Kassák Lajos: Egy ember élete

III. könyv: Csavargások

_

Bevezetés: Az indulás

Jolán, aki eddig mintaképe lehetett volna a takaros, kispolgári asszonynak, egy napon azzal lepett meg, hogy levágatta a haját. Nagy családi megbotránkozások következtek, de őt nem lehetett többé visszapörölni a szalagokkal föltornyozott kalap alá és a vak négy fal közé. De ez a szokatlan frizura az utcát se hagyta békességben, ha együtt mentünk valahová, a kültelki emberek megfordultak utánunk, s a gyerekek utánunk küldtek egy-egy kődarabot. Később a Gödrös is kecskeszakállat növesztett, s mint valami megszelídített Lucifer élt közöttünk a vörös pamaccsal az állán. Kétségtelenül Újpest és Angyalföld legkülönlegesebb figurái voltunk.
Az asszonynak sem ízlett már a gyárba járás. Később ki is maradt a munkából, s egy festő ismerősünk Gödrössel együtt beajánlotta modellnek. Gödröst Júdásnak, őt pedig Krisztusnak állították be az epreskerti akadémián. Most már ő is egészen közénk tartozott. Együtt jártunk be az egyletbe, és együtt jártunk be a kávéházba. Itt, ahol akadtak hozzánk hasonló alakok, jól éreztük magunkat, de az egyletben alig is álltak velünk szóba. De hiszen milyen tág és sokszínűen boldogító volt körülöttünk a világ. A buta, szemforgató embereken kívül még voltak nagyszerű könyvek, regények és versek, és mi összehangoltan és értelmesen tudtunk együtt élni a könyvekkel.
A szabók egyik csoportjának a matinéján, ahol Kosztolányi is felolvasott, kezembe került a költő Négy fal között című verseskönyve. Eddig alig éreztem valamit ez iránt az író iránt. De most, hogy A bal latorhoz című versét elolvastam, megváltozott róla a véleményem. Erős és komoly vers volt ez.
Később a magyar szonettek sorozatban is találtam olyant, ami tetszett nekem. A könyv újabb vitaanyagot adott elénk, és sokáig foglalkoztunk ezzel a részünkre újonnan felfedezett költővel.
De mégis Ady, ő volt a legnagyobb mind között.
Egyik este nagy disputa közben azt mondta a Jolán:
– Lássátok, fiúk, ha én nektek lennék, elmennék Párizsba. Ott mégiscsak más élet lehet, mint nálunk.
Megindult a szabad és vakmerő fantáziálás.
– Párizs, Párizs.
– Embersűrű gigászi vadon – szavalta a Gödrös, s vörös kecskeszakálla lobogott az éjszakában.
– Menjetek, fiúk – mondta az asszony újra. – Aztán írjatok, és én is elmegyek utánatok.
Már nem volt mit okoskodnunk.
– Elmegyünk! – mondtam. – Aztán írunk, és te is jöhetsz!
A Gödrös gyerekesen lelkesedett.
– Holnap elindulunk.
Ennyi volt az egész.
S másnap délben hármasban kimentünk a hajóállomáshoz. Csomagok nélkül és minden nélkül. Nyolcvanhárom krajcár volt a zsebemben.
Jegyet váltottunk Pozsonyig – úgy határoztunk, hogy onnan aztán gyalog megyünk tovább.
Elbúcsúztunk az asszonytól, aki a Gödröst is megcsókolta.
A hajóból integettünk és kiabáltunk ki a partra. Úgy láttuk, hogy sír.
Aztán harangoztak és sípoltak, és a hajó lomha, nehézkes mozgással megindult velünk a Dunán fölfelé.
Csütörtök délután hat óra volt.

Bécs felé

1.

Az ember élete kiteljesedik.
Másodszor indultam útra, hogy életemet kiteljesítsem. Nem tudatos megmozdulások voltak ezek, pontosan nem tudtam volna megmondani, miért és merre akarok menni, de valahol a legbensőmben dolgoztak a vágyak, s minden óra újabb és újabb erőfeszítést szült bennem a cselekvésre. Más huszonkét éves fiatalemberek elbutulásig iszákoskodtak, vagy békességes családi élet megalapozására gondoltak, s én csak úgy megkötetlen ösztönnel elindultam az idegen világba, amiből csak a másoknak érthetetlen versekből s a hazudozni szerető Gödrös fecsegéseiből tudtam valamit.
Életemben először voltam hajón. A jelzőharang kongatása még benne zúgott a fülemben, a víz ringatott bennünket, hogy nevetnem kellett ettől a részeg mozgástól, s a parton, a nyüzsgő emberek között még láttam a fehér kendővel integető asszonyt. Nem éreztem, hogy eltávozom tőle, nem éreztem semmit, csak éltem az életemet, amit ha értékelni tudtam volna, bizonyára határtalannak és nagyszerűnek találtam volna.
Ránéztem Gödrösre, és láttam, valamiért szomorú.
– Félsz?
– Nem. Hiszen semmi az egész!
– Az a jó, hogy te tudsz németül. – Mintha nem hallotta volna, kitért a válasz elől. A part felé nézett, és azt mondta:
– Jó lesz, ha majd ő is utánunk jön. Írunk neki?
– Ki tudja, mi lesz holnap…
Elúsztunk az állomástól, az asszonyt már nem lehetett látni, de nem is kívánkoztam utána. A nyugtalan víz, a mozgó alkotmány, amin nyugodtan álltunk és a sötétedő ég tartottak maguknál.
Az összekötő hídnál újra találkoztunk az asszonnyal. Villamoson kiutazott Újpestre, s mire mi a hídhoz értünk, ő már ott állt a hatalmas pillérek fölött, kiabált, integetett, és valami papírszeleteket dobált a hajónk felé. Nem egyedül volt. Egy régi ismerősünk, egy Csitér nevű ember állt mellette, aki csámpás lábaival és vigyorgó ábrázatával már hónapok óta lődörgött az asszony körül, s akit én, nem tudtam volna megmondani, miért, összetalálkozásunk első pillanata óta nem szerettem, majdnem gyűlöltem. A korláton át kinyújtózkodtunk a repülő papírszeletek után, de nem tudtunk egyet sem elfogni.
Kíváncsi voltam az asszony üzeneteire, bizonyára valami fontosat akart mondani. Ezt így éreztem pillanatokig, aztán hirtelen mindennek az ellenkezője, és szokatlan nyugtalanító gondolatok születtek meg bennem.
– Láttad a Csitért?
– Láttam – mondtam közömbösen.
– Kijött, hogy megnézze, csakugyan elmentél-e. Azt hiszi, most már az övé lesz.
Nem feleltem. Mi mondanivalója is lehetne az ilyesmiről az embernek. Ha jól meggondolom, semmi közöm nem volt ehhez az asszonyhoz, okosan teszi, ha elmegy a Csitérhez. Hangosan mondtam:
– Éppen jó lesz neki avval a csámpás lábaival és avval a ferde ábrázatával.
Gödrös nem kérdezte meg, kiről beszélek, bizonyára ő is az asszonyra gondolt, és szavaim beleillettek a gondolatmenetébe.
Lekerültünk a hajóba. Kevesen voltunk, még alvásra is elegendő hely jutott a kemény, ide-oda tántorgó padokon. Nem ismertem senkit, és nem is néztem meg közelebbről senkit. Nem voltunk még éhesek, de mit csinálhattunk egyebet, Gödrös elővette a cókmókját, és szótlanul enni kezdtünk. Lehet, most hogy minden köteléket elvágtunk sokszor kényelmetlen és sohasem kielégítő múltunktól, vidámaknak és gondtalanoknak kellett volna lennünk. Gödrös, mint a kérődző kecske, mozgatta hegyes, rózsaszínű szakállát, és én mértéktelenül elfáradtam vagy elálmosodtam valamitől, s nem tudtam rendet teremteni a fejemben összeszaladt gondolatok között. Sem érzéseimben, sem gondolataimban nem találtam egy fix pontot, amibe megkapaszkodhattam volna. Nem értettem meg, hogy mi baja lehet Gödrösnek, de rám bizonyára a nedves párákkal telített levegő volt ilyen nyomasztó hatással. Ledőltem a padra, úgy éreztem, kegyetlenül álmos vagyok, és nem tudtam lehunyva tartani a szemeimet. Fáztam, hogy összevacogtak a fogaim.
– Alszol? – kérdeztem Gödröstől, aki a pad hosszában a fejem fölött feküdt. Nem válaszolt. Neki jó – gondoltam –, ő itt is el tud aludni, mint ahogyan valami furcsa, szinte beteges közömbösséggel Mária díványán is el tudott aludni. Nyugtalanul egyik oldalamról a másikra fordultam, a kemény deszka törte a csontjaimat, és éreztem, hogy a hideg belefúr, beleharap a testembe. Később fölkeltem, nyugtalanságom ide-oda csavargott velem a hajón.
Fáztam és álmos voltam. Akárha valami nagy mulatozás után elrontottam volna a gyomrom, pálinkagőzzel és oktalan szomorúságokkal telezagyváltam volna a fejem. Sose hittem volna, hogy ilyen nagy különbség lehet megszokott csavargásaim és egy ilyen közönséges hajóutazás között. A szél, ami átjárt a huzatos hajón, a víz közvetlen folytatásának érződött, hideg és szinte fullasztóan nedves volt. Később a gépház fölé kerültem, s a dolgozó emberek látása, a fénylő géprészek sikamlós játéka, a mozgások hangja kissé megnyugtatott. Az utóbbi időben sokat voltam munka nélkül, már szerettem is a felelőtlen tétlenséget, de mégis most éreztem, hogy nem halt ki belőlem a munka szeretete. Kívántam lent a gyönyörű gép mellett s a félig levetkőzött munkások között élni. A fölszálló párák átmelegítették a vérem, s a gyors, egyöntetű mozgás szépségekkel s újdonságokkal etette a szemeimet. De a hideg dunai szél dolgozott mögöttem, vékony kabátom alatt hátba támadt, és megfájdította a tüdőmet. Valami helyet kerestem, ahol pihenni lehetne. A kémény tövébe húzódtam, háttal a meleg pléhnek támaszkodva elaludtam… Milyen ismerős és milyen mindennel kielégítő itt az élet. A kertajtón most jött be Mária, s egy szalagon nagy, nemes fajtájú házinyulat vezetett maga mellett. A másik oldalán a jutagyár van a hóna alatt, látom tehát, hogy mind a két keze le van foglalva, s valami más két kézzel, de mégis ugyanazokkal, barátságosan integet felém. Örültem neki, hogy látom, és éppen el akartam tőle kérni a házinyulat, mikor ő nevetve szárnyra kelt, és a házinyúl a Jolán volt csúnya, szalagos kalapban, és csúnyául kancsalítottak a szemei. – Te vagy az? – kérdeztem akaratlanul, és elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen látnom. A szemeim előrenéztek, de keresztül a fejemen hátrafelé is láttak. Határozottan csúnya volt ez az asszony. Mi a fene az, ami mégis mindig megmutatja nekem. Hogy észrevétessem, semmi közöm hozzá, hangosan énekelni kezdtem… Arra ébredtem, hogy egy hajóslegény a kéményhez kocogtatja a fejemet, és így költöget:
– Menjen a helyére – mondta –, van elég üres pad, aludjon ott.
Fölálltam, s most még jobban fáztam, nem volt bennem életkedv, mint valami gép mozogtam szinte öntudatlanul. Gödrös, mintha kiesett volna a világból, mozdulatlanul aludt. Semmire se gondoltam, keserű ízekkel a számban magamra maradva vártam, hogy megvilágosodjon a reggel. Aztán a Gödrös is fölkelt, s mielőtt a többiek mozdultak volna, a födélzeten nekivetkőződve megmosakodtunk. Friss volt a reggel, tiszta és szűziesen illatos. A nap melege kiölte belőlem a tétlenséget, egészségesen mozgott a vérem, láttak a szemeim, és hallottak a füleim. Eddig mindig közömbösen álltam szemben a természettel, s a Duna két partját most szépnek, eleven, lüktető testeknek éreztem a hegyeket, s szinte hallottam a távoli fák növését és a kiterített mezőfoltok lélegzését.
– Nézd – mondtam Gödrösnek. – Az élet csakugyan él. – Ő szaporán fecsegett, és éppen olyan gondtalan és vidám volt, mint én. Az egész múltam, mint valami súlyos kölönc, leszakadt, elmaradt tőlem.
– Bécsben keresünk munkát, s ha dolgozni tudunk, többet vissza se megyek Pestre.
– Persze – válaszolta Gödrös. – Jól megtanulunk németül, és írni is így fogunk.
Már késő délelőtt volt, mindenki feljött a hajóra. Így utaztunk délután ötig, mulattunk az emberek fecsegésein, néztük a lányok meztelen karjait, s akiket érdemesnek tartottunk volna szerelemre, azokra trágár, buta megjegyzéseket tettünk. Az otthoniakról nem beszéltünk. Én nem is gondoltam rájuk, teljesen a pillanatoké voltam. Ilyen jól csak az állati tisztaságban érezheti magát az ember. A tegnap elmaradt, s a holnap nem érdekelt.
Frissen és mindenre elkészülten érkeztünk Pozsony alá. A hajón még annyira se vettük komolyan a sorsunkat, hogy a legközelebbi teendőinket megbeszéltük volna. Az első embertől, aki valami kőmíves lehetett, megkérdeztük, van-e Katolikus Legényegylet a városban.
– Tudja a fene – mondta az ember –, mesteremberek maguk?
– Igen – felelte Gödrös. – Facérok vagyunk, valami szállásfélét keresünk.
– Szervezett munkásoknak van itt helye az Otthonban, de a huligánokat egye meg a fene.
Gödrös egyszerre beletalálta magát a helyzetbe.
– Szervezett munkások vagyunk mi is, csak azért kerestük a Legényegyletet, hogy éppen jól összepiszkítsuk az ágyukat.
Az ember kezet fogott velünk, és megadta a Munkásotthon címét. Ekkor már este volt, a Duna felől fújt a szél, megint fáztunk, és mind a ketten éreztük a tárgytalan szomorúságot. Az Otthon gondnoka előtt igazoltuk magunkat könyvecskéinkkel, elfogadta, elvtársnak szólított bennünket, és szíves volt hozzánk. Levest és főzeléket kaptunk vacsorára, valamikor ő is dolgozott Pesten, az ottani dolgok felől érdeklődött, és éreztük, hogy tiszteli bennünk a nagyvárosi jövevényeket.
– Mielőtt aludni mennének, vetkőződjenek le az elvtársak. Ruhájukat akasszák föl erre a fogasra.
Egy rosszul világított pincefolyosón voltunk. A falakból hosszan előrenyúlt fogasok álltak ki, a rájuk dobált ruhadarabjaink mint valami akasztott hullák árnyékolták be a fehér falakat. Nem értettük meg, miért kellett így előre levetkőződnünk. Mikor elkészültünk, vacogva, ágyékunkon összekapott kezekkel szaladtunk az előttünk járt gondnok után.
Egy fehérre meszelt szép pincehelyiség volt a háló. A falak körül megvetett vaságyak sorakoztak, akárcsak egy kaszárnyában vagy kórházban. A gondnok meggyújtotta a mennyezet közepéről lecsüngő lámpát, egyedüli lakói voltunk a szobának. Az ágyak, mintha nedvességgel szívták volna tele magukat sokáig, szinte megdermesztették a testünk, aztán egyszerre hazakerültünk, a meleg takaró alatt gondtalanul éreztük életünket.
– Hát nem bolond az, aki dolgozik? – mondta röhögve Gödrös. – Ha ez továbbra is így megy, nincs az a pénz, amiért munkát vállaljak.
Áradozva sokáig beszélgettünk, de megint nem okosan a jövőbeli terveinkről, csak úgy a levegőbe. Aztán magától kialudt fölöttünk a lámpa, nem emlékeztünk rá, hol jártunk, mit cselekedtünk álmainkban, korán reggel készen voltunk az útra. A gondnoktól visszakaptuk igazolványainkat, és néhány fillért is adott.
Tagadhatatlanul benne voltunk a csavargásban. Kis ennivalós csomaggal az üres országúton meneteltünk Bécs felé. Csendőrrel vagy más hatósági emberrel nem találkoztunk. Jó kedvünk volt, romantikus vándornótákat énekeltünk, s észre se vettük, hogy átkerültünk a magyar határon. Gödrös még otthon azt mondta nekem, hogy tud németül, s így teljesen rábízva magam, minden belső kétségek nélkül mozogtam előre. Otthon az egyletben üldögélő emberek voltunk, csak kényszerűségből, csak ritkán végeztünk valami munkát, izmainkba mégse állt be a fáradtság.
– Mit csinálhat most Jolán? – kérdezte minden átmenet nélkül Gödrös.
– Biztosan az egyletben ül a Csitérje mellett – hümmögtem kedvetlenül. – Még akkora ökröt se láttam soha, mint az a marha tanító.
Megint kint voltunk a víz partján, megettük az utolsó falatainkat, s mikor újra nekiindultunk, már fáradtak és szótlanok voltunk. Magamban káromoltam magam, hogy ilyen könnyeden indultam neki az útnak, s végtelen áhítattal gondoltam valami meleg zug felé, ahol eldűlhetnék pihenni érzéketlen nyugalommal.
Későn este volt, mikor Bécsbe érkeztünk.

