Mit nem látott Kassák?
_„Én láttam párist és nem láttam semmit” – olvassuk Kassák versében és önéletrajzi regényében egyaránt. De mit láthatott Kassák Párizsban? És ezek közül mit látott, mit nem látott? Milyen kiállításokat, múzeumokat látogatott meg? Milyen kiadványokat, folyóiratokat ismert meg? Kikkel találkozott? Meddig terjedt a tapasztalt útitárs, Szittya Emil ismeretségi köre 1909-ben? A fenti kérdésekre teljes biztonsággal nem tudunk válaszolni, azonban Kassák kijelentése – miszerint semmit nem látott – mindenképp árnyalásra szorul. A töredékes információk alapján az bizonyosan alátámasztható, hogy Kassák művészetének „igazi szülője és felszabadítója”, ahogy maga is fogalmazott, Párizs volt.
Rue Mouffetard, Párizs (képeslap, 1900 körül)
Kassák 1909 október első felében érkezett meg Párizsba, több mint öt hónapnyi intenzív és kimerítő gyaloglás után. Önéletrajzi regényéből tudjuk, hogy kalandos úton, de végül sikerült hosszabb időre szállást találniuk Szittyával, a Pantheon mögötti Rue Mouffetard-on található Lion d’Or (Arany Oroszlán) kabaré feletti szállodában, a bohém latin negyed kellős közepén.
Hotel du Lion d’Or, Párizs (képeslap, 1900 körül)
Ezt követően sokkal több lehetőségük nyílt arra, hogy a város kulturális életével megismerkedhessenek, ahogy ezt Kassák is kiemelte:
„Szittya is és én is lassan, hetek múltán belekóstoltunk Párizsba, jártuk a múzeumokat, a privát kiállításokat, és írtunk, mintha valami áradás öntötte volna el a bensőnket. Már költő voltam megválthatatlanul. [...] De ha [Jolán] azt kérdezte tőlem, mi a véleményem Párizsról, írjak neki valamit arról, amit láttam és hallottam, akkor együgyűen elnémultam. Már hetek óta jártam a széles boulevard-okon, s nem láttam egyebet öreg, kopott házaknál, már hetek óta laktam a múzeumokban, és semmi olyannal nem találkoztam, ami elragadtatást váltott volna ki belőlem, vagy megdöbbentett volna. [...] Amit magamba szedtem, az rétegekben lerakódott bennem, s csak alkalom kellett hozzá, hogy megoldódjon a nyelvem, s szemeimből meginduljanak a fényforrások.”
Az Egy ember életének idézett részlete alapján nem kerülünk közelebb ahhoz, hogy Kassák pontosan milyen kulturális élményekkel lett gazdagabb a Párizsban töltött hetek során. Hasonlóan szűkszavúan és minden konkrétum nélkül számolt be párizsi útjáról Kassák 1912 januárjában, amikor a Független Magyarország című napilap riportot készített vele:
„Hosszú ideig élt Páris fenekén, nyomorgott és fáradhatatlanul kereste fel a temetők, képtárak műkincseit. A Quartier-Lateine mögött van egy menház, ott aludt éjszakánként, Páris apachai, csavargó koldusai között. Éjszakánként sokszor ébredt fel elfojtott beszédekre, amint a csavargók egy-egy betörés, vagy útonállás részleteit tervezték. Teljesen megismerte azt a bűnös, féktelen, vad életet, amely Páris éjszakáiban tombol s amely nem ritkán eredeti koldusi szépségektől gazdag. Ezekkel a mély impressziókkal indult tovább Párisból.”
