanatban beletörhetik ebbe a munkába. Vagy félóra múlva az öreg kikérdezett. Leírni már le tudtam volna a szöveget, csak éppen a kiejtést nem tudtam begyakorolni. Szittya nagyokat sóhajtozott mellettem, az öreg tehetetlenül vakaródzott. – Nem bóruc, te szerencsétlen – üvöltötte –, a céhát egyszerre kell kimondani. Az első samesz észreveszi rajtad, hogy csalsz!
Újra nekikezdtem, s mire a város elé értünk, ha nem is éppen zsidósan, de érthetetlenül már el tudtam mondani az imádságot. Kétségtelenül nagy vagyonnal gazdagodtam meg. Napi küzdelmeimben sokáig ez a kis hebehurgyaság volt a fegyverem és mentőcsónakom. Az első nyilvános próbán nagyszerűen beváltam. Az öreg kint várakozott ránk a samesz háza előtt, de Szittyában fölgyülemlett a jólélek, és nem hagyott el. Lépkedett előttem, mint egy valódi, pillanatnyilag pénzzavarba került entellektüel, finoman hajlongott, és olyan lendülettel imádkozott, mint egy Baltwile. Ennek a szent görögtűznek a fényében én már csak ráadásnak következtem. Az egész nagyszerűen sikerült, s Fischer kolléga kint megkapta a fél márkát.
– No, az Isten segítsen bennünket továbbra is így – mondta –, majd meglátjátok, ha továbbra is így hármasban csináljuk a boltot, fene bajotok se lesz.
S megindult belőlünk a fecsegés. Ez a kis siker megint annyira felvillanyozott bennünket, hogy gátat szakítottak a vágyaink, nagy fantáziával kiterveztük holnapjainkat, vidám kezdésekkel és szerencsés befejeződésekkel. A maszatos kocsmaasztalnál: krémes süteményekkel megrakottan, dologtalanul és néhány fiatal szeretővel, tulajdonképpen már Párizsban éltünk. Szittya az előző évek párizsi kalandjairól szónokolt, és mi láttuk magunkat, amint az ő vezetése alatt végiglejtünk a boulevard-okon, aranyporral behintett alattunk az út, és hajnali csillagok havaznak a fejünk fölött.

15

Napokig csavarogtunk hármasban, aztán Fischerről is bebizonyosodott, hogy ő sincs jobb anyagból gyúrva nálunknál. Egy reggel nyomtalanul eltűnt. Ahogy Szittya eddig pörlekedett vele, most valósággal siránkozott utána. Mióta beteg volt, tűrhetetlenné vált vele az együttélés. Valami nyegle, tárgytalan szomorúság tartotta megszállva ezt az emberkét, mint egy terhes, nagy folt élt mellettem, néha a hátamon is, s néha az agyvelőmön is. Ha pedig beszélt valamiről, akkor látszott rajta, a fellegek mögött jár, én pedig jelentéktelen pontocska vagyok a szemében. Különösebben azonban nem izgattak ezek a dolgok. Elfogadtam az életet úgy, ahogyan adódott. Ha nem tudtunk ennivalót szerezni, akkor legföljebb nem ettünk.
Ilyen lerongyolódott lelkiállapotban kerültünk az egyik városba. A kasszákat ahogyan-úgy lekoldultuk céltalanul, nem volt hozzá erőnk, hogy valami módon berendezkedjünk, és ahhoz sem volt erőnk, hogy továbbmenjünk. Ha valaki egyszer egy óriási söprővel összetakarította volna az utcákat, a papír-, rongy- és gyümölcshulladékkal együtt bizonyára minket is kisöpört volna a szeméttelepekre. Az eltetvesedett menhelyre jártunk aludni, s hideg koszton éltünk. Aztán azon se. Valakitől megtudtuk, a barátok zárdájában ingyen ebédeket adnak a város szegényeinek, végső tehetetlenségünkben mi is jelentkeztünk.