_

Bécs

2.

Ki tudja, merre van az út, ami nyugvópontra vezethetne bennünket. Céltalanul mentünk a szemeink után, amik néztek, de semmit se láttak. A város sötét volt, néhány emberrel találkoztunk, nem mertük őket megszólítani.
– Fáradt vagyok – mondta Gödrös –, fáradt vagyok, majd megdöglök.
– Szólíts meg valakit, talán kapunk valahol szállást.
– Mondom, hogy fáradt vagyok, most utálom ezeket a németeket.
Tovább-botorkáltunk még vagy egy óra hosszat. Mintha sötét üvegtakaró alatt lépegettünk volna, az éjszakából itt-ott kivirágoztak a lámpák, alakok mentek el mellettünk, zagyva beszédükből egy hangot se értettem. Valami térre érkeztünk, padok voltak rajta körben, az egyikre erőtlenül leereszkedtünk. Néha-néha megszólaltunk, de mindegyikünk másról beszélt, s így szavainkkal se tudtuk magunkat ébren tartani.
– Nem fázol? – kérdeztem rövid időközökben többször.
– Fázom – mondta Gödrös mindannyiszor, és érezni lehetett a hangjából, hogy fájdalom van minden kimondott szóban. Egyszer aztán nem felelt. Bizonyára elaludt. Valahol egy torony közelében ülhettünk, időnként hallottam a sötét magasságokba kilökött óraütéseket. Pillanatokra el-elfeledkeztem magamról, lehet, hogy ilyenkor egy óra hosszat is aludhattam, fölriadtam, és tájékozatlanul nézelődtem az idegen helyen. Úgy éreztem, hogy ezek a csipetnyi alvások még jobban kimerítenek, nyirkos utálat volt az egész testemben, elkesernyedett számat kinyitottam a friss levegőnek. Valami fizikai tárgyak húzták le szempilláim, s már láttam, hogy az ismeretlen távolból jön felénk a világosság. Hatalmas, szürke cirádákkal telerakott épület előtt, csakugyan egy téren ültünk. Megjelent egy furcsa vaskazános kocsi, két oldalából nagy bajuszos sugarakban locsolta ki a vizet. Messze tőlünk körbement a téren, s mégis a csontjainkig éreztük a kiömlő víz hidegségét. A kocsi után utcasöprők jártak, hatalmas ecseteikkel tisztára mázolták a kemény földet. A nedves kövek visszaragyogtatták a napot.
Egyszerre, mintha a földből nőtt volna ki, egy rendőr állt előttünk. Beszélt valamit németül, éreztem, hogy a szavai kérdések lehetnek, de semmit se tudtam válaszolni. Lehet, hogy ez a kiglancolt, uniformisba szorított ember egész éjszaka a hátunk mögött állt, s most, hogy előbújt a nap, ő is előlépett, hogy elveszejtsen bennünket. Együgyű értelmetlenséggel néztem rá és néztem Gödrösre, s nem tudtam fölfogni, mi történhetett vele ezekben a pillanatokban. Különben rózsaszínű feje most lángvörös volt, és láttam, ahogyan a rózsaszínű szakálla fölött elrepülnek a hangok.
– Bitte, bitte – sokszor egymás után mondta ezt a zagyvaságot. Kezeivel idegesen a zsebeiben kotorászott, mintha valami fegyvert keresett volna bennök.
A rendőr beszélt és hadonászott. Most éreztem, hogy valamit akar tőlünk, hogy valamit sürget.
Gödrös végre piros kis szótárt húzott ki zsebéből, és dadogva olvasott föl nyelvtörő német szavakat. A rendőr sokszor közbe-közbemondta, hogy Pass. De Gödrös, mintha észre se vette volna, tovább olvasott a szótárból. A rendőr végre is mindkettőnket karon fogott, és kifelé vezetett a térről. Ismeretlen utcákon mentünk át, az emberek, akik szembe jöttek velünk, először csodálkozva megbámultak bennünket, de mikor elhaladtak mellettünk, fölényesen mosolyogtak. Az őrszobán nagy gesztusokkal újra beszélni kezdett a rendőr, és Gödrös is újból belekezdett, úgy látszik, mindenki részére érthetetlen fölolvasásába a szótárból. Hosszú percekig tartott ez így, s a rendőr végre is fájdalmasan fölordított. Alighanem káromkodott, de azt bizonyosan éreztem, hogy szid bennünket. Gödrös már hiába mondta, hogy bitte. A rendőr elvette tőle a szótárt, gondosan az asztalra tette, aztán maga elé húzta, és nagy lármával beleturkált a megriadt ember zsebeibe. Piszkos rongydarabbal és még piszkosabb papírszeletekkel lettek tele a kezei. Aztán én kerültem sorra. – Nekem ugyan gajdolhatsz – gondoltam. – Ha az a gazember Gödrös nem tud vele beszélni, mit akarsz akkor tőlem, akinek még szótára sincs.
Gondosan kutatott a papírjaim között. Én Gödrösre néztem, de ő nem mert visszanézni rám, a fejét kicsit hátradöntötte, mintha a mennyezeten keresett volna valamit, s négy ujjával fésülgette a szakállát.
A rendőr valószínűleg célhoz ért, a papírhalmazból kiemelte a munkakönyveinket, látszott rajta, hogy boldogan nézegeti bennük a budapesti gyárak összegyűjtött bélyegzőit: aztán elégedett mosolygással azt mondta:
– Pass…
– Ja, ja – zökkent meg Gödrös is szinte boldogan és rám nézett, és röhögtek a szemei.
A rendőr is mondott még valamit, és el voltunk intézve. Mutatta, hogy mehetünk tovább, és megveregette a vállainkat.
– Látod, micsoda marha itt még a rendőr is – mondta Gödrös, mielőtt én még szóhoz juthattam volna. – Nem köll itt németül tudni. Pass az azt jelenti, hogy útlevél, s az a marha azt hitte, hogy a sok vacak bélyegző a könyvben mind a mi jó erkölcsünket bizonyítja.
Elkeseredett voltam, rá se néztem.
– Most már látom, hogy nem tudsz hazugság nélkül meglenni. Mért hazudtál, hogy tudsz németül, mikor egy kukkot se tudsz. Ha még egyszer rajtakaplak valamin, akkor elválok tőled.
– Jó, hogy össze nem házasodtunk, mikor elindultunk – mondta, és cinikusan nevetett. – Buta kispolgár vagy, ha még most se látod be, hogy itt nem kell németül tudni.
Sokáig pörlekedtünk, aztán mégis összebékültünk, és órák hosszat csavarogtunk, bámészkodtunk az idegen utcákban. Délfelé érezni kezdtük az éhséget, de se harapnivalónk, se pénzünk nem volt. Gödrös, aki tegnapelőtt este azt mondta, hogy soha többé nem lép munkába, most azt indítványozta, nézzünk be mégis néhány mesterhez, hátha fölvennének bennünket valahol.
– Csak kis időre – mondta. – Csak addig, amíg ennivalónk lesz.
Ő tudta a mestersége nevét németül, az enyémet kikerestük a szótárból. Az első lakatosműhelybe egyedül mentem be. Épületműhely volt, két hosszú padsor előtt dolgoztak az emberek. Az ajtón belül megálltam, kalapomat idegesen a két kezem között forgattam, magyarul köszöntem, vártam, hogy valaki észrevegyen. Egy munkás, lehet, hogy maga a művezető jött hozzám, és beszélt valamit németül.
– Schlosser, facér? – Az ember felelt valamit, de megint németül.
Tehetetlenül néztem rá. – Schlosser – mondtam újra, s éreztem, hogy lassan elönt a düh és kétségbeesés. A hozzánk közel dolgozó munkások megálltak, és jóindulatúan mosolyogtak.
– Schlosser – mondtam szinte kétségbeesetten. Akárha egy siketnéma torkából szakadtak volna föl a hangok, fizikailag fájt ezt a szót kimondanom, és fájt, hogy semmi folytatást nem tudok hozzáfűzni.
A szemben álló ember már hangosan nevetett, de a hangjából nem éreztem ki gúnyt vagy a megvetést. Barátsággal nézett rám, s mintha sajnált volna. Aztán a többiek felé fordult, és azokhoz beszélt, levette a sapkáját, és kért tőlük valamit. Pénzt kért, és mindenki dobott a sapkába. Az összegyűjtött filléreket átadta nekem, nem tudtam megköszönni, de illedelmesen, szinte gyerekesen meghajtottam magam mindnyájuk felé. Kimentem, majdnem elsüllyedtem a szégyentől. Kint káromkodtam, elvadult dühvel ráztam az öklömet az ég felé. Gödrös sunyin meglapult, hagyta, hogy kidühöngjem magam, s csak aztán kérdezte meg, hogy mi történt.
Megolvastuk a pénzt, több mint húsz fillér volt.
– Látod, ez így megy, itt igazán bolondság volna dolgozni – mondta Gödrös.
– Én nem megyek be több helyre. Én nem tudom ezt csinálni.
– Ja, barátocskám, úgy nehéz lesz az élet, ha te mindig nyafogni fogsz.
– Az anyád istenit! Hát mi vagyok én, koldus?
– No jó, majd meglátjuk, mit tudsz csinálni, ha nem lesz megint ennivalónk.
Pörlekedve ültünk be egy kiskocsmába, főzeléket ettünk, és így evés közben kicsit megnyugodtunk. Gödrös szavakat írt ki a szótárból, szintén hangtalanul. Bort is ittunk, az egész pénzt elköltöttük. Mikor kint voltunk, azt mondta:
– Majd én bemegyek veled, ha egyedül nem mersz. Én majd beszélek velük.
Még órák hosszat kötekedtünk, aztán mivel se vacsoránk, se lakáspénzünk nem volt, megegyeztünk, hogy így közösen bemegyünk a mesterekhez. Ő lépett be először, a kezében tartotta a cédulát, amelyre a német szavakat fölírta. Az első helyen nem volt szerencsénk, Gödrös hiába darált össze mindenfélét, a mester mogorva ember volt, mondott néhány szót, aztán visszafordult a munkájához, tudomást se vett rólunk, mintha megszűntünk volna a részére.
– Látod – mondtam, mikor kint voltunk –, nem olyan könnyű mesterség ez, mint ahogy te gondoltad. – De nem beszéltem dühösen, valami ismeretlen félelem támadt föl bennem, az eljövő napokra gondoltam, és majdnem megfogott a reménytelenség.
– No persze, ilyen betyárok mindenütt akadnak – felelte Gödrös, és látszott rajta, hogy ő is izgul a sikertelenség miatt. Néztük a címtáblákat, mint valami kopók szimatoltunk, aztán megint bementünk egy helyre. Megint lejátszódott a komédia, megint nem kaptunk semmit. Aztán a harmadik hely, onnan is kinéztek bennünket. Idegesek és türelmetlenek lettünk. Nem mertünk szólni egymáshoz, éreztük, hogy a legkisebb ellentmondás verekedésbe vadított volna bennünket.
Végre a negyedik helyen kaptunk valamit. Aztán mentünk tovább, megint hiába, múlt fölöttünk az idő, sietnünk kellett, ide-oda kapkodtuk a fejünket a címtáblák után. Estére összeszedtünk néhány fillért, de legalább annyira belefáradtunk a koldulásba, mintha kőtörő munkát végeztünk volna.
Éjszakai szállást kezdtünk keresni, s valami zugszálló-félében fejenként tíz fillérért kaptunk is fekvőhelyet. Maradt még némi pénzünk, mielőtt lefeküdtünk, vacsorázni szerettünk volna.
– Tudod mit – indítványozta Gödrös –, spórolnunk kell, vegyünk valami olcsó dolgot.
– Persze – feleltem –, valami virslit.
– Vegyünk szamárhúsvirslit.
– Jó, azt hallottam, hogy az nagyszerű.
A szótárból kikerestük a szamár és a virsli német nevét, és Gödrös bement vásárolni. Olyasmit hozott ki, mint a szalámi, de nagyon drága volt, kenyérrevalónk már nem maradt. A lakás felé mentünkben rágtuk a drága szamárhúst, kegyetlenül kemény, íztelen és zsírtalan volt.
– Az annya istenit annak a gazembernek! – tört ki Gödrösből. – Ezért a pénzért fűrészporral is megtölthette volna azt a lóbelet, amibe ezt a döglött szamarat beletolta.
Én megadtam magamat a sorsomnak, és nem lázadtam. Amióta Pestről eljöttem, állandóan álmosnak éreztem magam, most is csak aludni, kényelmesen aludni szerettem volna.
A szobánk valami elátkozott kamra volt, négy gyanúsan sötét ággyal. Az egészet egy deszkafal választotta el a másik kamrától. A fal rései többszörös újságpapirossal voltak beragasztva, néhol föl voltak szakadva ezek a papírok, mintha valaki nagy, mocskos sebeket késelt volna a falba. Az egyik sarokban mécses állt, alig gombostűfejnyi lánggal, ez volt minden világosság. Se szék, se mosdóedény. Az ágy szélén vetkőződtünk, ruhánkat a lábhoz tettük. Fáradtak voltunk, alig beszéltünk egymáshoz. Ahogy lehunytam a szemeim, egy csatorna partján álltam, a piszkos víz kijött a medréből, a talpaim alá csúszott, a hátára vett, és megindult velem, akár egy óriási állat. Fölriadtam, mert valaki lökött rajtam egyet, és tolt befelé a falhoz. Hallottam, hogy németül beszélnek fölöttem, aztán éreztem, hogy nagy, rossz szagú testtel valaki mellém fekszik. Szörnyű gyilkosságok jutottak az eszembe, arccal egészen a falhoz lapultam, szerettem volna megsemmisülni, lélegzeni is alig mertem. Kíváncsi voltam rá, ki az, aki mellém feküdt, irtóztam az érintésétől, pálinkagőz terjengett körülöttem, ebben a szörnyű bűzben megint elfogott az álom. De nem tudtam igazán elaludni, a bőrömmel, az orrommal és az idegeimmel mindent éreztem, csak éppen a védekező cselekvéshez nem volt erőm. Valami csípte a lábaimat, és éreztem, hogy időnként mintha fűszállal csiklandoznának, valami végigmászik az arcomon.
Még alig virradt, amikor felébredtem. Egy kövér öregember feküdt mellettem. Nagy, felfújt, mezítelenre vetkőzött testével kibújt előttem az ágyból, majdnem rosszul lettem a látásától. Németül beszélt hozzám, és dühös volt, hogy semmire se tudtam neki válaszolni. Átnéztem a másik ágyba. Gödrösnek is akadt párja. De ő az ágy külső felén maradt, jóízűen még most is aludt, szakálla világított a takaró fölött.
Az éjszakai megundorodás egész napra bennem maradt. Ha gondolatban el is feledkeztem róla, az egész testem emlékezett rá, minden porcikám beteg volt tőle.
Egész nap a lakatosműhelyek látogatásával és lekoldulásával voltunk elfoglalva. Ami pénzt összeszedtünk, az ennivalóra is alig volt elég, egy fillér nélkül mentünk bele az estébe, és átkozódtunk és marakodtunk egymás között, mint az ellenségek.