Eiffel torony, Párizs (képeslap, 1900 körül)
További adalékokra és konkrét nevekre csak Kassák öreg korában írt, visszaemlékező és önértékelő írásaiban találunk:
„1909-ben két kis szobából álló párizsi galériában láttam az első kubista festményeket, s ugyanebben az időben Rousseau két művét egy festékkereskedés kirakatában. Első alkalommal se tiltakozást, se csodálatot nem váltottak ki belőlem ezek a semmi eddig látotthoz nem hasonlítható alkotások. Mintha idegen égitestre kerültem volna, titkokra bukkantam, amik egyelőre megfejthetetleneknek látszottak előttem. Értelmemmel meg nem magyarázhatók, de érzéseimben mégsem egészen idegenek. Nem voltam a művészet tudós szakértője, de avítt dogmákkal tele nem tömött énemben volt annyi üres hely, hogy némi töprengések, vizsgálódások után magamba fogadhattam, ha valami újjal találkoztam a világban. Megéreztem Picasso nyers erejét, szuggesztív egyéniségét csakúgy, mint Rousseau primitív áhítatát, ecsetjárásának botladozó s mégis maradéktalan kifejezőkészségét. Ennyi elég volt ahhoz, hogy nyitva tartsam a szemem, elbírjam felzaklatott érzéseimet. Hamarosan megismerkedtem a fauve-ok műveivel. Értelmem és érzéseim ezekben jobban meg tudtak kapaszkodni, volt bennük valami azokból a festői tradíciókból, amikkel már előbb ismeretséget kötöttem. [...] Hazajövet Párizsból első verseim már új mondanivalók és új kifejezési formák jegyeit viselték magukon. Láttam, hogy az új művészeti mozgalmak mindinkább elszakadnak a klasszicista és naturalista tradícióktól. Költészetem előtt Walt Whitman és Guillaume Apollinaire voltak a világító csillagok, festészetem alapját a kubisták kísérletei és eredményei vetették meg.” (Önarckép – háttérrel, 1961)
„1909-ben pénz és helyi ismeretek nélkül kódorogtam Párizs boulevard-jain, s Rimbaud híres »kenyérleső« gyerekeihez hasonlóan utcáról szagoltam a bisztrók szesz- és ételpáráját. Az élet és halál mezsgyéjén önmagamat kerestem tárgytalan nyughatatlanságtól hajszoltan, s ekkor egy kubista szobrásszal hozott össze a véletlen. Jól öltözött, víg kedélyű fiatal ember volt, s egy este, jobb dolga híján, meghívott vacsorára a Dôme-ba. Éhes és izgatott voltam, hiszen ez a világhírű kávéház a modern művészetek fiatal nemzedékének purgatóriuma volt, innen vezetett az út kinek a pokolba, kinek a mennybe. Örök emlékezetemben marad, hogy ezen az estén ettem először osztrigát, s hallottam először Blaise Cendrars-ról, a még nem híres, de máris hírhedtnek mondható fiatal költőről, aki élte végére a modern francia (és általában a modern) költészet egyik atyamestere lett. A szobrászból ömlöttek a szavak, amelyek csodálattal és dicsérettel voltak tele. Amit Cendrars-ról, az emberről és költőről mesélt, érdekfeszítőbb, lenyűgözőbb volt egy kalandregény olvasásánál. Csak évek múltán győződtem meg róla, hogy az a hosszú állú, elálló fülű, magamkorabeli fiatal költő, aki ott raccsolt és hadonászott a fauve és kubista festőkamaszok asztalánál – valóban rendkívüli ember, és a költészet új törvényfogalmazója. Később mint szerkesztő Apollinaire és Cendrars verseit én közvetítettem először a magyar olvasókhoz, A Tett-ben és a MÁ-ban.” (Blaise Cendrars, 1963)
Nézzük meg közelebbről az idős Kassák visszaemlékezéseit!
Kees van Dongen, Daniel-Henry Kahnweiler portréja, 1908 (Musée du Petit Palais, Geneva)
A kortárs francia festészet újító tendenciáival: az impresszionista művészetszemléletet meghaladó fauve-ok és kubisták alkotásaival Kassák és Szittya több helyszínen is szembesülhetett. Járhattak az 1909-es Salon d’Automne (Őszi Szalon) termeiben, amelynek kiállítása egészen novemberig nyitva tartott. Kubista festményeket a legnagyobb valószínűséggel mégis inkább Daniel-Henri Kahnweiler galériájában láttak, aki Braque és Picasso legfontosabb korai műveinek tulajdonosa, valamint újabb alkotásaik kereskedője volt.
Guillaume Apollinaire, L’Enchanteur pourrissant, André Derain illusztrációival, 1909
Kahnweiler 1909-ben adta ki Guillaume Apollinaire L'Enchanteur pourrissant (A rothadó varázsló) című művét André Derain illusztrációival. Ez volt az avantgárd könyvművészet első nagyszabású vállalkozása.
