Aachen

17

Lehet, hogy nem is mi haladtunk előre, csupán a föld mozgott alattunk. Egy óriási plattnin topoghattunk ide-oda, a plattnit valami óriási kéz mozgathatta, s mi így kerülhettünk el hegyről a völgybe, völgyből a hegyre, Németország szívéből ki a sötét határállomásra, Aachenbe. Úgy határoztunk, Belgiumon át kerülünk Franciaországba, el egészen Párizsig. De itt a belga határon áttörhetetlen fal elé kerültünk. Németországban könnyű, sőt fiatal mesterlegények részére dicsérendő volt a vándorlás. Belgiumba azonban nem juthattunk be pénz nélkül. Ezt csak itt tudtuk meg a határon. A belga országutakon csavargó embernek legalább öt frankjának kell lennie ahhoz, hogy szabadon mozoghasson, hogy legelső alkalommal le ne füleljék a csendőrök. Aachen mint határváros, szigorított rendőri felügyelet alatt állott, s a helyi címzetes koldusokon kívül mindenki részére tilos volt a koldulás. Sokáig tehát nem maradhattunk itt pénz nélkül. Szomorúan tanakodtunk, tehetetlenül lődörögtünk az utcákon. Végre is úgy határoztunk, hogy megpróbáljuk eladni az én körgalléromat, s az érte kapott pénzzel váltjuk meg a jogainkat Belgiumhoz. Kimentünk a vásártérre, estig alkudoztunk, handléroztunk a kereskedők között, végre is tizenöt frankért túladtunk a galléron. De ekkor már késő volt, nem mertünk az idegen földre lépni, s a sok szaladgálástól kegyetlenül elfáradtunk.
Rendes Asyl nem volt a városban, kint a helyi koldusok menhelyén kértünk magunknak szállást. Sok mindent láttam, és sok mindent megpróbáltam már életemben, de még mindig nem voltam eléggé elfásulva, még mindig találkoztam újabb és újabb meglepetésekkel. A tetveket és poloskákat már megszoktam, de csodálatosan és minden emberi fájdalmat fölébresztően hatottak rám ennek a félig kocsma, félig menhelynek emberlakói. Ennyi csonka, testben és lélekben tönkrement figurát még sohasem láttam együtt. Bizonyára, ha valaki regényben írná meg őket, egyetlen olvasó se találná valószínűnek, valami beteges fantázia szüleményének bélyegeznék.
A kívülről öreg s a vörös petróleumlámpással megvilágított házacska belül s a mi részünkre egyetlen teremből állott. A földszinten voltunk, s mégis valami szélesen elterült s alacsony pincehelyiségben érezte magát az ember. A mennyezetet öreg fagerendák tartották, az ablakok alig voltak nagyobbak tenyérnyinél, a padló föld volt, csúnya sárgafekete, foltos föld. A falak körül kecskelábú asztalok álltak, a deszkalapokon lánccal megkötözött kanalak hevertek. Középen két öreg biliárdasztal állt, már csak a formájukról lehetett rájuk ismerni. Biztos voltam benne, ezeket Noé akkor dobhatta ki a bárkából, mikor belátta, hogy a kieresztett galamb nem tér többé vissza. A terem egynegyed részét fakorlát választotta el, mögötte volt a konyha, megrokkant téglatűzhellyel, szeméttel és százféle helyről összehordott edényekkel.
– Szép – mondta Szittya. – Isteni romantika, milyen kár lett volna ezt elmulasztanunk.
A konyhát elválasztó korlát előtt öreg, vagy lehet, hogy csak öregnek látszó asszonyok ültek, szoknyájuk alól kilátszottak a legalább egy méter átmérőjű lábaik, fröcskölték magukból a német tájszólást, és csúnya német bicsakokkal krumplit hámoztak.
Pillanatnyilag egyedüli férfiak voltunk a teremben, és nem takartuk el a szemeinket, s amit láttunk, az egy egész életre kiábrándító lehetett volna az érzelmes szívnek. Később szállingózni kezdtek hazafelé a helyiség urai, a város címzetes koldusai, hatalmas bádogszámokkal a mellükön, s valamennyien meghülyülten, vakon vagy lábak nélkül, kis kocsikra szíjazva, mint valami szörnyetegek.
Az egyik sarokban ültünk csendesen. Figyeltünk, határozottan mind a kettőnk részére új és izgató volt ez a látvány. Gyerekkoromban egy vándorpanoptikum sátora alatt láttam hasonló borzalomkeltő alakokat. Draga szerb királynő meggyilkolása, a halfarkú hölgy s az asszonyokat rabló óriási majom figurái most átjártak az eszemen, meggyulladt a fantáziám, és maradék nélkül benne éltem ezeknek az emberi szörnyetegeknek a társaságában. A levegő nehéz volt, pálinka- és dohányszag fullasztott, s mintha ködök tornyosulnának ránk, a dolgok plasztikája elveszett, s néha csak a sötét kontúrvonalakat lehetett látni.
