Kassák versei 6.

Találkozás a vénséggel

Valahol a véres Szajna partján
Egy ködbe mártott őszi délután,
– Mikor a mérlegen Éva bűne nyer – 
Piros vággyal asszonyról daloltam:
belém akadt egy nagyszakállú ember.

Hóna alatt könyveket cipelt.
Csontos markában sápadt lótuszok.
Fehér haja kuszáltan lobog.
Arcán csapszékek gyásza fénylik
És így imbolyog a Toulerina szőnyegén.
Hordja a szél a víg akordokat, – 
Megáll – nem tetszik neki,
Nagy fejével bambán bólogat.

Reszket az ajka. – Télről beszél:

– Véres pohár az asszony szája,
Átok ül az ég és föld alatt.
Nincs örömünk, üdvünk, vétkünk –
Mi csak akkor élünk, ha nem élünk.
S egy van csak szent: az őserő, az állat.

Felém köszönt – azóta vele járok,
S mint nem is én volnék az én,
Vénebb vagyok, mint ő a vén.
Nem csalnak színek, asszonyok, lányok
S ha utolért a tavasz bolond vére; 
Rekedten súgom a fülébe:
Vigyázz öreg, a sarkadra hágok.

(Független Magyarország, 1909. december 24. / Kassák Lajos összes versei nem tartalmazza)

Hangok a mi falunkból

Kassák Lajos a Független Magyarország födözte föl. A legelső verseiből azt láttuk, hogy egy autodidakta figyelemreméltó próbálkozásait mutatjuk be. Néhány nagy érzése, erős hangulata, soha nem hallott jelzője már ekkor feltűnt. Ma kész poéta. Amikor mai számunkban újra két nagyon szép versét mutatjuk be a megértőknek, egyszersmind azt is hírül adjuk, hogy a most Párisban élő Kassák Lajosnak csakhamar verseskönyve jelenik meg, melynek címe Hangok a mi falunkból lesz.

A mi falunk

Messze-messze, túl az életen,
Hol nem vert fel port még ember-lépte,
Falu épült fehér sóhajkőből,
Az álmot leső bús legények fészke.

Fekete rózsán könnyes álmok ülnek
S a legpogányabb is ég felé mutat.
Víg nótának itt lejárt az ára; 
Koronát visel a halálhangulat.

Fehér falak közt kékes lángok égnek; 
Itt minden a fájdalomig szép,
De sápadt marad örökre az arca,
Aki egyszer a mi falunkba lép.

Cecília

Szűz Cecília, te süket, szürke senki; 
Szennyes gethók bús álmodó lánya,
Te sem vártál soha szép királyfit,
Pedig benned élt az ősidők nagy álma.

Követ hordtál új templomok falához,
S néked is a rongy, az utca volt rokon,
Míg dalolva fújtad át lelked vérét,
A rekedt torkú, durva fasípokon.

Tüzet csaltál egy fekete világból
És istenek szálltak mámoros lángon. – 
Sáros utcák bamba-képű lánya,
Te vagy az én ezeréves párom.

Nótát vertem fel én is az út porából,
De fagyos ölébe vont az alkonyat.
Jer hát, csókold le véres szempilláim,
Hisz te hagytad rám a dalt, az álmokat.

(Független Magyarország, 1909. december 25. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 675-676.)

Elátkozott sziget

Itt heverek a kék holtvizek partján; 
Rothadó kíntól vonaglik a táj.
Köröttem sötéten, mint a bánat,
Az elátkozottak lelke száll.

Táncot lejtnek, sírnak, hahotáznak,
Gyásszekéren sebeket hordnak körül.
Kongatni kezdnek céda asszonyszívvel
S nyöszörgő népek bújnak ki a földből.

Petyhüdt testükből előtör az élet; 
Kín orgiáktól lesz hangos a lég.
Friss koponyákból oltárt raknak össze,
Hová majd a bűnök papja lép.

Kék lidérctüzek ülnek ki a partra
És mindent halotti mezbe vonnak,
Az idő már lopva éjfélbe hágott,
Gyónni mennek az elátkozottak.
Éjfél...

Most van a vég, a legszebb óra,
Lángostorokból pattogó menkő ver
S a koponyahegyen, közel az éghez,
Hegedűn játszik egy vigyorgó páter.

(Újpesti Napló, 1910. január 1. / Kassák Lajos összes versei nem tartalmazza)

Szépségkeresők

Kevesen vagyunk, mind sápadtak, búsak,
Kikben él ez az átkos, édes vágy,
Kiknek lelkük a szépért bűnbe száll
És könnyel isszák illatát a húsnak.

