Csavargási útmutató
_Hová? Miért? A csavargás rövid kultúrtörténete
A vándorút, amely során új tájakat ismerhet meg, új ismeretekre tehet szert az utazó, új technikákat és fogásokat leshet el a mesterember, a huszadik század első évtizedére már évszázados hagyománnyal rendelkezett. A céhes mesterlegények a középkortól kezdve vándorútra indultak mestermunkájuk elkészítése előtt, így biztosították saját képességeik és a szakma fejlődését. Vándorlevelükkel tarisznyájukban járták az országutat a legények, és több országban is elszegődtek a helyi mesterek mellé. Az arisztokrácia passziója, majd a művészképzés ösztöndíjakkal, mecénások adományaival finanszírozható tanulmányútja volt az ún. grand tour, a nagy utazás, amelynek során főként az antikvitás és a reneszánsz műkincseivel ismerkedtek meg Itáliában, Görögországban, a Közel-Keleten a festő-, szobrász- és építésztanulók. Számos fontos műalkotást köszönhetünk magyar művészek vándoréveinek (pl. Kisfaludy Károly és Barabás Miklós itáliai tájképeit), a ma hazai múzeumokban található értékes itáliai, francia vagy német műkincsek jelentős része szintén ilyen utazások során került az arisztokrata műgyűjtők kollekciójába.
Emil Brack, A „Grand tour” tervezése, 1900 körül
A századfordulóra Párizs lett a kalandvágyó művészek legáhítottabb célpontja, nem kis részben Ady Endrének köszönhetően, aki hétszer járt a francia fővárosban 1904 és 1911 között, és verseivel megalapozta a magyar kultúra Párizs-mítoszát. Kassák Lajos A ló meghal és a madarak kiröpülnekben meg is emlékezett elődjéről: „Ó Páris! / Páris! / ady endre látott téged meztelenül.” Szittya Emil is Ady hatására indul el nyugatnak, valószínűleg már 1905 körül, a Kassák párizsi leveleiben is emlegetett Vojticzky Gyulával közös, Az újak irodalma című kritikai kötet kiadása után, amelyben lángoló szavakkal méltatta Adyt, a „legnagyobb modernt.”
André Kertész, Ady-kézirat Párizsban (Az igazi Ady, 1934)
Mindkettejük számára fontos motivációt jelentett a világ és a modern művészet fejleményeinek megismerése, s 1909-ben a már tapasztaltabb és műveltebb Szittya végig kalauzolta Kassákot Stuttgart, Frankfurt, Brüsszel és Párizs múzeumain. „Szittya órák hosszat beszélt Böcklinről, a festőről és emberről egyaránt – olvashatjuk Kassák benyomásait első közös múzeumlátogatásukról önéletrajzi regényében, az Egy ember életében. – Örömmel hallgattam, és nem tagadtam le, hogy sokat tanultam ezen a napon. Jóformán semmi pozitívum nem volt abban, amit ő mondott, de az a lelkesedés, amivel beszélt, bennem is megindította a rajongás áradatát, talán még sohasem éreztem ilyen erős vágyat a teremtő munka után.”
Kassáknak 1909-es útja során, anyagi források híján, nyomorúságos körülményekkel kellett megküzdenie. Különös nehézséget jelentett, hogy a költő-képzőművész nem beszélt semmilyen idegen nyelven – egész életében mások leveleztek helyette németül és franciául. Társa, Szittya ekkoriban már tudott valamennyit németül, de inkább csak praktikus konyhanyelvet beszélt. A grand tournak igencsak szegényes, vagabund verziója volt e csavargás, ez azonban nem akadályozta meg abban Kassákot, hogy az 1909-es kalandot életrajzi ihletésű műveiben mitikussá formálja, ezzel teremtve precedenst és egyúttal követendő példát a fiatalabb generációknak.