Az asszonyok dolgoztak, aztán a megláncolt kanalak mellé odakerültek a fatányérok. Mindenki evett, és mi is ettünk csirizes, undorító krumplifőzeléket. A csámcsogás és a lárma betöltött mindent. S vacsora után megindult a nyüzsgés, a pálinkaivás, az asszonyok megkerítése, és ami a legszenzációsabb volt, a biliárdozás. Négyen-négyen játszottak egy asztalnál, s mint a belvárosi kávéházakban, ott ágaskodtak és drukkoltak körülöttük a gibicek. Pénzben ment a játék, és az emberek kegyetlenek voltak a partnereikkel szemben, de azért semmi fórt nem kaptak. A lábatlanok primitív kocsijaikon káromkodva utazgattak az asztal körül, szakállas fejüket mintegy méternyire kitolták a válluk közül, hogy valamit lássanak a játékból. Ha rájuk került a sor, két társuk elöl-hátul megfogta a kocsit, föltette a székre, s a nyugtalankodó ember mohón nekiesett a golyóknak. Általában magas feszültségű volt az idegesség. Ezek a nyomorékok érezték, egymás segítségére vannak kényszerülve, s ez a sorsközösség nem az egymás megbecsülését, hanem az elvadult gyűlölködést lobogtatta bennük.
– Miért nem ölik meg magukat az ilyen emberek? – mondtam önkéntelenül. – Hiszen ezek rosszabbak már a hulláknál. Eleven hullák! Ilyen fogyatékosságokkal sose akarnék élni.
– Van abban valami perverz gyönyörűség, hogy az egészséges ember törvényei ellen is éljen az ember. Nincs kizárva, hogy egy díjbirkózó például nagyon jól érezné magát, ha valaki egyszer alaposan elverné őt. Találkoztam már gazdag emberekkel, akik kétségbeesetten panaszkodtak, hogy adógondjaik vannak, s őszintén irigykedek a szegényekre, akik a kenyér megszerzésén túl teljesen az önmaguké tudnak lenni. Képzeld el, milyen élvezet lehet ennek a járni nem tudó koldusnak, meglöknie a golyót, s látnia, amint az ide-oda szaladgál az asztalon.
– Magamra nézve azért mégis nehezen tudok elgondolni ilyen életet. Természetemnél fogva jönni, menni, cselekedni szeretek, s nem vagyok hajlandó elismerni semmi előre jelenlevő akadályt.
Oktalanul bölcselkedtünk, s körülöttünk zajlott az élet. Az asszonyok körül, akik már a holnapi krumplit hámozták, lassan összecsoportosultak a biliárdnál le nem foglalt férfiak, és fölhangzottak a durva tréfálkozások és az asszonyok csúnya, viháncoló nevetése. S valaki egyszerre durván, megborzongatóan belekáromkodott a káoszba. Akikről az előbb én még azt hittem, hogy ilyen ügyefogyottan és megcsonkítottan még élniök sem érdemes, most belegabalyodtak az űződő szerelembe, a vakuló szemekben a féltékenység ördöge lobogott, valaki kést rántott elő, fölemelkedtek a dákók, a kis deszkakocsik kerekei csikorogtak.
Az egyik asztal tetején álltunk Szittyával, izgultunk a halált hozó jeleneteken, és nem tudtuk magunkat teljesen kiszakítani a gomolygó csoportból.
– Üsd – visította Szittya –, üsd, az öregannyát neki! – Olyan volt, mint egy elragadtatott gyerek, összecsapkodta a tenyereit, és dobogott az asztal tetején.
Rám is hatott a tragikomikus dühöngés, de belőlem inkább az irtózást, az emberfölötti elszomorodás érzését váltotta ki. És nem a sajnálkozást. Úgy éreztem, rettenetes kaszával oda kellene állnom a verekedők közé, és szó nélkül, de nagyon kemény lendülettel, le kellene kaszálnom valamennyiüket. A kegyetlenkedésnek ezt a formáját már többször észrevettem magamban, és nem szégyelltem magam miatta, ez az én alaptermészetem volt. Valami ösztönös formában kívántam a rendteremtést.
Rendőrök jöttek be a terembe, és azok kergették szét a verekedőket. Nyíltan senki se mert a kihúzott kardok ellen támadni, de a falakhoz, az asztalok mögé és az asztalok alá szorított nyomorékok, mint a sovány farkaskutyák és nagypofájú bulldogok vicsorogtak az erősebbek felé. A rendőrök könyörtelenek voltak, gyilkoló parancs égett szemükben, akikre ránéztek, azok meglapultak, és mi úgy láttuk, ez itt mindennapi történet, és a történet mindennap így fejeződik be. Mikor a rendőrök elmentek, akkor vettük csak észre, az egész inkább csak irgalmatlan lárma, mint gyilkossági kísérlet volt. A karcolásokon és daganatokon kívül semmi nyoma a vérnek. És úgy látszott, a kiválasztott hímek visszajutottak a jogaikba. A redves szakállú, akit az előbb még zöld kiskocsijával emelgettek a székekre, most kocsi nélkül ott kakaskodik az asszonyok között. És mindegyiknek, akinek ereje és bátorsága van hozzá, megvan már a párja. Egy ideig még ittak, napi tapasztalataikról beszélgettek, aztán párosával fölvánszorogtak a padlásszobákba.