Fájdalom-hegyén van a mi házunk,
Szíveinkkel Plátó fia játszik,
S könnyünktől a börtön fala ázik,
Ha csókot adunk, vagy csókra vágyunk.

Másoknak vértől ragyoghat a szennyük,
Miénk a méz, a legfehérebb rózsa,
De nékünk nem szabad szeretnünk.

S ha néha-néha napfénybe is hágunk:
Ilyenkor könnyel telik meg a lelkünk
És ilyenkor véres az álmunk.

(Független Magyarország, 1910. január 5. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 678.)

Nietzsche olvasása közben

Hajnal volt s mily szép lehetett minden,
Hogy játszhattak a nap bíbor szálai.
Midőn lejött a hegyről: lelket adni
Zarathustra, a gőgös pásztor-isten.

De itt hajlékot szív hiába épít,
Mindenütt a régi genny buzog. – 
Míg lelked a nappal az égen úszott,
Nem volt, ki megértse igéid.

Elhagytad az édes, altató magányt
S fáradt hajód, amit a révbe vitt:
Ezer átok és egy-két holt barát.

Oh mester, miért nem előbb találkoztunk.
Tudom, az lesz nékem is a végem,
Hogy magam legyek és önmagam éljem.

(Független Magyarország, 1910. január 5. / Kassák Lajos összes versei nem tartalmazza)

Este a csavargó-tanyán

Csavargó-menhely deszkaágyán fekszem;
Kívül violás ködbül kéklik az ég.
Égetik húsom az izzadt párnák:
Mintha piros tűztóban fürdenék...

Benn vén csavargók, künn szerelmes éjjel,
És felém tör a csókok muzsikája...
Oh, mennyi szépség, mennyi bánat
Ül ki most a lelkem udvarára!

Mennyi szépség, mennyi alvó bánat,
Mind egy víg, anyás gyermekre vár.
Fájnak a csontok, hagyjatok pihenni;
Az én szívemből már megszökött a nyár.

Új sejtések ringatják a lelkem;
Nem futok versenyt dőre álmokért,
Nem kellenek a szépre-éhes vágyak;
Ma életet adnék egy béke-csókért.

(Népszava, 1910. február 13. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 683-684.)

Új portán

Árván, dalolva várok a napkelésre,
Ás forgatnak álnok, áspis nyelvek.
Boldogok itt, kik játszva tülekednek,
Boldogok az élelmes pogányok.

Ők erősebbek, ők jobban bírják.
Feléjük már a mannát hintik,
S az én öklöm még véres mindig
A régi, tegnapi robottól.

Nehezek az új istenek nótái.
Valami rokkant kő-krisztusnál,
Úgy szeretnék egyszer magamba szállni.

Minden akarást, álmot porba vetni,
Aztán gyógyultan, bután fütyürészve,
Mint a többi jámbor, tovább menni.

(Független Magyarország, 1910. február 17. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 690.)

Szeptember zenéje

Emlékszem: ősz volt és öreg este; 
Csillagtűz játszott az ablakon; 
Előttem a múlt titkos könyve hevert.
Holmi szent igékkel bíbelődtem,
És a sárga, vén írásos lapokra
A hold ezüst nyilakat dobált.

Álomszárnyakon járt az éle. Csönd volt.

Egyedül virrasztottam a könyv előtt.
Úgy rémlett, mintha bús erdők magányán,
Rejtett gyönyörök kéjes öle várna.
Bólogatott felém szűz hegyek ormán,
Titkot rejtő száz álom-virág.
Loholta szűk völgyön át, a hegynek,
És észre se vettem, hogy míg én
A lányszavak bölcsőjét kerestem,
Kacagva a dűlt betű-erdőn:
Lányok hozzák lelkem koporsóját.

A hold elbújik. Hirtelen sötét lesz.

Látom: hozzák a lelkem kiterítve.
Az eső gyászdalt kopog az ablakon; 
Vonaglanak a hervadt könyvlapok; 
Szent igéi vad kacajba folynak.
A falon sárga fény kígyózik, s érzem,
Hogy a borús poklok réme kínoz.
Kék ereimben megfagyott a vér,
És remegve ásom a párnák közé,
Verítékgyöngyös, nagy kuszált fejem.

– 

Emlékszem: ősz volt, bús szeptember éje,
Mély álomban horkolt a nagyvilág.
Ott hevertem a hideg ólompárnán,
És kacagtam a lelkem temetésén.

