Stuttgart felé

5

Örömök és szenzáció nélküli napok következtek. Belső összeütközéseim nem voltak, majdnem állati módra szemlélődtünk. Ha valami verset vagy újságcikket kaptunk hazulról, elolvastuk, tetszett vagy nem tetszett, de nem kezdtünk fölötte vitába. Általában, mintha elhidegültünk volna egymástól. Lehet, hogy ez az első hetek gazdag élményeire jövő reakció volt bennünk, de lehet, hogy csakugyan terhesekké, nemkívántakká lettünk egymás részére. Gödrös folytonos hazudozásai, amik otthon mulattattak, itt kiszámítottan az én rovásomra történő merényletnek érződtek. A koldulási szisztémánk úgy alakult, hogy látszatra közös erővel, közös kasszába dolgoztunk. De észrevettem dolgokat, amik ellene szóltak Gödrös velem szembeni őszinteségének. Például, mikor én éhes voltam, ő nem panaszkodott éhségről. Mikor nekem elfogyott a cigarettám, neki véletlenül még mindig volt egy utolsó darabja. Ezek a kicsiségek gyanút ébresztettek bennem, leselkedni kezdtem rá, és egyszer határozottan megfigyelhettem, hogy becsap. Ebéd után érkeztünk valami kis városkába, volt pénzünk, mindjárt szállás után néztünk. Egy kocsma-szálló emeleti szobácskáját vettük ki. Én otthon maradtam, ő elment, hogy a szabókat lekoldulja. Véletlenül az ablaknál álltam, mikor ő visszafelé jött, és láttam, hogy a túlsó utcasarkon olvassa az összeszedett pénzt, és megosztja azt két különböző zsebébe. Mikor feljött, panaszkodott, hogy nagyon rosszul sikerült az út, és valóban csak néhány pfenniggel számolt el. Ettől az esettől kezdve tudatosan bizalmatlan és ingerlékeny lettem vele szemben. De pillanatnyilag semmit sem változtattam ezen az állapoton. A pénztelenség és tanyátlanság összekötött bennünket, és sokszor órák hosszat jártunk egymás mellett mint lelketlen automaták. S így megint terhesebbekké váltak a nyomorúságaink, és fárasztóbbak lettek a menetelések a köves, mészporos országutakon. Naponta harminc-negyven kilométert hagytunk magunk mögött, s esténként sajgó, intenzív fájást éreztem az izmaimban. Otthon szerettem a friss, kemény fekvőhelyeket, s itt most valósággal el tudtam veszni, egy éjszakára valósággal meg tudtam halni a puha szalmazsákon, a fullasztó dunyhák alatt. S reggel megint elölről minden.
Sokáig tartott közöttünk ez az elhidegült állapot, s hogy mindent kedvetlenül csináltunk, a legminimálisabbért is sokkal többet kellett dolgozni, mint azelőtt. Később, hogy beljebb kerültünk Németországba, idegen csavargókkal akadtunk össze, egy-egy darab útra összetársultunk velük, ezek a barátkozások kettőnket is megint közelebb hoztak egymáshoz, és sok új koldulási fogást tanultunk el az idegenektől.
Németország belsejében államilag is segélyezték a vándorokat. Mintha a céhrendszerbe értünk volna vissza, itt még szinte kötelező volt a fiatal segédeknek kimenni az országútra, a saját felelősségükre látni, élni, tapasztalatokat szerezni a jövő életükre. A világot látni vágyó fiatalembereknek a részére „Verpflegung”-stációk voltak felállítva minden városban és községben. Ezeken a segélyhelyeken minden vándorló mesterlegény ingyen megkaphatta vacsoráját és reggelijét. Csavargó életünknek ezt az újabb létalapját mi csak most vettük tudomásul.
Ha fáradtan és eluntan beérkeztünk egy városba, legelsősorban ezek iránt a segélyhelyek iránt érdeklődtünk. A világ minden részéből találkoztunk itt hozzánk hasonló piszkos és elnyűtt emberekkel. Nem a szülői ház melegsége volt ezekben a fészkekben, legtöbbnyire petróleummal világított barlangokhoz vagy üres fáskamrákhoz hasonlítottak. De azért lehet, hogy éppen így volt ez jól. Senki se törődött velünk, evés előtt nem kellett megtisztálkodnunk, kedvünkre káromkodhattunk és köpködhettünk. Ha a házigazda bejött hozzánk, Jóatyának szólítottuk. Ő se vetett meg bennünket, mintha égi mannát hintene elénk, vörösre sütött cseréptányérokban elénk tolta a vacsorát. Egész esztendőben, a tüzes nyelvek megjelenésekor csakúgy, mint Jézus mennybe menetelekor, napokon át ecetbe áztatott pacal volt az eledel. Néha áldásosan jó volt ez a savanyú kegyetlenség, de ha egy deka kenyér volt az ember gyomrában, akkor az ecetben úszkáló pacalspárgákat rögtön megelevenedett csúszómászóknak láttam. És mégis mindig üres maradt a tányér, és mégis mindig áldásosan búcsúztunk el ezektől az állami állattenyésztő telepektől. És néha összeakadtunk ott kivénhedt öreg csavargókkal, akiknek már szinte lófejük volt a maró piszoktól és a bennük ekével dolgozó nyomorúságtól. És voltak ott vihorászó asszonyok, ijesztően nagy hassal és szőke, kiszáradt varkoccsal a fejük tetején. És a világnak ezek a torzszülöttei mesélni szoktak csodákról, amikkel az országúton találkoztak, és undorító, erotikus történeteket beszéltek el, amik sose történtek meg, de amik után ők egész életükben vágyakoztak. Néha elgondolkoztam ezek fölött a dolgok fölött, irtóztam a körülöttem levő alakoktól, és irtózás fogott el önmagamtól, akinek már majdnem-majdnem tetszettek is ezek a dolgok. Éreztem már, amilyen könnyű volt az országútra rálépni, éppen olyan nehéz lesz majd egyszer visszatérni az úgynevezett rendes emberek közé, elfogadni azok cikornyás törvényeit, törvények közé szorított szokásaikat. A legtöbb fiatal ember úgy indul el, hogy tisztán és kíváncsian végigvigye magát a világon, s mint valami lelketlen, mindent elunt féreg hull el valamelyik árokban, menhelyen vagy kórházban.