Hatalmas, levedlett falú épület volt a zárda. Apró ablakokkal és bolthajtásos kapuval. Nem kellett kint várakozni, a rongyos, elzüllött emberek egészen otthoniasan vándoroltak be a napsütéses, hatalmas udvarba. A legtipikusabb figurákkal itt találkoztam csavargásaimban. Öreg, kiérdemesült csavargók voltak ezek, ősz szakállal és könnyező szemekkel. Az udvar közepén egy kőmedencés kút állott, s előtte egymásra dobáltan öreg lavórok, fazekak s fületlen éjjeliedények hevertek. Sose hittem volna, hogy egyszer annyira erős legyek, mint amilyennek most láttam magam. Ahogy az öregek megérkeztek, egyenesen a kúthoz mentek, belerúgtak, beleturkáltak ebbe az edényhulladékba, végre is fölemeltek egy-egy legkedvükrevalóbb darabot, s visszavonultak vele a fal tövébe, az árnyékba. Ott üldögéltek már sorban, maguk előtt a fazekakkal, lavórokkal és éjjeliedényekkel, s úgy látszott, mintha komolyan ebédhez készülődnének. Kanalat vettek elő zsebükből, némelyik, mint a gyerek a cukrot, gondtalanul megnyalogatta, mások nagy koppanással beledobták az edénybe. Mi ma voltunk itt először, még nem ismertük a házi szokásokat, s az utánunk jövőkkel együtt már edények nélkül maradtunk.
– Ha ezekből a szörnyűségekből köll itt majd ennünk – nyafogta Szittya –, akkor az nagyon ízléstelen dolog.
– Na, ne beszélj butaságot! – mondtam. – Csak nem gondolhatja komolyan az ember, hogy ezekbe a vacakokba fognak nekünk föltálalni! Tudja a fene, mért szedik magukhoz ezt a limlomot.
Tizenkét óra volt. A zárda templomában fölcsendültek a harangok, galambok röpültek szét a toronyablakokból, s mint óriási fehér pihék keringtek az udvar fölött. Egy pillanatra mindenről megfeledkeztem, visszaemlékeztem az én gyerekkori galambjaimra és nyulaimra, éreztem, azok voltak az én legkedvesebb barátaim.
– Látod, ezek müncheni purclik – mondtam Szittyának, egészen fellelkesülten.
– Micsodák a purclik? – kérdezte értelmetlenül.
– Purcligalambok. Neked nem voltak soha galambjaid, nyulaid, madaraid?
– Ugyan kérlek, mindig utáltam ezt a szentimentalizmust! Ilyesmikkel csak a falusi ember tud elszórakozni. A modern ember játékszerei a repülőgépek. Képzeld el, az ember reggel beül egy repülőgépbe, itt ül be, és estére már Amerikában van.
Elfordultam tőle, most untatott és megundorított ez a nagyképű fecsegés. Igaz, tegnap még majom vagy zsiráf akart lenni az erdőben, ezzel most valószínűleg haláláig megbosszanthattam volna, de minek? Érdemes az ilyesmire szót pocsékolni? A harangok még mindig szóltak, láttam a galambokat, amint a felhők alól lefelé bukfenceznek, ragyogtak a napfényben, és kinyitották előttem a távolság kapuit.
Az emberek mozgolódtak a falak alatt, az egyik ajtóból két-két barát jött ki, rúdra fűzött nagy rézüstökkel. Letették az udvar közepén, s a csavargók körülállták őket szörnyű edényeikkel. A barátok imádkozni kezdtek, s levett kalappal mi is valamennyien utánuk mondtuk az imát. Mint mindenütt, itt is voltak stréberek, ezek szinte lábhegyre álltak, magas fejhangon kornyikálva mindenkit túllicitáltak. Egy objektív szemlélő előtt szörnyen komikusnak tűnhettek volna ezek a pillanatok, rám tragikus kegyetlenséggel hatott az egész. Tájékozatlanul és értelmetlenül néztem, részletekbemenően láttam mindent, és nem akartam hinni a szemeimnek. S a többieknek volt igazuk. A halálon kívül minden bajt és nyomorúságot elbír az ember. Imádság után a barátok nagy merőkanalakkal valami sötétbarna, sűrű folyadékot meregettek a koldusok edényeibe. Mindenki Isten nevében megköszönte az ajándékot, és ott, álltukban nekifogtak a falatozásnak. Nekünk nem voltak kanalaink, várnunk kellett, míg valakitől kölcsönkaphatunk. Utálkoztam az ételtől, de éreztem, ez a várakozó állapot sokkal rosszabb lehet, mint maga az evés. Hárman-négyen álltak egy edény körül, reszketős kezeikkel magasra, a szájak elé emelték azt, és faltak és szürcsöltek belőle, mint a ragadozók.
