_

18-19. Brüsszel

18

Akárha fullasztó szerpentin úton kapaszkodtunk volna meredek hegycsúcsra, irgalmatlanul lassú tempóban haladtunk Brüsszel felé. A városokból szinte menekülnünk kellett, nagy volt a rendőri fegyelem, s az emberek nem hagyták megpuhítani a szívüket. Az egyesületekben is olyan bürokratikus formulákba ütköztünk, amiket, hiába próbálkoztunk meg vele, nem tudtunk a mi rossz papírjainkkal áttörni. A falukon élősködtünk. Ezek a parasztok se voltak könnyűkezűek, néha órák hosszát kellett előttük kunytorogni, hogy valamit elénk vessenek. A kérdéseikre azt feleltük, hogy magyar származású művészek vagyunk, elcsodálkozva megbámultak bennünket, ilyen fajtáról vagy nemzetről még soha nem hallottak. Ausztriáról igen, arról már hallottak, és azt fanatikusan gyűlölték. Azt mondták:
– Tehát ti is osztrákok vagytok? Csúnya, rabló népség, császárostól együtt – és kitoltak bennünket a portáról.
Később cseheknek adtuk ki magunkat, és így könnyebben boldogultunk. Jobban mondva, könnyebben szereztük meg az élelmet, és könnyebben kaptunk valami vackot, ahol meghúzódhattunk. De a mi részünkre mindvégig hideg, hozzáférhetetlen embereknek maradtak meg Belgium urai és parasztjai egyaránt.
Brüsszel közelében némileg változott az életmódunk. Itt már nagyon kevés pénzért lehetett tengeri halat, főtt kagylókat és sült bogarakat vásárolni. Minden kisebb városban volt halcsarnok és olyan helyiségek, mint a mi tejivóink, ahol főtt tengeri kagylókat árusítottak, az utcákon pedig kofaemberek jártak összevissza kis kocsikkal, mint a zöldségárusok, és sárgára sült, nagy bajuszú cincérbogarakat árultak literszámra. Ezeket a kocsikat kutyák húzták, az árus rekedten ordítozott, és jöttek a vevők, köztük mi is, és vettünk az égi mannából. A nagy halomba szórt bogarakat stanicliba mérték, s egy ilyen adag elég volt ahhoz, hogy valamennyire lecsillapítsuk éhségünket. Sem az ínyünk, sem a gyomrunk nem volt túlságosan elkényeztetve, mégis, mikor úgy négy ujjam között néhány megsült cincért a számba emeltem, éreztem, kalapom alatt égnek emelkedik a hajam, s hogy a szemeim kijönnek a fejemből a rémülettől. De mindez csak ostoba beképzelés volt. A cincérek finoman ropogtak, és kellemesen olajos ízűek voltak, mint a mongol mogyoró. Valódi ínyencek határozottan csemegézhettek volna belőle, de mi csak kenyér és főzelék helyett ettük, és így csak azt állapíthattuk meg, hogy nem rossz eledel. És ugyanígy voltunk a kagylókkal is. Ezeknek az árusítóhelyeknek négy oldalról üvegfaluk volt, és az utcáról látni lehetett, amint a nagy üstökben főnek a kagylók, és az asztaloknál ülnek a szegény emberek, késsel szétfeszítik a kagylók héját, és kieszik közülük az idétlen fehér állatot. Szittya ezekkel nem tudott megbirkózni. Nekem azonban könnyebben lecsúsztak, mint a cincérek. Éppen csak arra kellett vigyázni, hogy ki ne hűljenek, hidegen fölragadtak az ember szájpadlására, alig tudtam a nyelvemmel ledolgozni, és komisz faggyúíze volt. Fontos, hogy ez már mégis több volt a híg leveseknél és a fáról lerothadt gyümölcsöknél. Hús volt, akármilyen fajtából, az mindegy, némi perverz érzékiséggel faltam, és éreztem, közeli rokonságban vagyok a kőszáli sasokkal és a hullarabló hiénákkal. Italhoz ritkán jutottunk hozzá, s ha mégis, akkor bepálinkáztunk, hogy felejtsük el a gondjainkat, és fölkergessük a vérünket a legmagasabb régiókig. S mégis erről a rossz vadászterületről meghízottan érkeztünk be Brüsszelbe.