De ki gondolt itt komolyan mindarra, ami elszomorító és reménytelen. Vacsora után összeszedelőztünk, és úgy csoportosan baktattunk ki az Asylba. És ez a hely már az én számomra is lehetett volna maga a pokol, különösebben nem érdekelt volna, volt benne valami vacak, amin vízszintesen elnyújtózkodtam és elaludtam, akárha Isten tenyerére helyeztek volna. Ezek a németországi menhelyek semmivel se kevésbé voltak hírhedt tetűmagazinok, mint az ausztriaiak, s csak annyiban különböztek amazoktól, hogy esténként elszedték tőlünk a papírjainkat, s reggel kétórai munka után adták azokat vissza. Ezek a menhelyek mintha valamennyien fűrésztelepek is lettek volna, az udvarok tele voltak fahasábokkal, s nekünk az éjjeli szállás fejében fát fűrészelnünk, vágnunk és kamrákba cipelnünk kellett. Száz-kétszáz ember csúszott, mászott a hatalmas farakások között. De mindez tulajdonképpen csak látszatra történt itt. A szolgák hiába ordítoztak, a munkának ilyen hadseregét másutt aligha láthatta volna a világ. Nincs kizárva, hogy a két óra munka után több elvégezni való maradt mögöttünk, mint volt, mikor dologhoz láttunk. Két-két ember állt a fűrészbaknál, de inkább csak átkozták, káromolták az eléjük fektetett fatönköt, mintsem hogy azt a fűrész fogaival megsebezték volna. Az udvar egyik végéből a másikba három-három ember szállított egy-egy fahasábot. Egyenként bizonyára százszorta kényelmesebb lett volna ezt a munkát elvégezni, mint így hármasban, de ezek az évtizedes szokásokon már nem lehet itt változtatni. Az emberek állandóan morogtak egymásra, letaposták egymás sarkát, s minduntalan szét kellett választani az egymásnak szabadult verekedőket. Nyolc órakor vége volt a munkaidőnek, aki hol állt, ott ejtette ki kezéből a szerszámot, s az egész udvar egy szétzüllött csatatérnek maradt mögöttük. Eleinte nagyon nehezemre esett a semmittevő munkálkodásnak ez a formája, de később az én kezemben is vagy önmagától indult meg a fűrész, vagy én se mozgattam meg azt. Általában eszembe se jutott, hogy valahol és valamiért munkába kellene állnom. Orrom nem kívánta az égő vas szagát, izmaim nem emlékeztek a szerszámok szorítására és súlyok emelésére.
Hogy a munkába állásnak a lehetőségét is elkerüljük, egy magunkat megvédő és másokat megtévesztő módszert találtunk ki a kolduláshoz. Mielőtt beérkeztünk volna a városba, jobb karunkat mind a ketten a nyakunkba kötöttük, mintha sebesültek lettünk volna. Bent a műhelyben így már nem is munkát kértünk mint rokkant lakatos-, suszter-, szabó-, borbély- és cukrászsegédek, csak némi kis pénzsegélyért nyújtottuk ki a bal kezünket. Az emberek általában sokkal nehezebben adnak rendes munkabért a dolgozóknak, mint alamizsnát a nyomorultnak. Mi pedig nem voltunk rátarti természetűek. Ha a szükség úgy kívánta tőlünk, egy kukkot se tudtunk németül, ha úgy gondoltuk jobbnak, ájtatos hülyékké változtunk, vagy ha úgy kellett volna, bizonyára még meg is tudtunk volna halni anélkül, hogy életben ne maradtunk volna. Gödrös ezeket a mókáinkat szerette mindig valami gazemberkedés felé kiélezni, én szerényebben és meggondoltan játszottam. Az én módszerem ezért belsőleg megnyugtatóbb és külsőleg eredményesebb volt.
Falu alá érkeztünk, az első ház kovácsműhely volt, s Gödrös egyedül akart bemenni.
– Nem, azt nem lehet – mondtam. – Ne gazemberkedj, mert ha itt rájönnek, hogy csalsz, akkor összetörik a derekad!
Együtt mentünk be, és én beszéltem.
Nagy melák ember volt a kovács, a kohó előtt álldogált, fogóba zárt vasdarab melegedett a tűzben.
– Mi? te kovács vagy?! – förmedt rám mogorván. Kezeit a csípőjére fektette, s mint az óriás nézett le rám, a Gulliverre. – A cirkuszból gyüssz, mi? – s ne úgy, hogy fájjon, belemarkolászott a hosszú hajamba.
Belém szaladt az önérzet, milyen oktalanság, most az egyszer, hogy igazat mondok, nem akarja elfogadni ez az ember.
– No várjatok – mondta röhögve. – Ha mégis gazemberek vagytok, akkor megsütlek benneteket.
A tűz szikrázott mögötte, már olvadt, égett a szén közé dugott vas.
– Ha kovács vagy, hegyezd ki hát ezt a vasdarabot!
Pillanatig se haboztam. A régi virtus lobogott bennem, arcomat megcsapta a tűz forrósága, hátamon éreztem a mester gonosz, kajánkodó szemeit. A tűzből kiemeltem a vasat, a szikrák fölrepültek és szétzáporoztak. A következő pillanatban már ott álltam a tőke előtt, az üllő szarván harangozott a kalapácsom, s az erős jobb kezemben égett és virított a fehérre izzott vasdarab. Éreztem, hogy körülöttem elsüllyed az idegen, értelmetlen világ. Már csak a kovács áll előttem, s szétzilált hajszálaimmal és homlokomon kifakadt verítékcsöppekkel látom a két rám bámuló szemét. Gyerekes csodálkozással bámul, most én vagyok a világot forgató óriás. Ütéseim alatt nyúlik a vas, nyúlik és hegyes végbe kényszerül. Mikor készen voltam, az egészet elégedetten a földre dobtam.
A kovács kezet fogott velem és megdicsért, mintha valami jótéteményt követtem volna el vele. Látni lehetett rajta, jólesik neki, hogy nem csalatkozott bennem. És én is boldog voltam, csordultig megelégedéssel tele. Az apámhoz sosem voltam annyira közel, mint most ehhez a mahomet, bizonyára nagyon buta és nagyon igénytelen emberhez.