Henri Rousseau, Brummer József portréja, 1909 (The National Gallery, London)
A Kassák által kiemelt másik festő, a „vámos” Rousseau művészetét a francia főváros avantgárd festői éppen ekkoriban fedezték fel maguknak. A magyar szobrász és galériatulajdonos, Brummer József, aki többek között az afrikai törzsi szobrok kereskedőjeként vált ismertté Párizsban, éppen 1909-ben készíttette el portréját Henri Rousseau-val. Lehetséges tehát, hogy Kassák Brummer galériájában találkozott Rousseau festményeivel. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy tényleg egy üzlet kirakatában látta az idős mester képeit. A híres anekdota szerint Picasso 1908 nyarán egy használtcikk-kereskedő kirakatában látta meg élete első Rousseau-festményét, amelyet aztán (mint újrahasznosítható vásznat) öt frankért vásárolt meg. Lelkesedése egyre nőtt, így még az év decemberében bankettet adott Rousseau tiszteletére, ezzel bevezetve őt a fiatal avantgárd művészek köreibe.
Henri Rousseau, Az álom, 1909/1910 (Museum of Modern Art, New York)
Kassák Rousseau iránti lelkesedését szintén Szittya Emil inspirálhatta. Szittya első, 1915-ben kiadott német nyelvű verseskötetének már a címében is hivatkozott a festőre: Die Haschischfilms des Zöllners Henri Rousseau und Tatjana Jukoff mischt die Karten, azaz A vámos Rousseau hasisfilmjei, a kártyát Tatjana Jukoff keveri. A kötet több helyen is megidézi Rousseau kipárolgásoktól terhes, misztikus dzsungelvilágát vagy ünneplő parasztokat ábrázoló festményét:
„Egyszer mintha távoli tündérmesék egzotikus parfümjét érezném. Erős tested űz, a tavaszi vágy gyémánt szomjjal növi be az estét. [...] Fiatal vagyok, mint a fiú. Lila árnyalatokkal beszél az ég, ecsetvonások véreznek aranyat a zöld hegyekre.” (Der Mensch, Von Grabstein Henri Rousseau, ford. Gucsa Magdolna)
Vagy:
„Egyszer, amikor együtt ünnepeltük a szüretet a parasztokkal, Rousseau le akart festeni mindannyiunkat, nem láttuk egymást, végre teljesen megfeledkeztünk magunkról. És a tompa csendben, amely gyakran elkísért, 11 és 12 között, festményekkel díszítettem föl a matracot. Cendrars épp befejezte a Transzszibériait.” (Machman, Für meinen Sohn, ford. Gucsa Magdolna)
Rousseau primitivizmusára Szittya felszabadító erejű inspirációként tekintett, kifejezőkészség és festői szabadság tekintetében az expresszionizmus előfutárának látta.
Zádory Oszkár, Finta Gergely portréja (Finta Múzeum, Túrkeve)
Kassák az Egy ember életében és a Blaise Cendrars-ról írt visszaemlékezésében is felidézte azt az estét, amelyet az általa kubistaként aposztrofált szobrásszal, Zádory Oszkárral (eredetileg Finta Gergely) töltött. Zádory ekkoriban Rodin ekkoriban tanítványa és a párizsi magyar művészkörök ismert figurája volt, így akár a kortárs művészeti események további érdekességeiről is beszámolhatott Kassákéknak. Ezzel együtt fontos kiemelni, hogy Kassák 1909-ben feltehetően sem Apollinaire szimultaneista költészetével, sem pedig az F. T. Marinetti által az év tavaszán elindított futurizmussal nem ismerkedett meg.
Arnold Böcklin, Villa a tengernél, 1877 körül (Staatsgalerie Stuttgart)
Az intenzív művészeti élmények feltehetően attól a ponttól kísérték végig Kassák nyugat-európai csavargását, amikor Stuttgartban találkozott Szittyával. Szittya ekkor – az Egy ember élete tanúsága szerint – A Krisztus-képek Európában címmel tervezett könyvet írni. A regény németországi útra vonatkozó részének rendszeresen visszatérő eleme, ahogy Szittya templomokban és képtárakban jegyzeteket készít az egyes Krisztus-ábrázolásokról. Természetesen a nagyobb képtárakat is meglátogatták: Stuttgartban például Kassákra a legnagyobb hatást Arnold Böcklin egyik festménye gyakorolta.
Constantin Meunier, Antwerpeni dokkmunkás, 1890
Az Egy ember élete tanúsága szerint Brüsszelben és környékén Kassák és Szittya időszaki kiállításokat is megnéztek. Kassák részletesen írt Constantin Meunier realista szobrászatáról, amely nagy hatással volt rá. Azonban rosszul emlékezett: a szobrász retrospektív kiállítása nem Brüsszelben, hanem a néhány kilométerrel arrébb található louvain-i egyetem dísztermében volt. Ez egyúttal azt is bizonyítja, hogy a két világcsavargó ezt a várost is útba ejthette 1909 őszén.