Végre emberek között, hirtelen barátkozó csoportokban és elvtársak közt voltunk megint. Szocialisták, szindikalisták és anarchisták között. A Maison du Peuple, ez a hatalmas nemzetközi hombár magába fogadott minket is, és megismertetett bennünket másokkal, és megismertette velünk a világ minden tájáról egybeszűrt emberfajtát. Óriási tiszta terem, tiszta asztalokkal, az asztalok körül vitatkozó emberekkel, akik túl a napi bajokon és esetlegességeken, eszmék fanatikusai voltak. Voltak közöttük naiv, esetlen fajankók, és voltak úgynevezett professzionista forradalmárok. Ezek az utóbbiak a bóherekhez hasonlítottak, reggel elkezdték a vitát, s késő estig még mindig nem tudtak megszabadulni a szóáradattól. Nemzetközi neveket, statisztikai kimutatásokat húztak ki a torkukból. Bejárták már a világot, pontos adatokat tudtak a bombamerényletekről, kitapasztalták a német, amerikai és orosz börtönöket. Nem a szakszervezetek és pártszervezetek moralistái, hanem a direkt akció hívei voltak valamennyien. Az épületben voltak a második internacionálé irodahelyiségei is, s ha egy-egy funkcionárius átment a termen, megjegyzéseket eregettek utána, halálos ellenségei voltak minden bürokráciának. De mégis, nem hanyagoltuk el egészen az irodákat. Valamennyiünknek volt párt-adókönyvecskéje, jelentkeznünk kellett a titkárnál, és minden különösebb ceremónia nélkül megkaptuk a négyheti segélyt. Egy időre tehát megszabadultunk a koldulástól és általában az anyagi gondoktól. Elég jól éltünk, és mértéktelenül füstöltünk a nevetségesen olcsó belga dohányból. Komolyabb bajaink csak a szálláskeresések körül voltak. A város lakossága kimondottan két nemzetre oszlott. Az egyik részen a belgák, a másik részen pedig a flamandok laktak.
Az előbbiek között nem tudtunk szállásra akadni, az utóbbiak rosszhiszemű és elpiszkosodott emberek voltak, s csak drága pénzért adtak ágyat a kiskocsmák padlásszobáiban. Csak végső kimerülésünkben tértünk be ezekbe a fészkekbe, rossz szagúak, agyontiportak voltak az ágyaink, s kora reggelenként, mint a madarak, röpültünk ki a napos utcákra.
Szittya már keresztül-kasul ismerte Brüsszelt, elvitt a múzeumba, templomokba, megmutatta a világhírű pisáló-szobrot, aki előtt, mint mindig, most is bedekkeres idegenek álltak. Bejártunk a szocialisták mozijába és csodálattal bámultunk föl a városháza arany cirádáira. S így jutottam általában közelebb a modern művészethez. Valamit olvastam már a Népszavából Meunier-ről, s most megismerkedtem egész művészetével. A család éppen emlékkiállítást rendezett az egyik múzeumban a művész összegyűjtött munkáiból, s én szemtől szembe álltam Meunier kőbe vésett és bronzba öntött figuráival. Láttam a lekötött rabszolgát csillogó barna kőizmaival, az anyát gyermekével és az antwerpeni teherhordót. Nagyon az én gondolataimat és vágyaimat megtestesítő művésznek tartottam Meunier-t, egyetlen munkájában sem láttam a panaszt, a szegénység kétségbeesését, a nyers, a maga felszabadításán és a világ gazdasági fenntartásán dolgozó erő volt itt jelen kőben és ércben. Kinyílt előttem a látóhatár, boldog voltam, s tele nagy munkára készülődéssel… Néhány nap múlva Rodin retrospektív kiállítását néztük meg. Már volt különbséget tevő ízlésem. Rajongtam Meunier-ért, de most észrevettem, hogy Rodin bizonyos szempontból még közelebb férkőzött hozzám. Ha nem is adja elém a munka szimbólumait, frissebb nyelven beszél, mint a másik, s ha ez a nyelv nem is kielégítőbb, de határozottan ingerlőbb az én számomra. Rodinról még alig hallottam eddig valamit. Szittya beszélt róla most nagy elragadtatással. Abban egy