Kassák versei az indulás előtt (1908–1909)

Szegénység

Özvegyen maradt beteg gyermekével
Az anya, s nincs ki szánja őket.
Piciny kezével a remegő gyermek
Félve simítja a sötét redőket,
Melyet arcára véstek a bajok
S szól: „mamuskám éhes vagyok.

Nézzed csak, hogy remeg minden tagom.
Úgy ennék már egy kis levest;
Tegnap kalácsot ígértél nekem, –
És ma eljött megint az est,
De én színét se láttam a kenyérnek.
Csak egy falatot adj, mamuskám, kérlek.”

„Nincs gyermekem, nem adhatok;
Mára egy morzsa se jutott neked.
Végül hát várj holnapig,
Hajts nyugalomra piciny fejed
Életem biztató reménye,
S álmodjál szépet jó anyád ölébe” …

Elhallgatott az éhes gyermek;
Halvány arcára gyönge pír szökött,
S mint méla hold a felhős égen,
Álomba merült a rongyok között…
– Így talán néki is gyönyör az élet:
Míg fel nem ébred.

(Újpest, 1908. november 2. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 615.)

Demimonde

Elég volt már a hamis fényből;
Sugáraitól könnyezik a szemem;
S hiába töltöm az öröm poharát, –
Nékem az is csak kínokat terem,

S úgy érzem, mintha vérzene a szívem,
Ha lábam rózsás szőnyegekre hág;
Nem izgat már a langyos párfum illat;
Számoljunk hát le, óh, feslett világ!

Gyönyöriddel fertő borult fölém;
Lopva kiszívták a velőm, a vérem.
S mig tépték bájim szűz leánymezét:
Mindenki élt, csak én nem éltem.

Hasadj meg hát, te csillagtalan éjjel,
Szennyes gyönyörnek titkos fátyola;
Utálom már e lepke sorsot,
Hol nincs a csóknak mámora.

Futni vágyom a hideg lámpafénytől,
Hol egykor a parázna bűnre lestem,
Hol izzó tűzben ringatott a kéj,
– De megfagyott a lelkem.

(Újpest, 1908. november 29. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 632-633.)

Az én nászom

Velőt-forraló szörnyű éjszakákon
Van az én nászom.

Velőt-forraló szörnyű éjszakákon,
Midőn bomlott szívembe markol
A mámor és a vágy: párnáim alól
Pipacs-arcú mezítelen asszony
Vérszító, lázas nevetését hallom;
Azét, ki velem virraszt éjeken át,
S ha rám lehelte izzó mámorát:
Kuszált fejét búsan ölembe hajtja.
– És reggelenként holtrafagy az ajka.

Hej, az én nászom
Egy kéjbe fulladt részeg álom.

(Újpest, 1908. december 22. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 637-638.)

Mámor

Szakítok véled, arany bölcsesség,
Te fösvény, csontkezű örök halál.
Szúrós tarlóidon bármerre lépjek,
Kongó sírok fekete öble vár.

Nem leszek tovább a gyönyör lázárja;
Elég volt már a kínból, elég, elég!
Véresre horzsolt szívem rongyain,
Bűvös nászéjek rózsás lángja ég…

Félre hát most, te százszemű Cézár!
Pokol-tüzek, véres komédiák.
Legyen a ma egy részeg pásztoróra,
S kacagjon velem az egész világ!

Forrjon az ajkam bíbor ajkatokra,
Csókra szomjas csacsogó lányok. –
Csuhaj! ma temetem a lelkem,
Ezt a dérverte bús virágot.

(Újpest, 1909. január 31. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 642-643.)

A halál előszobájából

Fehér falak közt kuszált ágysorok:
Ide csoszognak bőrig ázva,
Kiket legyűrt, letiport az élet,
– Ez a halál előszobája.

Bús haláltáncot járnak itt,
Ha leszállnak a ködös őszi éjek,
Liliomtestű csitri lányok,
Csókos fiúk és őszszakállú vének.

Recsegve botlik béna lábuk,
Sikongva törnek át az életen
És ott polkázok köztük én is,
Valami szent zsoltáros nóta mellett,
Romlott tüdővel, véresen.

Csúf halálhörgés közt járom a táncot; 
A csókom jég, a hangom síri.
S hiába jő a régi bűvös óra:
Tüzes dalok cifra fuvoláján,
Nem tudok már csak sírni, sírni.

(Független Magyarország, 1909. április 3. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 668-669.)

Éjszakáimból

Elsorvadt a sápadt gyertyaláng.
Sötét van – és az ajkam vacog,
Árnyakat látok az ágyam körül;
Hústalan néma árnyakat.
Pokol tanyáz az agyvelőmben. –
Kábultan, nyögve emlékezem,
S remegve ásom a párnák közé:
Veríték-gyöngyös nagy kuszált fejem.
Ereimben tűzfolyók keringnek,
Gyötörnek, tépnek a vágyak:
Jer, kívánlak!
Vadul kacagva
Ölelni, tépni szeretnélek;
Letépni tested szűz mezét
Óh, jaj, de el nem érlek!
Kívánlak, várlak s nem jöhetsz,
Vissza hull bénán reszkető karom.
S a nagy fekete némaságba:
Belé zokog a lelked kósza árnya.

(Újpest, 1909. április 25. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 694-695.)

Antik szobor

Valami zsibvásáron került hozzám,
Beszennyezve, mocskos feketén:
Szomorú, vén parasztnak a mása,
Amint elmereng egy törött ekén.

Azóta ő lett lelkem másik Énje,
S ha az álmok leánya csókot ad,
Oda ülök a csonka szobor elé,
Hogy elmeséljem az álmokat.

Ilyenkor látom: izmai remegnek,
Fájdalmat loptak bronztestébe,
Az ideges, sovány művészkezek.

Néha meg halk sóhaj száll az éjbe,
Mintha a komor ércredők között
A mester fáradt, bús lelke élne.

(Független Magyarország, 1909. április 28. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 688-689.)