– Ha úgy nézöl is ki, mint valami cirkuszi komédiás – mondta –, fölvennélek, ha munkám lenne. A jó kovácsokra nagy szüksége van Németországnak.
Húsz pfenniget adott, mikor elmentünk, s én meleg emberi áldással és töretlen, fiatal erőkkel vándoroltam tovább. Sokáig bennem maradt a diadalmas munka íze. Még napok múltán is kísértett a vágy, hogy visszaforduljak Pest felé, hazugságaival együtt elhagyjam Gödröst, elhagyjam az asylokat, a segélyhelyek moslékostálait, és visszaálljak a munkapadhoz, és beteljesítsem a hivatásomat, amiért születtem. De mindezt kint az országúton gondoltam el, lábaim rakoncátlanul topogtak a földön, a végtelen ég kék volt fölöttem, és mentem, mintha a szél hajtott volna el Pest felől a még keresztül nem hasított térbe és föl nem mért időbe. A munka szeretete már csak pillanatnyi rossz betegség volt a számomra. Valami megnyughatatlan erők laktak bennem, ezek vittek, és én engedelmeskedtem. Merre és hova, nem érdekelt.

6

Számolatlan múltak el fölöttünk a napok. Mindig csak az általánosságban, semmi élmény nem akadt, semmi, ami kiváltotta volna belőlünk a felelősségérzetet. A komoly elfoglaltság hiánya idegesített bennünket, keveset tartózkodtunk a városokban, falvak és tanyák közt, napokon át az országúton éltünk. Egész közelről megismerkedtünk a parasztokkal, és visszaéltünk a jámbor együgyűségükkel. Sokkal könnyebben jutottunk eledelhez és szálláshoz, mint a városok kőrengetegében, de igénytelenséggel és egyhangúsággal kellett fizetnünk ezekért a könnyebbségekért. A parasztoknak nem voltak szimpatikusak a vándorlegények, volt köztük, aki egész életében nem mozdult ki a falujából, s a fiai is otthon maradtak, a föld rabszolgaságában. Eleinte nehezen nyitották meg előttünk a zsebeiket vagy a konyhaajtójukat, de mi hamarosan alkalmazkodtunk hozzájuk, és megtaláltuk a módot, amivel tőrbe ejtjük őket. Nem alázatosan koldultunk tőlük, hanem mindig meg akartuk vásárolni, amire éppen szükségünk volt. Ha mennyi pénzünk volt is, mielőtt benyitottunk volna a kapun, elővettünk egy pfenniget, és mókás fáradtsággal topogtunk beljebb.
– Éhes vándorlegények vagyunk – mondtuk –, se apánk, se anyánk, s már három napja nem volt meleg kanál a hasunkban.
A parasztok morogtak, és ki akartak bennünket űzni a portáról. De mi azt mondtuk:
– Nem ingyen kívánjuk mi az ételt, szívesen megfizetünk érte.
A paraszt megenyhült, és húsz házban hússzor ugyanúgy játszódott le a folytatás.
– Magunk is szegény emberek vagyunk – dünnyögte a paraszt. – Savanyú tejnél nincs egyebünk a háznál – de már meg se várta a feleletünket, ment a lefölözött savanyú tejért, hogy elénk öntsön belőle a hatalmas cserépedényekbe. Elővettük a pfenniget, s alázatosan át akartuk nyújtani neki. Először értelmetlenül bámult ránk, aztán, mintha bicskát eresztettünk volna bele, hirtelen felhördült:
– Ördög vigyen el benneteket, gazemberek. Engem nem fogtok megbolondítani. Ennek a jó tejnek az ára még a testvérek között is öt pfennig – ilyenkor már rendesen az asszony és a gyerekek is ott álldogáltak a gazda körül. Az asszony fölkapta előlünk a tálakat, hogy elvigye, mi nyújtózkodtunk utána a szemünkkel.
– Ha nincs több – siránkoztunk –, honnan vegyünk, ha nincs több! – tudtuk előre, hogy az asszony megenyhül, és a tej nálunk marad. S csakugyan, mindig úgy történt.
– Vigyétek pokolba a pfennigeteket – mondta, de már nem haragosan, és már visszatolta elénk a tálat. – Az a mi bajunk, hogy megesik rajtatok a szívünk. A paraszt egész esztendőben dolgozik, mint az állat, és jönnek ilyen madarak, s még a savanyú tejet is kiéneklik a fazekából.
Lecsüggesztett fejjel hallgattunk, mint a bűnbánók. Aztán, hogy menni készült, bátortalanul megszólaltunk:
– Ha már nem akarta, hogy fizessünk a tejért, legalább adjon egy kis kenyeret ezért a pfennigért. – Mintha már észrevették volna, hogy játszunk velük, legtöbbnyire elnevették magukat ezek a jó emberek, teljesen megpuhultak, és adtak kenyeret, s csak ritkán akadt közöttük olyan, aki a pfenniget elfogadta volna. Voltak olyanok, akik leültek mellénk, és komolyan beszédbe elegyedtek velünk. Nem ritka volt náluk a csavargó mesterlegény, az előttünk jártaktól már hallottak valamit a városokról, az élő nagyvilágról, most tovább kíváncsiskodtak. Beszélgetéseink végén mindig a háború kérdéséig jutottunk el.
– Hallottatok-e valamit Németország sorsáról? Lesz-e mostanában háború? – kérdeztek, és mi mindenfélét hazudtunk nekik, könnyű szívvel beígértük a győzelmes háborút, és bejósoltuk nekik, hogy utána minden német rettentően gazdag lesz majd. Mindebből egyelőre csak annyi volt igaz, hogy mi csordultig teleettük magunkat savanyú tejjel, teletömtük magunkat savanyú fekete kenyérrel, és gondtalanul továbbindultunk.