Mérei Ferenc az avantgárddal való találkozásáról írva jegyezte meg:
„Nemcsak a [vagabund] szót tanultam [Kassáktól], a jelenséget is. [...] Mindenben utánoztuk: talán az Ő nyomában jártuk be gyalogosan, vagy ingyen utazva Németországot (a weimarit), Őt utánozva mentünk el Párizsig, s ettünk nagykanállal péntek este a Zsidó Segélyegylet menzáján. S ami a legfontosabb: az Ő hatására lettünk avantgardisták.” (A Jó és a Rossz határán, 1985)
Nemcsak Kassák, de a nemzetközi avantgárd más művészei is megjárták vándorútjaikat. A román Constantin Brâncușiról az a legenda járta, hogy 2000 kilométert gyalogolt Bukaresttől Párizsig 1904-ben, öt évvel Kassák előtt, hogy ott találjon inspirációra és befogadó közegre. Bár valójában az út jelentős részét vonattal tette meg, és az utazása kevésbé dokumentált, mint Kassáké, néhány részletet tudhatunk: Bécsben az egyiptomi plasztika, Münchenben, ahol fél évet töltött, a szecesszió kötötte le a figyelmét leginkább. Tristan Tzara szintén csavargóként érte el Párizst, ahol közeli barátságba került Francis Picabiával, aki szintén nagy kalandornak számított, viszont az egész avantgárd közeg legvagyonosabb alakjaként az ő útjai közelebb álltak a nagypolgári utazások, a klasszikus grand tourok luxusához. A magyar avantgárd művészek között is találunk Kassákhoz hasonlóan elszánt fiatalokat: Csáky József szobrász Kassákot egy évvel megelőzve, 1908-ban jutott el gyalogosan Párizsba. Útja során alkalmi gipszmunkákat végzett és negyven frankkal a zsebében érkezett a francia fővárosba, ahol néhány éven belül már a kubista szobrászat vezető művészei között tudhatta magát.
Csavargók: utazók vagy bűnözők?
Csavargóként Kassák és társai a legalitás határán egyensúlyoztak: a munkakerülés és a koldulás más-más elbírálás alá esett az európai országokban. Bizonyos bűncselekmények – mint a szodómia (homoszexualitás) vagy anarchista lázítás – kapcsán könnyen gyanúba keveredhetett egy állandó lakcímmel és foglalkozással nem rendelkező vagabund. Kassák leírásaiból értesülünk arról, hogy a német rendőrség a koldulással nem foglalkozott, így mindig akadt egy-egy műhely vagy magánház, ahonnan a csavargók leakaszthattak tíz-húsz pfenniget (német fizetőeszköz, egy márka = 100 pfennig). A belga-német határt azonban csak öt frank birtokában lehet átlépni: a belgiumi hatóságok ezzel látták biztosítottnak, hogy a csavargók nem vetemednek koldulásra.
Gustave Courbet, A vagabund, 1845 (Musée des Beaux-Arts, Dole)
Kassáknak persze meg volt a véleménye erről a gyakorlatról:
„Nem tudom, hogy ez csak tiszta formalitás volt-e, vagy komolyan azt hitték ezek a jámbor tuskók, ha fölmutatunk nekik öt frankot, akkor már minden rendben van, és békességben élhet és meghalhat tőlük a belga nemzet. Lehet, hogy ezt ők komolyan gondolták így, minket azonban elfogott az éhség, és megtaláltuk a módját, hogyan lehet valami ennivalóhoz jutni. Az öt frankra vigyáztunk, mint a szemünk világára, és bemerészkedtünk a házakba, rossz franciasággal megkérdeztük, hány óra, és ha láttuk, hogy nem kell ellenségtől tartani, éppen úgy koldultunk, mint Németországban. Óvatosan és kitartóan dolgoztunk, de mégis nagyon nehéz volt a boldogulási lehetőség. Ezek a nagy bugyogójú belgák távolról sem voltak olyan szentimentális majmok, mint a jó bajorok. Szigorúak voltak, mindent ki akartak kérdezni tőlünk, és olyan nehezen adtak egy darab kenyeret, mintha a szívük alól kellett volna lehasítaniok.”