3.

Valaki azt ajánlotta, menjünk ki az Asylba, ha idejekorán érkezünk, ott ingyen kapunk szállást. Nehezen igazodtunk célirányba, az Asyl kívül feküdt a városon, s a szürke kőrengeteg és megszámlálhatatlan útkereszteződés végeszakadatlannak látszott előttem. Ellepett a fáradtság, az unalom és a reménytelenség. Mikor az utolsó házat is elhagytuk, dombos, völgyes mezőség állt előttünk. Az volt az érzésem, hogy a világ végére érkeztünk meg. Erősen sötétedett már, kémlelődtünk a mező fölött, sehol se láttunk házat, ahol állítólag meleg vacsora és megvetett ágyak várnak ránk. Végre akadt valaki, akitől tudakozódhattunk, negyven-negyvenöt éves csavargó, aki szintén az Asylba készült aludni. Melléje csatlakoztunk, s meggyorsított iramban úsztunk a mező fölött. Az ember szótlan volt, fáradtan előretartotta a fejét, s két oldalán, mint a megkopasztott szárnyak, mint két súlyos inga mozogtak előre-hátra a karjai. Az egyik domb mögött előtűnt az Asyl. Szomorú, nagy épület volt, egyedül állt a térben. Hogy a bejáróhoz juthassunk, meg kellett kerülnünk a házat. Körülbelül hét óra lehetett, még nem nyitották fel a kapukat, a fal mellett, négyes sorban hosszú emberkígyó várakozott szakadatlan morgással s nyugtalan mozgolódással. A kapu elé akartunk kerülni, egyszerre mindenki ellenünk ordítozott, az embersor végére vezényeltek bennünket. Bizalmatlanul nézelődtem, hogy hova és kik közé kerültem. Sovány kamaszok és sárga, megpuffadt öreg férfiak és asszonyok zsúfolódtak körülöttem. Nem voltam az az ember, akit könnyen csodálkozásba ejtenek a dolgok, és meghatnak a helyzetek. Mégis, most közel álltam a síráshoz. A mezőn át újabb és újabb alakok érkeztek, és úgy éreztem, hogy ezek a sötét figurák magukkal hozzák az én holnapjaimat és holnaputánjaimat is. Körül voltam zárva, és csillagtalan volt fölöttem az ég. Hazagondoltam: milyen jó lenne most a Meteor kávéházban ülni, rendesen öltözött, megmosakodott emberek között; az asztalokon nagy kosarakban pirosan sült kiflik hevernek, zúg a ventillátor, s eleven, szép artistalányok járnak el előttem. Amit otthon csúnyának és unalmasnak találtam, az most csodálatosan fölterebélyesedett előttem, kábult a fejem, és sajogtak az idegeim. Holnap visszamegyek, határoztam el magamban, nem nekem való ez az élet, itt összerongyolódik az ember gyomra az éhségtől, és maholnap bizonyára fölfalnak a tetvek. És a mezőn át még mindig érkeztek újabb és újabb figurák. Asszonyok és férfiak és gyerekek. Akik körülöttem voltak, pörlekedtek egymással, ócska holmikat csereberéltek, és voltak, akik úgy álltukban, félig behunyt szemmel már aludtak. Olvastam valahol a bélpoklosokról, akiket csúnya betegségük miatt az egész város kiközösít magából: a szegénység bélpoklosának éreztem magam, akit erre a sötét mezőre kergettek az élet szerencsései és gazdagjai. Barikádokra kívánkoztam osztálytudatosan, rendet kívántam volna teremteni a világban.
De végre megnyíltak előttünk a kapuk. Szorosra zsúfoltan tolakodtak az emberek befelé. A mellem, a hátam és az oldalaim nyugtalan idegen testek között préselődtek, mint valami kődarabot sodrott magával az áradat. A folyosókon nekigyürkőzött, nagy munkára készülődő szolgák álldogáltak, mint a mészárosok. Rengeteg ember, akik már ismerték a törvényt, libasorba igazodtak, és meglapult alázatossággal járultak a szolgák elé, a rend és hatalom képviselői elé. Nagy szerénységükben valamennyiünket egyenlővé degradáltak a házi szokások. Férfiak és nők félig mezítelenre vetkőződtek, és megoldották alsónadrágjukat és szoknyájuk ráncait. A szolgák morgós, kegyetlen ábrázattal vadásztak a tetűk után. Micsoda purgatóriuma a kegyetlen Istennek! Mint az áldozati barmok ajánljuk föl magunkat, hogy egy igennel vagy nemmel döntsenek sorsunk fölött. Láttam a tapasztalt, öreg csavargókat, amint, hogy a szolgák észre ne vegyék, piszkos ujjaikkal keresőn tapogattak a férgek után. Ha találtak valamit, mint egy kendermagszemet, leejtették maguk mellett a földre. Bizsergett a testem, mintha hangyák járnának a bőröm alatt, és émelygett a gyomrom az undortól.
– Also! – ordították a szolgák – also! – És mi lassan vonultunk előre, s mintha egy hatalmas rostán álltunk volna, akiket már megettek a tetvek, azokat irgalmatlanul kirostálták közülünk. Részükre nem volt mentség, és velük már senki sem törődött. Mikor idejöttem, még láttam őket, és fájtam értük, de egy félóra múlva, most már én is csak magamért szűköltem. S ha mindenkit kidobtak volna, mégiscsak fontos volt, hogy legalább én bekerüljek. Aki benn maradt, annak a vizsgálat után egészen le kellett vetkőznie, nagy, kőburkolatú terembe mentünk, ahol a terem közepén álló húsz-harminc embert nagy gumicsövekkel szörnyű hideg vízsugarakkal lemostak a szolgák. Kegyetlen emberkínzás volt a tisztálkodásnak ez a fajtája, de aztán felöltözötten egy kicsit átmelegedtem, be kellett vallanom magamnak, hogy itt csakis ilyen szigorú módszerrel lehet rendben tartani a dolgokat.
A meleg vacsora, amiről nagyszerűeket fantáziáltam, nagy bögre vizes feketekávé és negyed kiló kenyér volt. Az első korty nem akart lemenni a torkomon, tartani kellett magamat, hogy szét ne nyíljon a szám, és vissza ne kelljen köpnöm ezt a moslékot. És nem lettem renitens. Ha lenne rá valami mérőeszköz, kegyetlenül lemérhető lett volna rajtam, hogyan lesz az ember testvér- és önmegtagadó. Mindenki mohón rágott és nyelt körülöttem, kecskelábú puhafa asztalok fölött előrehajoltak az árnyékok, a megvedlett szemöldökökkel és bajszokkal bezsaluzott fejek otrombán dolgoztak, és én is tömtem magamba az émelyítő falatokat, hogy holnap tovább tudjak koldulni, és holnap újrakezdhessem összes nyomorúságaimat. Éreztük, túl vagyunk a mai napon, túl vagyunk a harcokon. Bizonyára mindenki az ágyak felé gondolt, testem és lelkem kívánta a megnyugvást. Először voltam ilyen helyen, minden furcsa és ismeretlen volt előttem.
A hálóban a szolgák rendelkeztek az ágyak felett. Óriási hideg hodály volt ez a terem, vaságyakkal túlzsúfoltan. Sodronyosak voltak, de hiányzott róluk a matrac vagy a szalmazsák. Csak egy nagy, szürke lepedőt kaptunk, a párna is sodronyból volt a fejünk alatt. Az ágy fejénél egy vaspálca ágaskodott fel a magasba, a végén fogasszerű kajmóval. Ruháinkat kis batyuba összekötöztük, s hogy az esetleges férgek meg ne közelíthessék, fölakasztottuk a rúdra, a magasságokba. Mezítelenül kellett az ágyba menni, s hogy meg ne fagyjunk, didergő testünket becsavartuk a lepedőbe. Pillanatok alatt elaludtam, nem emlékszem arra, hogy álmaim lettek volna.
Reggel pihenten ébredtünk, hogy Gödrössel egymásra néztünk, hangosan fölröhögtünk. A csupasz sodrony, amin aludtunk, fonatainak mintáját belenyomta a csupasz testünkbe, s így mezítelenül megbarázdálva, nagyon komikus figurát mutattunk.
– Ezek jól ránk ütötték a bélyegzőjüket – mondta Gödrös. – De nem baj, így legalább estére könnyebben ránk ismernek.
– Talán a városba is így mehetnénk be? Legalább könnyebben megszánnának bennünket a mesterek – mondtam én is cinikusan, gondtalanul. A többiek is hangosan beszéltek és hangosan vihorásztak, mint a jóreményű gyerekek vagy a futásra kész lovak.
Reggelinél, ami megint feketekávé és kenyér volt, megint összetalálkoztunk az asszonyokkal, akiket este szétválasztottak tőlünk. Ők is mezítelenül aludhattak, mezítelenül, mezítelen vason, arcukon és kézfejükön meglátszottak a sodrony négyszögletes mintái. De ők is könnyűkedvűek és beszédesek voltak. A keleti ablakokon becsurgott a napfény, a fém- és cserépdolgok ragyogtak a teremben, s az emberek ide-oda beszéltek lármásan. Aztán kimentünk a melegítő nyárba, most nem tolakodtunk, nem előzgettük egymást a fiatal mezőn át, mintha leróttuk volna tegnapi vétkeinket, nyugodtan és megtisztálkodottan elindultunk Bécs felé.
A város, amiben tegnap csak egyhangú szürkeséget láttam, mintha fölszépítette volna magát előttünk, a széles, tiszta utcák, a gyerekekkel teli parkok elevenek és színesek voltak. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, akarok-e munkába állni, nem tudom, mit feleltem volna, de egyáltalán nem vágyódtam a gyárak vagy műhelyek sötétjébe, sorsommal szemben nem irigyeltem a bérmunkás sorsát. Ha lakatos cégtáblát láttunk, előzetes megbeszélés nélkül mindketten bementünk a műhelybe. Alázatosak voltunk, s már sokkal ügyesebben tudtuk megértetni magunkat, mint tegnap. Néztem a dolgozó embereket, és az utcák világosságát és szabadságát éreztem a magaménak. Ha valahol eredménytelenül jártunk, az nem keserített el bennünket. Hiszen nem akartunk mi vagyont összegyűjteni. Az ingyen szállásunk már megvolt estére, és el se hittük volna, hogy ebben a gazdag nyüzsgésben valaki éhen halhatna. Délben virslit, fügés kenyeret és bort ebédeltünk. Kinyílott és látó szemekkel kószáltunk az utcákon. Bámészkodtunk a kirakatok előtt, és kritikusan körülvizsgáltuk a szobrokat. A Volkstheater előtt levő költő vagy színész ülőszobra annyira tetszett nekem, hogy jegyzeteket írtam le róla a noteszembe.
– Ez igen – mondtam. – Nem úgy, mint a pesti vacakok. Nézd meg, ahogy ül, érzem, hogy az arca milyen sápadt.
Gödrös is lelkesedett a szoborért, és elég ügyesen leskiccelte. Aztán látogattuk tovább a műhelyeket. Ránk jött az este, s most, hogy a menhelyre gondoltam, kissé szomorú lettem. Nem kísértett a kétségbeesés, az utóbbi két nap alatt sok minden történt bennem, de mégis éreztem, hogy nem nekem való hely az ott kint, megaláz és nagy hatással van rám ez az életmód. Az embercsoport ott állt a kapuk előtt, piszkosak és lerongyolódottak voltak. Már akadt köztük, akik mint ismerősöket köszöntöttek bennünket.
Nagy lármával hajszoltak föl bennünket a szolgák. Tegnap este nagyon sok tetvest dobtak ki közülünk, s az ettől a sorstól való félelem elhatároztatta velem, mindenáron védekezni fogok a férgek ellen. Batyumból elővettem egyetlen luxusholmimat, a hazulról magammal hozott ruhakefét. Szőrös, jól kifejlett testemmel mezítelenül ott álltam az ágy előtt, szóltam Gödrösnek, hogy elölről-hátulról keféljen végig, nehogy valami véletlen is rám tévedt krokodil benne maradjon a hajzataimban. Ezt nagyon jó ötletnek tartottam, később is ragaszkodtam ehhez a módszerhez, s a mindennapi mosdásnál is fontosabbnak tartottam. Ha elég friss volt hozzá a testem, éreztem az erős szőrű kefe csiklandozását, s ha játékos kedvem volt, föl-fölnyerítettem, mint valami paripa. A csavargók szerettek bennünket, és örültek a játékainknak.
Ezen a reggelen már nem Bécs felé vettük az utunk. Pillanatok alatt határoztuk el, hogy továbbmegyünk. Végre is Párizsba készültünk, nem akartuk fölöslegesen elpocsékolni napjainkat. Térkép nélkül, csak úgy a csavargók félig megértett magyarázata után indultunk el Németország felé. Ha faluba értünk, összekoldultuk az élelmünket, és valami pajtában vagy a szénapadláson kaptunk szállást. Jó népek voltak ezek az osztrák parasztok, és mi hamar kitapasztaltuk a természetüket. Be kellett látnom, hogy a németül nem tudásunk nem nagy zavart hoz az életünkbe. Az emberek beszéltek hozzánk, kérdezősködtek és magyaráztak, és mi csak ájtatos tehetetlenséggel hümmögtünk. A városokban megint elővettük a lakatosokat, később pedig a Gödrös mesterségéhez rokon asztalosokat is beosztottuk az élelmező körzetünkbe. Némi vándorlósegélyért és szállásért a szakszervezetekben, pártszervezetekben és munkásotthonokban is jelentkeztünk. Ezeken a helyeken mindig akadtak emberek, akik a saját zsebükből is segélyeztek néhány fillérrel. Gödrös már elég jól gagyogott németül, s a legszükségesebb kérő és köszönő szavakat már én is betanultam. Munkába állásra egyikünk se gondolt. Ha erről esett szó közöttünk, mind a ketten nagyon komolyan Párizsról kezdtünk beszélni. És nem restelltük egymásnak elárulni, hogy a baromi munka helyett, úgy érezzük, valami különösebb hivatás betöltése vár ránk az életben. Jártuk a poros országutakat, és a művészetről fantáziáltunk. Olvasmányaink emlékei éltek bennünk, és töretlen nagy hitünk volt a jövőben. Elhatároztuk, hogy jegyzeteket fogunk készíteni arról, ami újat és szépet látunk útközben, s ha egyszer hazakerülünk, könyvet írunk a tapasztalatainkról. Lelkesedésünk azonban nem volt hosszú életű. Telefirkáltunk néhány irkalapot, aztán az egészet eldobtuk. Szabadon, a mozgásainkban, cselekvéseinkben éltük ki magunkat, verset is csak ritkán írtunk. Poste restante címen állandó levelezésben voltunk Jolánnal. Ígérgettük, hogy nemsokára már ő is kijöhet, elküldtük neki a verseinket, és utasítottuk, hogy melyik szerkesztőségbe vigye föl azokat. Leveleink különben sürgönystílusban és erősen cinikus hangon voltak írva. Gödrös félt tőlem, nem mert érzelmes és kedves lenni, én pedig az asszony előtt nem akartam érzelgősen holdkóros szerelmesnek látszani. Nem mintha különösebben sokat törődtem volna az ő véleményével, de óvakodtam tőle, nehogy oktalanul elbizakodottá tegyem. Végre is én nagyszerűen megvagyok nélküle. Reggel korán kelünk, este későn fekszünk, s napokig eszembe se jut, hogy az ő személyével foglalkozzam. Ha városba érkezünk, mondhatnám, csak éppen szokásból megyek a postára, s ugyanúgy csak szokásból káromkodom, ha nem jött levél. Végezze, amit rábízunk, gondoltam megnyugtatón, akkor minden rendben lesz. Ha egyszer rosszul végez el valamit, biztos, többet nem írok neki.