A mezők felé tartottunk, hogy dologtalan testünket elnyújtózzuk a nap alatt. De nem minden történt velünk ilyen szépen, ahogyan azt előre elgondoltuk. A sok mindenféle zagyvalékkal elrontott gyomrunkban dolgozni kezdett a savanyú tej, morgott, nyugtalankodott bennünk, és kegyetlenül csavarni kezdte a beleinket. Szörnyű emésztési zavarok álltak belénk. Úgy éreztük, az egész belsőrészünk elhagy bennünket, legyöngültünk, elszomorodtunk, újból megéheztünk, és nem volt kedvünk a továbbvándorláshoz. Napokig tartott, amíg a tejet megszoktuk, gyomrunk rendesen emészteni tudta. És mértéktelenül lakmároztunk, és az orrunk lassan tele lett megsavanyodott illatokkal, utálatos savanyú tej lett körülöttünk a világ, és savanyú tej ömlött rá az agyvelőnkre. Éjjel, ha álmodtunk valamit: nagy köcsögökben és hordókban a savanyú tej is megjelent, mint egy új vízözön szakadt ránk, s már valósággal fojtogatott bennünket éjjel-nappal. Hiába nyugtatgattuk magunkat, hogy ez csak a mi oktalan finnyáskodásunk miatt van így, legyünk türelemmel, ezen a vidéken jól föltáplálhatjuk magunkat, s így majd sokkal könnyebben úszhatjuk meg a még ránk várakozó bajokat. Nem bírtuk tovább. Valósággal menekültünk, a legközelebbi patakban megfürödtünk, ruháinkat kiteregettük a partra, hogy a szél kivigye belőle az átkozott tejszagot.
– Nehéz veled az élet – mondta Gödrös. – Én meg kibírtam volna, úgyis kilátszanak a bordáim. Ha tudtam volna, nem indultam volna el veled az útra.
– Elmehetsz tőlem most is.
– Ha már jobban tudnál németül, el is mennék. Butaság, hogy az ember mindig a másik után igazodjon. Nem elég volt nekem Újpesten, acsarkodtak rám, mindig más irányba akartak téríteni, mint ahogy én kívánkoztam. Ha most egyedül vagyok, akkor ezen a vidéken maradtam volna őszig.
– Ha viszont én vagyok te, akkor egész életemben itt maradtam volna. Tudod jól, hogy mi nem Párizsba készültünk! Nem akarunk világot látni vagy verseket írni! De azért fecseghetsz nekem, amit akarsz, én mégse fogok a savanyú tejbe belefulladni!
– Ja, nálad az más! Hogy zseni vagy, azt már a hosszú hajaddal is elárulod, s így, mint az egy futóbolondhoz illik, meg akarod váltani a világot… Nekem fáj a tüdőm, és én csak úgy jól élni szeretnék még néhány évig.
– Látod, ha annak idején nem faszobrásznak, hanem püspökinasnak mentél volna, akkor most már öreg püspök lehetnél. Igaz, hogy a szakálladat valamelyik falusi kecske rázogatná a savanyútejes vályú felett.
Hasonló buta zsörtölődésekkel töltöttük az egész napot. Későn este érkeztünk egy kisvárosba, koldulásról már szó sem lehetett, néhány pfennigünkért szállást vettünk az egyik kocsmában.
– Ne feküdjünk le mindjárt – mondta Gödrös –, lehet, hogy itt még akad valami.
Lementünk a kocsmaszobába, az egyik sarokba, a magányos asztal mellé telepedtünk. Az ivó még üres volt, mi is hallgattunk és szuszogtunk, mint a betegek. A plafonon petróleumlámpa csüngött, gyéren világította meg a szobát, és groteszkül megnyújtotta az asztalok és székek árnyékait. A falakon egy kis oltár, a császár arcképe, vadászjelenetek és csataképek függtek. A kocsmáros meg se kérdezett bennünket, hogy akarunk-e valamit. A söntés mögött vacsorázott, néha-néha nagyokat kiáltott, a nyitott ajtón át pörölt a konyhába.
A kakukkos óra valahol nyolcat kakukkolt.
Lassan szállingózni kezdtek a vendégek. Félig paraszt, félig városi emberek voltak ezek, látszott rajtuk, hogy már túl vannak a munkán, és túl vannak a családi vacsorán. Sört rendeltek nagy kőkorsókban, kortyogva ittak, a napi teendőjük felől beszélgettek. Mi feltámasztott állal néztük őket, s én éreztem, hogy az ő életük sokkal különb a miénknél. A kocsmáros új söröket hozott, a hab kiloccsant az asztalra, s én megnyaltam a szám szélét, mintha érezném a sör zamatát.
– A fene a cudar németjét, ezek jól értik.
– Jó lenne lekoldulni őket, az ilyen emberekből könnyen le lehet venni néhány pfenniget.
– Én nem próbálkozom. Utálom ezeket a dagadt kispolgárokat.
Valaki most hozzánk kiáltott a másik asztaltól:
– Mi bajotok van, gyerekek? Miért vagytok olyan csöndben, mint a döglött verebek?
Mechanikus mozdulattal föl akartam állni, hogy a magunk koldus illendőségével válaszoljak nekik. De Gödrös az asztal mögött belekapaszkodott a kabátomba. Most már tudatos számítással továbbra is csöndben maradtunk. Láttuk, hogy a kocsmáros rólunk beszél valamit a társaságnak. Azok megértően bólogattak, aztán a kocsmáros fölkelt, hozzánk jött.
– Rendeljenek maguknak sört – mondta. – A tisztelt urak majd kifizetik.
Gödrös, mint az iskolás gyerekek, fölállt a padról, csendesen és nagyon okosan visszautasította az ajándékot.
– No, ne komédiázzanak – mondta a kocsmáros. – Nem a tulajdon pénzükbe kerül, s az urak szívesen kifizetik.
– Köszönjük szépen – mondta Gödrös –, de nem iszunk. – S mintha halál kerülgette volna, visszaereszkedett a padra. Én szó nélkül maradtam, néztem a két embert és nagyon tetszettek Gödrös mókái.
A kocsmáros lármásan hátraszólt: – Nem akarnak inni – felénk legyintett, és visszament a társasághoz.
– Ebből még valami jó fog kisülni – súgtam Gödrösnek.
– Persze hogy az – válaszolta. – Csak maradj csöndben, csinálj úgy, mintha aludni kezdenél.
– Halló, Kamerád! Fáradjon csak ide azzal a szép szakállával – szólt felénk az egyik vendég. – Sose búsuljanak úgy, a világ vége még messze van. – Gödrös nehezen cihelődött föl, az ember biztatta, a többiek röhögtek. – Méltóztassék, tisztelt vándorló úr, méltóztassék közelebb fáradni!