Szegényház, Hoogstraeten (1900 körül)
Kassák titokzatos útitársától, Szittyától tudjuk, hogy könnyen bevarrhatták a csavargókat. 1923-as, Das Kuriositäten-Kabinett (Furcsaságok gyűjteménye) című anekdotagyűjteményében azt írta, hogy addigra kilenc városban tartóztatták le „csavargás, lopás, hamisítás, anarchista lázítás és kerítés vádjával.” Szittya és Kassák közösen is megismerkedtek a vidéki csendőrség és a városi rendőrség szigorával: Stuttgartban szodómia vádjával, Brüsszelben anarchizmus miatt tartóztatták le őket. Az állandó lakhellyel és munkával nem rendelkező csavargók büntetése általában néhány hét elzárás és kitoloncolás volt. Előbbit az ún. tolonc- vagy szegényházakban (depôt de mendicité) kellett eltölteniük. Ezek az intézmények funkcionális szempontból valahol a börtönök és a kórházak határán helyezkedtek el: egészségügyi ellátást is nyújtottak, de nem lehetett őket szabadon elhagyni. A 19-20. század fordulóján, Kassák vándorútjának idején alakították át őket a modern hajléktalanszállók elődeivé.
Toloncház, Villers (1900 körül)
A brüsszeli toloncházról Kassák részletesen írt önéletrajzában:
„A rendőrségen kihallgattak bennünket, aztán [...] átvittek a toloncházba. [...] Éjszakára sorba állított nagy drótkalitkába csuktak bennünket kettesével. A drótfalakra szerelt drótágyaink voltak, keskenyek, hogy csak kinyújtózva lehetett lefeküdni bennük, se matrac, se fejvánkos, egyetlen szőrpokróccal takaróztunk. Reggel ötkor kellett kelnünk, mint a nyájat, áthajtottak bennünket egy iskolapadokkal telezsúfolt terembe, és ezekben a szűk kalodákban kellett ülni estig. A teremben egyetlen ablak volt, az ablak előtt katedra, azon ült a fogházőr. Nagy bajusszal és nádpálcával posztolt fölöttünk. Kezeinket, mint a megbüntetett iskolás gyerekeknek, a padra kellett tennünk, az elképzelhető legnagyobb büntetés volt ez ránk nézve, ideges, korlátokat nem tűrő csavargókra. A magunkba fojtott vadság gyötört bennünket, hogy fájt minden porcikánk. Legalább, ha valami munkát adtak volna, valami tennivalót, akármit, akár ha csak az egymás holtra verését engedélyezték volna. Mint mindenütt, itt is voltak stréberek, s ezek néhány nap múlva tudtak is könnyíteni a sorsukon. Valami spárgagyárból kosárszámra szállítottak ide csomós, összegubancolódott spárgát, akihez közülünk kegyes volt az őr, annak kiosztottak ebből a vacakból egy nyalábra valót, egész nap bontogathatta, dolgozhatott vele, szóval elvonhatta magát a gyötrő tétlenség alól.”
Koldulási kisokos
Az ügyes koldus jó pszichológus is, derül ki Kassák leírásából. Más-más módszerrel lehetett sikert elérni a műhelyekben, a különböző szakmák segélyező egyesületeinél, a városi zsidókasszáknál és a vidéki parasztságnál. Az olykor cinikus, olykor kétségbeesett leírásokból kiderül, hogy az éhség mértéke, a legyengült vagy erőre kapott szervezet, a csavargó pillanatnyi hangulata határozták meg, hogy szégyenteljes koldulás könyöradományaként vagy ravasz hőstett jogos béreként tekintettek a vagabundok a lekoldult pfennigekre vagy a tál levesre.
Kassák Szittya oldalán tanulta meg a koldulás „tudományát.” A feladat, ahogyan azt önéletrajzában részletekbe menően olvashatjuk, sokkal összetettebb volt, mint amilyennek első ránézésre tűnhetett az egyszeri utazó Kassáknak. A vagabundok a már „kipróbált” címeket feljegyezték, ezeket a listákat pedig találkozáskor kicserélték. Így egy újabb városba érve nem kellett kísérletezni, hanem pontos címeket, személyeket lehetett felkeresni: „egy kisebb vendéglőbe ültünk be vacsorázni. Társam igazi módszerét még nem ismertem, nyugtalanított, hogy így, pénz és minden reális kilátás nélkül elhelyezkedtünk lakmározni. Szittya meggondolás nélkül rendelt, és előhozatta a cím- és lakjegyzéket is. Kissé rövidlátó volt, ceruzás kezével, mint valami rutinírozott hivatalnok, végigszántott a könyv oldalainak kezdőbetűin. És jegyezgetett, sorra kerültek a vegetariánusok, a gnosztikusok, az üdv hadserege, a zsidó hitközség, a szocialisták és minden egyesület és klub, ami a városban föllelhető volt. Vacsora után nekem sört rendelt, ő pedig nekilátott a pénzszerzésnek.”