Feltört lábakkal, de mégis gondtalanul mentünk át falukon és városokon.

_

Passau

4

Megérkeztünk Passauba. Edzett fickók voltunk már, cinikusak és szemérmetlenek. Ketten azok közül, akik kiismerik magukat a világban, hajlandók úgy mutatni, mintha fejjel is nekimennénk a falnak, de mindig csak a magunk kis érdekeit látják szem előtt, semmit sem vesznek komolyabban a maguk felelőtlen szabadságánál. A vidéki embernek az a szentimentalizmusa, ami kivirágzott belőlem a bécsi Asyl előtt, teljesen elhervadt, s itt, ebben a zegzugos határvárosban már a tolvajösztönök ébredeztek bennem. Nagy, átformáló hatással voltak rám az országutak, az újabb és újabb vidékek, az idegen faluk és városok jó és rossz emberei. Gyámoltalanul senkitől semmit sem vártam, tudtam, ha nem akarok éhen dögleni valamelyik árokban, a saját lábamon kell megállnom, és csak a saját magam képességeiben bízhatok.
A néhány heti kísérletezések után úgy éreztük, hogy ma már szisztematikus és biztos módszerrel dolgoztunk. Nem spekuláltunk a véletlenekre, és fölöslegesen nem pocsékoltuk az energiánkat. Nem ragaszkodtunk hozzá, hogy csak a vas- és famegmunkáló műhelyeket keressük föl, ha valamelyik városba beérkeztünk, mindjárt az első házban kezdtük meg a koldulást. Rendszeresen a sírkőfaragó telepeket kerestük fel először. Kőfaragóknak adtuk ki magunkat, biztosra vettük az eredményt, ezekben a naiv halottdíszítőkben sohasem csalatkoztunk, s a lehető legmagasabb filléreket siránkoztuk ki a kőporos zsebekből. A második állomásunk valami közeli kiskocsma volt, ahol gyomor- és szíverősítőt vettünk be a további munkához. Tudatosan úgy rendeztük, esténként érkezzünk be a városba, s mire aludni akartunk, együtt volt az estéli sör- és szálláspénz. Reggel, hogy továbbindultunk, a kifelé vezető úton fekvő műhelyeket koldultuk le, hogy napközben ne maradjunk teljesen pénz nélkül. Csak így, majdnem pillanatnyi átmenetben érintkeztünk az emberekkel. Szerettünk felügyelet nélkül kint lenni a határban, a mezők között futó országúton és a folyóparton. Éreztük, nincs jobb, izgalom nélkül és fontosabb cél nélkül menetelni, vagy megfáradt tagokkal feküdni a fűben, arccal a nap felé.
Passau rideg, rám kellemetlenül ható város volt. Az ausztriai, békességes és kényelemszerető emberek után itt a megfagyott rend és a rohanó élelmesség fészkébe jutottunk. Az egész város megépítése valami titokzatos vakondtúráshoz hasonlított, az utcák tele voltak csendőrökkel és vámőrökkel, juhászkutyák és rendőrspiclik szagát lehetett érezni a levegőben. Az első órában észrevették rajtunk, hogy idegenek vagyunk, és bekísértek a rendőrségre. Még nem házaltunk, még semmi bűnt nem követtünk el a német pontosság ellen. A rendőrségen fölmutattuk a most már rendszeresen útlevélnek használt munkakönyvünket, s a mogorva, nagyképű ellenőr nagyon rendben találta azt. Láttuk, hogy ő is a rengeteg lebélyegzésnek örül.
– Sehr gut, sehr gut – mondta isteni megelégedéssel.
Mi is rendben találtunk mindent, s vigyorgó ábrázattal már kint voltunk az utcán. Egy kis parkban leültünk haditanácsot tartani.
– Nehéz dió – mondtuk –, nehéz dió! Ezek nagyítóüveg alatt tartanak bennünket. – Mindenféle terveink születtek meg, de egyiket se tartottuk alkalmasnak a kivitelre.
– Majd én próbálok valamit – mondta Gödrös. – A koszvakarókat eddig úgyis elhanyagoltuk, máma megpróbálok borbély lenni.
Elindultunk az áldozat után. Zug, sötét utcákon mentünk fölfelé. Sunyin leselkedtünk ki a kalapunk karimája alól, semmit nem mertünk tüzetesebben megnézni, ha cipőkongást hallottunk magunk mögött, megálltunk, és megvártuk, míg az ember elénk kerül. Mindenkiben rendőrspiclit sejtettünk.
Bekerültünk a belvárosba, itt nyüzsögtek az emberek, ezt a helyet már alkalmasabbnak találtuk a munkára.
– No, Isten segíts, oda bemegyek – sóhajtott föl Gödrös, s piszkos ujjaival megfésülte a szakállát, s mint ahogy az egy igazi borbélyhoz illik, fölfelé pödörte a bajuszát. Eltűnt a homályos üvegajtó mögött.
Én az üzlettel majdnem szemben, az utca másik felén, egy kapubejárat lépcsőjére ültem. Gödrös feltűnően sokáig maradt a boltban. Türelmetlenkedtem, dühös voltam rá, de azért semmi rosszra nem gondoltam. Az emberek, akik elhaladtak mellettem, gyanakodón megnéztek, s unalmamban én is utánuk eresztettem a szemeimet. Egy ideig azzal szórakoztam, hogy gondolatban levetkőztettem az előttem elkacsázó és elpáváskodó nőket. Csak a fogyatékosságaikat, gusztustalanságaikat érzékeltem, nem ébredt föl bennem az egészséges fiatalember vágyakozása. Már negyedórája is bent lehetett Gödrös a boltban, és még mindig nem jelentkezett. Elővettem a papírjaimat, megpróbáltam egy félig elkészült versemet befejezni. Most észrevettem, valami belső rendetlenség van bennem, a gondolatok összevissza ugrálnak a fejemben, egyetlen jó sort sem tudtam kifogni közülük. Hála istennek, már nyílik az üzletajtó. De csak egy lekent fejű inasgyerek lépett le a lépcsőn. Valahová készült, véletlenül meglátott engem, nem tudom, mért, átjött hozzám, vigyorogva megnézegetett, s csak azután ment tovább a dolgára. Izgatott lettem, rossz sejtelmek fészkelődtek be a bőröm alá. Mintha a levegő is meghűvösödött volna körülöttem. Gödrös még mindig nem jelentkezett. Jó néhány perc múlva láttam, hogy az inas egy idegen fiatalemberrel jön visszafelé. Nagy gesztusokkal beszéltek, de az üzlet előtt egyszerre megkomolyodtak. Már biztosra vettem, hogy valami nincs rendben Gödrössel. Szitkozódtam magamban, ebből a városból a legrövidebb úton el kellett volna szelelnünk, itt minden próbálkozásunkra csak ráfizethetünk. – Hátha benéznek hozzá. Talán hirtelen rosszul lett, vagy ki tudja, milyen népek közé került, hátha megölték. – Kétségekkel tépelődtem magamban, s végre kinyílott az ajtó. – No végre – gondoltam, s a következő másodpercben anélkül, hogy a lába érintette volna a földet, Gödrös repült ki a boltból. Vörös feje, mint valami lángcsóva meglobogott a levegőben, aztán egész testével a kövezetre hullott. Három-négy szörnyű pofa állt a boltajtóban, és röhögve ordítoztak. Nem értettem meg, hogy mi történt, de már készen álltam a futásra. Gödrös egy pillanat alatt talpon volt, már elém is került, futva kiabálta: – Szaladj, szaladj, mert baj van. – Mint az eszelősök menekültünk be a legközelebbi mellékutcába.
– Mi történt veled? – kérdeztem sürgetőn. – Mit csináltak veled?
Lassan nyugodott meg az ijedtségtől, a kalapja keresztben állt a fején, a ruhája poros volt a zuhanástól.
– Dögöljenek meg a gazemberek – mondta. – Így még sohase bántak el velem.
– Megvertek?
– Nem. De megkínoztak, mint az inkvizítorok – mondta haragosan. Látszott, hogy nagyon neki van keseredve, de még ebben a pillanatban fölengedett a szomorúsága. Aztán vidáman, mintha csak valami gyerekcsínyről lenne szó, elmesélte a történetet.
– Amint az ajtót betettem magam mögött, és a két dominózó segédet megláttam, rögtön éreztem, hogy rossz helyre tévedtem be. Úgy tettek, mintha elhitték volna, hogy borbély vagyok, szakmai dolgokról kezdtek velem beszélgetni, én ijedezve dadogtam, s már szerettem volna kívül lenni. Aztán úgy tettek, mintha fölvettek volna, s mindjárt odaállítottak, hogy nyírjam meg és borotváljam meg az egyik segédet. Nem tudtam védekezni, dolgoztam, reszketett a kezem, és kiütött rajtam a veríték. Az a marha türelmesen hagyta, hogy összevissza szabdaljam a frizuráját. Aztán azt mondták, jól van, úgy tettek, mintha meg lennének elégedve velem, várták, hogy belekezdek a borotválásba. Éreztem, valami történni fog velem, menni akartam, de nem engedtek. Fölvertem a habot, mielőtt azonban még belekezdtem volna a borotválásba, valamennyiükből kitört a nevetés, szitkozódtak, meg akartak kötözni, hogy így visznek el a rendőrségre. Az üzlet a borbélyegyesület elnökéé volt, és ott követtük el a hibát, hogy éppen ide kergetett be az ördög. Könyörögtem nekik, s ők azt indítványozták, ha hagyom magam kedvükre kidobni az üzletből, akkor szabadon engednek. Persze hogy beleegyeztem. Az anyjuk istenit, jó, hogy a nyakamat nem törtem ki.
Még meg se tárgyaltuk, hogy mit fogunk csinálni, hogy jutunk valami kis harapnivalóhoz, a lábaink már vittek kifelé bennünket a városból. Milyen tehetetlen, együgyű kamaszok voltunk Pesten, most határozottan megfigyelhettük volna, minden tagunk külön-külön is él, védekezik a bajok ellen, és küzd a létfenntartásért. Nehéz lett volna átöleltetni velünk a forró kályhát. Igaz, hogy mindennapi eledelünknél és szálláshelyünknél semmit se vettünk komolyabban. Csak élni akartunk. A lehetőségekhez mérten szabadon és egészségesen. Hogy ebbe a könnyen végzetessé válható bajba beleestünk, csak pillanatokra keserített el bennünket. Estére fedél alatt kell lennünk, hosszú lépésekben mértük az országutat. Szinte nem is gondolkodtunk, nem is láttunk, nem is hallottunk. Minden energiánk az előrevivő mozgásban koncentrálódott. Lassan sötétedett felettünk, a szívünk dobogott a gyors meneteléstől, s még a közelségét se éreztük falunak vagy városnak. Vagy egy óra múlva, mélyen benn a mezőkön, valami tanyafélét vettünk észre. Az ablakokban már égett a világosság.
– Menjünk?
– Menjünk.
Letértünk az országútról, neki a kivilágított szemű házcsoportnak. Valami falu előtti majorság lehetett. Kutyák ugattak elénk, a hangok megsokszorozódtak a sötétben.
Dörömböltünk a kapun, egy parasztember jött ki hozzánk. Nem akart befogadni bennünket, alázatos könyörgéssel puhítottuk.
– Nem – mondta. – Nem – és a kutyák veszettül ugattak mögötte. De mi se tágítottunk, és végre is ráerőszakoltuk magunkat. Bűzös deszkakamrába csukott be bennünket, a tyúkok közé. Mikor elment, megmorogtuk, ha fáradtak voltunk is, mégsem találtuk egészen nekünk valónak ezt a hálószobát. Döglesztő volt a levegő, és ganéjos a föld. Guggoló helyzetben ültünk sokáig, aztán panaszkodni kezdtünk egymásnak az éhségről.
– Nem tudod, júniusban ülnek a tyúkok a tojáson? – kérdezte Gödrös hirtelen megelevenedetten.
– Nem tudom – mondtam, és egyszerre megértettem a kérdés jelentőségét. – Tojás, az jó lenne!
Gyufát vettünk elé, és óvatosan szétnéztünk a kamrában. Rengeteg baromfi volt itt bezsúfolva. Benyúltunk az egyik kosárba, tojást vettünk ki az egyik kotlós alól. Föltörtük, de nem ehettük meg, már csirke volt benne. Aztán még három-négy helyen próbálkoztunk meg eredménytelenül. A meglékelt tojásokat visszadugtuk a tyúk alá. A tyúkok fölébredtek, csapkodtak a szárnyaikkal, a lármás csőrükkel, mint valami ragadozók kapkodtak a világosság felé. A kutyák megveszekedetten ugattak a kamra körül. Abba kellett hagyni a vadászatot, visszaguggoltunk a földre, aludni.
Még alig virradt, mikor valami szokatlan lármától fölriadtunk. A kakasok egymást túllicitálva kukorékoltak a fölöttünk kifeszített léceken. Mintha kegyetlen tőröket szúrtak volna a fülembe, egyszerre kimenekült belőlem az álom. Hirtelenében nem tudtam tájékozódni. Csak mikor a mellettem eldőlt Gödröst megláttam, jutott eszembe a tegnapi történetünk, és értettem meg pillanatnyi helyzetünket.
– Kelj föl – lökdöstem meg a még mindig álomba veszett Gödröst. – Kelj föl, hiszen már hármat kukorékolt a kakas.
Nehezen feltápászkodott. – Mi, mi? Kicsoda a kakas? – kérdezte ijedten. Bámész, értelmetlen szemekkel nézelődött. – A teremtését neki, hol vagyunk?
– Hát nem tudod, hogy tegnap tyúkokká változtunk, s most itt lakunk a Passau melletti majorban.
A Passau szótól egyszerre előtte is megvilágosodott a helyzet. – Vigye el őket az ördög! – dünnyögte – azok ott jól elbántak velünk… Olyan éhes vagyok, mint egy kutya.
– Merre indulunk ma tovább?
– Stuttgart felé.
– Zörögjünk az ajtón, hátha már fönn vannak.
– Én még az Istennek se mozdulok meg!
– Jó. Én se.
Néhány perc múlva már hallottuk, hogy a gazda kint járt az udvaron. A lakótársaink is észrevették, siketítően kodácsoltak és kukorékoltak.
Kint melegítőn sütött már a nap, a majorság ébren volt, a kút előtt félig mezítelen emberek mosakodtak. Mi is odamentünk a vízhez, óvatosan meglocsoltuk magunkat, és megtörülköztünk a kabátunk bélésében. Az emberek szóba álltak velünk, mi, akárha rossz gramofonlemez beszélne ki a torkunkból, nyögdécselve panaszkodtunk. Ez a módszer mindig elérte a kellő hatást. A gazdasszony nagy tál Brotsuppét adott elénk, s csak azután engedett ki bennünket a majorból.
– Mégiscsak jó az Úristen, aki fölöttünk pipál – mondta Gödrös cinikusan. – Máma írunk Jolánnak, és megírjuk neki, hogy nagyon boldogok vagyunk, mert a mezők liliomához lettünk hasonlóak, akiket az égi gondviselés táplál.
– Írjunk neki mindjárt. Fölmegyünk oda a dombra, oda jól süt a nap, legalább még alszunk is egy kicsit kényelmesen.
Gödrös hosszú, vicces mondatokat szerkesztett a levelezőlapra. Én csak ennyit tartottam illőnek: Szervusz, Kasi.
Elfeküdtünk a magas fűben, a nap rásütött az arcunkra, a hasunkra, és éreztük, ahogyan jön felénk sorsunk legnagyobb ajándéka, az álom.