Gödrös már ott állt előttük, vékony hátát szépen meggörbítette, és sovány, ravasz képű volt az előretolt szakállával, mint valami csavargásaiból megtért kandúr.
A társaság tagjai mind összevissza beszéltek, s végre Gödrös is kiadta a nagy tromfot.
– Hogyan ihatnánk sört, tisztelt uraim, mikor már három napja nem volt meleg kanál a hasunkban. Rossz vidéken jártunk, majd elvesztünk éhen.
A társaság vidáman nevetett.
– Hát mért nem méltóztattak szólni a vándor urak, hogy éhesek? Wurstot nekik – parancsolták a kocsmárosnak. – Annyi Wurstot, amennyi csak beléjük fér, és sört még többet, mint amennyi beléjük fér. – A kocsmáros egy egész koszorú szafaládét tett elénk, tányéron kenyeret és két nagy kőkorsó sört, éppen úgy, mint az uraknak. Ettünk, ittunk. Először suttogtunk egymás között, aztán megeredt a nyelvünk, és hangosan beszélgettünk át a másik asztalhoz. A társaságban akadtak olyanok, akik már itt-ott jártak a világban, egyikük Párizsban élt évekig. A keserű sörlé már elöntötte az agyát, hogy megtudta, mi is Párizsba készülünk, mindenáron franciául akart velünk beszélni. Mi se hagytuk magunkat, magyarul felelgettünk neki. A kocsmáros sürgetett bennünket, hogy igyunk, újra és újra telehozta a korsónkat. Valóságos cirkuszi hangulat lett a szobában. A Párizsban járt ember németül és franciául felköszöntött bennünket, a többiek éljeneztek, kézzel-lábbal beszéltek, összekoccintottuk a korsóinkat. Hogy miért ért bennünket ez a nagy megtiszteltetés, azt nem tudtuk volna megmondani, de nem is igen kutattunk az okok után. Az egészet rendben valónak találtuk úgy, ahogyan az adódott.
Éjfél után volt, mikor aludni mentünk. A társaság asztala előtt meghajoltunk, éreztem, hogy tántorogva megyünk az ajtó felé, s hogy mi történt tovább, arra nem emlékeztem. Tudja az ördög, hogyan kerültünk föl a rozoga lépcsőn a padlásszobába, ahol az ágyaink voltak. Másnap későn délelőtt ruhástól ébredtünk, keserű volt a szánk, fájt a fejünk. Zsebeink tele voltak szafaládéval, amiket elővigyázatosan bizonyára tegnap este mentettünk meg a koszorúból. A kocsmáros még egy-egy üveg pálinkát adott az útra, amit szintén a vendégek fizettek ki a részünkre. Későn volt már, rég kint kellett volna lennünk az országúton, de nem volt pénzünk, a város egy részét le kellett még koldulnunk. Elég jó eredménnyel dolgoztunk, mintha a szerencse fészke lett volna ez a város. Egy ideig tanakodtunk, ne maradjunk-e itt pár napig, izgattak bennünket eddigi könnyű eredményeink, de végül mégis a továbbmenés mellett döntöttünk. Tudtuk, várost már nem érhetünk estig, már előre szitkozódtunk a brotsuppés és savanyútejes parasztok felé.
– Talán ha komolyan pénzért vennénk tőlük valami ennivalót – indítványoztam. – Biztosan van nekik valami húsféléjük is.
– Nem – makacskodott Gödrös. – Azt már régen elhatároztam, hogy ezek tőlem egy vasat sem fognak zsebre vágni! Elég, ha megmutatjuk nekik a pfenniget. A savanyú tej se lesz most rossz. Ez után a muri után legalább egy kicsit rendbe hozza majd a hasunkat. Azt a néhány szafaládét pedig, amink van, majd megesszük éjjel.
– Fene jó dolgunk van, az már igaz. Most már éjjel is virslit fogunk enni.
Megnyújtott, könnyű lépésekkel meneteltünk. Jó hangulatban voltunk, elfelejtettük egymás kiállhatatlan hibáit, maradék nélkül pajtáskodtunk, és ismét a versek is szóba kerültek köztünk.
– Amióta eljöttünk hazulról, még jobban szeretem Adyt – mondta Gödrös. – A többiek érzelgős, pipogya emberek lehetnek, de ő biztosan még a lányokkal is úgy bánik, mint a szavakkal. Ha kedve van hozzá, legyűri őket, s aki az ő keze alól kerül ki, az biztosan nem hasonlít a tegnapi magához… Hallottam, hogy szifilisze is van neki.
– Lehet, és ez elég baj is! – mondtam. – Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, ahhoz, hogy valaki nagy költő legyen, nem föltétlenül szükséges a sok ital meg a nemi betegség. Ha jól meggondolom, akkor én Adyt nem fogadom el szocialista költőnek. Szépek és maróak ezek a versek, de abban igazat adok az ellenségeinek, hogy nem egészségesek. Látod, én megvallom őszintén, most, hogy versekről beszélgetünk, én szégyellem magam a tegnap esti dolgok miatt. És azt is megvallom, hogy az az érzésem, ha sokáig így fogunk csavarogni, akkor nem lesz belőlünk semmi. Mi komiszul felelőtlen emberek vagyunk most, kis praktikákban utazunk, és vakon elszaladunk minden mellett, ami szép vagy nagyszerű akad elénk.
– Igaz – dünnyögte Gödrös is magába szálltan. – Még se egy templomot, se egy múzeumot, se egy temetőt nem néztünk meg. Egye meg a fene, mikor az ember egész életét lefoglalja a napi kenyér utáni szaladgálás.
– Azért másképp is csinálhatnánk a dolgot!
– Jó, hát csináljuk másképp.
Tervezgettünk és tanácskoztunk, szörnyen okosak voltunk. Ha most valaki hallgatott volna bennünket az otthoniak közül, bizonyára ránk se ismert volna. Lehet azonban, hogy Gödrös most is csak a szép szavakért mondta a szépet. De néha ezek a semmiségek is módfelett jólesnek az embernek. Arcunkat simogatta a friss levegő, s az országút alázatosan feküdt alattunk, mint egy végtelen dunyha.