Szittya segítségével tehát Kassák nem csak magánszemélyeket, hanem egyesületeket, zsidókasszákat is felkeresett. Azonban a tapasztaltabb társ mellett is nehezen edződött meg a feladathoz. Érdemes felidézni három esetet, amelyet Kassák az Egy ember életében írt le:
„– Nagyon nehéz veled boldogulni – elégedetlenkedett Szittya még akkor is, mikor már ismét csokoládé és krumplis lepény előtt ültünk. – Annyira hozzászoktál a pfennigek koldulásához, hogy kicsit jobb helyen ki se mered nyitni a szádat.
– Elismerem, hogy te nagyobb kaliberű koldus vagy, mint én, de látod, hogy a Kiadók Klubjában te se tudtál elérni semmit.
– Nem, mert meg vannak kötve a kezeim. Túlságosan rosszul vagy öltözködve ahhoz, hogy ezek az emberek meghatódjanak pillanatnyi helyzeteden. Ha ilyen ruhában állítasz be hozzájuk, amilyenben most vagy, egyszerűen kívülesel a látókörükön, és nem hajlandók tudomást venni rólad. Minden az első impressziókon múlik. Ha lenne jobb ruhád, ebből a puszta tényből következőn mindjárt lenne több ennivalód is…”
Théophile Alexandre Steinlen, A vagabund (címoldal Guy de Maupassant azonos című regényéhez, 1902)
„Szittya minden bevezetés nélkül azt mondta:
– Én már minden területet learattam, most már neked is meg kell kezdened a munkát. Ismered-e a zsidókasszákat?
– Hogy ismerném, hiszen én nem vagyok zsidó!
– De mivel hercegprímás se vagy, a két márkát tehát fölveheted a zsidókasszánál.
Értelmetlenül hallgattam.
– Majd én elkísérlek egész odáig. Az előszobában van egy kasszaablak, várakozol, amíg a sor rád kerül, aztán azt mondod: »Ich bitte, arme Jud«.
Tehetetlenül szabadkoztam.
– Mi lesz akkor, ha mégis észreveszik, hogy nem vagyok zsidó?
– Semmi. Azt ők nem tudják az ablaknál megállapítani, hogy te zsidó vagy-e csakugyan. Ha azt kérdezik tőled, hogy honnan jöttél, mondd, hogy Magyarországból, Tiszaeszlárról, ahol az egész családodat megölték, s csak neked sikerült elmenekülnöd. Ezért vagy most itt, se rokonaid, se ismerősöd, se pénzed nincsen. [...]
Kint a kapu előtt holtra fáradtan még mindig várakozott rám Szittya.
– Megvan? – kérdezte bizonytalansággal.
– Meg – mondtam. – Csúnya, utálatos dolgot csináltam most, szégyellem magam önmagam előtt. Ha tudnám, hogy kettőnk közül nem te vagy a nagyobb gazember, akkor azt mondanám: köpj le, jelents föl a rendőrségnél ezért a gazemberségért.”
Théophile Alexandre Steinlen, A vagabund (illusztráció Guy de Maupassant azonos című regényéhez, 1902)
„A parasztoknak nem voltak szimpatikusak a vándorlegények, volt köztük, aki egész életében nem mozdult ki a falujából, s a fiai is otthon maradtak, a föld rabszolgaságában. Eleinte nehezen nyitották meg előttünk a zsebeiket vagy a konyhaajtójukat, de mi hamarosan alkalmazkodtunk hozzájuk, és megtaláltuk a módot, amivel tőrbe ejtjük őket. Nem alázatosan koldultunk tőlük, hanem mindig meg akartuk vásárolni, amire éppen szükségünk volt. Ha mennyi pénzünk volt is, mielőtt benyitottunk volna a kapun, elővettünk egy pfenniget, és mókás fáradtsággal topogtunk beljebb.