Auguste Rodin, Balzac-emlékmű, 1892–1897 (Edward Steichen fotográfiája, 1911)
Meunier kiállítása mellett Kassákra, leírása szerint, a legnagyobb hatást Auguste Rodin szobrászata, kiemelten pedig a Balzac-emlékmű gyakorolta. Nem tudjuk, hogy pontosan hol láthatta Kassák Rodin szobrainak gipszmodelljeit, de az biztos, hogy Brüsszelben vagy Párizsban találkozott a szobrászat legmeghatározóbb impresszionista megújítójának művészetével.
Antoine Wiertz, A föld Gigásza, 1860 (Musée Wiertz, Brüsszel)
Regényében Kassák részletesen leírta a belga romantikus festő, Antonie Wiertz brüsszeli múzeumában tett látogatásukat. A hatalmas méretű, allegorikus és mitológiai témájú képeiről híres festő kapcsán művészetelméleti vitába bocsátkoztak Szittyával, a 10 méter magas A föld Gigásza című festmény előtt:
„A Wirtz-múzeumban voltunk. Szittya erről az emberről mint anarchistáról beszélt. Elmondta különös életét, és azt sejtette velem, hogy csodálatosan szépek és emberi tragédiákkal telítettek a képei. Mindennek az ellenkezőjével ismerkedtem meg. Óriási terem falán négy-öt méter átmérőjű képek lógtak, amelyeken förtelmes események voltak megfestve, s amelyeknek se megkapó színük, se esztétikus megjelenésük nem volt. Egy torzonborz, szörnyű figura állt az egyik kép közepén, szétvetett lábakkal, körülötte milliónyi, szöcske nagyságú emberek, mint maga a nyüzsgő társadalom. Az óriás egyik kezével lenyúlt közéjük, a másik keze azonban már tele volt a kis emberkékkel, s roppant ujjai között úgy préselte őket össze, mint valami szőlőfürtöt. A vásznon nagy, vörös foltokban csurgott a kipréselt vér.”
Louvre, Grande Galerie (1900 körül)
A párizsi múzeumlátogatások közül a regényben egyetlen konkrét helyszín, a Louvre azonosítható. Itt Kassákra az itáliai primitívek, Giotto és Cimabue művészete volt kiemelkedő hatással: „az ő figuráik egyáltalában nem úgy néznek ki, mint a legszebb emberi alakok, az ő festményeik alig hasonlítanak az élet valamely egyéb reális dolgához, és mégis a legszebb képek, amiket eddig láttam” – írta.
Giotto, Szent Ferenc a madaraknak prédikál, 1295–1300 (Musée du Louvre, Paris)
Összességében elmondható, hogy Kassák az őt ért kulturális hatásoknak, benyomásoknak csak kisebb részéről adott számot önéletrajzi regényében. Ezek azonban, ellentétben a későbbi visszaemlékezésekben hangsúlyozott avantgárd élményekkel, nagyobbrészt a régi művészethez, vagy legfeljebb a korai modernizmus művészetéhez kapcsolódtak. Kassák számára ekkor a Holnaposok, kiemelten pedig Ady Endre költészete volt a követendő példa, esztétikai értékei is sok szálon kötődtek a századforduló világához. Szembesülnie kellett azzal a szociális különbségből adódó, áthidalhatatlan távolsággal is, ami az ő Párizsát elválasztotta a „magyar úr” Adyétól.
André Kertész, Ady párizsi szállodai szobája (Az igazi Ady, 1934)
Kassák tényleg látta Párizst és tényleg nem látott semmit belőle: megállapítása tökéletesen megállja a helyét 1920–1921-ből visszatekintve. Az ott töltött hónap alatt nem ismerkedett meg a kortárs francia irodalom és képzőművészet vezető művészeivel és lírájában még hosszú időn át nem volt érzékelhető jelentős változás. A szabadvers formájával sem Apollinaire, hanem Walt Whitman hatására kezdett el kísérletezni. Az avantgárd élvonalát csak később, budapesti áttételeken keresztül ismerte meg az első világháború előtt, többek között ismét Szittya segítségével. Mindezen tanulságokat Kassák több mint egy évtizedes távlatból már könnyedén levonhatta: így érthetővé válik az is, hogy a vers tematikus hangsúlya nem a párizsi tartózkodásra, hanem sokkal inkább az oda vezető útra esik.