7

Istenien jól éltünk. Bármihez nyúltunk, minden sikerült. Mintha a jólelkek földjére kerültünk volna, privát helyeken laktunk, és kocsmákban ettünk. Vagy százötven kilométerre lehettünk még Stuttgarttól, elhatároztuk, hogy kitérők nélkül befutunk. De nem erőltettük meg magunkat, mielőtt továbbindultunk volna, reggelire beültünk egy Herberg-szerű kis kocsmába. A helyi koldusok és csavargók fészke volt ez a hely. Sokan voltunk a helyiségben húsz- és hatvanéves emberek, húst ettünk és pálinkát ittunk. Egy szakállas csavargó oktatott bennünket az országutak moráljáról.
– Akinek ragadósak a kezei – prédikálta –, az nem az országútra való. Rázza le magáról a föld a tolvajokat és gyilkosokat. A csavargók az emberek barátai. A csavargó előtt nyitva vannak az ajtók. Neki mindenre alkalmat adnak a véletlenek, éppen azért csúnya bűn lenne ezzel a helyzettel visszaélni. Egy igazi csavargó semmi egyebet nem akar, csak élni, nincs szüksége se két öltözet ruhára, se megtakarított pénzre. Mindenki elégedjen meg a maga körzetével, aki a nagyvilágot akarja átgázolni, az gyanús, telhetetlen embernek tűnik fel előttem.
– Aki így gondolkozik, az viszont nem egyéb közönséges munkakerülőnél – feleltem. – Az ilyen embert megeszi a tétlenség, a saját igénytelensége öli meg, és elhull valamelyik árokban.
– Hát én vállalom, hogy munkakerülő vagyok! Attól sem fáj a fejem, hogy az árokban vagy a püspök díványán fogok-e megdögleni. Nem dolgozni jó, s oktalanság lenne bizonytalanul belemenni a világba. Egyik háztól a másikig még csak bírja az ember, de az ördög vállalkozzon többre, mint amennyire kényszerült. Látod, ha nem volna esze az embernek, akkor most azt mondhatná magában: „meleg nyár van, s ilyenkor, mint az urak, hogy egészen jól éljek, kimegyek a falura.” De hidd el, hogy az urak között és miközöttünk mégis van valami különbség. Ha én most beállítok egy paraszthoz élelmet kunyorálni, s arról panaszkodom előtte, hogy nincs munkám, amiből fönntarthatnám magam, mint valami nagy pók, rögtön utánam kap a gazember, belekényszerítene valami buta munkába, amit se testem, se lelkem nem kíván. Azt mondja: „sajnállak, testvér, és jó szívvel segíteni akarok rajtad. Itt hajnaltól éjfélig dolgozhatsz, és kapsz annyi savanyú kenyeret és savanyú tejet, hogy majd a füleid is kétfelé állnak tőle.” De hála Istennek, annyi eszünk nekünk is van, mint a parasztoknak. Nyáron benn maradunk a városban, elhűsölünk itt a kocsmában, télen pedig kimegyünk a falura, a paraszt akkor benn alszik a kemence mögött, munkahiány van, de a szívek azért nem romlanak meg egészen, s nekünk is jut ott valami meleg zug két-három hónapra.
Az első pillanatokban úgy tűnt, hogy sok igazság van ennek az embernek az okoskodásában, mégsem kívántam meg az ő életmódját. Itt ültek körülöttem a környék helyiérdekű csavargói, reménytelenül lekopottak voltak, nyújtózkodtak, és tátogtak az unalomtól. Éreztem, hogy az ő abszolút céltalanságuk engem még lejjebb vinne a lejtőn, teljesen elveszíteném emberi ábrázatomat. Mi is csavargók vagyunk, mi se végzünk semmi produktív munkát, de nincs is semmi, ami féken tartana bennünket. Erők élnek bennünk, arra megyünk, amerre jólesik, és mondhatjuk, hogy miénk a világ. Ma például majdnem délig üldögéltünk ebben a kocsmában, elettük és elittuk, ami pénzünk volt, de aztán félelem és spekulációk nélkül továbbindultunk.
Vidámak voltunk, mint a gyerekek. Huszonöt kilométer állt előttünk, körülbelül négyórai gyaloglás. A nap forrón sütött fölöttünk, hogy könnyítsünk magunkon, levettük a cipőinket. Most először indultunk neki mezítláb. Mintha tüzes lemezre léptünk volna, az első percekben a por égette a lábunkat, de aztán ezt is megszoktuk, tele voltunk jó érzéssel. Mentünk és mentünk s ha kedvünk jött hozzá, belekiabáltunk a könnyű szélbe. Kellhet-e valami jobb, valami életesebb élet az embernek, aki arra született, hogy éljen?
– Milyen bolondok voltunk, hogy eddig csámpás bocskorba törtük a lábunkat – lamentálta Gödrös boldogan. – Mintha újjászületett volna az ember.
– Én azért már érzem kicsit a talpaimat. – Fölemeltem a lábam és megmutattam. – Látod, milyen vörös? Hát ha megdagadnak a lábaink?
– Üljünk le kicsit – mondta Gödrös. – Még semmit se érzek, de lehet, hogy már fájnak az én lábaim is.
Leültünk az árokpartra, az árnyékos gödör hűsítette a lábainkat.
– Én gondolkodtam afölött, amit az öreg mondott a kocsmában – kezdte Gödrös. – Nem egészen bolondság… Mennyivel is van több hasznunk nekünk abból, hogy így elnyűjük magunkat? Most már látom, hogy marhaság volt egyáltalában eljönni hazulról. Talán Ady is gyalog ment ki Párizsba?! Ha te nem lennél velem, vissza is maradtam volna a városban. Ha jól meggondolom, nem akarok én sem Apolló, sem Tirteus lenni… Fájnak a lábaim, az Isten döglessze meg ezt az egész világot.
– Fájnak, fájnak – tört fel belőlem is az elkeseredés. – Hát az enyémek is fájnak.
Mikor talpra álltunk, erős fájást éreztünk, mintha ezer tű keresztül-kasul feküdt volna a lábfejünkben. Lépésről lépésre belénk szúrtak a fájdalmak.