– Éhes vándorlegények vagyunk – mondtuk –, se apánk, se anyánk, s már három napja nem volt meleg kanál a hasunkban.
A parasztok morogtak, és ki akartak bennünket űzni a portáról. De mi azt mondtuk:
– Nem ingyen kívánjuk mi az ételt, szívesen megfizetünk érte.
A paraszt megenyhült, és húsz házban hússzor ugyanúgy játszódott le a folytatás.
– Magunk is szegény emberek vagyunk – dünnyögte a paraszt. – Savanyú tejnél nincs egyebünk a háznál – de már meg se várta a feleletünket, ment a lefölözött savanyú tejért, hogy elénk öntsön belőle a hatalmas cserépedényekbe. Elővettük a pfenniget, s alázatosan át akartuk nyújtani neki. Először értelmetlenül bámult ránk, aztán, mintha bicskát eresztettünk volna bele, hirtelen felhördült:
– Ördög vigyen el benneteket, gazemberek. Engem nem fogtok megbolondítani. Ennek a jó tejnek az ára még a testvérek között is öt pfennig – ilyenkor már rendesen az asszony és a gyerekek is ott álldogáltak a gazda körül. Az asszony fölkapta előlünk a tálakat, hogy elvigye, mi nyújtózkodtunk utána a szemünkkel.
– Ha nincs több – siránkoztunk –, honnan vegyünk, ha nincs több! – tudtuk előre, hogy az asszony megenyhül, és a tej nálunk marad. S csakugyan, mindig úgy történt.
– Vigyétek pokolba a pfennigeteket – mondta, de már nem haragosan, és már visszatolta elénk a tálat. – Az a mi bajunk, hogy megesik rajtatok a szívünk. A paraszt egész esztendőben dolgozik, mint az állat, és jönnek ilyen madarak, s még a savanyú tejet is kiéneklik a fazekából.
Lecsüggesztett fejjel hallgattunk, mint a bűnbánók. Aztán, hogy menni készült, bátortalanul megszólaltunk:
– Ha már nem akarta, hogy fizessünk a tejért, legalább adjon egy kis kenyeret ezért a pfennigért. – Mintha már észrevették volna, hogy játszunk velük, legtöbbnyire elnevették magukat ezek a jó emberek, teljesen megpuhultak, és adtak kenyeret, s csak ritkán akadt közöttük olyan, aki a pfenniget elfogadta volna.”
Koszt és kvártély
A csavargók a lakosság közvetlen lekoldulásán túl különböző vallási vagy szociális alapon szerveződő (ön)segélyező egyletekre és a városi fenntartású intézményekre támaszkodhattak. A zsidó önsegélyező egyletek, amelyeket Kassák Lajos zsidókasszaként emleget, a helyi zsidóság mellett az Orosz Birodalom pogromjai elől menekülő, vagy a fel-fellángoló zsidóellenesség miatt a Rajnától keletre nyomorgó hitsorosok támogatását is kötelességének tekintette. Ezekről az egyletekről a keresztény csavargók is legombolhattak néhány pfenninget, ha eljátszották a hithű zsidó szerepét – s az sem volt feltűnő, ha nem beszéltek héberül, hiszen a kelet-európai zsidóság gyakran csak a származási ország nyelvét beszélte. A különböző foglalkozásokat tömörítő egyletek (Kassák és Szittya Stuttgartban az Újságírók Egyesületét látogatják meg), illetve a munkásmozgalomhoz köthető közösségek (ilyen a regényben a Párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet) szintén támogatták kisebb összegekkel az idegen földre vetődött társaikat, hogy megvethessék lábukat az új közegben. Az általános társadalombiztosítás bevezetése előtt ezek az egyesületek a befolyó tagdíjakból segítették sorstársaikat betegség, rokkantság, elhalálozás vagy egyéb válsághelyzet esetén, de rendszeres támogatásra nem lehetett tőlük számítani. Minden esetre az említett forrásokból és a rendszeres kéregetésből szert lehetett tenni a napi betevő és szállás költségeire. Ha rosszabbul ment az „üzlet” a csavargók számára, akkor pedig mindig lejjebb adhattak az egyébként is szegényes életszínvonalból: a fogadókban váltott hónapos szoba helyett ki tudtak venni egy-egy ágyat az italmérésekben vagy a Herbergekben, a szegények tömegszállásán.