véleményen voltam vele, hogy Rodin rendkívülien jelentős művész, de a kiállított munkák közül nem azok tetszettek nekem a legjobban, amik neki. A Gondolkodó, a Calais-i polgárok és még néhány hasonló szobor, amik előtt Szittya csodálkozott és hálálkodott, rám alig hatottak, ilyesvalamiket már erősebb megformálásban láttam Meunier-nél. A magam részére legjobb munkának a Balzac-portrét tartottam. Ott állt az egy portrésor közepén, hatalmas kőtömb, amiből jóformán csak kisejteni lehetett Balzac roppant bikafejét. Ez a szobor a maga stílusos elnagyoltságában olyan hatással volt rám, hogy sokáig minden szobrászati munkát hozzá hasonlítottam, s jobbnak találtam azt a görögök szobrainál is… Benne voltam a művészet világában, és élni tudtam benne olyan intenzíven, hogy alig maradt időm és kedvem a világ többi dolgai részére. Nem mint szocialista, hanem mint egyetemes ember fogtam föl és szerettem a művészetet, s valószínűleg ezért hatott rám annyira visszataszítóan és majdnem kiábrándítóan a harmadik kiállítás, amit Brüsszelben láttam.
A Wirtz-múzeumban voltunk. Szittya erről az emberről mint anarchistáról beszélt. Elmondta különös életét, és azt sejtette velem, hogy csodálatosan szépek és emberi tragédiákkal telítettek a képei. Mindennek az ellenkezőjével ismerkedtem meg. Óriási terem falán négy-öt méter átmérőjű képek lógtak, amelyeken förtelmes események voltak megfestve, s amelyeknek se megkapó színük, se esztétikus megjelenésük nem volt. Egy torzonborz, szörnyű figura állt az egyik kép közepén, szétvetett lábakkal, körülötte milliónyi, szöcske nagyságú emberek, mint maga a nyüzsgő társadalom. Az óriás egyik kezével lenyúlt közéjük, a másik keze azonban már tele volt a kis emberkékkel, s roppant ujjai között úgy préselte őket össze, mint valami szőlőfürtöt. A vásznon nagy, vörös foltokban csurgott a kipréselt vér.
– Mi ez? – kérdeztem Szittyától. – Ez a megtestesült anarchizmus? Vagy ez csak egy buta ember vacak mázolmánya?
– Ez az anarchista festészet. Az az ember, aki a társadalmat szolgálja, az nem ér rá esztétikai piktúrát csinálni. Senki komoly embernek nem lehet célja, hogy szép képeket produkáljon. A festészet csakúgy, mint az irodalom, csakúgy, mint az utcasöprés, arra való, hogy elősegítse az emberek jobblétét. Minden csak eszköz ennek a nagy célnak az érdekében.
– Emlékszem rá, ilyesmit már hallottam annak idején a Krausz bácsitól. Ma azonban már látom, hogy a ti anarchizmustokban semmi pozitív jó, semmi megkívánható eredményre nincs kilátás. Azt mondod, egyetlen cél az emberiség életének a megjavítása. És hol látok én ilyesmit ezen a képen! Elhiszem, hogy az utcasöprő az élet megjavítása érdekében dolgozik, a kisöpört utca kétségtelenül szebb, szellemi és fizikai szempontból kívánatosabb, mint a piszkos utca, ebből következik tehát, hogy az utcaseprő hasznos, sőt fölemelő munkát végez embertársai érdekében. Ha azonban ezt a képet megnézem, akkor csak az undor ébred föl bennem, nyomát sem találom meg benne egy jobb emberi élet lehetőségének. Ezt én egyenesen antiszociális munkának tartom. Ezzel szemben szocialista művészet az én részemre Meunier művészete, mert ő nekem az egészséges teremtőerőt mutatja meg, és egy általánosabb szempontból szocialista művészet nekem Rodin művészete is, aki ugyan nem grafikálja előttem a robotot, de nagyszerű, lelket termékenyítő munka az, amit végez. De ez, ez a megkótyagosodott gazdag ember, aki, tudja fene, miért, fölcsapott anarchistának, s most fest ilyen szörnyű emberevőket, és fest panoptikumi rémdrámákat, amiket csak egy üvegen keresztül a felnőtteknek szabad megnézni.
