Kassák versei 4.

Én és a testem

Együtt járjuk az utcát évek óra:
Egy sápadt képű fiú, meg Én.
Kivert, megátkozott egy asszony csókja,
Azóta, – mintha fájna a fény – 
Együtt járjuk az utcát évek óta.

Csak titkon, lopva keressük a szépet;
Fogva tart a rongy, az utcasár,
S ha ránk nevet is néha az Élet,
Utána a sírok bűze jár.
Csak titkon, lopva keressük a szépet.

Együtt járunk. S ha ő sír, Én kacagok.
Engem nem bánt a sár és a vétek.
Nem nyűgöznek le holmi robot-napok.
Ő a test. Én vagyok a lélek.
Együtt járunk. S ha ő sír, Én kacagok.

(Független Magyarország, 1909. július 7. / Kassák Lajos összes versei nem tartalmazza)

Éhesek dala

Hajrá, testvérek, ember-ordasok!
Korog a gyomrunk, bőgve enni kér.
Hajrá! Most fut el mellettünk az élet;
Ez a ragyogó óriás szekér.

Petyhüdt a testünk; enni kéne –
S amíg loholva húzzuk az igát:
Nótát kopognak üres csontjaink
És szemünk előtt forog a világ.

Könnyes arcunkról lerí az éhség.
Nincsenek köztünk kéjre epedők.
Hej, élni-vágyás volt a mi anyánk is,
De pusztulás lett a szeretőnk.

Kék ereinkben lassan forog a vér;
Nem ismerjük mi a gyönyört, a szépet,
S ha néha a jókedv szívünkhöz fér:
Fáradtan döcög át rajtunk az élet,
Ez az átokkal megrakott szekér.

(Független Magyarország, 1909. július 7. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 640-641.)

Lucifer

Üdvözlégy Lucifer átkos pártütő!
Magas színedhez ma hozsannát zengek.
Egy satnya, vértelen világ helyett.
Ők kopott lelkűk, tunyák, betegek.

De énhozzám Te állsz a legközelebb,
Te világítsz elém az éjszakába – 
És forralod a vérem, a velőm,
Hogy ne legyek a régi mása.

Mert tevéled csak merész sasok szállnak,
A Te utadon nincsenek határok; 
Ura vagy az Eszmének, Vágynak.

Tiéd a Gondolat, az Erő, a Cél – 
S Te vagy a szörnyű Jehova,
Kiben a világ üdve, átka él!

(Független Magyarország, 1909. július 15. / Változata: Kassák Lajos összes versei II. kötet 635-636.)

Tizenhárom (J. R. Vehle képe alá)

Tizenhárom bús aszkéta ballag
Szűk holdbarázdán a város felé – 
Míg susogva váltanak csókokat
A piros koronás rétkirályok,
S egy júniusi álmos alkonyat.

Elől a Mester, kit titkon, félve
Követ a puszták bús, szolganépe

Este van.

Pártütők mennek a város felé,
Hogy lemossák Róma ó-igéit,
Mit kőtáblákba Sión lelke rótt.
S tűzmagot vetnek a holt erekbe
A koldusnagyok, a felforgatók.

(Független Magyarország, 1909. július 22. / Kassák Lajos összes versei nem tartalmazza)


Johannes Raphael Wehle: Krisztus és az apostolok, 1900

A festményt a maga korában ismert festő, Johannes Raphael Wehle, a drezdai Művészeti Akadémia elnöke készítette 1900-ban. A kompozíció nagy népszerűségnek örvendett, litográfiaként, olajnyomatként és képeslapként is terjesztették. A Krisztus, Lukács és Tamás apostolok csoportjáról készített részlet homályos fotóreprodukcióját mint Krisztusról készített misztikus szentföldi felvételt is árulták a századfordulón. Kassák feltehetően a festményről készített olajnyomatot látta az egyik tömegszálláson. (Sz.M.P.)

Hangulatok

Este

Hét óra. Nagyot fordult a földkerék,
Hűvös szellő bugdácsol a fákon,
Virágporos százszínű mezőkön
Hollószekéren vágtat az alkony.

Halványul a nap vérbe mártott arca,
Hunyó szeméből árnyak futnak szerte; 
Messze kéklő nyugati hegyeken
Fekete zászlót lobogtat az este.

És kelyhébe olvad aranypírja,
Amint földig hatol a láthatáron,
Hogy tört sugarait vissza szívja.

Aztán sötétre torzul sápadt képe
És függönyt terít gyászlepeléből
A pirosra mázolt alkonyégre.

Reggel

Felnyög a vajúdó sötétség,
Porba hajlik nagy fekete szárnya.
Violás ködbe sorvadnak az árnyak.
– Ez az éjszaka végórája.

Reszkető kezek tépik a fátyolt,
Harcot kezd a fény a fellegekkel
S mint piruló, szűz istenasszony,
Fehér ruhában fölbukik a reggel.

Hangok kelnek. Tarkul az utca háta.
Károgva húz el egy varjú csapat
Az opálon őszi ég alatt.

Majd csend. Küzdenek az árnyak meddőn
S a sorvasztó súlyos ködlepedőn
Átragyog az örök égilámpa.

(Független Magyarország, 1909. július 31. / Kassák Lajos összes versei nem tartalmazza)

Júliusi nóta

Piros kerék gurul az égi úton; 
Körülúszta már a félvilágot.
Üres tarlón csavarog a nóta,
Áldomásra mennek a kaszások.

Dalol a legény, kacagnak a lányok
S mire új vándort hoznak a fellegek; 
Horkol a puszta szürke népe,
Mint egy százszemű, fáradt szörnyeteg.

Új nótába kezd a bogár-kántor,
De titokban nevet a vén csavargó
Hogy élet helyett a földet túrták
S ma palotáról álmodik a kunyhó.

(Augsburg)

(Független Magyarország, 1909. augusztus 5. / Kassák Lajos összes versei nem tartalmazza)