A harangok már elhallgattak, valahol fönn, Isten közelében ültek csillogó érctestükkel, s a fekete-fehér purcligalambok arany búzaszemeket szedegettek a földön.
Végre nekünk is jutott kanál, valaki ellépett a vályútól, és én félszegen, ügyetlenül a helyébe álltam. Az úgynevezett étel kétségbeejtően nézett ki így közelről, az első kanállal becsukott szemmel kerestem meg a számat. A szagokra és ízekre mindig nagyon érzékeny voltam, s most egyszerre elöntöttek a súlyos és meghatározhatatlan szagok és ízek. Bableves, csokoládés tortadarab és lerágott csontszilánk volt egyszerre a számban. Egy pillanatra úgy gondoltam, az eddig látottaktól halálosan megbetegedtem, azért érzek most egyszerre huszonöt ízt. De nem. A lavórunkban határozottan együtt volt az asztalokról visszamaradt levesmaradék, hús- és süteményhulladék. Fölnyitottam a szemem, és láttam magam körül a megsárgult szakállak koszorúját, az ételben fürdő bajszokat s a gyorsan pillogó szemeket, amik zavaros, átláthatatlan pocsolyákhoz hasonlítottak. Remegtek a térdeim, de nem engedtem.
Végre is az a fontos, hogy tele legyen az ember gyomra, ezeken a kis kellemetlenségeken túl, szép az élet. És én élni akarok.
Szittyát is nagyon letörte ez a lakoma. Gyáván megjuhászodott, alázatosan leselkedett ki rám a koszos hajfürtjei alól.
– Nem baj, lesz nekünk még jobban is – mondta végre. – Én ezt is fölényesen kibírom, de téged sajnáltalak, úgy néztél ki, mint a vízben fuldokló.
– Azért én is kibírom. Sokan a négy-ötéves inaskodást se bírják ki, én azt is kibírtam. Lehet azonban, most már ott tartok, szó nélkül az apámat is meg tudnám ölni.
– Nem a legjobb állapotban vagyunk.
Nem sokáig nyavalyogtunk ennél a témánál. Elmúltak fölöttünk az órák, s másnap már kanállal fölszerelten, amit a menhelyen loptunk, jelentünk meg az ebédnél. Látszatra ugyanúgy történt minden, mint tegnap, de az én bensőmből már valami cinikus pofa vigyorgott elő, s azzal szórakoztam, hogy a lavórban összezagyvált ízeket valahogy szétválasszam, külön-külön is érzékelni tudjam. Szittya hálás volt érte, hogy ilyen fölényesen viselkedtem. Ez a nagy nyomorúság nem tört meg bennünket, gyerekesen jóban voltunk, együtt mentünk be a templomokba, Szittya gőzerővel gyártotta a jegyzeteit, én a magam gyönyörűségére nézelődtem. Tulajdonképpen ekkor fogtam föl néhány előttem eddig ismeretlen értékét a festészetnek. Az oltárokon klasszikus képek utánzatai álltak s két Grünewald Krisztus-kompozíció, melyek nagyon megtetszettek nekem. Itt vettem észre az eddig látott képek között fönnálló értékkülönbségeket. Eddig például, ha egy kép a halott Krisztust ábrázolta, minden emóció nélkül elfogadtam a festő állítását, s elfogadtam azt, hogy a vászonra fölkent festékcsomó valóban a halott Krisztust ábrázolja. Szóval, minden további nélkül tudomásul vettem azt, ami a képen látszani látszott. Grünewald megfeszített Krisztusa azonban élményemmé vált. Fölsarjadt érzéseimnek nem tudtam volna kifejező formát adni, de tudatom mélyén, valahol egész bizonytalanul éreztem, Grünewald halott Krisztusa él, ez a kép nem az értelemhez, hanem egész kozmikus életemhez szól. Szittyának megemlítettem ezt az érzésemet, el volt ragadtatva az észrevételemtől, és sokáig komolyan vitatkoztunk művészeti kérdésekről. Az ilyen beszélgetések alkalmával mindig nagy biztonságérzés lobogott bennem, éreztem, ezen a ponton vagyok leginkább önmagamnál, inspirálódtam, és dolgozni kezdtem, mint akiben kivirágoznak az elnyomott erők.