Szittya darált, hencegett, fölényeskedett, de hiába terrorizált, nem tudta a maga nézeteit elfogadtatni velem. Csavargásom alatt, ami látszatra nem volt egyéb léha munkakerülésnél, észrevétlenül megedződtem, kifejlődött a látásom, megtisztultak a gondolataim és érzéseim. Mikor elindultam, meggondolatlan gyerek voltam, most mint komoly, felnőtt ember állottam a dolgokkal szemben. Volt egyéni mértékem, amivel mérni tudtam, s amivel egy magasabb fokon az általános értékeket kerestem. A művészetet nem eszköznek, hanem a cél egyik részének tartottam.
Amit láttam és hallottam, termékenyítően hatott rám, s anélkül hogy elhatároztam volna magam, vagy különösebben készültem volna, belezökkentem a munkába. Amíg mások kártyáztak vagy tétlenül bóbiskoltak a Maison du Peuple-ben, valamelyik sarokban verseket írtam, s hosszú levelekkel együtt hazaküldtem Jolánnak. Köztem és Szittya között mindeddig nem tudott egy mélyebb barátság kifejlődni, s érdekes, hogy mennél hosszabb ideig és mennél távolabb voltam az asszonytól, annál közelebb kerültem hozzá, annál inkább éreztem, hogy a szexuális megkívánásokon túl valami részemre eddig ismeretlen baráti érzések is fűztek hozzá. Részletesen írtam neki mostani életemről, az új dolgokról, s kértem hosszan, hozzászólóan válaszoljon. A leveleiből kitűnt, hogy ő is hozzám hasonlóan vélekedik, a dolgokat, amikről szó volt köztünk, nem látta, de elvi általánosságban mint szocialista igazat adott nekem a művészetről vallott nézeteimben. Éreztem, ha ő most mellettem lenne, sokkal könnyebben küzdhetném át magam a materiális akadályokon, és sokkal eredményesebben gyűjthetném össze tapasztalataimat. Így egyedül mindig elölről kellett kezdenem a hegy megmászását, s mindig egyedül érkeztem föl a csúcsra. S alapjában véve nem voltam szenvedélyes természet, ösztönösen mindig a tiszta egyensúlyállapotot kívántam, s amit tettem, nem elragadtatásból, csak természetesen tettem. Nem a fölingerelt idegeim ragadtak magukkal, egész súlyommal indultam el vagy álltam oda valahova. Sose éreztem, hogy halálosan megkívántam valamit, de sose mondtam le semmiről, még akkor sem, ha annak a megszerzése veszedelmekkel járt is részemre. A belenyugvó tétlenség bizonyosan megölt volna, formáló akaratom hozzányúlt a dolgokhoz, és megformálta azokat, hogy teljesek legyenek, és engem kielégítsenek.

