_

20. Francia vidék Párizs felé

20

Egy óra hosszat várakoztunk anélkül, hogy valaki megzavart volna bennünket, aztán az este takarói alatt előbbre lopódzkodtunk egészen a vasúti őrházig. Nem akartunk egyebet a házikó lakóitól, csak annyit, hogy útbaigazítsanak, továbbsegítsenek ebből a pillanatnyi helyzetünkből.
Az őr magányos ember volt, amint később elbeszélte, büntetésből került ide az Isten háta mögé, örült nekünk, és megbarátkozott velünk. Nem kértünk, és adott ennivalót, a szocializmusról beszélgettünk, s később fölsegített a vonatra, hogy még reggel előtt Brüsszelben lehessünk. Kilenc órakor állt be a gyorsvonat, vizet vett az őrháznál, az őr átlopott bennünket a pályatesten, s percekig járt velünk a sötétben. Aztán az egyik kocsi alatt kinyitott egy ajtót s egy másodikat is, s mindkettőnket bedugott egy-egy, a kocsi alváza között meghúzódó fülkébe. Ez a fülke akkora volt, mint egy koporsó, sötét és kietlenül magányos. Később megtudtuk, hogy az előkelő utasok kutyáit szokták ezeken a helyeken szállítani, csak mozdulatlanul kinyújtózva fértünk el a pléhfalak között. Az őr visszacsukta ránk az ajtókat, hamarosan fullasztóvá lett bent a levegő, éreztük, a vonat elindul, rázott bennünket, a kerekek ritmikus zakatolása süketített. Szittya két vagy három kocsi távolságra feküdt tőlem, s így egyedül volt hozzá elég időnk, hogy átgondoljuk életünket, fölébredjenek bennünk a gyerekkori misztikus emlékek és az esetleges lefogásoktól való félelem.
Máskor úgy volt, ha kritikus helyzetbe kerültem, az első pillanatok után kezdett megszokottá válni a helyzet, elszántan vagy nem hittem az elkövetkezendő veszedelmekben, vagy egyszerűen okoskodások nélkül átadtam magam sorsomnak. Most mintha fölbomlott volna bennem a rend. Mennél tovább utaztunk, annál idegesebb lettem, de lehet, hogy már nem is a rendőrség megjelenésétől féltem. Lehet, ez már tisztára fizikai nyugtalanság volt, egészen a csontjaimig éreztem a fájást, hogy szabadon nem mozoghattam a fülkében. Eleinte csak gondolatban szenvedtem ezt a bepréseltséget, aztán mindenáron ki akartam nyújtani a kezemet, éreztem, belehalok, ha legalább négykézlábra nem emelkedhetem föl. És nem lehetett, semmit nem lehetett. Koporsóba vagyok zárva, félig holtan feküdtem, rángások és zakatolások ringattak… S mi lehet most Szittyával? Bennem vannak még egészséges, bekapcsolható fékek, de az ő szerkezete már régen szétesett, minden kicsiség valósággal meg tudja őt őrjíteni. Lehet, már ki is mászott a fülkéből, lecsúszott a vonat alá, átszaladtak rajta a kerekek, s rossz vérének a szaga már megfertőzte a nyáréjszaka levegőjét. – De hiszen be vagyunk zárva – mormogtam –, talán örökre bezártak bennünket – megpróbálkoztam az ajtóval, csak rám volt az hajtva, résnyire fölnyitottam. Friss levegő jött be a résen át, láttam a fölöttem száguldó csillagokat. Mintha elvesztettem volna a tudatomat, úgy éreztem, ég és föld között lebegek.
Néha állomást érintettünk, lámpások világítottak, kiabáló emberek futkostak a peronokon, aztán megint belevesztünk a véghetetlen sötétbe.
A korai szürkülettel érkeztünk be Brüsszelbe. Hason csúszva kimásztam a lyukból, sikerült átszöknöm a pályatesten, kint voltam az állomás előtt, az autók és bérkocsik között. Vártam. Hogy milyen állapotban lehettem, nem volt előttem tükör, nem nézhettem meg magam. De kegyetlenül fáradt voltam, rongyosnak éreztem a húsom és csontom. Még hosszú percekig vártam egyedül, aztán hátul, a klozetek mellől előkerült Szittya. Kalap nélkül, haja mocskosan az arcába lógott, általában nagyon mocskos volt, látszott rajta, hogy rosszul lett a koporsóban. És most a hajnali szürkületben, nagy kimerülésemben vettem észre, hogy nincs nála a hátizsákja. S hirtelen emlékeztem rá, hogy tegnap se volt nála, el se hoztuk magunkkal, mikor hajnalban kitoloncoltak Brüsszelből.
– Hol van a hátizsákod? – kérdeztem tőle első szavaimmal.