S ilyenkor nem zavartak az anyagi nyomorúságok, leváltak rólam a kölöncök, s repülni tudtam, szinte testetlenül. S megfigyeltem, ha így megszállt a lelkesedés, akkor a materiális dolgokat is sokkal könnyebben tudtam megoldani. Ebben a városkában például, ahol maradék nélkül csakúgy lekoldultuk már az eszperantistákat, mint a szocialistákat és a hitközséget, önként rászántam magam, hogy újra meglátogatom ezeket az egyesületeket, és nem egészen sikertelenül végre is hajtottam ezt a tervemet. Mikor újra kint voltunk az országúton, némi pénzek csörögtek a zsebünkben, vidámak voltunk, s a fantáziánk kivirágzott, mint a májusi kertek. Elhagytuk a kilométereket, és elhagytuk a napokat.
– Most jól vagyunk, de mondtam már, hogy ennél is jobban leszünk egyszer – fecsegte Szittya. – Végeredményében, minden az emberen magán múlik. Sokszor gondolkodtam már a halál problémáján, s ha egyszer rászánom magam, erről is írok egy könyvet. Azt fogom benne megírni: ha az ember akarja, meg se kell halnia. Az ember csak akkor változik át élőből halottá, ha nincsen benne elég akaratenergia az élethez.
– Ezt elfogadom én is. De most már mondd meg azt is, hogyan akarjon az ember élni, ha a te állításod szerint már nincs benne elég életenergia. Mert az akarat nem a légüres térben élő független valami. Akiben van életenergia, természetes, hogy abban van életakarat. Ha pedig valakiben nincs életakarat, az azért van így, mert már nincs benne életenergia.
– Csak hadd, kérlek, ezt majd én elintézem. Olyan dolgokról, amiket meg akarok írni, nem szeretek fecsegni.
Minden nagyon rendben volt így, de mégis. Az országúton sem a filozófiából, sem a költői fantáziálgatásból nem lehet megélni. Vissza kellett térnünk a városokba, újból meg kellett látogatni az egyesületeket, és állandó volt az étvágyunk a hitközség péntek esti vacsorájára és szombati ebédjére. Tudtuk, az Isten örök időkig kegyeiben fogja tartani a zsidókat, és mi is, ha nem káromoltuk, akkor hálásan áldottuk őket. Hiszen olyan szelídek és együgyűek voltak ők. Este csak be kellett ülnünk a templom utolsó padjába, s fogunk alatt egy óra múlva ropogott a friss barhesz, és ingerkedtek velünk a frissen sütött húsok. De persze, azért ezek a jó dolgok se tudtak kiforgatni bennünket elemünkből. Legjobban azokat a lakomákat szerettük, amiket a vendéglő különszobájában rendeltek meg a részünkre. Ezeken a helyeken azután teljesen mi voltunk az urak, még a samesz se nézett be hozzánk soha. A privát házakban azonban vigyáznunk kellett magunkra, szenteskedő játékkal kellett végigennünk az egész vacsorát vagy ebédet. Ez pedig nehéz munka volt, mert minden alkalommal legalább ugyanannyi keresztény volt közöttünk, mint zsidó. Ha valaki bent volt köztünk a ház urai közül, akkor fitogtatón szenteskedők voltunk, de ha kitévedt közülünk, belenyúltunk a tálakba, zsebre raktuk a barheszt, és durva összevissza nyelven marakodtunk.