_

Stuttgart felé

5

Örömök és szenzáció nélküli napok következtek. Belső összeütközéseim nem voltak, majdnem állati módra szemlélődtünk. Ha valami verset vagy újságcikket kaptunk hazulról, elolvastuk, tetszett vagy nem tetszett, de nem kezdtünk fölötte vitába. Általában, mintha elhidegültünk volna egymástól. Lehet, hogy ez az első hetek gazdag élményeire jövő reakció volt bennünk, de lehet, hogy csakugyan terhesekké, nemkívántakká lettünk egymás részére. Gödrös folytonos hazudozásai, amik otthon mulattattak, itt kiszámítottan az én rovásomra történő merényletnek érződtek. A koldulási szisztémánk úgy alakult, hogy látszatra közös erővel, közös kasszába dolgoztunk. De észrevettem dolgokat, amik ellene szóltak Gödrös velem szembeni őszinteségének. Például, mikor én éhes voltam, ő nem panaszkodott éhségről. Mikor nekem elfogyott a cigarettám, neki véletlenül még mindig volt egy utolsó darabja. Ezek a kicsiségek gyanút ébresztettek bennem, leselkedni kezdtem rá, és egyszer határozottan megfigyelhettem, hogy becsap. Ebéd után érkeztünk valami kis városkába, volt pénzünk, mindjárt szállás után néztünk. Egy kocsma-szálló emeleti szobácskáját vettük ki. Én otthon maradtam, ő elment, hogy a szabókat lekoldulja. Véletlenül az ablaknál álltam, mikor ő visszafelé jött, és láttam, hogy a túlsó utcasarkon olvassa az összeszedett pénzt, és megosztja azt két különböző zsebébe. Mikor feljött, panaszkodott, hogy nagyon rosszul sikerült az út, és valóban csak néhány pfenniggel számolt el. Ettől az esettől kezdve tudatosan bizalmatlan és ingerlékeny lettem vele szemben. De pillanatnyilag semmit sem változtattam ezen az állapoton. A pénztelenség és tanyátlanság összekötött bennünket, és sokszor órák hosszat jártunk egymás mellett mint lelketlen automaták. S így megint terhesebbekké váltak a nyomorúságaink, és fárasztóbbak lettek a menetelések a köves, mészporos országutakon. Naponta harminc-negyven kilométert hagytunk magunk mögött, s esténként sajgó, intenzív fájást éreztem az izmaimban. Otthon szerettem a friss, kemény fekvőhelyeket, s itt most valósággal el tudtam veszni, egy éjszakára valósággal meg tudtam halni a puha szalmazsákon, a fullasztó dunyhák alatt. S reggel megint elölről minden.
Sokáig tartott közöttünk ez az elhidegült állapot, s hogy mindent kedvetlenül csináltunk, a legminimálisabbért is sokkal többet kellett dolgozni, mint azelőtt. Később, hogy beljebb kerültünk Németországba, idegen csavargókkal akadtunk össze, egy-egy darab útra összetársultunk velük, ezek a barátkozások kettőnket is megint közelebb hoztak egymáshoz, és sok új koldulási fogást tanultunk el az idegenektől.
Németország belsejében államilag is segélyezték a vándorokat. Mintha a céhrendszerbe értünk volna vissza, itt még szinte kötelező volt a fiatal segédeknek kimenni az országútra, a saját felelősségükre látni, élni, tapasztalatokat szerezni a jövő életükre. A világot látni vágyó fiatalembereknek a részére „Verpflegung”-stációk voltak felállítva minden városban és községben. Ezeken a segélyhelyeken minden vándorló mesterlegény ingyen megkaphatta vacsoráját és reggelijét. Csavargó életünknek ezt az újabb létalapját mi csak most vettük tudomásul.
Ha fáradtan és eluntan beérkeztünk egy városba, legelsősorban ezek iránt a segélyhelyek iránt érdeklődtünk. A világ minden részéből találkoztunk itt hozzánk hasonló piszkos és elnyűtt emberekkel. Nem a szülői ház melegsége volt ezekben a fészkekben, legtöbbnyire petróleummal világított barlangokhoz vagy üres fáskamrákhoz hasonlítottak. De azért lehet, hogy éppen így volt ez jól. Senki se törődött velünk, evés előtt nem kellett megtisztálkodnunk, kedvünkre káromkodhattunk és köpködhettünk. Ha a házigazda bejött hozzánk, Jóatyának szólítottuk. Ő se vetett meg bennünket, mintha égi mannát hintene elénk, vörösre sütött cseréptányérokban elénk tolta a vacsorát. Egész esztendőben, a tüzes nyelvek megjelenésekor csakúgy, mint Jézus mennybe menetelekor, napokon át ecetbe áztatott pacal volt az eledel. Néha áldásosan jó volt ez a savanyú kegyetlenség, de ha egy deka kenyér volt az ember gyomrában, akkor az ecetben úszkáló pacalspárgákat rögtön megelevenedett csúszómászóknak láttam. És mégis mindig üres maradt a tányér, és mégis mindig áldásosan búcsúztunk el ezektől az állami állattenyésztő telepektől. És néha összeakadtunk ott kivénhedt öreg csavargókkal, akiknek már szinte lófejük volt a maró piszoktól és a bennük ekével dolgozó nyomorúságtól. És voltak ott vihorászó asszonyok, ijesztően nagy hassal és szőke, kiszáradt varkoccsal a fejük tetején. És a világnak ezek a torzszülöttei mesélni szoktak csodákról, amikkel az országúton találkoztak, és undorító, erotikus történeteket beszéltek el, amik sose történtek meg, de amik után ők egész életükben vágyakoztak. Néha elgondolkoztam ezek fölött a dolgok fölött, irtóztam a körülöttem levő alakoktól, és irtózás fogott el önmagamtól, akinek már majdnem-majdnem tetszettek is ezek a dolgok. Éreztem már, amilyen könnyű volt az országútra rálépni, éppen olyan nehéz lesz majd egyszer visszatérni az úgynevezett rendes emberek közé, elfogadni azok cikornyás törvényeit, törvények közé szorított szokásaikat. A legtöbb fiatal ember úgy indul el, hogy tisztán és kíváncsian végigvigye magát a világon, s mint valami lelketlen, mindent elunt féreg hull el valamelyik árokban, menhelyen vagy kórházban.
De ki gondolt itt komolyan mindarra, ami elszomorító és reménytelen. Vacsora után összeszedelőztünk, és úgy csoportosan baktattunk ki az Asylba. És ez a hely már az én számomra is lehetett volna maga a pokol, különösebben nem érdekelt volna, volt benne valami vacak, amin vízszintesen elnyújtózkodtam és elaludtam, akárha Isten tenyerére helyeztek volna. Ezek a németországi menhelyek semmivel se kevésbé voltak hírhedt tetűmagazinok, mint az ausztriaiak, s csak annyiban különböztek amazoktól, hogy esténként elszedték tőlünk a papírjainkat, s reggel kétórai munka után adták azokat vissza. Ezek a menhelyek mintha valamennyien fűrésztelepek is lettek volna, az udvarok tele voltak fahasábokkal, s nekünk az éjjeli szállás fejében fát fűrészelnünk, vágnunk és kamrákba cipelnünk kellett. Száz-kétszáz ember csúszott, mászott a hatalmas farakások között. De mindez tulajdonképpen csak látszatra történt itt. A szolgák hiába ordítoztak, a munkának ilyen hadseregét másutt aligha láthatta volna a világ. Nincs kizárva, hogy a két óra munka után több elvégezni való maradt mögöttünk, mint volt, mikor dologhoz láttunk. Két-két ember állt a fűrészbaknál, de inkább csak átkozták, káromolták az eléjük fektetett fatönköt, mintsem hogy azt a fűrész fogaival megsebezték volna. Az udvar egyik végéből a másikba három-három ember szállított egy-egy fahasábot. Egyenként bizonyára százszorta kényelmesebb lett volna ezt a munkát elvégezni, mint így hármasban, de ezek az évtizedes szokásokon már nem lehet itt változtatni. Az emberek állandóan morogtak egymásra, letaposták egymás sarkát, s minduntalan szét kellett választani az egymásnak szabadult verekedőket. Nyolc órakor vége volt a munkaidőnek, aki hol állt, ott ejtette ki kezéből a szerszámot, s az egész udvar egy szétzüllött csatatérnek maradt mögöttük. Eleinte nagyon nehezemre esett a semmittevő munkálkodásnak ez a formája, de később az én kezemben is vagy önmagától indult meg a fűrész, vagy én se mozgattam meg azt. Általában eszembe se jutott, hogy valahol és valamiért munkába kellene állnom. Orrom nem kívánta az égő vas szagát, izmaim nem emlékeztek a szerszámok szorítására és súlyok emelésére.
Hogy a munkába állásnak a lehetőségét is elkerüljük, egy magunkat megvédő és másokat megtévesztő módszert találtunk ki a kolduláshoz. Mielőtt beérkeztünk volna a városba, jobb karunkat mind a ketten a nyakunkba kötöttük, mintha sebesültek lettünk volna. Bent a műhelyben így már nem is munkát kértünk mint rokkant lakatos-, suszter-, szabó-, borbély- és cukrászsegédek, csak némi kis pénzsegélyért nyújtottuk ki a bal kezünket. Az emberek általában sokkal nehezebben adnak rendes munkabért a dolgozóknak, mint alamizsnát a nyomorultnak. Mi pedig nem voltunk rátarti természetűek. Ha a szükség úgy kívánta tőlünk, egy kukkot se tudtunk németül, ha úgy gondoltuk jobbnak, ájtatos hülyékké változtunk, vagy ha úgy kellett volna, bizonyára még meg is tudtunk volna halni anélkül, hogy életben ne maradtunk volna. Gödrös ezeket a mókáinkat szerette mindig valami gazemberkedés felé kiélezni, én szerényebben és meggondoltan játszottam. Az én módszerem ezért belsőleg megnyugtatóbb és külsőleg eredményesebb volt.
Falu alá érkeztünk, az első ház kovácsműhely volt, s Gödrös egyedül akart bemenni.
– Nem, azt nem lehet – mondtam. – Ne gazemberkedj, mert ha itt rájönnek, hogy csalsz, akkor összetörik a derekad!
Együtt mentünk be, és én beszéltem.
Nagy melák ember volt a kovács, a kohó előtt álldogált, fogóba zárt vasdarab melegedett a tűzben.
– Mi? te kovács vagy?! – förmedt rám mogorván. Kezeit a csípőjére fektette, s mint az óriás nézett le rám, a Gulliverre. – A cirkuszból gyüssz, mi? – s ne úgy, hogy fájjon, belemarkolászott a hosszú hajamba.
Belém szaladt az önérzet, milyen oktalanság, most az egyszer, hogy igazat mondok, nem akarja elfogadni ez az ember.
– No várjatok – mondta röhögve. – Ha mégis gazemberek vagytok, akkor megsütlek benneteket.
A tűz szikrázott mögötte, már olvadt, égett a szén közé dugott vas.
– Ha kovács vagy, hegyezd ki hát ezt a vasdarabot!
Pillanatig se haboztam. A régi virtus lobogott bennem, arcomat megcsapta a tűz forrósága, hátamon éreztem a mester gonosz, kajánkodó szemeit. A tűzből kiemeltem a vasat, a szikrák fölrepültek és szétzáporoztak. A következő pillanatban már ott álltam a tőke előtt, az üllő szarván harangozott a kalapácsom, s az erős jobb kezemben égett és virított a fehérre izzott vasdarab. Éreztem, hogy körülöttem elsüllyed az idegen, értelmetlen világ. Már csak a kovács áll előttem, s szétzilált hajszálaimmal és homlokomon kifakadt verítékcsöppekkel látom a két rám bámuló szemét. Gyerekes csodálkozással bámul, most én vagyok a világot forgató óriás. Ütéseim alatt nyúlik a vas, nyúlik és hegyes végbe kényszerül. Mikor készen voltam, az egészet elégedetten a földre dobtam.
A kovács kezet fogott velem és megdicsért, mintha valami jótéteményt követtem volna el vele. Látni lehetett rajta, jólesik neki, hogy nem csalatkozott bennem. És én is boldog voltam, csordultig megelégedéssel tele. Az apámhoz sosem voltam annyira közel, mint most ehhez a mahomet, bizonyára nagyon buta és nagyon igénytelen emberhez.
– Ha úgy nézöl is ki, mint valami cirkuszi komédiás – mondta –, fölvennélek, ha munkám lenne. A jó kovácsokra nagy szüksége van Németországnak.
Húsz pfenniget adott, mikor elmentünk, s én meleg emberi áldással és töretlen, fiatal erőkkel vándoroltam tovább. Sokáig bennem maradt a diadalmas munka íze. Még napok múltán is kísértett a vágy, hogy visszaforduljak Pest felé, hazugságaival együtt elhagyjam Gödröst, elhagyjam az asylokat, a segélyhelyek moslékostálait, és visszaálljak a munkapadhoz, és beteljesítsem a hivatásomat, amiért születtem. De mindezt kint az országúton gondoltam el, lábaim rakoncátlanul topogtak a földön, a végtelen ég kék volt fölöttem, és mentem, mintha a szél hajtott volna el Pest felől a még keresztül nem hasított térbe és föl nem mért időbe. A munka szeretete már csak pillanatnyi rossz betegség volt a számomra. Valami megnyughatatlan erők laktak bennem, ezek vittek, és én engedelmeskedtem. Merre és hova, nem érdekelt.