Megállt, tétován nézett rám, homlokáról elsimította a hajcsomókat.
– A hátizsák? A hátizsákom elvesztettem…
– A toloncházban hagytuk. Most, hogy ismét Brüsszelben vagyunk, ha akarod, visszamehetünk érte.
Szittya kegyetlenül felém köpött.
– Csirkefogó paraszt!
Mint rendesen, ha ő oktalanul feldühödött, kitört belőlem a nevetés. De nem szóltam semmit. Végeredményben is tudtam, ez csak egy pillanatnyi rossz hangulat nála, a következő percben megint összetalálkozunk. Persze hogy így lett.
– Miért állunk itt? – mondta. – Talán be akarod csukatni magad négy hónapra?
– Hova menjünk?
– Gyere!
Feltűnés nélkül belementünk a népesedő utcákba, elkerültük a piacteret, a városház épületét, és újra ott voltunk a házban, ahol a szőke orosz szónokolt. Bementünk a vendéglőbe. Szittya beszélt valamit a pincérekkel, fölvittek bennünket az irodaszobába, egy öreg nőtől két vasúti jegyet kaptunk a francia–belga határra.
Estére francia földön voltunk.
– Végre – mondtam. – Végre közeledünk Párizs felé, a francia föld nővel és virággal áldott. Amit eddig szenvedtünk, mindazért kárpótolnak bennünket Párizs megmutatkozó csodái. – Mindazt, amit eddig hallottam vagy olvastam Párizsról, most kivirágzott az agyvelőmben, megkergette a vérem, s úgy indultam el Szittya komor, sötét alakja mellett, mint a fiatal menyasszony, aki esküvőjére indul.
De minden dolognak két színe van, s nemhiába voltunk mi a fantasztikumok szerelmesei, nekünk minden dolog csak a visszáját mutatta meg. Azt hittem, Franciaország az ideális polgári szabadság és a klasszikus kultúra földje. De csak otromba soviniszta parasztokkal találkoztunk, akik mint idegeneket, megvetettek bennünket, szóba se akartak állni velünk, kiűztek a portájukról. Sötét, megpenészedett falakkal voltak ezek körülvéve, a lelkükben is átokkal fogadták azt, aki közéjük jött, s átkot mondtak arra, aki elment közülük. Csak a legnagyobb megaláztatások árán és a legnagyobb fáradsággal tudtunk annyi pénzt összekoldulni, hogy valamit falhassunk és valahol meghúzódhassunk éjszakára. Dohányunk nem volt, s napokon át nem találkoztunk össze egy szál gyufával.
Esténként a kocsmai szállásokon, ha szóba álltak velünk, senki se tudott egyebet, mint átkozódni a németek ellen, akik az utolsó háborúban legyőzték a franciákat, s a nagy hadisarcok miatt most állami monopólium van a dohányra és gyufára. Mi letagadtuk, hogy csak hírből is ismernénk a németeket, de tény volt, hogy alig tudtunk valamit franciául, és így kétségtelenül idegenek voltunk előttük. Ők pedig senkiről és semmiről nem tudtak a világon, ami kívül esett Franciaországon. Hiába mondtuk, hogy csehek vagy lengyelek vagyunk, ők azt mondták: „tehát németek”, szidtak és félretoltak bennünket. Voltak helyek, ahol még pénzért sem akartak adni semmit. A kocsma egyik sarkában örökmécses égett Krisztus feszülete alatt, és idejártak tűzért az asszonyok a konyhából és szörtyögő pipáikkal a kocsmázó parasztok. Mintha a középkorba hullottam volna vissza, valósággal dühöngött itt és pocsolyákká sűrűsödött a sovinizmus és a klerikalizmus. Erre nem jártak vándorok, erre nem kerültek el a világ hírei, s a nyomát se találtam sehol a nagy francia forradalom eredményeinek.
Későn este érkeztünk be az egyik faluba. Nem volt szálláspénzünk, könyörögve végigjártuk a házakat, mindenütt kiutasítottak bennünket. Szittyában született meg a mentőötlet.
– Gyerünk a bíróhoz – mondta. – Csukassuk be magunkat éjszakára, hiszen nagyon mindegy, hogy a büdös istállókban vagy a tetves börtönben háljon az ember.
Megkerestük a községházát, de tévedtünk abban, hogy itt egy talpalatnyi helyet is kapunk a börtönben.
– Pusztuljatok el a községből, gyalázatos német ördögök – meg se akarták hallgatni a könyörgésünket. – Nem azért építettük a börtönt, hogy kígyókat melengessünk benne.
Fáradtak voltunk, kétségbeesetten rimánkodtunk. Nem használt semmit.