– Mégis jobb lenne, ha fölhúznánk a cipőinket – indítványozta Gödrös. Nézett rám a szétálló egérszemeivel, és nem látszott túlságosan vidámnak.
Újra leültünk az árokpartra, és megpróbáltuk felhúzni a cipőinket. Be kellett látnunk, hogy itt minden rafinériánk és okoskodásunk hiábavaló. A megdagadt lábaink már nem fértek bele a kemény alkotmányba.
– Már nem lehet – mondtuk. – Már nem lehet! – Fölkeltünk és továbbcsoszogtunk. Az a néhány kilométerünk, ami még hátra volt, egyszerre a végtelenbe nyúlt előttünk, és éreztük, hogy furcsán reménytelen lesz a helyzetünk. Lassan jutottunk előbbre, sarkainkat nem akasztottuk bele a földbe, nem kapaszkodtunk velük, csak éppen emelgettük őket a testünk alatt. Tüzes kis pontok születtek meg a talpunkon, fájdalmasan nőttek a föld érintésétől.
A helyzeten nem lehetett változtatni. Már túl voltunk az út felén, hacsak nem akartunk fedél nélkül maradni az éjszakában, estig még el kell érnünk a legközelebbi városig. Artikulátlan hangon Isten ellen és magunk ellen káromkodtunk. De sorsunkban ez sem jelentett változást. Nem apadtak le a bokáink, s talpunk alatt nem puhult meg és nem hűlt ki a föld. Hol egyikünk, hol másikunk mondta: – No gyerünk, gyerünk, mert este lesz. – Gyerünk, mert este lesz.
Biztattuk egymást, s már gyűlölködőn vicsorogtunk egymásra.
– Most örülj neki, hogy levetetted a cipődet. Miért nem fecsegsz most? Talán énekelhetnél is valamit.
– Utálatos vagy! – ordította Gödrös. Villogtak a szemei, s látszott rajta, hogy nekem szeretne ugrani. De nem jutott tovább a trágár, nyöszörgő káromkodásoknál. Sokkal nagyobbak voltak a pillanatnyi bajaink, semhogy verekedőn egymásnak tudtunk volna esni. Mintha tüskéken jártunk volna, minden lépésünk újabb fájdalmat okozott. S az idő gyorsan múlt felettünk, s a város még kegyetlenül messze volt.
Újra leültünk, és újból erőszakoltuk fölfelé a cipőinket. A talpunk, a sarkunk, s az ujjaink közei is tele voltak már hólyagokkal. Gödrösnek nagyobb cipői voltak, mint nekem, azok talán fölmentek volna a lábamra, de nem mertem szólni neki. Annyira elkeseredett voltam, ha a cipőket kölcsönözné, bizonyára egyedül hagynám itt az országúton. Hallgattam tehát, védtem magam ettől a megkísértéstől. Ha már eddig együtt voltunk, nem akartam visszaélni a kellemetlen helyzettel. Pillanatról pillanatra változott a hangulatunk. A föllobogott dühtől majdnem vénasszonyos siránkozásba hulltunk vissza. Meggörbülten, magasra emelt lábakkal lépegettünk tovább.
Nézelődtünk, hogy valami fiáker vagy szekér mutatkozzon a láthatáron, de egyedül voltunk, akárha az egész világ elpusztult volna körülöttünk. Olyanok voltunk, mint két tenger alatti búvár, társtalanok és kiszolgáltatottak.
De semmi se tart örökké. Végre megérkeztünk. De így mezítláb nem mehetünk be a városba, az első rendőr elfogott volna bennünket.
– Most aztán nincs más hátra – mondtam –, át kell szúrnunk ezeket a hólyagokat, és fel kell húzni a cipőket.
– Fel kell húzni – dünnyögte Gödrös. – Nincs más mód, fel kell húzni.
Elővettük a bicsakot. Fájós lábunkat az ölünkbe emeltük, és elkezdtük az ostoba hóhérmunkát. A kés hegyével fölszúrtuk az első hólyagot, fehér víz jött ki a megfőtt, fehér bőr alól, és az égés nem is volt olyan fájdalmas, mint ahogy mi azt előre elgondoltuk. Nagy figyelemmel dolgoztunk, de a kés hegye néha hozzáért az eleven húshoz, és ilyenkor mintha tüzes vassal érintették volna, fölszisszentünk. Aztán a cipőhúzásra került a sor.
– Isten segíts! – sóhajtotta Gödrös. – Irgalmazz nekünk! – De kiérződött a hangjából, hogy szavainak nem az az igazi tartalma, amit kimond. Igazán még most se tudott megenyhülni, cinikus grimasz volt az arcán, kezei remegtek a lefojtott izgalomtól.
Kitartóan próbálkoztunk a cipőkkel. Mintha valami éles fogú pofákba dugtuk volna bele a lábainkat, ellenségeskedtek, haraptak ezek az elcsámpázott dögök. Gödrös ordítozva elvágta magától az egyik cipőt, de hogy kissé kifújta magát, négykézláb érte mászott.
Nekem sikerült először révbe jutnom, lábamat moccanás nélkül már félig beleerőszakoltam a cipőbe, mikor valami lassú zsibbadás fogta el az egész testemet. Az állkapcsaim mintha megmerevedtek volna, még kiáltani se tudtam. Kidülledt szemeimmel láttam, ahogy az ég elsötétedik, a mesekönyvek virágkertjei és elszabadult üstökösök keringtek az űrben. Aztán egyszerre, mintha a kút fenekéről a tiszta napverésbe jutottam volna, túl voltam a fájdalmakon. Megdagadt lábaimat mint acélfogók szorították magukba a cipők, de az égető és szúró fájdalmak elmaradtak, s majdnem érzéketlen megnyugvás állt belém. Gödrös sokáig nyafogott még, fogadkozott, hogy inkább felakasztja magát, de ő ezt nem bírja ki. Végre ő is túljutott a legnehezebbjén.