6

Számolatlan múltak el fölöttünk a napok. Mindig csak az általánosságban, semmi élmény nem akadt, semmi, ami kiváltotta volna belőlünk a felelősségérzetet. A komoly elfoglaltság hiánya idegesített bennünket, keveset tartózkodtunk a városokban, falvak és tanyák közt, napokon át az országúton éltünk. Egész közelről megismerkedtünk a parasztokkal, és visszaéltünk a jámbor együgyűségükkel. Sokkal könnyebben jutottunk eledelhez és szálláshoz, mint a városok kőrengetegében, de igénytelenséggel és egyhangúsággal kellett fizetnünk ezekért a könnyebbségekért. A parasztoknak nem voltak szimpatikusak a vándorlegények, volt köztük, aki egész életében nem mozdult ki a falujából, s a fiai is otthon maradtak, a föld rabszolgaságában. Eleinte nehezen nyitották meg előttünk a zsebeiket vagy a konyhaajtójukat, de mi hamarosan alkalmazkodtunk hozzájuk, és megtaláltuk a módot, amivel tőrbe ejtjük őket. Nem alázatosan koldultunk tőlük, hanem mindig meg akartuk vásárolni, amire éppen szükségünk volt. Ha mennyi pénzünk volt is, mielőtt benyitottunk volna a kapun, elővettünk egy pfenniget, és mókás fáradtsággal topogtunk beljebb.
– Éhes vándorlegények vagyunk – mondtuk –, se apánk, se anyánk, s már három napja nem volt meleg kanál a hasunkban.
A parasztok morogtak, és ki akartak bennünket űzni a portáról. De mi azt mondtuk:
– Nem ingyen kívánjuk mi az ételt, szívesen megfizetünk érte.
A paraszt megenyhült, és húsz házban hússzor ugyanúgy játszódott le a folytatás.
– Magunk is szegény emberek vagyunk – dünnyögte a paraszt. – Savanyú tejnél nincs egyebünk a háznál – de már meg se várta a feleletünket, ment a lefölözött savanyú tejért, hogy elénk öntsön belőle a hatalmas cserépedényekbe. Elővettük a pfenniget, s alázatosan át akartuk nyújtani neki. Először értelmetlenül bámult ránk, aztán, mintha bicskát eresztettünk volna bele, hirtelen felhördült:
– Ördög vigyen el benneteket, gazemberek. Engem nem fogtok megbolondítani. Ennek a jó tejnek az ára még a testvérek között is öt pfennig – ilyenkor már rendesen az asszony és a gyerekek is ott álldogáltak a gazda körül. Az asszony fölkapta előlünk a tálakat, hogy elvigye, mi nyújtózkodtunk utána a szemünkkel.
– Ha nincs több – siránkoztunk –, honnan vegyünk, ha nincs több! – tudtuk előre, hogy az asszony megenyhül, és a tej nálunk marad. S csakugyan, mindig úgy történt.
– Vigyétek pokolba a pfennigeteket – mondta, de már nem haragosan, és már visszatolta elénk a tálat. – Az a mi bajunk, hogy megesik rajtatok a szívünk. A paraszt egész esztendőben dolgozik, mint az állat, és jönnek ilyen madarak, s még a savanyú tejet is kiéneklik a fazekából.
Lecsüggesztett fejjel hallgattunk, mint a bűnbánók. Aztán, hogy menni készült, bátortalanul megszólaltunk:
– Ha már nem akarta, hogy fizessünk a tejért, legalább adjon egy kis kenyeret ezért a pfennigért. – Mintha már észrevették volna, hogy játszunk velük, legtöbbnyire elnevették magukat ezek a jó emberek, teljesen megpuhultak, és adtak kenyeret, s csak ritkán akadt közöttük olyan, aki a pfenniget elfogadta volna. Voltak olyanok, akik leültek mellénk, és komolyan beszédbe elegyedtek velünk. Nem ritka volt náluk a csavargó mesterlegény, az előttünk jártaktól már hallottak valamit a városokról, az élő nagyvilágról, most tovább kíváncsiskodtak. Beszélgetéseink végén mindig a háború kérdéséig jutottunk el.
– Hallottatok-e valamit Németország sorsáról? Lesz-e mostanában háború? – kérdeztek, és mi mindenfélét hazudtunk nekik, könnyű szívvel beígértük a győzelmes háborút, és bejósoltuk nekik, hogy utána minden német rettentően gazdag lesz majd. Mindebből egyelőre csak annyi volt igaz, hogy mi csordultig teleettük magunkat savanyú tejjel, teletömtük magunkat savanyú fekete kenyérrel, és gondtalanul továbbindultunk.
A mezők felé tartottunk, hogy dologtalan testünket elnyújtózzuk a nap alatt. De nem minden történt velünk ilyen szépen, ahogyan azt előre elgondoltuk. A sok mindenféle zagyvalékkal elrontott gyomrunkban dolgozni kezdett a savanyú tej, morgott, nyugtalankodott bennünk, és kegyetlenül csavarni kezdte a beleinket. Szörnyű emésztési zavarok álltak belénk. Úgy éreztük, az egész belsőrészünk elhagy bennünket, legyöngültünk, elszomorodtunk, újból megéheztünk, és nem volt kedvünk a továbbvándorláshoz. Napokig tartott, amíg a tejet megszoktuk, gyomrunk rendesen emészteni tudta. És mértéktelenül lakmároztunk, és az orrunk lassan tele lett megsavanyodott illatokkal, utálatos savanyú tej lett körülöttünk a világ, és savanyú tej ömlött rá az agyvelőnkre. Éjjel, ha álmodtunk valamit: nagy köcsögökben és hordókban a savanyú tej is megjelent, mint egy új vízözön szakadt ránk, s már valósággal fojtogatott bennünket éjjel-nappal. Hiába nyugtatgattuk magunkat, hogy ez csak a mi oktalan finnyáskodásunk miatt van így, legyünk türelemmel, ezen a vidéken jól föltáplálhatjuk magunkat, s így majd sokkal könnyebben úszhatjuk meg a még ránk várakozó bajokat. Nem bírtuk tovább. Valósággal menekültünk, a legközelebbi patakban megfürödtünk, ruháinkat kiteregettük a partra, hogy a szél kivigye belőle az átkozott tejszagot.
– Nehéz veled az élet – mondta Gödrös. – Én meg kibírtam volna, úgyis kilátszanak a bordáim. Ha tudtam volna, nem indultam volna el veled az útra.
– Elmehetsz tőlem most is.
– Ha már jobban tudnál németül, el is mennék. Butaság, hogy az ember mindig a másik után igazodjon. Nem elég volt nekem Újpesten, acsarkodtak rám, mindig más irányba akartak téríteni, mint ahogy én kívánkoztam. Ha most egyedül vagyok, akkor ezen a vidéken maradtam volna őszig.
– Ha viszont én vagyok te, akkor egész életemben itt maradtam volna. Tudod jól, hogy mi nem Párizsba készültünk! Nem akarunk világot látni vagy verseket írni! De azért fecseghetsz nekem, amit akarsz, én mégse fogok a savanyú tejbe belefulladni!
– Ja, nálad az más! Hogy zseni vagy, azt már a hosszú hajaddal is elárulod, s így, mint az egy futóbolondhoz illik, meg akarod váltani a világot… Nekem fáj a tüdőm, és én csak úgy jól élni szeretnék még néhány évig.
– Látod, ha annak idején nem faszobrásznak, hanem püspökinasnak mentél volna, akkor most már öreg püspök lehetnél. Igaz, hogy a szakálladat valamelyik falusi kecske rázogatná a savanyútejes vályú felett.
Hasonló buta zsörtölődésekkel töltöttük az egész napot. Későn este érkeztünk egy kisvárosba, koldulásról már szó sem lehetett, néhány pfennigünkért szállást vettünk az egyik kocsmában.
– Ne feküdjünk le mindjárt – mondta Gödrös –, lehet, hogy itt még akad valami.
Lementünk a kocsmaszobába, az egyik sarokba, a magányos asztal mellé telepedtünk. Az ivó még üres volt, mi is hallgattunk és szuszogtunk, mint a betegek. A plafonon petróleumlámpa csüngött, gyéren világította meg a szobát, és groteszkül megnyújtotta az asztalok és székek árnyékait. A falakon egy kis oltár, a császár arcképe, vadászjelenetek és csataképek függtek. A kocsmáros meg se kérdezett bennünket, hogy akarunk-e valamit. A söntés mögött vacsorázott, néha-néha nagyokat kiáltott, a nyitott ajtón át pörölt a konyhába.
A kakukkos óra valahol nyolcat kakukkolt.
Lassan szállingózni kezdtek a vendégek. Félig paraszt, félig városi emberek voltak ezek, látszott rajtuk, hogy már túl vannak a munkán, és túl vannak a családi vacsorán. Sört rendeltek nagy kőkorsókban, kortyogva ittak, a napi teendőjük felől beszélgettek. Mi feltámasztott állal néztük őket, s én éreztem, hogy az ő életük sokkal különb a miénknél. A kocsmáros új söröket hozott, a hab kiloccsant az asztalra, s én megnyaltam a szám szélét, mintha érezném a sör zamatát.
– A fene a cudar németjét, ezek jól értik.
– Jó lenne lekoldulni őket, az ilyen emberekből könnyen le lehet venni néhány pfenniget.
– Én nem próbálkozom. Utálom ezeket a dagadt kispolgárokat.
Valaki most hozzánk kiáltott a másik asztaltól:
– Mi bajotok van, gyerekek? Miért vagytok olyan csöndben, mint a döglött verebek?
Mechanikus mozdulattal föl akartam állni, hogy a magunk koldus illendőségével válaszoljak nekik. De Gödrös az asztal mögött belekapaszkodott a kabátomba. Most már tudatos számítással továbbra is csöndben maradtunk. Láttuk, hogy a kocsmáros rólunk beszél valamit a társaságnak. Azok megértően bólogattak, aztán a kocsmáros fölkelt, hozzánk jött.
– Rendeljenek maguknak sört – mondta. – A tisztelt urak majd kifizetik.
Gödrös, mint az iskolás gyerekek, fölállt a padról, csendesen és nagyon okosan visszautasította az ajándékot.
– No, ne komédiázzanak – mondta a kocsmáros. – Nem a tulajdon pénzükbe kerül, s az urak szívesen kifizetik.
– Köszönjük szépen – mondta Gödrös –, de nem iszunk. – S mintha halál kerülgette volna, visszaereszkedett a padra. Én szó nélkül maradtam, néztem a két embert és nagyon tetszettek Gödrös mókái.
A kocsmáros lármásan hátraszólt: – Nem akarnak inni – felénk legyintett, és visszament a társasághoz.
– Ebből még valami jó fog kisülni – súgtam Gödrösnek.
– Persze hogy az – válaszolta. – Csak maradj csöndben, csinálj úgy, mintha aludni kezdenél.
– Halló, Kamerád! Fáradjon csak ide azzal a szép szakállával – szólt felénk az egyik vendég. – Sose búsuljanak úgy, a világ vége még messze van. – Gödrös nehezen cihelődött föl, az ember biztatta, a többiek röhögtek. – Méltóztassék, tisztelt vándorló úr, méltóztassék közelebb fáradni!
Gödrös már ott állt előttük, vékony hátát szépen meggörbítette, és sovány, ravasz képű volt az előretolt szakállával, mint valami csavargásaiból megtért kandúr.
A társaság tagjai mind összevissza beszéltek, s végre Gödrös is kiadta a nagy tromfot.
– Hogyan ihatnánk sört, tisztelt uraim, mikor már három napja nem volt meleg kanál a hasunkban. Rossz vidéken jártunk, majd elvesztünk éhen.
A társaság vidáman nevetett.
– Hát mért nem méltóztattak szólni a vándor urak, hogy éhesek? Wurstot nekik – parancsolták a kocsmárosnak. – Annyi Wurstot, amennyi csak beléjük fér, és sört még többet, mint amennyi beléjük fér. – A kocsmáros egy egész koszorú szafaládét tett elénk, tányéron kenyeret és két nagy kőkorsó sört, éppen úgy, mint az uraknak. Ettünk, ittunk. Először suttogtunk egymás között, aztán megeredt a nyelvünk, és hangosan beszélgettünk át a másik asztalhoz. A társaságban akadtak olyanok, akik már itt-ott jártak a világban, egyikük Párizsban élt évekig. A keserű sörlé már elöntötte az agyát, hogy megtudta, mi is Párizsba készülünk, mindenáron franciául akart velünk beszélni. Mi se hagytuk magunkat, magyarul felelgettünk neki. A kocsmáros sürgetett bennünket, hogy igyunk, újra és újra telehozta a korsónkat. Valóságos cirkuszi hangulat lett a szobában. A Párizsban járt ember németül és franciául felköszöntött bennünket, a többiek éljeneztek, kézzel-lábbal beszéltek, összekoccintottuk a korsóinkat. Hogy miért ért bennünket ez a nagy megtiszteltetés, azt nem tudtuk volna megmondani, de nem is igen kutattunk az okok után. Az egészet rendben valónak találtuk úgy, ahogyan az adódott.
Éjfél után volt, mikor aludni mentünk. A társaság asztala előtt meghajoltunk, éreztem, hogy tántorogva megyünk az ajtó felé, s hogy mi történt tovább, arra nem emlékeztem. Tudja az ördög, hogyan kerültünk föl a rozoga lépcsőn a padlásszobába, ahol az ágyaink voltak. Másnap későn délelőtt ruhástól ébredtünk, keserű volt a szánk, fájt a fejünk. Zsebeink tele voltak szafaládéval, amiket elővigyázatosan bizonyára tegnap este mentettünk meg a koszorúból. A kocsmáros még egy-egy üveg pálinkát adott az útra, amit szintén a vendégek fizettek ki a részünkre. Későn volt már, rég kint kellett volna lennünk az országúton, de nem volt pénzünk, a város egy részét le kellett még koldulnunk. Elég jó eredménnyel dolgoztunk, mintha a szerencse fészke lett volna ez a város. Egy ideig tanakodtunk, ne maradjunk-e itt pár napig, izgattak bennünket eddigi könnyű eredményeink, de végül mégis a továbbmenés mellett döntöttünk. Tudtuk, várost már nem érhetünk estig, már előre szitkozódtunk a brotsuppés és savanyútejes parasztok felé.
– Talán ha komolyan pénzért vennénk tőlük valami ennivalót – indítványoztam. – Biztosan van nekik valami húsféléjük is.
– Nem – makacskodott Gödrös. – Azt már régen elhatároztam, hogy ezek tőlem egy vasat sem fognak zsebre vágni! Elég, ha megmutatjuk nekik a pfenniget. A savanyú tej se lesz most rossz. Ez után a muri után legalább egy kicsit rendbe hozza majd a hasunkat. Azt a néhány szafaládét pedig, amink van, majd megesszük éjjel.
– Fene jó dolgunk van, az már igaz. Most már éjjel is virslit fogunk enni.
Megnyújtott, könnyű lépésekkel meneteltünk. Jó hangulatban voltunk, elfelejtettük egymás kiállhatatlan hibáit, maradék nélkül pajtáskodtunk, és ismét a versek is szóba kerültek köztünk.
– Amióta eljöttünk hazulról, még jobban szeretem Adyt – mondta Gödrös. – A többiek érzelgős, pipogya emberek lehetnek, de ő biztosan még a lányokkal is úgy bánik, mint a szavakkal. Ha kedve van hozzá, legyűri őket, s aki az ő keze alól kerül ki, az biztosan nem hasonlít a tegnapi magához… Hallottam, hogy szifilisze is van neki.
– Lehet, és ez elég baj is! – mondtam. – Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, ahhoz, hogy valaki nagy költő legyen, nem föltétlenül szükséges a sok ital meg a nemi betegség. Ha jól meggondolom, akkor én Adyt nem fogadom el szocialista költőnek. Szépek és maróak ezek a versek, de abban igazat adok az ellenségeinek, hogy nem egészségesek. Látod, én megvallom őszintén, most, hogy versekről beszélgetünk, én szégyellem magam a tegnap esti dolgok miatt. És azt is megvallom, hogy az az érzésem, ha sokáig így fogunk csavarogni, akkor nem lesz belőlünk semmi. Mi komiszul felelőtlen emberek vagyunk most, kis praktikákban utazunk, és vakon elszaladunk minden mellett, ami szép vagy nagyszerű akad elénk.
– Igaz – dünnyögte Gödrös is magába szálltan. – Még se egy templomot, se egy múzeumot, se egy temetőt nem néztünk meg. Egye meg a fene, mikor az ember egész életét lefoglalja a napi kenyér utáni szaladgálás.
– Azért másképp is csinálhatnánk a dolgot!
– Jó, hát csináljuk másképp.
Tervezgettünk és tanácskoztunk, szörnyen okosak voltunk. Ha most valaki hallgatott volna bennünket az otthoniak közül, bizonyára ránk se ismert volna. Lehet azonban, hogy Gödrös most is csak a szép szavakért mondta a szépet. De néha ezek a semmiségek is módfelett jólesnek az embernek. Arcunkat simogatta a friss levegő, s az országút alázatosan feküdt alattunk, mint egy végtelen dunyha.