Továbbindultunk, rohanva fogyasztottuk az országutat a legközelebbi falu felé. Későn volt már, szó se lehetett róla, hogy magánházakhoz bekopogjunk. Újból a börtönszállással próbálkoztunk.
Egy öreg csizmadiamester volt a községházi szolga, értelmes ember, nagy nehezen boldogultunk vele. Mégis megkönyörült rajtunk. Szidta a németeket, ezek a káromkodások úgy jöttek ki valamennyiökből, mint valami öreg verkliből az elhasznált hangfoszlányok, de végül bennünket is meghallgatott, s hajlandó volt elhinni, hogy nem mi győztük le a hős francia nemzetet, és nem mi állítottuk fel a gyufa- és dohánymonopóliumot.
– Gyertek hát, gyertek, látom, ti is hozzánk hasonló szerencsétlen teremtések vagytok.
Kicsiny olajoslámpával ment előttünk, ősz kecskeszakálla ezüstlött az éjszakában, s valóban, ha még látni tudtak volna a szemeink, láthattuk volna, hogy összeroskadt palotákat s az emlékrongyok nagy batyuját cipeli a meggörbedt hátán.
A börtön sötét, eltetvesedett lyuk volt, fullasztó szagokkal tele. Legalább, ha egy deszkapriccs akadt volna, amire ledőlhetne az ember. Semmi, csak a nedves falak és az elgyűrt, elpiszkosodott szalmával behintett föld. A csizmadia lámpása, mint egy vérző szív, világított fölöttünk, aztán az is elmerült, becsukódott ránk az ajtó.
Nyár volt, és mi fáztunk, fogvacogtatóan fáztunk ebben a veremben.
– Nem élet ez, pajtáskám, amit mi élünk – nyöszörögte Szittya –, mivel is érdemeltük ki, hogy ilyen legutolsók legyünk a világon.
– Ne beszélj így, mert sírva fakadok – feleltem. – Vagy csakugyan német ördöggé változom, és felgyújtom ezt az egész fészket.
– Ne felejtsd el, itt monopólium van a gyufára!
– Akkor hát pusztítsa el őket az árvíz, valamennyiüket.
De még ehhez az olcsó, durva átkozódásokhoz se volt kedvünk. Mint két rendes kutya, egymáshoz bújtunk a szalmán, hogy kissé fölmelegedjünk, összefontuk a lábainkat, elhervadt fejünket keresztbe fektettük egymás nyakán.
Aludni jó. Az emberből kinőnek az angyalszárnyak, elfelejti, ami volt, és belát az égbe, ahova csak a szegényeknek van bemenetelük, s ahol az Úr jobbján ott ülnek a jók, és a balján ott ülnek a gonoszok.
Korán reggel bejött a csizmadia, és átvitt bennünket a saját lakására. Meleg kávészagot éreztünk, és nagy bizalmunk volt az asszonyhoz, aki kövéren forgott előttünk, s akitől reméltük, bennünket is megkínál ennivalóval.
Az öreg szerszámasztalkája körül ültünk, és nagy cserépedényekben csakugyan elénk került a feketekávé. Ki a fene gondolt azzal, hogy milyen íze van a löttynek. Nagy kortyokban leeregettük a torkunkon, és éreztük, hogy a melegség elönti a testünket.
– És hová mentek most, fiatalemberek? – kérdezte az asszony. – És miért csavarogtok így a világban, ha se pénzetek, se lovaitok nincsenek?
– Párizsba megyünk – mondtuk. – Már hét esztendeje gyalogolunk, hogy eljuthassunk a világ leghíresebb városába.
– Párizs, az szintén a gonoszok városa – dörmögte a csizmadia. – Vigyázzatok, hogy sose tévesszétek össze Franciaországot Párizzsal. Onnan sarjadt ki a forradalom, és ott ujjat húztak a pápával is.
– Ne hallgassatok az uramra. Őneki vannak ilyen furcsa bogarai, de öreg már szegény, megbocsáthatjátok neki. Én még tisztán emlékszem Párizsra és egy Igor nevű legényre, aki orosz fajta volt vagy micsoda, szép, vállig érő szőke hajat viselt, és egy napon beleölte magát miattam a Szajnába.
– Lárifári – morogta az öreg. – Ezt már hallottam sokszor, de semmiféle ilyen történetre nem emlékszem. Mért nem mondtad el azt nekem akkor, amikor elhoztalak abból a pokolból.
Még egy csöbör feketekávét kaptunk. Kutyát se érdekelte a két öreg lamentálása, azért mégis nagyon jóban voltunk velük, hálálkodtunk az asszonynak, mint a tulajdon kezes gyerekei.
Megáldott bennünket, amikor elmentünk.
S mi megígértük, hogy Párizsból küldünk neki egy képeslapot két összefont kézzel és egy turbékoló galambbal.