(Független Magyarország, 1910. március 15. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 679-680.)

Az én testvéreim emlékkönyvébe

Rokon a mi szűz nagy bánatunk,
Rokonok vagyunk dalolva, sírva.
Szegény Jónás, kitagadott vérem,
Mi vagyunk a szent ács ivadéka.

Miénk a lázadás, miénk a béke;
Megbocsátunk úrnak, latornak –
S mint azt a bús aranyszájú zsidót,
Apáink ácsolt keresztjére vonnák.

Sorsunk: az iga, sorsunk: sohsem élni,
Hiába int boldog, örök álom,
Zászlót bontunk a nap-derűs világnak,
De Jaj! elpusztulunk a Golgotákon.

(Népszava, 1910. március 27. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 667.)

Óda az asszonynak

Ó, te százszorta szebb és százszorta kecsesebb,
Valamennyi merev, szűz leánytestnél.
Ó minden szeszélyek, bűnök ékes háza, te,
Néked köszönhetem kevés gondtalan, vidám percem
És néked köszönöm a meddő párzások édes gyönyörét,
Ó törékeny, csodás serleg, melyből kóstoltam én is,
Önfeledten az édes, bíboros nedűt, – 
Engedd eldadognom ma bús dicséretem.

A nagy életfáról most csak perceket szakítok; 
Kétségbe ejt a magányos éji ború,
S miként az éhes, gyáva kalóz,
Hajóm sekély vizeken és a part tövében fut.
Este irtózva öntök friss olajt a mécsbe,
És rád gondolok a könnyeken, könyveken át.
Te drága, te dicső, te szent nagy bűnös,
Míg kis folyókkal lassan folyik a sorsunk,
Sokan, nagyon nagy alázattal hódolunk neked,
Mert nélküled bús bölcselembe vesznénk.
Csak az érzi, hogy él, ki lágy édes melleden csünghet,
S ó, boldog, ezerszer boldog, kit borús, nagy éjszakáján,
Nászforró karjaid visznek át könnyelműn a halálba.

(Független Magyarország, 1910. április 1. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 653-654.)

Est beszéd magamért

Súlyos és fájó, mint maga az élet,
Így árván ülni az esti csendben.
Ide fáj egy más szív dobogó kedve
S csúf kételyek vernek a szívemben.

Ifjonta vakul és az időbe vész,
Friss lázadó vért locsol a porba; 
Lecsúszott sírva egy asszony elébe
S áldva áldaná, ha rá taposna.

Azóta borgőzös, könnyes az élet; 
Minden szép írásom, minden versem,
Csókok íze, bús asszony dicséret.

S ó, hová lettem én s hová az álom,
Mikor vért lökött ki két szemem tükrére,
Szívemből csurgó magam siratásom.

(Független Magyarország, 1910. április 1. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 670.)

Egy csavargó dalaiból

Szememen át a kivertek beszélnek;
Lelkem sóhaja egy-egy szent talány.
Erre felé már nem terem kacaj,
Itt a kerítés szöges oldalán.

Ott bent a senkik örömtüzet raknak;
Nékem meg a vérem hull porba, –
S könny veri be két szemem világát,
Ha fölnézek a rámás ablakokra.

Itt táncot ropnak, ott ölelés látszik,
Amott meg a puha hintaszékben,
Cifra dáma ölebével játszik.

De ki gondol rám? az utca fiára.
Hej urak, pedig jussom van egy helyre:
Nagyapám vérét keverték a sárba.

(Népszava, 1910. május 1. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 684.)

Gyárvárosi fiúk kara

Utunk tövises utakra szabva
S emlékeink a szürke gyárfalak,
Míg dér lepi be kormos szívünket,
Otthon, a roskadt zsuptetők alatt.

Testünk, lelkünk az iga vérig vájja,
S ha csókra vágyunk egy-egy lopott órán,
Keserű a szánk és a szeretőnk szája.

Sírva éjjelezzük át a nappalunk,
Örömünk, üdvünk mind a másoké
S kora tavaszon átokkal halunk.

Kiszívják vérünk a szolgaévek,
– Ó, hol vagy, gyönyörű húsz legény-évünk
És hol vagy, élet, amit mások élnek.

Utunk tövises utakra szabva
S emlékeink a szürke gyárfalak,
Míg dér lepi be kormos szívünket,
Otthon, a roskadt zsuptetők alatt.