Egy alkalommal a konyha melletti kis szobában helyeztek el bennünket szombati ebédre. Kilencen voltunk együtt, köztünk négy zsidó, hét magyar, s a hét közül öt keresztény. Én voltam a legfiatalabb. A szakácsnő ott mozgott közöttünk, rendesen kellett kezdenünk az ebédet. A konyhában sorban kezet mostunk, s az asztalnál mint a legfiatalabb, én mondtam el az imát, és én szegtem meg a barheszt. Nagy munka volt, hogy mi magyarok visszatartsuk magunkat a röhögéstől. Nagyszerű ételeket kaptunk. Evés közben a két lengyel zsidót kikapcsoltuk a társalgásból, mi többiek magyarul beszéltünk. Vicceket mondtunk a kasszákról, és nagy élvezettel szidtuk a vendéglátó gazdánkat. Tudtuk, itt kívülünk senki nem tud magyarul, bevallottuk, hogy hány keresztény van közöttünk, s egyáltalán nem akart vége szakadni a gazdánk elleni gúnyolódásnak és szitkozódásnak.
Egyszerre beütött az istennyila. Az ajtónyílásban megjelent a szakácsnő, és mintha szent csoda történt volna vele, megszólalt tiszta magyarsággal:
– Ne legyenek már olyan gyalázatosak az urak, hogy így szitkozódnak az ellen az ember ellen, aki most vendégül látja magukat. Őszintén mondom, ha én goj lennék, sohase ülnék le egy zsidó asztalához. De ha már maguk itt vannak keresztény létükre, maradjanak legalább emberségesek.
Egy üvegessegéd fölállt, és mint valami szónok válaszolt neki:
– Igaza van, anyukám, teljesen igaza van, de most legalább el ne áztasson bennünket. Beismerjük, hogy mi gyalázatos gojok vagyunk, de azért élni csak nekünk is kell.
Nehezen született meg köztünk a békesség, aztán mégiscsak megszületett. A szakácsnő még elég fiatal volt ahhoz, hogy méltányoljon bennünket. Pestről kérdezősködött tőlünk, elmesélte, hogy Felső-Magyarországból való, s piszkos tányérjaival körülvéve ott ült közöttünk egész két óráig.
És ezen a napon jó erős feketekávét is kaptunk ebéd után.

16

A mi malmainkat hajtották a vizek, de valahonnan leereszkedik egy keresztbe fektetett gerenda, és eltorlaszol mindent. A mi hullámzó életünkben napokig fölfelé mentünk a lépcsőkön, optimista természetünknél fogva azt hittük, semmi különösebb baj nem érhet bennünket. S mégis péntek este későn érkeztünk be az egyik községbe, az istentiszteletnek már vége volt, hiába mentünk el a samesz lakására, szóba sem akart állni velünk a szent ember.
– Nincs semmi, nincs! Jöttetek volna előbb – fröcskölte az ajtónyíláson. – Semmi egyéb dolgotok nincsen, gondoljatok legalább a mi békességünkkel!
– Éhesek vagyunk – siránkoztunk. – Álmosak vagyunk.
Csúnya, gyűlölködő patáliába csapott a feleselésünk. Mindenáron el akart űzni bennünket, de mi most elővettük az orosz zsidók támadó módszerét, ragaszkodtunk állítólagos jogainkhoz, követeltük a segítséget. Az utca népe nagy gyűrűben verődött össze körülöttünk. A parasztok vihogtak, és tettleges összecsapásra uszítottak bennünket, a zsidók, szakállas és nagy hasú kereskedők, a samesz mellé álltak, méltatlankodtak és szitkozódtak. Szittya eleinte csak számításból, a biztosabb eredmény érdekében gorombáskodott, később azonban hisztérikusan nekivadult, egészen kifeledkezett előkelő pózaiból.
– Menjetek a pokolba, mert rendőrt hozatok! – kiabálta ránk a samesz. – Ha jó zsidók lennétek, magatok is belátnátok, hogy jogtalanul zajongtok. Mindennapi vendégek itt a hasonló csavargók, és egészen kifosztották a kasszát.