19

Egy fiatal magyar nyomdásszal laktunk együtt hármasban. Intelligens fizikai munkás volt, szocialista, s így jó segítőtársam Szittya hóbortjai ellen. Sokat vitatkoztunk, de nem voltunk demagógok, nem pártokra esküdtünk, így nem zárkóztunk el az anarchista eszméktől se, ha azokban találtunk valamit, amit a munkásmozgalom a maga részére hasznosíthatott osztálytudatos harcaiban. A nyomdász bizonyos szempontból olvasottabb volt nálamnál, sok mindenről beszélni lehetett vele, szerette a verseimet, később elárulta, hogy ő is verseket ír. Szittya nemigen hagyott bennünket egyedül, vigyázott ránk, kötekedett velünk, valósággal féltékeny volt, mint a szerelmesek. Bármiről vitatkoztunk, nem mondhattunk olyant, amit ő túl ne licitált volna, a mindent elpusztító, vérszomjas terroristát játszotta. De hiába vadította magát, én tudtam, mindez valóban csak játék, s ha valami komoly tettre kerülne a sor, ő lenne az első, aki visszarettenne a cselekvéstől, aki bűnbánóan félre engedné magát tolni a sorból. Az orosz forradalmárok voltak az ideáljai, mint valami gyerek lelkesedett értük, vörös és arany színekkel glóriázta be a neveiket. Herzen, Bakunin, Kropotkin és még egy sereg név a 905-ös forradalomból, úgy pergett nyelvünkön, mint az aranyból való gyöngy, és égő fáklyákkal lobogtunk feléjük. S ahogyan semmiben, úgy a forradalmi lelkesedésben se tudtunk mértéket tartani.
Szittya nagyszerűen tudott ismerkedni, mi is általa ismerkedtünk meg a Maison du Peuple ezer útról összesereglett lakóival s közöttük az orosz emigránsokkal. Igazán aktív politikai életet csak ez a csoport élt, titkos értekezleteik és nyilvános gyűléseik voltak, és voltak közöttük fiatal diáklányok és öreg fizikai munkások, akik futárszolgálatot teljesítettek Moszkva és Brüsszel között, kémkedtek a rendőrségeknél, és összeesküvéseket terveztek a cár és miniszterei ellen. Az én primitív, kinyíló eszemnek fantasztikusan gyönyörű emberpéldányok voltak ők, lelkesedéssel és akarattal termékenyültem meg a közelükben, s éreztem, eljön egyszer az idő, hogy társuk leszek a meredek utakon, s hozzájuk hasonlóan részem lesz az igazi szocialisták örömeiben és megkínoztatásaiban.
Gyűlésre mentünk a petit-passage-i vendéglő helyiségeibe. Túlzsúfoltan sokan voltunk együtt oroszok, franciák, németek, olaszok, ferde szemű kínaiak, barna, ordítós kedvű magyarok, zsidók és keresztények kiválogatás nélkül. Az asztal tetején egy szőke tovaris beszélt, még egészen gyerek, sapkája alól kigöndörödött a haja, Krisztus-szakálla lebegett fölöttünk, mint a szentlélek galambja, s a kezei fölíveltek és elmutattak messze, beláthatatlan vidékekre. Tudományosan kezdte a beszédet, beszélt Oroszország fejlődési lehetőségeiről, a munkásság és parasztság embertelen elnyomatásáról, az 1905-ös forradalom célkitűzéseiről, pillanatnyi eredményeiről és szörnyű leveretéséről. Ha szomorú dolgokról beszélt, mélységes volt a csönd, s ha a jövő ígéreteit hirdette szét fölöttünk, kitört a lelkesedés mindenféle hangon és nyelven, szóvirágokkal és fölemelkedett öklökkel telt meg a terem.
Keveset értettem meg a beszédéből, a szomszédaim magyarázták el, mit mondott, de mindez nem gátolhatott meg engem abban, hogy testtel és lélekkel ott ne érezzem magam a szónok mellett, s testtel és lélekkel egynek éreztem magam vele a harcban. Szittya ott állt mellettem, láttam, hogy remegett az izgalomtól, a szemei kancsítottak, mint mindig, ha túlfeszültek az idegei, bulldogábrázata megszépült, s szinte artikulátlanul ordított a lelkesedéstől.
– Ha már nem volna nemi bajom, akkor most Isten fiának érezném magamat, tisztának érezném magamat, mint a harmatos virág – mondta. – Ha most nem lennék nemi beteg, elmennék Carszkoje-Szelóba, és megölném a cárt.
Elhittem neki, amit mondott, átéreztem az ő lángolásait, és én bármilyen megbízatást elvállaltam volna az ügy érdekében.