A Herberge zur Heimat, Stuttgart (1900 körül)
Az ún. Asylok, szegényházak, a mai hajléktalanszállók elődjei is befogadták a fedél nélkül maradtakat. Az élet Németországban volt a legkönnyebb: a még élő céhes hagyományoknak köszönhetően minden városban felállítottak ún. Verpflegung-stációkat, élelmező állomásokat, amelyeket a vándorúton lévő céhlegényeket látták el ingyen reggelivel és vacsorával, itt a csavargók is koszthoz juthattak.
A bécsi Asyl (1900 körül)
A fent említett városi „kényelem” után keserűbb kenyér volt vidéken vándorolni. A vidéki parasztság zártabb közösséget alkotott, gyanakvóbbak voltak, mint a nagyváros lakossága. A német vidék a céhes hagyományok miatt még csak-csak segítette az úton lévőket, de a maguk is nyomorgó franciák kifejezetten barátságtalannak bizonyultak, különösen azokkal, akiket németeknek hittek. Kassák ezt a francia-porosz háború következményeként kivetett kegyetlen hadisarccal magyarázta: „Esténként a kocsmai szállásokon, ha szóba álltak velünk, senki se tudott egyebet, mint átkozódni a németek ellen, akik az utolsó háborúban legyőzték a franciákat, s a nagy hadisarcok miatt most állami monopólium van a dohányra és gyufára.”
Kagylóárus, 1900-as évek eleje
Mivel Kassákék mindig helyi parasztság és a munkásság által hozzáférhető helyi ételeket ették, így az Egy ember élete izgalmas betekintést enged a francia és a német konyha olcsó specialitásaiba. A bajor parasztoktól liszttel és tojással habart, laktató kenyérlevest vagy savanyú tejet vettek pár pfenningért. Ha szerencséjük volt, hús is került az asztalra: „Hát mért nem méltóztattak szólni a vándor urak, hogy éhesek? Wurstot nekik – parancsolták a kocsmárosnak. – Annyi Wurstot, amennyi csak beléjük fér, és sört még többet, mint amennyi beléjük fér” – invitálták egy vidéki kocsmában a csavargókat.
Halárus, 1900-as évek eleje
Ahogy közeledtek a tengerhez, változott az életmódjuk. Belgiumban „minden kisebb városban volt halcsarnok és olyan helyiségek, mint a mi tejivóink, ahol főtt tengeri kagylókat árusítottak, az utcákon pedig kofaemberek jártak összevissza kis kocsikkal, mint a zöldségárusok, és sárgára sült, nagy bajuszú cincérbogarakat árultak literszámra. Ezeket a kocsikat kutyák húzták, az árus rekedten ordítozott, és jöttek a vevők, köztük mi is, és vettünk az égi mannából.” A nagy bajszú cincérbogár, a garnéla mellett a friss osztriga és a moules néven ismert kagyló is olcsón volt kapható, és tápláló fehérjeforrást jelentett az éhes csavargók számára, akkor is, ha azok nem voltak kifejezetten elragadtatva ettől a koszttól. „Mikor úgy négy ujjam között néhány megsült cincért a számba emeltem, éreztem, kalapom alatt égnek emelkedik a hajam, s hogy a szemeim kijönnek a fejemből a rémülettől” – számolt be Kassák.