Hosszú hónapok óta csavarogtunk már, de ilyen helyre még nem akadtunk. Valami segítséget mindenütt el tudtunk érni, ezek itt komiszul makacskodtak, valósággal személyes ellenségnek éreztük őket. Pörlekedtünk, s a körülállók is egyre jobban belevegyültek a hangzavarba.
– Rendőr! Rendőr! – kiabálta a samesz, s mindjárt akadtak olyanok, akik továbbadták a segélykiáltást.
Én nemigen mertem ugrálni, de a Szittya önérzetével nem lehetett bírni.
– Hallgass, te gazember, mert agyonütünk! Máma még úgyis rád gyújtjuk a házat, te gazember.
Ekkor már két rendőr is volt a színhelyen, be kellett látnunk, hogy elvesztettük a csatát.
– Csukják le őket, mert gyilkolni akartak – sivította a samesz. Előjött az ajtó mögül, s hosszú, vörös szakállával olyan volt, mint valami megvadult kakas. – Képzeljétek el, koldulni jöttek, és meg akartak gyilkolni engem.
Az emberek összevissza kiabáltak, néhány pillanat alatt csakugyan úgy álltunk ott, mint akik gyilkolni akartak, mindenki vádaskodott ellenünk. Némelyek azt követelték, csukjanak le bennünket, mások azt indítványozták, hogy dobjanak ki a községből. A rendőrök nem álltak oda tanácskozni, karon markoltak bennünket, és nagy biztonsággal azt mondták – no, gyerünk. – S úgy löktek rajtunk egyet, hogy a községből kivezető úton indultunk el önkéntelenül. Ők hosszú lépésekkel és szó nélkül jöttek mellettünk. A lármázó tömeget pedig mintegy láthatatlan köteleken húztuk magunk mögött.
Hogy az utolsó házakat is elhagytuk: – Most menjetek szépen tovább – mondták a rendőrök –, s meg se kíséreljétek, hogy visszagyertek, mert akkor megverünk benneteket. – Kétségbeejtő volt a helyzetünk, de nem akartunk könyörögni, és nem mertünk ellenkezni. A városon túl egy hosszú fasor következett, alattuk padok voltak fölállítva, ezeken nyilván a község szerelmesei szoktak üldögélni, az egyikre kimerülten levetettük magunkat.
– Most aztán el vagyunk látva – mondtam. – Ezt jól megcsináltuk. Te voltál a szamár, hogy úgy fenyegetőztél, most menj és gyújtsd föl.
– Föl is gyújtom – fröcskölt Szittya. – Még nem mondtam le róla, hogy elpusztítsam azt a gazembert. De annak azért mégis örülök, hogy így történt a dolog, most legalább láthatod, mi az a szent társadalmi szolidaritás. Most már láthatod, hol tart a zsidóság is. Péntek este képesek voltak a rendőrség kezére adni bennünket. Nagyon mellékes az, hogy ezen a földön járt Jézus, s Zarathusztra is csak egy naiv ökör.
Kedvetlen voltam és fáradt.
– Inkább azt mondd meg, mihez kezdjünk most. Hűvös van, alighanem esni fog.
– Nem baj. Elindulunk, útközben majd csak akad valami menedékhely.
– Próbáljunk meg itt elaludni a padon. Ha valami történik velünk, mégis közel vagyunk a házakhoz.
Megegyeztünk, hogy ittmaradunk. Mégis, legalább nem kell a földre feküdnünk, a fák is megvédenek az esetleges esőtől. Nem beszélgettünk, mind a ketten éreztük, hogy elaludni volna a legjobb, megfeledkezni mindenről, ami kívül van a világban. Kinyújtózva a hátamon feküdtem, nehéz tintafoltok úsztak a csillagtalan égen, hallottam, hogy Szittya nagyokat nyög és sóhajtozik, mint a másállapotosok. Nem szóltam hozzá, nem akartam újra prédikációba vadítani. Egyedül voltam, s lassan egészen elvesztem önmagamban. Régen nem gondoltam Jolánra, s tudja az ördög, hogyan, most ő jutott az eszembe. De nem mint barátra, hanem mint nőre emlékeztem, s nemcsak az eszemmel, hanem az egész testemmel emlékeztem rá. Csavargásaim közben ez is most fordult velem elő először. Fölemeltek a bizsergések, és elvittek árkon-bokron át Újpest felé. A vágyak és beteljesülések álomjátéka kezdődött el, egyazon pillanatban ott voltam a müncheni kasszánál, a stuttgarti múzeumban Lucas Cranach képei előtt és Újpesten az asszony ágya szélén úgy, mint ahogyan először ültem ott, mikor magához húzott, mikor a takaró alatt a kezeim a mellei után kapaszkodtak.