Ezen az éjszakán nem csavarogtunk el a kocsmákba, nem kívántuk az italt, és nem beszélgettünk szerelemről. Korán mentünk haza, mielőtt lefeküdtünk, megmostuk a lábainkat, orosz módra teát ittunk rum és citrom nélkül, s a nyomdász szerencsét jósoltatott magának a szobalánnyal.
– Olvass föl valamit a verseidből – mondta Szittya –, máma csordultig vagyok jósággal, el tudom képzelni, hogy milyen kedves és szép volt az a gyerek, aki én hatéves koromban voltam.
Fölolvastam néhányat a verseim közül, aztán a nyomdász is kért bennünket, hallgassunk meg valamit az ő munkái közül.
Később bebújtunk durva pokrócaink alá, s a vaságyaink, mint kitanult állatok, elnyargaltak velünk Oroszországba, énekeltünk Moszkva színes tornyai alatt, vándoroltunk a szibériai hómezőkön, gyötrődtünk a szentpétervári kazamatákban, és szétmálltunk a levegőben, mint a tavasz színei és illatai.
Reggel még alig világosodott, kopogtak az ajtónkon. Detektívek jöttek értünk, valaki spicli elárulta a gyűlést, láncra verten vezettek ki bennünket a szállásunkról. Brüsszel polgárai még aludtak, csak az utcasöprők dolgoztak, az árusok szekerei nyikorogtak a kövezeten, s a lefáradt utcalányok úsztak el előttünk a házak tövében mint beteg, óriási macskák. Érzelmes voltam, mint talán még soha eddig. Néztem ezeket a lányokat, az én kidobott rokonaimat, valami tehetetlen kényszerűségből büszke voltam rájuk, szerettem volna megcsókolni az ő sápadt, öreg arcukat, és szerettem volna tőlük egy cigarettát kérni, amit azon a pénzen vettek, amiért eladták a testüket a meleg nyári éjszakában.
De csak menni kellett, menni némán, buta megadással. A detektívek jöttek velünk, mint az alvilági komondorok, félnünk kellett tőlük, hogy ránk ne zúdítsák a talpaikat, és belénk ne mártsák a fogaikat.
– Ha csak megvakarhatnám a hátam – nyöszörögte Szittya, aki este szédülettel leborult a beszélő orosz elé, és nemrégen még Chilébe készült vallásalapítónak. De hiába nyöszörgött, nem vakarhatta meg a hátát, ő középen jött, mint a legveszedelmesebb köztünk, jobb keze hozzám, bal keze pedig a nyomdászhoz volt láncolva.
A rendőrségen kihallgattak bennünket, aztán mindhármunkat átvittek a toloncházba. Éreztük, hogy semmi bűnünk nincsen, és éppen ezért szörnyen elviselhetetlenek voltak a napok, amik most következtek. Tizenkét napig vesztegeltünk ezen a helyen. Éjszakára sorba állított nagy drótkalitkába csuktak bennünket kettesével. A drótfalakra szerelt drótágyaink voltak, keskenyek, hogy csak kinyújtózva lehetett lefeküdni bennük, se matrac, se fejvánkos, egyetlen szőrpokróccal takaróztunk. Reggel ötkor kellett kelnünk, mint a nyájat, áthajtottak bennünket egy iskolapadokkal telezsúfolt terembe, és ezekben a szűk kalodákban kellett ülni estig. A teremben egyetlen ablak volt, az ablak előtt katedra, azon ült a fogházőr. Nagy bajusszal és nádpálcával posztolt fölöttünk. Kezeinket, mint a megbüntetett iskolás gyerekeknek, a padra kellett tennünk, az elképzelhető legnagyobb büntetés volt ez ránk nézve, ideges, korlátokat nem tűrő csavargókra. A magunkba fojtott vadság gyötört bennünket, hogy fájt minden porcikánk. Legalább, ha valami munkát adtak volna, valami tennivalót, akármit, akár ha csak az egymás holtra verését engedélyezték volna. Mint mindenütt, itt is voltak stréberek, s ezek néhány nap múlva tudtak is könnyíteni a sorsukon. Valami spárgagyárból kosárszámra szállítottak ide csomós, összegubancolódott spárgát, akihez közülünk kegyes volt az őr, annak kiosztottak ebből a vacakból egy nyalábra valót, egész nap bontogathatta, dolgozhatott vele, szóval elvonhatta magát a gyötrő tétlenség alól. De mi, magyarok valahogyan elrontottuk az ügyünket. Az őr előtt magyarul beszélgettünk, különben se volt szabad társalogni, s tudja az ördög, miért, lehet, hogy egyedül a hangunk miatt, vagy talán mert semmit nem értett meg a szavainkból, kegyetlenül elvadult ellenünk ez az ember. Figyelt, ha csak megmozdultunk, már ránk ordított. S mi alkalmat adtunk neki, hogy gyűlöljön bennünket, kilocsoltuk a reggeli levest, szétfröcsköltük a déli kását, naponta többször kéredzkedtünk a klozetra. Hiába is erőszakoltuk volna a gonosz természetünket, nem tudtunk nyugton maradni. Kerestük az alkalmat a csínytevésre, s így történt meg, hogy egy hetet még ráadtak az először kiszabott büntetésünkre.