Kagylóárus, 1900-as évek eleje
Kassák és a csavargás: 1929-ből visszatekintve
„Több mint harminc éve annak, hogy én is mint rendes és becsületes csavargó kint jártam az országutakon, akkor még rendes és becsületes voltam az ő értelmükben, és eszembe sem jutott volna, hogy igazat adjak a pelyhes ágyban puhuló és vacak fűszerei és vásznai között gyötrődő, spekuláló nyárspolgárnak. Lehet, hogy napokon át nem jutottam elegendő ételhez, és hülyének és nyomoréknak kellett tettetnem magam, hogy valaki elém dobjon egy falat kenyeret, s mégis nem a nyomorúságnak a pokla, hanem a szabadság hőskora volt ez a számomra. Majdnem sírva léptem ki az országútra, de közben a cserepes bőrű, a keszeg formájú vagy pókhasú csavargóktól megtanultam, hogy mennyivel szebb szabadon élni, mint jómódban és vágyak nélkül fölmorzsolódni. S úgy éreztem akkor, hogy igazuk van ezeknek a »kívülállóknak«, ezeknek a mindenki által megvetetteknek, ezeknek az embervadaknak, akiknek se Istenük, se hazájuk, s míg egymást átölelve vándorolnak hegyeken és völgyeken át, ha éppen úgy tetszik nekik, rálépnek akár a felhőkre is, s álmukban így utaznak tovább az égi tutajokon. S egy esztendeig nem jutott eszembe, hogy fordítanom kellene életsorsom rúdján, és szerettek a társaim, mert éppen olyan kiéhezett, férgekkel meglepett s istenien gőgös és fönnhéjázó voltam, mint ők.
Ha elfáradtunk a csavargásban, leültünk az árok szélére, és filozofálgattunk. De soha egyikünk se mondta azt, hogy »jó lenne most valahol a puha ágyakban feküdni, valamelyik ház lakodalmi asztalánál ülni«. Általában éheztünk a lányok után úgy, mint a falat kenyér után, de soha: sem az egyikért, sem a másikért nem áldoztuk föl szabadságunkat. S nem tudtuk, átok vagy áldás-e rajtunk ez a határtalan szabadság utáni vágyakozás. Egyszerűen csak éltünk, mint ahogyan az a természetünkből adódott. S kétségtelenül, minden ezer nyomorúsága és ezer baja mellett is szép ez az élet. Akárha állandóan mámoros lenne az ember valami szeszektől, amit a nyári meleg levegővel vagy a dermesztő téli szelekkel szívunk be magunkba. Lehet, hogy össze van zavarva az eszünk, de bizonyos az, hogy nincsen felelősségtudatunk, s ez, ez a semmiség mentesít bennünket minden törvény alól, s a törvényeken kívül lenni egyenlő az abszolút boldogság érzésével a csavargó természetű embernek. Nagyon kevesen vannak, akik így a törvényenkívüliségből visszakívánkoznak a társadalmi morál, a kasztrendszer rácsai mögé, s akik a végtelen országútról visszakanyarodnának a bérkaszárnyák udvaraiba vagy a parasztkunyhók dohos, megáporodott szurdokaiba. Valami kis megbántódással, valami gyerekes daccal egy napon kilépnek az emberek az országútra, csak járnak, járnak úgy, mintha már magán a reális világon is túl jutottak volna, s igazán csak akkor pihennek meg, ha eszméletlenül befordulnak az árokba, vagy egy reggel elfelejtenek fölébredni a menhely priccséről vagy valamelyik huszadrangú kórház poloskás vaságyáról.
Nem voltam egészen az ő fajtájukból való. Hónapokig úgy láttam, hogy egy vagyok velük, s aztán minden további nélkül kiléptem a sorból. Az elmúlt esztendők csak egyik, soha el nem felejthető epizódja maradt életemnek. Visszakanyarodtam oda, ahonnan elindultam, a csavargás nem tudta eléggé foglalkoztatni izmaimat, a szabadságot nem tudtam értékelni, mint ahogyan a farkasok értékelhetik azt. Visszavágytam a civilizációba, az ipari munkához, s azok közé az embertársaim közé, akikkel ismét egy lett a sorsom jóban és rosszban. Akikkel tegnap még együtt meneteltem az országúton, azok bizonyára fölényesen és megvetéssel utánam köptek, mint a renegát kispolgár után. Azóta sokszor gondoltam már vissza az elcsavargott esztendőkre, s valóban nem tudtam eldönteni a kérdést, vajon nekik vagy nekem volt-e igazam.”
(Kassák Lajos: Csavargók, alkotók, 1929)
Még többet akarok tudni Kassák csavargásáról!