„Kasi, Kasi”, hallottam egyszerre ezer irányból. Mint a menedéket kereső madarak jöttek felém a hangok, és tüzes fogakká változtak, mikor közel értek hozzám. Fölriasztottak.
Kegyetlenül fáztam, éreztem, hogy a vérem is áthűlt, remegtem egész testemben. Fölkeltem, átmentem Szittyához, ő összekuporodva ült a padon, ébren volt, és nagyon fázott.
– Úgy vacogok, hogy majd kihullnak a fogaim – mondta halálosan elszontyolodva. – Mégiscsak tovább kellene mennünk, mert itt megdöglünk.
– Menjünk, a mozgás talán még föl is frissít bennünket.
Elindultunk, de nem volt kedvünk a beszélgetéshez. Valami alvilági utakon járhattunk, messziről visszhangzottak a lépteink. A fasoron túl még jobban éreztük a hideget, a nedvesség most már sűrű vízcsöppekké változott át, nem tudtuk, a földből fölszálló pára, vagy az égből lehulló eső-e. Vagy tizenegy óra lehetett, előzőleg már vagy ötven kilométert gyalogoltunk, alig bírtuk már cipelni magunkat. Szittya annyira elkeseredett volt, hogy el akarta dobni hátizsákját összes Krisztus-jegyzeteivel együtt.
– Ne tedd – mondtam. – Most már csak azért se hagyjuk kifogni magunkon. Az a baj, hogy el vagyunk puhulva.
– Az a baj, hogy így ki vagyunk dobva a világba – nyöszörögte Szittya. – Szeretnék valami jó bőrfotőjbe ülni, és a lábaimat föltenni az asztalra, mint az amerikaiak.
– Én inkább valami jó szamárhúsvirslit szeretnék enni.
– Ki tudja, mikor jutok megint olyan krémes tésztához, mint amilyent legutóbb Stuttgartban ettünk.
A hátizsákot, ezt az összefirkált papirosokkal bélelt dögöt karunkra fűzve, közös erővel cipeltük. Magamban nem sokra értékeltem azt az irkafirkát, ami benne volt, de most jámbor és érzelmes voltam, akár egy aggszűz. Úgy gondoltam, mért ne lehetne meg ennek a kis emberkének a maga ártatlan kedvtelése továbbra is. Ha valaki ebből a mániájából kilökné vagy kimentené őt, talajtalanul elkallódna a világban. S különben is az embernek akkor esik legjobban a saját jó cselekedete, ha maga is komolyan bajban van. A szegények például mindig hajlandók társaik segítségére lenni, a jómódúak azonban mindig közömbösen elnéznek a bajba jutottak fölött.
– Ez már határozottan eső – mondta Szittya megint –, és én már alig tudok továbbmenni.
– Próbáljunk meg megint lefeküdni kicsit. Valahogyan menetelesen az árok partjára, hogy kevésbé öntsön el a víz.