7

Istenien jól éltünk. Bármihez nyúltunk, minden sikerült. Mintha a jólelkek földjére kerültünk volna, privát helyeken laktunk, és kocsmákban ettünk. Vagy százötven kilométerre lehettünk még Stuttgarttól, elhatároztuk, hogy kitérők nélkül befutunk. De nem erőltettük meg magunkat, mielőtt továbbindultunk volna, reggelire beültünk egy Herberg-szerű kis kocsmába. A helyi koldusok és csavargók fészke volt ez a hely. Sokan voltunk a helyiségben húsz- és hatvanéves emberek, húst ettünk és pálinkát ittunk. Egy szakállas csavargó oktatott bennünket az országutak moráljáról.
– Akinek ragadósak a kezei – prédikálta –, az nem az országútra való. Rázza le magáról a föld a tolvajokat és gyilkosokat. A csavargók az emberek barátai. A csavargó előtt nyitva vannak az ajtók. Neki mindenre alkalmat adnak a véletlenek, éppen azért csúnya bűn lenne ezzel a helyzettel visszaélni. Egy igazi csavargó semmi egyebet nem akar, csak élni, nincs szüksége se két öltözet ruhára, se megtakarított pénzre. Mindenki elégedjen meg a maga körzetével, aki a nagyvilágot akarja átgázolni, az gyanús, telhetetlen embernek tűnik fel előttem.
– Aki így gondolkozik, az viszont nem egyéb közönséges munkakerülőnél – feleltem. – Az ilyen embert megeszi a tétlenség, a saját igénytelensége öli meg, és elhull valamelyik árokban.
– Hát én vállalom, hogy munkakerülő vagyok! Attól sem fáj a fejem, hogy az árokban vagy a püspök díványán fogok-e megdögleni. Nem dolgozni jó, s oktalanság lenne bizonytalanul belemenni a világba. Egyik háztól a másikig még csak bírja az ember, de az ördög vállalkozzon többre, mint amennyire kényszerült. Látod, ha nem volna esze az embernek, akkor most azt mondhatná magában: „meleg nyár van, s ilyenkor, mint az urak, hogy egészen jól éljek, kimegyek a falura.” De hidd el, hogy az urak között és miközöttünk mégis van valami különbség. Ha én most beállítok egy paraszthoz élelmet kunyorálni, s arról panaszkodom előtte, hogy nincs munkám, amiből fönntarthatnám magam, mint valami nagy pók, rögtön utánam kap a gazember, belekényszerítene valami buta munkába, amit se testem, se lelkem nem kíván. Azt mondja: „sajnállak, testvér, és jó szívvel segíteni akarok rajtad. Itt hajnaltól éjfélig dolgozhatsz, és kapsz annyi savanyú kenyeret és savanyú tejet, hogy majd a füleid is kétfelé állnak tőle.” De hála Istennek, annyi eszünk nekünk is van, mint a parasztoknak. Nyáron benn maradunk a városban, elhűsölünk itt a kocsmában, télen pedig kimegyünk a falura, a paraszt akkor benn alszik a kemence mögött, munkahiány van, de a szívek azért nem romlanak meg egészen, s nekünk is jut ott valami meleg zug két-három hónapra.
Az első pillanatokban úgy tűnt, hogy sok igazság van ennek az embernek az okoskodásában, mégsem kívántam meg az ő életmódját. Itt ültek körülöttem a környék helyiérdekű csavargói, reménytelenül lekopottak voltak, nyújtózkodtak, és tátogtak az unalomtól. Éreztem, hogy az ő abszolút céltalanságuk engem még lejjebb vinne a lejtőn, teljesen elveszíteném emberi ábrázatomat. Mi is csavargók vagyunk, mi se végzünk semmi produktív munkát, de nincs is semmi, ami féken tartana bennünket. Erők élnek bennünk, arra megyünk, amerre jólesik, és mondhatjuk, hogy miénk a világ. Ma például majdnem délig üldögéltünk ebben a kocsmában, elettük és elittuk, ami pénzünk volt, de aztán félelem és spekulációk nélkül továbbindultunk.
Vidámak voltunk, mint a gyerekek. Huszonöt kilométer állt előttünk, körülbelül négyórai gyaloglás. A nap forrón sütött fölöttünk, hogy könnyítsünk magunkon, levettük a cipőinket. Most először indultunk neki mezítláb. Mintha tüzes lemezre léptünk volna, az első percekben a por égette a lábunkat, de aztán ezt is megszoktuk, tele voltunk jó érzéssel. Mentünk és mentünk s ha kedvünk jött hozzá, belekiabáltunk a könnyű szélbe. Kellhet-e valami jobb, valami életesebb élet az embernek, aki arra született, hogy éljen?
– Milyen bolondok voltunk, hogy eddig csámpás bocskorba törtük a lábunkat – lamentálta Gödrös boldogan. – Mintha újjászületett volna az ember.
– Én azért már érzem kicsit a talpaimat. – Fölemeltem a lábam és megmutattam. – Látod, milyen vörös? Hát ha megdagadnak a lábaink?
– Üljünk le kicsit – mondta Gödrös. – Még semmit se érzek, de lehet, hogy már fájnak az én lábaim is.
Leültünk az árokpartra, az árnyékos gödör hűsítette a lábainkat.
– Én gondolkodtam afölött, amit az öreg mondott a kocsmában – kezdte Gödrös. – Nem egészen bolondság… Mennyivel is van több hasznunk nekünk abból, hogy így elnyűjük magunkat? Most már látom, hogy marhaság volt egyáltalában eljönni hazulról. Talán Ady is gyalog ment ki Párizsba?! Ha te nem lennél velem, vissza is maradtam volna a városban. Ha jól meggondolom, nem akarok én sem Apolló, sem Tirteus lenni… Fájnak a lábaim, az Isten döglessze meg ezt az egész világot.
– Fájnak, fájnak – tört fel belőlem is az elkeseredés. – Hát az enyémek is fájnak.
Mikor talpra álltunk, erős fájást éreztünk, mintha ezer tű keresztül-kasul feküdt volna a lábfejünkben. Lépésről lépésre belénk szúrtak a fájdalmak.
– Mégis jobb lenne, ha fölhúznánk a cipőinket – indítványozta Gödrös. Nézett rám a szétálló egérszemeivel, és nem látszott túlságosan vidámnak.
Újra leültünk az árokpartra, és megpróbáltuk felhúzni a cipőinket. Be kellett látnunk, hogy itt minden rafinériánk és okoskodásunk hiábavaló. A megdagadt lábaink már nem fértek bele a kemény alkotmányba.
– Már nem lehet – mondtuk. – Már nem lehet! – Fölkeltünk és továbbcsoszogtunk. Az a néhány kilométerünk, ami még hátra volt, egyszerre a végtelenbe nyúlt előttünk, és éreztük, hogy furcsán reménytelen lesz a helyzetünk. Lassan jutottunk előbbre, sarkainkat nem akasztottuk bele a földbe, nem kapaszkodtunk velük, csak éppen emelgettük őket a testünk alatt. Tüzes kis pontok születtek meg a talpunkon, fájdalmasan nőttek a föld érintésétől.
A helyzeten nem lehetett változtatni. Már túl voltunk az út felén, hacsak nem akartunk fedél nélkül maradni az éjszakában, estig még el kell érnünk a legközelebbi városig. Artikulátlan hangon Isten ellen és magunk ellen káromkodtunk. De sorsunkban ez sem jelentett változást. Nem apadtak le a bokáink, s talpunk alatt nem puhult meg és nem hűlt ki a föld. Hol egyikünk, hol másikunk mondta: – No gyerünk, gyerünk, mert este lesz. – Gyerünk, mert este lesz.
Biztattuk egymást, s már gyűlölködőn vicsorogtunk egymásra.
– Most örülj neki, hogy levetetted a cipődet. Miért nem fecsegsz most? Talán énekelhetnél is valamit.
– Utálatos vagy! – ordította Gödrös. Villogtak a szemei, s látszott rajta, hogy nekem szeretne ugrani. De nem jutott tovább a trágár, nyöszörgő káromkodásoknál. Sokkal nagyobbak voltak a pillanatnyi bajaink, semhogy verekedőn egymásnak tudtunk volna esni. Mintha tüskéken jártunk volna, minden lépésünk újabb fájdalmat okozott. S az idő gyorsan múlt felettünk, s a város még kegyetlenül messze volt.
Újra leültünk, és újból erőszakoltuk fölfelé a cipőinket. A talpunk, a sarkunk, s az ujjaink közei is tele voltak már hólyagokkal. Gödrösnek nagyobb cipői voltak, mint nekem, azok talán fölmentek volna a lábamra, de nem mertem szólni neki. Annyira elkeseredett voltam, ha a cipőket kölcsönözné, bizonyára egyedül hagynám itt az országúton. Hallgattam tehát, védtem magam ettől a megkísértéstől. Ha már eddig együtt voltunk, nem akartam visszaélni a kellemetlen helyzettel. Pillanatról pillanatra változott a hangulatunk. A föllobogott dühtől majdnem vénasszonyos siránkozásba hulltunk vissza. Meggörbülten, magasra emelt lábakkal lépegettünk tovább.
Nézelődtünk, hogy valami fiáker vagy szekér mutatkozzon a láthatáron, de egyedül voltunk, akárha az egész világ elpusztult volna körülöttünk. Olyanok voltunk, mint két tenger alatti búvár, társtalanok és kiszolgáltatottak.
De semmi se tart örökké. Végre megérkeztünk. De így mezítláb nem mehetünk be a városba, az első rendőr elfogott volna bennünket.
– Most aztán nincs más hátra – mondtam –, át kell szúrnunk ezeket a hólyagokat, és fel kell húzni a cipőket.
– Fel kell húzni – dünnyögte Gödrös. – Nincs más mód, fel kell húzni.
Elővettük a bicsakot. Fájós lábunkat az ölünkbe emeltük, és elkezdtük az ostoba hóhérmunkát. A kés hegyével fölszúrtuk az első hólyagot, fehér víz jött ki a megfőtt, fehér bőr alól, és az égés nem is volt olyan fájdalmas, mint ahogy mi azt előre elgondoltuk. Nagy figyelemmel dolgoztunk, de a kés hegye néha hozzáért az eleven húshoz, és ilyenkor mintha tüzes vassal érintették volna, fölszisszentünk. Aztán a cipőhúzásra került a sor.
– Isten segíts! – sóhajtotta Gödrös. – Irgalmazz nekünk! – De kiérződött a hangjából, hogy szavainak nem az az igazi tartalma, amit kimond. Igazán még most se tudott megenyhülni, cinikus grimasz volt az arcán, kezei remegtek a lefojtott izgalomtól.
Kitartóan próbálkoztunk a cipőkkel. Mintha valami éles fogú pofákba dugtuk volna bele a lábainkat, ellenségeskedtek, haraptak ezek az elcsámpázott dögök. Gödrös ordítozva elvágta magától az egyik cipőt, de hogy kissé kifújta magát, négykézláb érte mászott.
Nekem sikerült először révbe jutnom, lábamat moccanás nélkül már félig beleerőszakoltam a cipőbe, mikor valami lassú zsibbadás fogta el az egész testemet. Az állkapcsaim mintha megmerevedtek volna, még kiáltani se tudtam. Kidülledt szemeimmel láttam, ahogy az ég elsötétedik, a mesekönyvek virágkertjei és elszabadult üstökösök keringtek az űrben. Aztán egyszerre, mintha a kút fenekéről a tiszta napverésbe jutottam volna, túl voltam a fájdalmakon. Megdagadt lábaimat mint acélfogók szorították magukba a cipők, de az égető és szúró fájdalmak elmaradtak, s majdnem érzéketlen megnyugvás állt belém. Gödrös sokáig nyafogott még, fogadkozott, hogy inkább felakasztja magát, de ő ezt nem bírja ki. Végre ő is túljutott a legnehezebbjén.
Járás közben mintha nem érintkeztünk volna közvetlen a földdel, úgy éreztük, valami emelkedő és süllyedő bőrhídon járunk. Későn volt már, az üzletek zárva voltak, gondolni sem lehetett holmi pénzszerzésre. Éhen kerültünk ki az Asylba. Akárha részegek lettünk volna, nem érzékeltük a környezetünket, az egész napi kínlódás szörnyen kimerített bennünket. Lefekvés előtt afölött tanakodtunk, vessük-e le a cipőinket, vagy így, bepréselve jönnek könnyebben rendbe a lábaink. A levetkőzés mellett döntöttünk. De így se volt jó, amit tettünk, alig hogy eldőltünk az ágyon, úgy éreztük, a lábaink rohamosan dagadni kezdenek, és fájt rajtuk a megfeszült bőr. Később visszaemlékeztem, gyerekkoromban hallottam, ha szűk az ember cipője, magasra kell tartani a lábakat, hogy a vér kimenjen belőlük, és így megszűnik a fájdalom.
Megpróbáltam, feltettem az ágyvég magas támlájára, és néhány perc múlva a fájdalom csakugyan megenyhült.
– Tedd föl a lábaidat az ágy támlájára – tanácsoltam Gödrösnek is –, és mindjárt jobban leszel. – Megtette, és benne is megenyhültek a fájdalmak.
Így, az ég felé tartott lábakkal aludtunk reggelig. Munkaképesen ébredtünk, csak éppen rosszkedvűek és türelmetlenek voltunk. Rendes módszer szerint kezdtük újra a koldulást, de mintha az egész város összebeszélt volna, nem tudtunk semmi eredményt elérni. A négy-öt napi mennyországos élet után most egyszerre beleestünk a pokolba. Nincs egyéb lehetőség, tovább kell mennünk. Azt azonban lehetetlennek tartottuk, hogy az országútra lépjünk. Tudtuk, Németországban nagyon szigorúan büntetik azokat, akiket jegy nélküli utazáson kapnak rajta, mégis elhatároztuk, hogy így próbálunk szerencsét.
– Ezért két hónapra lecsukhatnak bennünket – mondta Gödrös –, de most ez is csak áldás lenne.
– Amilyen szerencsénk van, még az se fog sikerülni, hogy becsukathassuk magunkat. Az azonban bizonyos, többet nem indulunk el mezítláb.
Kimentünk az állomásra, megvizsgáltuk a lehetőségeket, s elhatároztuk, a legközelebbi vonattal továbbutazunk. Hogy hova megy ez a vonat, nem is érdekelt bennünket. Fontos, hogy túllegyünk ezen a letarolt vidéken.
Nemsokára begurult az első vonat. A szertár mögött a pályatestre lopakodtunk, s a másik oldalon beszálltunk az egyik kocsiba. Leselkedtünk az ablakon át, s láttuk, a kalauz a vonat elején száll föl, mi pedig a végén vagyunk. Úgy gondoltuk, ha szerencsével jár a dolog, a legközelebbi állomáson leszállunk. Nem egészen így történt. Az első percekben nagyon izgultunk, aztán megnyugodtunk, s hogy még mindig nem fogtak el bennünket, felébredt bennünk a hazardírozó kedv. Az első állomáson nem hagytuk ott a vonatot, csak éppen a végéről átszálltunk az elejére. Úgy gondoltuk, a kalauz most valahol a mi előbbi kocsink felé jár, így tehát biztonságban lehetünk megint legalább egy állomásig. Így még néhányszor átlopakodtunk a vonat elejére és vissza. Végre is, hogy nagyon sok helyet el ne hagyjunk magunk mögött lekoldulatlanul, kapzsi, vak ösztöneink leszállítottak bennünket a vonatról. Szerencsésen keresztüllopakodtunk az állomáson.
– Ez jól sikerült – mondogattuk röhögve. – Ezt máskor is megcsinálhatjuk. – Tele voltunk életes bizakodással.
– Mindjárt a kőfaragókkal kezdjük – mondtam. – Te bemész oda, én valami privát házat veszek munkába.
– Estére megint urak leszünk – lobogott Gödrös is. – Rajtunk azért nehéz kifogni.
Elértük az első házakat. Ott állt előttünk a kőfaragóműhely, kis kert vette körül, a ház előtt fekete és fehér márványoszlopok ragyogtak.
– Nézd csak, a Krisztusát – mondta röhögve Gödrös –, éppen ilyen tanya körül jártunk már egyszer. – A műhelytől nem messze egy villaszerű épület állott.
– Nekem is nagyon ismerős – feleltem már kissé megszeppenve. – Nézd csak ott azt a házat, Isten bizony, már voltam ott egyszer. – Gödrösnek hirtelen meggyulladt a feje. – Az egész utca nagyon ismerős.
– Nekem is az egész utca. – Még mindig ott álltunk a kőfaragó kertje előtt, a műhelyből most uzsonnáskosárral kijött az inas, mellettünk kellett elhaladnia, ismerősen ránk köszönt: „Grüss Gott.”
– Teremtő Isten! – ordított föl Gödrös. – Négy nappal ezelőtt már jártunk ezen a helyen. – Ez a kiáltás mintha már valami hegyszakadékból visszhangzott volna.
Tönkre voltunk silányítva. Mi keresnivalónk lehetne ezen a tájon, amit négy nappal ezelőtt megkopasztottunk? Nem szóltunk, és nem mertünk egymásra nézni. Lassan megindultunk, de sehova se mertünk bekopogtatni, mindenütt ismerős pofák álltak az üzletajtókban. Éhesek voltunk, az egyik rendőrtől megkérdeztük, hol van a „Verpflegungs”-stáció, s csak úgy ösztönösen arrafelé tartottunk. Korán volt még, sütött a nap, nagyon nem szívesen fogadtak bennünket. Az asztalokon még rajta volt a tegnapi vacsora nyoma, valami gyúródeszkafélén egy öregasszony és egy fiatal lányka a jövő hétre beáztatandó pacalt darabolták nagy, széles késekkel. Az öregasszony zsörtölődött velünk, szeretett volna kimarni az utcára, de mi már nem mozdultunk. Olyanok voltunk, mint a halálraítéltek. Fejünkben megálltak a gondolatok, nem mertünk a holnapra gondolni. Bámultuk a két dolgozó alakot, s alig is láttunk meg belőlük egyebet a föl-le mozgó kések villogásánál.