(Népszava, 1910. május 8. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 670-671.)

Az élet szövőszékeinél

Szeretni muszáj és szónokolni kell,
– Koporsónk és a szívünk asszony őrzi. – 
S véres ujjakkal, a régi széken,
Egy elszakadt szálat csomózni, szőni; 

Itt nem esik hó s bűn előre menni; 
Kivénhedt varjúk ülnek a fákon.
A szívem búsan s félve kalimpál,
Itt, nem lesz soha találkozásom.

Itt, nincs, ki sírjon nótámon; 
S az én lábaim se valók táncba. – 
Ó uram helyezz egy más határba.

Hol megírom minden írásom,
S talán egy napra, talán egy hétre
Üdvözít majd a magam – beszéde.

(Független Magyarország, 1910. május 15. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 688.)

A bűn dicsérete

Szeretlek ó bűn, minden asszonyok fénye; 
És áldassék neved, okos hazugság.,
Ki bicegve jársz, hogy erőd ne lássák
És hízelegve harapsz az ellenségbe.

Csak értünk élsz s magunk lökünk a hínárba.
Békeórákon zsolozsmás a házunk; 
Napos napokon nélküled hajózunk,
De előkerülsz, ha csúcsot ér a gálya.

Ó, áldassék a bűn, e józan szédülés,
Szörnyű sorsunkban te vagy az átmenet,
És te vagy az első nagy megkönnyebbülés.

Te vagy az okosság és erénye pokolnak,
Ki reményt hazudsz haldoklók hitébe
És párt hozol minden szomorú majomnak.

(Független Magyarország, 1910. május 28. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 681.)

Megtérés

Fáradtan, sírva és csontig ázva,
Mint koldus, kit ellök a vásári nép:
Megjöttem újra a nagy élet-útról,
Fáradtan, sírva és csontig ázva.

Csókszüret volt s nem tudtam berúgni,
– Egy násszal s pár csókkal megint kevesebb – 
Hónapos bú: egy percnyi mámor ára; 
Csókszüret volt s nem tudtam berúgni.

Lelkem, másom a papírra loptam; 
Ó bús éjek, nagy tervek és sírások,
Tiétek vagyok, mint soha jobban.

Verseim, a szépek, most születnek,
És most lettem azzá, aki rég vagyok:
Ma néktek játszom csak s a szívemnek.

(Független Magyarország, 1910. május 28. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 695.)

Éjféli mise

Asztalomon ég az éji-lámpa; 
Én egy mignonképpel szeretkezem.
Irigyen néz a régimódi mécses,
Mint véresre sírt nagy aszkéta-szem.

A teli hold, mint vén halotti lárva,
Bágyadt tüzével ablakomba téved
S a reszkető titkos síri fényben
Megcsendül egy bús visszajáró ének.

Egy forró kis mell ég az ajkamon,
S félig álomban így hallgatom
A fáradt lelkek altató dalát.

Így szokott lenni egyszer minden évben; 
Süket nagy csend borul ránk fehéren.
És megszólal a poros hegedű.

(Független Magyarország, 1910. június 7. / Kassák Lajos összes versei nem tartalmazza)

Szomorúság

Örök szomorúság, te bűvös álom,
Nálad béreltem mese-palotát; 
Oly jól esik a zajtól messze lenni,
Visszasírni bús Krisztusok korát.

Őrizni kis Sebastián álmát,
Dalekével könnyben robotolni; 
Meséket szőni elporladt világról,
Mint valami ezeréves holmi.

Szent szomorúság, én örök lakód leszek; 
Borítsd rám színig hidegét az árnynak,
Hadd legyenek mélyebbek az árkok,
Mik a szemem alá karikáznak.

(Független Magyarország, 1910. június 7. / Kassák Lajos összes versei nem tartalmazza)

Rokon tüzek

Láttam sok játékos, vérszínű tüzet
Villámot és rakétát, mely csillagosan pattog
S láttam, amint – szakadó sírásnál –
Ropogva égnek a barna asztagok.

Romlott szerelmek kék-ködös lángját,
Szörnyű napősét a méla holdnak
És láttam fáklyás, romboló hadat,
Mikor a porból vértüzek lobognak.

És láttam siránkozó, bús éjjeli-mécset
Percegve égő árva kis tüzet, amely
Mint árva lelkem, gyász-szobában égett.

Mely, ott törik meg kő-testén a holtnak
Vagy lázas gyermek ágya fölé tartják
Reszkető kézzel az édesanyák.