Minden evés előtt hangosan imádkozni kellett. Fölálltunk a padok között, valaki szólóban előimádkozott, s a többiek tettetett ájtatossággal mormolták utána a francia szöveget.
Az őr tetszés szerint választotta ki az előimádkozót, s egyszer rajtam akadt meg a szeme.
– Nem tudok franciául imádkozni – mondtam neki németül.
Nem értette meg, egyszerre öten-hatan tolmácsoltak.
– Imádkozz, ahogyan tudsz, te kutya német! – ordította, és egészen kikelt magából. – Az Úristen még a ti ugatástokat is jószívvel fogadja.
Sokáig ingerkedtem vele, végre is lejött a katedráról, fölemelte a botját, hogy rám húzzon vele.
– Megkezded rögtön az imádkozást, te gonosz fajzat, vagy elverlek, mint a kutyát!
– Elkezdem – feleltem –, elkezdem, de én csak magyarul tudok imádkozni. – Hirtelen pokoli ötletem támadt, megvártam, amíg az őr visszamegy a katedrájára, aztán keresztet vetettem magamra, mint ahogy az imádkozás előtt szokás, és hangosan, elnyújtottan végtelen magyar átkozódásba és káromkodásba kezdtem. Az őr azt hitte, valami cigány nyelvű zsoltárt siránkozok, ájtatosan összetette a kezeit, s a szemei, mint valami piszkos üveggolyókat, fölfordította az ég felé. A társaim legtöbbje valami francia imát morzsolt utánam, de voltunk itt együtt négy-öt magyarok, s azokból már az első szavaim után kibuggyant a nevetés. Eleinte halkan, prüsszögve, de hogy én rendületlenül mondtam a legválogatottabb átkokat, nem tudták tovább fékezni, belevesztek a hangos, visszatarthatatlan röhögésbe. Az őr megbotránkozottan szidta őket, hivatkozott Isten büntetésére, beígérte, hogy elviszi őket az ördög, de hogy azok csak nem akartak lecsendesedni, rájuk rontott a nádpálcával.
Én fapofával átkozódtam tovább.
Az egész terem összegabalyodott, mindenki röhögött már, az őr ide-oda rohant a társaim után. Ütötte őket, ameddig bele nem fáradt, engemet megdicsért, s hogy lássam, mennyire megbecsül, mindjárt kiosztott egy nyaláb összegubancolódott spárgát.
– Kár, hogy ahhoz a csúnya fajhoz tartozol – mondta –, olyan világos képed van, hogy még könnyen lehetne belőled becsületes ember. De ezek a gazemberek, ha ma nem, akkor holnap téged is elrontanak.
– Én nem törődöm velük – feleltem –, az a célom, hogy becsületes ember legyen belőlem, s ha innen kikerülök, mindjárt beállok harangozónak vagy sekrestyésnek valahova.