Járás közben mintha nem érintkeztünk volna közvetlen a földdel, úgy éreztük, valami emelkedő és süllyedő bőrhídon járunk. Későn volt már, az üzletek zárva voltak, gondolni sem lehetett holmi pénzszerzésre. Éhen kerültünk ki az Asylba. Akárha részegek lettünk volna, nem érzékeltük a környezetünket, az egész napi kínlódás szörnyen kimerített bennünket. Lefekvés előtt afölött tanakodtunk, vessük-e le a cipőinket, vagy így, bepréselve jönnek könnyebben rendbe a lábaink. A levetkőzés mellett döntöttünk. De így se volt jó, amit tettünk, alig hogy eldőltünk az ágyon, úgy éreztük, a lábaink rohamosan dagadni kezdenek, és fájt rajtuk a megfeszült bőr. Később visszaemlékeztem, gyerekkoromban hallottam, ha szűk az ember cipője, magasra kell tartani a lábakat, hogy a vér kimenjen belőlük, és így megszűnik a fájdalom.
Megpróbáltam, feltettem az ágyvég magas támlájára, és néhány perc múlva a fájdalom csakugyan megenyhült.
– Tedd föl a lábaidat az ágy támlájára – tanácsoltam Gödrösnek is –, és mindjárt jobban leszel. – Megtette, és benne is megenyhültek a fájdalmak.
Így, az ég felé tartott lábakkal aludtunk reggelig. Munkaképesen ébredtünk, csak éppen rosszkedvűek és türelmetlenek voltunk. Rendes módszer szerint kezdtük újra a koldulást, de mintha az egész város összebeszélt volna, nem tudtunk semmi eredményt elérni. A négy-öt napi mennyországos élet után most egyszerre beleestünk a pokolba. Nincs egyéb lehetőség, tovább kell mennünk. Azt azonban lehetetlennek tartottuk, hogy az országútra lépjünk. Tudtuk, Németországban nagyon szigorúan büntetik azokat, akiket jegy nélküli utazáson kapnak rajta, mégis elhatároztuk, hogy így próbálunk szerencsét.
– Ezért két hónapra lecsukhatnak bennünket – mondta Gödrös –, de most ez is csak áldás lenne.
– Amilyen szerencsénk van, még az se fog sikerülni, hogy becsukathassuk magunkat. Az azonban bizonyos, többet nem indulunk el mezítláb.
Kimentünk az állomásra, megvizsgáltuk a lehetőségeket, s elhatároztuk, a legközelebbi vonattal továbbutazunk. Hogy hova megy ez a vonat, nem is érdekelt bennünket. Fontos, hogy túllegyünk ezen a letarolt vidéken.
Nemsokára begurult az első vonat. A szertár mögött a pályatestre lopakodtunk, s a másik oldalon beszálltunk az egyik kocsiba. Leselkedtünk az ablakon át, s láttuk, a kalauz a vonat elején száll föl, mi pedig a végén vagyunk. Úgy gondoltuk, ha szerencsével jár a dolog, a legközelebbi állomáson leszállunk. Nem egészen így történt. Az első percekben nagyon izgultunk, aztán megnyugodtunk, s hogy még mindig nem fogtak el bennünket, felébredt bennünk a hazardírozó kedv. Az első állomáson nem hagytuk ott a vonatot, csak éppen a végéről átszálltunk az elejére. Úgy gondoltuk, a kalauz most valahol a mi előbbi kocsink felé jár, így tehát biztonságban lehetünk megint legalább egy állomásig. Így még néhányszor átlopakodtunk a vonat elejére és vissza. Végre is, hogy nagyon sok helyet el ne hagyjunk magunk mögött lekoldulatlanul, kapzsi, vak ösztöneink leszállítottak bennünket a vonatról. Szerencsésen keresztüllopakodtunk az állomáson.
– Ez jól sikerült – mondogattuk röhögve. – Ezt máskor is megcsinálhatjuk. – Tele voltunk életes bizakodással.
– Mindjárt a kőfaragókkal kezdjük – mondtam. – Te bemész oda, én valami privát házat veszek munkába.
– Estére megint urak leszünk – lobogott Gödrös is. – Rajtunk azért nehéz kifogni.
Elértük az első házakat. Ott állt előttünk a kőfaragóműhely, kis kert vette körül, a ház előtt fekete és fehér márványoszlopok ragyogtak.
– Nézd csak, a Krisztusát – mondta röhögve Gödrös –, éppen ilyen tanya körül jártunk már egyszer. – A műhelytől nem messze egy villaszerű épület állott.
– Nekem is nagyon ismerős – feleltem már kissé megszeppenve. – Nézd csak ott azt a házat, Isten bizony, már voltam ott egyszer. – Gödrösnek hirtelen meggyulladt a feje. – Az egész utca nagyon ismerős.
– Nekem is az egész utca. – Még mindig ott álltunk a kőfaragó kertje előtt, a műhelyből most uzsonnáskosárral kijött az inas, mellettünk kellett elhaladnia, ismerősen ránk köszönt: „Grüss Gott.”
– Teremtő Isten! – ordított föl Gödrös. – Négy nappal ezelőtt már jártunk ezen a helyen. – Ez a kiáltás mintha már valami hegyszakadékból visszhangzott volna.
Tönkre voltunk silányítva. Mi keresnivalónk lehetne ezen a tájon, amit négy nappal ezelőtt megkopasztottunk? Nem szóltunk, és nem mertünk egymásra nézni. Lassan megindultunk, de sehova se mertünk bekopogtatni, mindenütt ismerős pofák álltak az üzletajtókban. Éhesek voltunk, az egyik rendőrtől megkérdeztük, hol van a „Verpflegungs”-stáció, s csak úgy ösztönösen arrafelé tartottunk. Korán volt még, sütött a nap, nagyon nem szívesen fogadtak bennünket. Az asztalokon még rajta volt a tegnapi vacsora nyoma, valami gyúródeszkafélén egy öregasszony és egy fiatal lányka a jövő hétre beáztatandó pacalt darabolták nagy, széles késekkel. Az öregasszony zsörtölődött velünk, szeretett volna kimarni az utcára, de mi már nem mozdultunk. Olyanok voltunk, mint a halálraítéltek. Fejünkben megálltak a gondolatok, nem mertünk a holnapra gondolni. Bámultuk a két dolgozó alakot, s alig is láttunk meg belőlük egyebet a föl-le mozgó kések villogásánál.

Aztán lassan, mintha valami csigalépcsőn mennénk lefelé, teljesen belevesztünk a szundikálásba.