(Renaissance, 1910. július 10., „Ezeket a verseket egy 23 éves vasmunkás írta” / Kassák Lajos összes versei II. kötet 681-682.)

Zsoltár

Rút iszapos munkától, véres tenyérrel,
S bús, verejtékes arccal fordulok feléd;
Csókolni szeretném derűs, szép homlokod,
Én, a nagy célok lézengő poros férge.

Nincs maradásom az apró stációknál;
(Ó, miért nem ülök én is a mocsárban?)
És csüggedt lelkem tőled lesi a választ:
Vajjon célhoz érek-e egyszer sokára?

Lesz-e majd perc, mikor magamnak ébredek
És nem csurgat könnyűt két szomorú szemem,
Azokért, akiket örökké utáltam.

Mondd: meghallom-e egyszer hangom az űrben,
S lesz-e perc, miként a nászi-gyűrűk szála:
A nagy életútról én is visszatérek.

(Renaissance, 1910. július 10., „Ezeket a verseket egy 23 éves vasmunkás írta” / Kassák Lajos összes versei II. kötet 685-686.)

Hajnali könnyek

Harangoznak, hajnali öt óra.

Ó jaj, mikor az éj bús szárnya porba hajlik:
Mikor az ablakon – mint lumpos legény a kedveséhez –
Vertaranyarccal néz be a nap,
S már-már fogy a bútorok tompa árnya:
Ilyenkor látom magam csúf bajjal rakottan
És égő két szemmel éhesen és várakozón ülni a csendben;
S mellettem a párom, sorsom bús felese,
Kit hozzám vert a gond és gondolat kanásza.
Összetörve az asszonyok édes szép szeszélye,
Tikkadt meleg ajka csak ajkam hívja nászra.
És félve villan át négy könnyes szem a homályon.
Ó édes, bíboros hajnal, te titkos járású szörnyű jövevény,
Kit messiásnak várunk nagy nyomorunkra,
S ki rózsás kezekkel, mint régi mester, biztos vonással
Egy vonalban húzod át a tervet, mely előttünk áll.
Ó maradj még távol és lassítsd meg holnap is a jöttöd,
Van még pár rovásunk a gerendán.
Hadd, hogy szeressen két sok bajú ember,
Igy, egymást nem látva, az áldott homályban,
Mert ki tudja, tán egy közeli napon, már jéggé meredten
S a halál bús mezét felöltve várjuk,
Hogy szelíd derűvel öntsön el a reggel.

(Renaissance, 1910. július 10., „Ezeket a verseket egy 23 éves vasmunkás írta” / Kassák Lajos összes versei nem tartalmazza)

Firenzei szonett

Flórenc szép egét fáklyafüst takarja,
Ma mindenütt november gyásza ül.
Harangnyelveknek érczenéje kongat,
Kék tömjénillat száll a dóm körül.

Komor fényben ég az utca képe;
Üresek az ívók, a pálmaberkek,
És a temetők süppedt dombjain,
Vén halottvirrasztók énekelnek.

Rég kihunyt lángok szívják a lelkem,
Jámbor parasztok kullognak mellettem,
Csak a pap selyem baldachinja véres.

Én Dante tövébe térdelek halkan,
És imát mondok fáklyás alkonyatban:
Flórenc legcsúnyább emberéhez.

(Renaissance, 1910. július 10., „Ezeket a verseket egy 23 éves vasmunkás írta” / Kassák Lajos összes versei II. kötet 686.)

Árva ember öröme

Néztem magam tegnap a tükörben:
Sápadt voltam és gyűrűk voltak a szemem alatt.

És benéztem lelkem mély tükrébe is,
És láttam benne Marám sápadt képét,
Egy leányét, ki szeretve messze elment.
Leszálltam lelkem mély porába:
Ez az én örömöm: láttam drága képét,
Ő még szeret és boldog, mert halott.
Ez az én örömöm: hogy szomorú a lelkem,
Mert sima tükrén felbukkant a párja.
Ó gyászos idők könnyes végtelenje,
Bocsásd le horgod hitem sötét vizébe is,
És halászd fel gyakorta bús emlékeim a múltból,
Mint okos halász, a gyöngyöt halássza fel,
Tengeriszapból a sima sziklapartra;
És veszítsd el minden vágyam mi az élethez köt:
Mert boldog az, ki holtakhoz tér meg szeretni.

Tegnap néztem magam a tükörben:
Sápadt voltam és a szemem alá kék ívek hajoltak,
Mint őszi hold alá az udvar.
És most ez az én legnagyobb örömöm.