Mi lenn maradtunk a teremben, az egyik asztal tetején szorosan egymáshoz bújva aludtunk hajnalig.
A szükséges fejenkénti öt frankunk már megvolt, átmehettünk volna a határon, de mégis előbb még itt is ellátogattunk néhány helyre. Összeszedtünk valami pénzt, ettünk, s a határőrnél beváltottuk a maradék pfennigeket. Csak meg kellett várni, míg a vassorompót fölnyitják előttünk, csak át kellett lépnünk a szimbolikus árkon, s már belga földön voltunk. Különben itt is zöldek voltak a fák, sütött ránk a nap, s a mezők illatával volt tele a levegő. Ha nem találkoztunk volna össze emberekkel, akik másképp voltak öltözve, mint a németek, s ha nem beszéltek volna más nyelven, mint a németek, akkor talán észre se vettük volna, hogy hosszú hónapok után magunk mögött hagytuk Németországot.
A határban dolgoztak a parasztok, lovakkal és ökrökkel, akárcsak Magyarországban vagy Németországban. Alig indultunk el, s máris leültünk az országút szélére, pihentünk és nézelődtünk. Szerettünk volna szóba állni valakivel, tájékozódni az itteni szokásokról és lehetőségekről, de nem értettük az emberek nyelvét. Csavargók se jöttek velünk szemben, továbbindultunk, szerettünk volna valakihez csatlakozni, vagy valakit magunk mellé kapcsolni, de egész napra társtalanok maradtunk. Csak a határban kószáló csendőrök voltak azok, akik minduntalan belénk akadtak, és akiket nem tudtunk elkerülni. Ijesztően kifényesített katonák voltak ezek, acélfegyverzettel és mindent legázoló csizmákban. Úgy láttuk, ezek a nevetségesen komoly figurák egyenesen miránk, csavargókra vadásznak a határban. Magunkba feledkezetten beszélgettünk, s egyszerre csak elénk termettek. Mintha a földből nőttek volna ki, ledönthetetlen cövekek, nem engedtek tovább. Szittya tudott kicsit franciául, és ők is rossz francia nyelven beszéltek. Kérték az öt frankunkat és az igazoló papírjainkat. Ravasz belső gúnnyal mutattuk föl a pénzt és lapoztuk föl a munkakönyvünket.
Mehettünk tovább.
Nem tudom, hogy ez csak tiszta formalitás volt-e, vagy komolyan azt hitték ezek a jámbor tuskók, ha fölmutatunk nekik öt frankot, akkor már minden rendben van, és békességben élhet és meghalhat tőlük a belga nemzet. Lehet, hogy ezt ők komolyan gondolták így, minket azonban elfogott az éhség, és megtaláltuk a módját, hogyan lehet valami ennivalóhoz jutni. Az öt frankra vigyáztunk, mint a szemünk világára, és bemerészkedtünk a házakba, rossz franciasággal megkérdeztük, hány óra, és ha láttuk, hogy nem kell ellenségtől tartani, éppen úgy koldultunk, mint Németországban. Óvatosan és kitartóan dolgoztunk, de mégis nagyon nehéz volt a boldogulási lehetőség. Ezek a nagy bugyogójú belgák távolról sem voltak olyan szentimentális majmok, mint a jó bajorok. Szigorúak voltak, mindent ki akartak kérdezni tőlünk, és olyan nehezen adtak egy darab kenyeret, mintha a szívük alól kellett volna lehasítaniok. S errefelé kevés volt a zsidó, s azok is gonoszok és elkérgesedett szívűek voltak. Nyilvános kasszát nem tartottak fönn, s a sameszhez nehezebb volt hozzáférkőzni, mint egy kőbálványhoz. Urak voltak ezek a belga soviniszták. Igaz viszont, hogy napokon át egyetlen orosz zsidóval sem találkoztunk az országúton. Azok már nem tévedtek be ebbe a szárazság völgyébe, ahol se hatósági segélyállomások, se menhelyek, se zsidókasszák nincsenek. Napokon át az országutak mentén tenyésztett gyümölcsfákról éltünk, ami kis pénzt lopva össze tudtunk szedni, azt szállásra költöttük. Ha Németországból azt írtuk haza Jolánnak, hogy a mezők liliomává lettünk és Isten táplál bennünket, innen meg kellett írnom, hogy csavargó kutyákká lettünk, s véres verítékkel keressük kenyerünket, mint ahogyan azt Isten a paradicsomkertből kiűzött emberpár részére elrendelte.