Nem értette meg a szavaimat, s mikor lefordították neki, gyanakodón nézett rám, éreztem, hogy valami gonoszságot sejt a szavak mögött. Magamra hagyott, és a teremben lassan visszaállította a rendet.
Így összezsúfoltan többféle náció között s egy karmesteri pálca alatt megfigyelhettük, hogy bennünk magyarokban van a legtöbb rendbontó erő. Esténként, mikor a napi tétlenségtől elfáradtan már aludni akartak a kalitkában, mi bagolyhangon artikulátlanul kiabálni kezdtünk. Ez a játék olyan volt, mint a ragály, megfogamzott a csavargókban, s hol itt, hol ott fölhangzott a kuvikolás. Az őrök dühöngtek, eszelősen szaladgáltak ide-oda, de senkire se tudták a kiabálást határozottan rábizonyítani. Éjfélig is eltartott ez a játék, aztán elaludtunk fönn a levegőben, a magas drótfalra akasztott drótvályúkban.
S másnap kezdődött az egész elölről, majdnem pontosan lekopíroztuk a tegnapi napot.
Végre letelt a büntetésünk. Reggel ötkor megint láncra fűztek bennünket. Vagy húszunkat négyesével egymáshoz kapcsoltak, betoltak a födött tolonckocsiba, és kiszállítottak az állomáshoz. Kitoloncolásra ítéltek bennünket, s mikor a marhaszállító vagonokban elraktároztak, csak úgy foghegyről tudtunkra adták, hogy a német határra visznek bennünket, s ránk csukták az ajtókat. Tehervonat volt az, ami vitt bennünket, másnap hajnalig utaztunk étlen és szomjan. Aachenbe kerültünk vissza.
Itt se fogadtak bennünket zászlókkal és szűzlányok koszorúval. A hatóság emberei átvettek, mint egy értéktelen állatállományt, s a nyílt utcákon át, ahol bámész emberek csoportosultak körülöttünk, betereltek a rendőrségre. Belga kísérőnk kijelentette, ha még egyszer át merjük lépni a határt, akkor négy hónapra elzárnak bennünket. S most komolyan féltem, hogy az aacheni németek tudnak valamit a Stuttgartban letett rendőrségi priuszunkról. De nem, eddig ismeretlen madarak voltunk mi az ő praxisukban. Valamennyiünkről aktát készítettek, fölvették adatainkat, és kimondták ránk az ítéletet. Voltak közöttünk németek, akiket a további rendelkezésig fogva tartottak, Szittyát és engemet rögtöni kiutasításra ítéltek.
– Most kaptok kávét és kenyeret – mondta a rendőrtisztviselő. – Az egyik cellában megvárhatjátok az estét, aztán ha besötétedett, egy rendőr fölkísér benneteket a belga határra.
– Oda nem mehetünk vissza, hiszen onnan épp most hoztak bennünket ide – siránkoztunk. – Ha ott megfognak bennünket, akkor mint visszaesőket négy hónapra bezárnak.
– Az már az ő dolguk. Nekem semmi szükségem rátok. Én még be se csukhatlak benneteket, mert hiszen semmit se csináltatok itten. A papírjaitokon az áll, hogy veszedelmes anarchisták vagytok. Menjetek hát vissza, és csináljatok nekik anarchizmust.
El voltunk intézve. Becsuktak egy cellába, s alig hogy sötétedett, értünk jött egy rendőr, és kikísért bennünket a határra.
Egy kis dombocskán egy tüskedróttal bevont fakorlát állott. Azt mondta a rendőr:
– Ez itt a belga–német határ. Most német földön álltok, de ha átbújtok itt a korlát alatt, akkor már Belgiumban vagytok. Also, vorwärts!
Még védekeztünk, még meg akartuk puhítani a rendőrt, de az hajthatatlan maradt, nézett ránk, hogy majd átszúrt a szemeivel.
Átbújtunk a korlát alatt, egy árokba csúsztunk le.
Ahhoz, hogy továbbmerészkedjünk, még túlságosan világos volt, csöndesen hasra feküdtünk.