Lefeküdtünk, a hátizsákon egészen egymás mellé tettük a fejünket. De sajnos, nemcsak hogy elaludni nem tudtunk, de pihentetően fekve se maradhattunk. Ruhánkat átitatta az eső, a nedves rongyok hozzátapadtak testünkhöz, s most már áthűltünk egészen a csontjainkig. Szittya nyöszörgött:
– Ha most nem lennék olyan messze attól az elátkozott samesztől, Isten bizony fölgyújtanám a házát. Fölgyújtanám már csak azért is, hogy egy kicsit megmelegedhessünk. Nem értem meg egyáltalában, hogy az Isten mért teremtett vizet is. Nem lehetett volna talán az egész teremtést víz nélkül elgondolni?! S egyáltalában, ahogy ez az egész világ meg van teremtve! A Krisztusképek-tanulmányomnál ezt a kérdést részletesen meg is fogom tárgyalni… A víz azért van, hogy átáztasson bennünket. S ezt az egészet a zsidóknak köszönheted, akiket dicsérni szoktál. Már éppen ideje lenne, hogy az ember egy új vallást csináljon. Ha eljönnél velem Chilébe, ott összehozhatnánk valamit.
Ajaj, ez már megint benne van – gondoltam magamban. Meg se mertem moccanni, nem mertem megjegyzést tenni, nehogy támpontot adjak neki a továbbiakhoz. De ő elemében volt. Tervezgetéseiből átcsúszott a szokásos szitkozódásba, megint anarchista volt, a chileiek között Messiás, majom az őserdőben és öreg, átkozódó zsidó egy személyben. De mindez pillanatra semmit se változtatott a sorsunkon. Éreztük, hogyan nyűnek el bennünket a percek, s megint fölcihelődtünk és továbbcsoszogtunk.
– Sohase lesz vége ennek az éjszakának – mondtam.
– Ha legalább revolver volna nálunk.
– Igen, de egy szafaládé még annál is jobb lenne.
Nehezen emeltük a lábainkat, és ha figyelni tudtunk volna, bizonyára hallhattuk volna, hogy agyvelőnkben hogy csikorognak az egymáshoz súrlódó gondolatok. Lehet, hogy már hajnalfelé járhatott az idő, de a beborult égen át még sokáig nem jött hozzánk a világosság. S egyre sűrűbben kellett megpihennünk, és egyre kevesebb erőt merítettünk a pihenésekből. Valóban már csak Isten kegyelméből éltünk. Ha nem esett volna az eső, végtére is fiatalemberek voltunk, könnyen át kellett volna lábolnunk ezt az éjszakát. Így azonban azt hittük, reggelre bizonyosan elvisz bennünket az ördög. És mégsem.
Már régen nem ettem Brotsuppét, s mire kivilágosodott, egy parasztház eresze alatt ültünk, s egy nagy cseréptálból lefetyeltük magunkba a bizonytalan ízű levest. Önkéntelenül Petőfi A farkasok dala jutott az eszembe, s ahogy megszólaltam, már kevésbé volt siránkozó a hangom, már aligha segítettem volna Szittyának a hátizsák cipelésében. Valószínű azonban, már ő se gyújtotta volna föl a samesz házát. Valóban bolondság is lenne, hogy az ember ilyen kicsinységekkel bajba keverje magát. Néha a vízben fuldoklik az ember, néha, mint az urak, kint ül a napos parton. S tulajdonképpen most már mi is parton ülő urak voltunk. Szittyának, hogy kicsit összeszedte magát, megint eszébe jutott Chile, s az öreg gazdaasszonynak, aki a Brotsuppét adta, már úgy beszélt az ő maga gyártotta új vallásról, mint valami máris jól bevált isteni kinyilatkoztatásról.
– S most odamentek a vadak közé, szegény gyermekeim – kérdezte az öreg parasztasszony. – Segítsen benneteket az Isten, hiszen még olyan fiatalok vagytok. Kár lenne értetek, ha fölfalnának ott.
Körénk jöttek a gyerekek is, és így együtt jó közönség voltak Szittyának. Svungba lendült, most láttam rajta, nemhiába tanulmányozta a Krisztus-képeket, színházban se játszhatná jobban a chilei próféta szerepét.
Mikor elváltunk a parasztoktól, kitárta két kezét, és azt mondta:
– Imádkozzatok, és emlékezzetek arra az emberre, aki itt járt nálatok!
Néztem rá, és láttam, hogy nem mókázik. Ő ezt komolyan gondolta így, és láttam, a parasztok megérzik a fáradt szemeiből kisugárzó delejes álmokat.