(Renaissance, 1910. július 10., „Ezeket a verseket egy 23 éves vasmunkás írta” / Kassák Lajos összes versei II. kötet 654-655.)

Csavargók dala

Nagyobb urak vagyunk, mint a királyok.
Vad folyókkal folyik el a sorsunk;
S míg szakad az élet fagyos iszapja,
Be jó így daccal, a végtelenben,
Új utakon járni, új tüzekre várni.

Árva szívünkből nem sír föl a bánat,
Gúnyoló szemmel nézünk sötéten;
S ha megered a vágy vérszínű patakja,
Két puha kézre vágyunk és az örömre:
Mely örök legyen és tiszta legyen, mint a hajnali fény.

De jönnek idők, bús, barnaöblű éjek
És megkondul lelkünk mély harangja:
Kik vagyunk mi? nyári napok alattomos estje,
Kik vagyunk mi? siratói minden szépnek,
Kik vagyunk mi? nyűge magunknak s másnak is csak nyűge.
És jaj, szomorú és végtelen a mi végünk.

(Népszava, 1910. július 17. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 683.)

Tavaszi bánat

Tavasz van, uram! Tavasz!
(Én bor mellett ülök és siratom magam)
Tavaszi nap: Tavaszi bánat:
Tavasz lobog a mélyre szántott völgyben
S az élet tüze tőlem messze ég.
Ó uram, megöl a bús siránkozó nóta:
Egy napon ledobom a féket,
S mint paraszt suhanc a dús mezőről
Kék derűt hozok én is
És hozom a lelkem, ezt a sokszínű mezőt
Telve virággal és vággyal,
Hogy dévaj örömmel szökjem át az árkon
S tűzre rakjam szürke gondom.
Ó uram, hozom a vágyam, hogy tovább égjek
S nyelvelő, csintalan szavakkal,
Nyájat tereljek fel és mondjam az igét:
Hangos himnuszát a tűznek,
Mert, jaj, így örökön szennyes sárba hágunk,
Örökké féljük az időt
És örökké dadogunk és könnyes a szemünk.

(Renaissance, 1910. július 25. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 649-650.)

Szüretidőben

Pusztán mered a kövér hegynek háta
És hordók törik a gödrös, szűk utat;
Nagyot nyelnek most száraz szolga gégék.
Egyedül csak a gazda nem mulat.

Egy asszonyt keres és árva lelke,
Messze kerül a szürke bolton át,
S míg varjak verik a dús gerezdet:
Bánkódva issza tavalyi borát.

Közös a sorsunk, árva ember itt;
Tőkét szúrtam én is álmaim hegyébe:
De más szedi le édes fürtjeit.

S míg gondok űznek hűs rónákon át,
Mint árva paraszt, szíve bánatában,
Csak szürcsölgetem lelkem bús borát.

(Renaissance, 1910. július 25. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 647.)

Szonett egy gyermekkori képemhez

Mint részeg piktor a dús palettára,
Csontos öklével rám vert az idő;
S mint kályhaforgács a sudár fenyőből:
Lett belőlem álmos istenhivő.

Ki hinné, hogy kétszer vagyok: magam
Tükör előtt s ez ó-papiroson:
Görbült derékkal, bűneim siratva,
S pufók kölyök, a tarka vánkoson.

Most itt ülök a kezdet hajnalán,
És százszor szólok fel hozzád imával:
Uram, legyek a nagyoknál nagyobb.

De megfeneklem lelkem bús taván,
S a falut visszasírom vad fiával:
Míg árva sorsom csillagokba dob.

(Renaissance, 1910. július 25. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 646-647.)

Paloták alatt

Porból indultam nagy nyarak évadján
És zászlót tűztem ki vad szakadékon;
De hiába vágyom most révbe jutni:
Fényfogó-sár lett koldus-ivadékom.

Körbe kerülöm százszínét a szépnek,
De soha másnak: magamnak nótázok,
S mint párzó-órán a nemes vadra:
Rámpuskáznak az ügyes orvvadászok.

Sorsom: a sorsa eltévedt aranynak,
Amit utca-kölykök vesznek, cserélnek
És nincs remény, hogy egykor célhoz érjek.

Kerék-utamnak nem lesz soha vége,
S míg követ hordok Ararát hegyére,
Jaj, határ-köve vagyok önmagamnak.

(Renaissance, 1910. július 25. / Kassák Lajos összes versei II. kötet 646.)