Aztán lassan, mintha valami csigalépcsőn mennénk lefelé, teljesen belevesztünk a szundikálásba.

_

Stuttgart

8

Csöndben, még egészen ki nem mondottan régen élt bennünk a vágy, hogy elváljunk. Most ez is bekövetkezett, nem volt bennünk annyi erő, hogy ezen az előzőleg letarolt vidéken egyensúlyban tudjuk tartani egymás iránti gyűlöletünket. A második napon alaposan kiéhezve feküdtünk el a mezőn, egyikünk se akart továbbmenni. Gödrös végre is nyugtalanná lett, indulni akart, de engem nem lehetett megmozdítani.
– Ha nem gyüssz, itthagylak – mondta dühösen.
– Menj – feleltem –, semmi szükségem rád. – Aztán lehunytam a szemem, mozdulatlan voltam, mintha nem érdekelt volna, ami körülöttem történik. Gödrös csakugyan fölcihelődött, és elindult egyedül. Hallottam a távolodó lépéseit, nem néztem utána, nem akartam tudomásul venni, hogy merre halad. Úgy éreztem, a vele egy úton való célba jutás is terhes, szinte kibírhatatlan lenne a részemre.
Esteledett, mikor én is elindultam. Nagyon keveset tudtam még németül, bizonytalan érzések éltek bennem, mégis rábíztam magam az országútra, vezessen, hiszen egészen mindegy, hogy hová érkezem meg. Útközben találkoztam idegen, megkésett csavargókkal, azelőtt közömbösen továbbmentünk mellettük, most megszólítottam őket, tájékozódtam tőlük. Megnyugtattak, hogy egyenesen Stuttgart irányába haladok, s még egyéb hasznos útbaigazításokat is adtak.
Ők is megkérdezték tőlem, milyen a vidék, ahonnan jövök, milyen módszerrel lehet legjobban boldogulni, s végül pontos, kipróbált címeket kértek.
– Címeket? Minek kellenének a címek? – kérdeztem értelmetlenül.
Fölényesen nevettek. Piszkos, elnyűtt noteszt vettek elő, és kioktattak arról, hogyan kell egy igazi körültekintő csavargónak berendezkednie. A noteszban nevek és pontos lakcímek voltak összegyűjtve.
– Írd föl magadnak. A legközelebbi városban az X utcában lakik Y zsidó magánzó, ha ügyesen sírsz neki, biztosan lead fél márkát.
– De én nem vagyok zsidó.
– Az nem tesz semmit! Csinálj úgy, mintha zsidó lennél. Legtöbbet a zsidók érnek erre.
Följegyeztem az adatokat, és én is bemondtam, amit tudtam az általam lekoldult vidékről. A csavargók nagyszerű érdekközösségét ismertem meg ezen a napon. Íme hát a betyárszolidaritás nemcsak közönséges legenda. Ezután én is jegyzeteket készítettem, s a velem szembejövőkkel kicseréltük címeinket. E nélkül a felfedezés nélkül nem tudom, hogy boldogultam volna egyedül, így semmi komolyabb bajom nem adódott. A kiszemelt zsidókhoz még nem mertem elmenni, de a többi címek pontosan beváltak.
Nem nagyon törtem magam a gyaloglásban, nem mentem ki az Asylba, esténként a kocsmában ültem egyedül, vártam, hogy valaki érdeklődjön szomorú sorsom felől, határozottan ügyes voltam, s minden este megkaptam a magam ingyen sörét és ingyen virslijét.
A negyedik nap délutánján érkeztem be Stuttgartba. Pénztelen voltam, de nem izgultam, azt már tudtam, hogy ilyen nagy városban az utolsó pillanatban is előkerül a legszükségesebb. Darab papirosra már föl volt írva a Herberg címe, legelőször azt kerestem meg. Hatalmas, téglavörös épület volt ez, tiszta és megnyugtató ábrázattal. Itt nem álltak elém a durva, nekigyürkőzött szolgák, senki se akart erőszakkal beleavatkozni az életembe, az ajtók szabadon álltak a jövevények előtt. Hatalmas, kőpadlós, fehér síkfalakkal körülvett terembe jutottam. Emberek zsongtak benne. Ettek, lármásan vitatkoztak, és sört ittak. De nem a vidéki kocsmák öreg csavargói voltak ezek az emberek, legtöbbjük fiatal, egészséges kamasz, rendes öltözetben és hátizsákkal. Valahol magyarul beszélgettek. Ezek az ismerős szavak határozottan jólestek a füleimnek. Odamentem a beszélgetők közé, s megszólítottam őket.
Nem valami nagyon szívesen fogadtak, gyanakodón néztek rám, s csak úgy félvállról hümmögtek vissza a kérdéseimre. Kedvetlenül eloldalogtam tőlük. Lehet, hogy attól féltek, le vagyok égve, segítséget fogok kérni, de lehet, hogy általában nem voltam szimpatikus nekik.
Egy német csoport asztalának a végénél ültem le egyedül. A németek nagy, frissen sült krumplis lepényeket ettek, titokban oda-odasandítottam, számban kiszáradt a nyál.
– Ön magyar? – kérdezte tőlem valaki váratlanul. Egy rosszul borotvált, nagy hajú, művésznyakkendős emberke állt előttem. Szúrósan nézett rám, a száját összehúzta, mintha affektált volna.
– Igen, magyar vagyok – feleltem.
– Nemde most érkezett? Egyedül?
– Igen. Egy barátommal indultunk el Pestről, de útközben szétváltunk.
– Megengedi, hogy leüljek?
– Persze hogy megengedem.
Az emberke, még mielőtt leült volna, kezet nyújtott és bemutatkozott.
– Szittya vagyok… Szittya Emil.
Én is megmondtam a nevem. Szittya leült a velem szemben levő székre, lábait finoman keresztbe fektette. Beszélt, a szavakat erősen megnyomta, nagyon vigyázott arra, hogy tekintélyesnek látsszon előttem, s magamban én mégis nagyon furcsa, majomkodó figurának tartottam az egész embert. Bokáig csámpás cipők voltak a lábain, elrágott szárú tengerészpipa nézett ki a mellényzsebéből, a haja sűrű és drótkemény volt, mint valami sündisznónak a tüskéi.
– Nem éhes talán? – kérdezte kis idő múlva. – Látom, hogy nem jól tud németül, ha megengedi, rendelek valamit.
– Köszönöm, ne rendeljen. Nekem egy pfennigem sincsen.
– Ó, az ügynek ez a része már engem terhel.
– Egy olyan lepényt szeretnék – mondtam, és nyeltem utána, az ínyemmel már éreztem a meleg tésztát.
Szittya zörgetett az asztalon:
– Én természetesen nem bírom ezt enni, különben, amint ön kívánja.
Nem tudtam fölfogni, ki ez az ember, s mit akarhat tőlem. Az összes jelenlevők között ő nézett ki leginkább csavargónak, s mégis most valami elátkozott királyfi szerepét játssza el előttem. A lepény már megérkezett, valóban nagyszerű volt, nyeltem, mint a friss harmatot. Szittya boldogan nézett rám, látszott rajta, hogy jólesik neki az én mohó étvágyam, kérdezősködött, alig győztem neki felelni. Már tudta, hogy verseket írok, s már ő is bevallotta, hogy író.
– De én csak németül írok. És nem verseket, mert azokat nagyon nőies dolgoknak tartom. Tudom, ön azt fogja mondani, költők is éltek már, akik nagy hatással voltak az emberiség fejlődésére. Megvallom azonban, hogy engem így, nagy masszában, az emberiség maga sem érdekel. Nagy terveim vannak, de ezek a tervek csak a nehéz feladat megoldásáért érdekelnek. Elhatároztam, hogy könyvet írok a Krisztus-képek Európában címen, s ez a föladat egészen lefoglal.
Mikor a lepényt megettem, készségesen kérdezte:
– Kíván még egyet?
– Igen, megennék még egyet – feleltem szégyenkezve –, nagyon jó.
Jóllaktam, hogy alig bírtam ki a nadrágszíjam szorítását. Egyenesre meredten ültem, elálmosodtam, s már csak valami ködön át láttam az előttem gesztikuláló emberkét, a hangja mint valami távoli zakatolás csapkodott be a füleimbe. S még mindig beszélt, késő estig. Csak arra feleltem neki, mikor megkérdezte, van-e lakásom. Azt már tudtam, hogy itt a Herbergben is lehet lakást kapni, az emberek hálójegyet váltottak a pincértől, és lassan szállingózni kezdtek a teremből.
– Nincs szállásom, s amint már mondtam, pénzem sincsen – feleltem. – Pedig már két éjszaka nem aludtam. – Ezzel nem mondtam igazat, de így akartam presszionálni az emberkét, hogy a segítségemre legyen.
Szittya, mintha komolyan haragudott volna, azt mondta: – Ilyen élhetetlen embernek kár elmenni a mamája szoknyája mellől – aztán elhallgatott, gondolkodott. – No, természetesen ezen is segítünk. Várjon csak meg itt, rögtön visszajövök. – Sietősen kifelé indult, erősen előretolt testtel evezett el az asztalok között, külső és belső zsebei púposak voltak a beléjük tömött papírhulladéktól.
Nem kételkedtem benne, hogy a mániákus ember visszajön, nyugodtan üldögéltem, hallgattam a németek ízetlen, drasztikus viccelődéseit. Néhány perc múlva arra jött a pincér, megkérdeztem tőle, lehet-e még ágyat kapni. A felelet újra megnyugtatott, most már gondtalan és testben, lélekben megnyugodott voltam.
Körülbelül egy óra múlva csakugyan visszajött Szittya, és két ágyjegyet vett a pincértől. – Nekem bár rendes lakásom van, de hogy együtt maradhassak önnel, ma én is itt alszom. – Ezeket magyarul mondta, a pincér még ott állt mellettünk, nem tudta, miről van szó, kedveskedően bemondta Szittyának: – Megvan még a tegnapi ágya, megint fönntartottam. – Szittya valahogyan olaszul vagy franciául káromkodott, látszott rajta, hogy szörnyen megveti a fecsegő embert, háttal eléje állt, mintha egyszer és mindenkorra el akarta volna takarni a szemeim elől.
Egymás melletti ágyba kerültünk, és még félálomban is hallottam, hogy kelepel a nyelve. Itt is mezítelenül mentünk az ágyba, de reggel nem kellett végigkefélni a testem a tetvektől és poloskáktól. Gondtalan és dologtalan napok következtek rám. Szittya, akár egy anyaállat, a pártfogásába vett, friss lepényekkel táplált, s esténként megváltotta az ágyamat. Nem mondta el, hogy honnan szerzi a kettőnknek szükséges összeget, és én nem érdeklődtem ebben az irányban. Egész nap bent tartózkodtam a Herbergben, s ő mindig újabb pénzekkel tért vissza. Nem volt kétségem, hogy ilyenkor koldulni ment, módfelett imponált az ügyessége és az is, hogy minderről egy szót se szól, nem panaszkodik és nem dicsekszik. De ő is csak ember volt, és ő sem bírta magát a végletekig megtartóztatni. Ekkor már tegeztük egymást, s bizalmasan megsúgta:
– Máma egy új segélyforrásra akadtam, de oda már neked is velem kell jönnöd. Lehet, hogy valami szobafélét is szerezhetünk. Egy magyarországi öreg szabólegényről van szó, s az a különösebb gyöngéje, hogy félreismert zenésznek és operaénekesnek képzeli magát. Herr Potykének kell szólítani. Te csak figyeld meg, én hogyan beszélek vele, aztán te is úgy beszélj.
A „Herr Potyke” kinn a város végén lakott, az új negyedben, az ablakai a mezőre és a hegyekre néztek.
Szittya szörnyű rutinnal játszotta el az elátkozott királyfit. Potyke kicsit gyanakodva fogadott bennünket, de alig hogy helyet foglaltunk, Szittya már kérte, játsszon valamit a zongorán, mind a ketten nagy zeneélvezők vagyunk, s ő zenekritikákat is szokott írni arra érdemes koncertekről.
Potyke úr kellemesen mosolygott, egy ideig hagyta kéretni magát, aztán felállt a szabóasztalka mellől, nyakából kiakasztotta a centiméterét, a tükör előtt felvette a bársonyzekéjét, s odaült a zongorához. Mint valami minden hájjal megkent virtuóz, ujjaival végigszaladt a zongora fekete-fehér fogain, s aztán valami édes Mozart-kompozícióba kezdett. Sovány teste ide-oda hajlott a melódiák után, valósággal átszellemült, már valahol a mennyország kapujában járhatott. Aztán a torka is fölnyílott, zengette a hangszálait, a végsőkig feszített hanghullámok, éreztem, hogy elöntenek, fizikai fájdalmat okoztak nekem, majdnem agyonvertek. Még sokáig kellett így élet és halál között virrasztanom, s mikor a koncertnek vége lett, Szittya tapsolni kezdett, s mint jó statisztának, nekem is tapsolnom kellett.
Potyke fölállt a zongora mellől, stuccolt bajuszával játszott és megkérdezte: – No, mit szólnak, uraim, az egészhez? Csak tessék őszintén beszélni, rajtam már senki sem ejthet újabb sebeket.
Szittya szinte tálcán vitte elé a dicséreteket. Édes, jószagú szavakkal kenegette, de közben a mi helyzetünk elpanaszolásáról se feledkezett meg. Beszélt, beszélt, s a végén édes-keserű krumplicukor jött ki a mondókájából. Potyke úr már le se tudta volna tagadni, hogy igazi jó barátokra akadt, éreznie kellett, hogy hálával tartozik nekünk, szíves és vendéglátó volt hozzánk. Meghívott ebédre. Potyke nemcsak zongorista és énekes, de hogy a lelke egészen megtisztuljon, a húseledelektől is megtartóztatta magát, vegetariánus volt. Narancsot, banánt és egyéb déligyümölcsöket ebédeltünk. Szittya a vegetariánizmusról is tudott prédikációt tartani, de én szerényen süketnéma lettem, ínyemben a herbergi lepényt s a távoli kocsmák virsli- és sörízét éreztem.
– Legyen szerencsém, uraim, máskor is – áradozott Potyke. – A jó barátság az élet jó íze, uraim. Boldog lennék, ha önök is áttérnének a teljes vegetariánizmusra, a művészi lélek pusztítson el magából minden állati vonást, így a húsevés csúnya szokását is. A jövő a tiszta léleké.
– Én mindig híve voltam a vegetariánizmusnak – válaszolta Szittya, s hódító gesztussal rám mutatott –, a barátom szintén. De mennyivel könnyebb önnek konzekvensnek maradni, mint minekünk. Ha önt a művészetben ma még nem is méltányolják eléggé, a szabóság meghozza önnek az élet fönntartásához szükséges minimumot. De nekünk költőknek se fix jövedelmünk, se lakásunk nincsen.
Potyke egy ideig mintha tétovázott volna, aztán azt mondta, hogy van neki egy padlásszobája, ahol a könyveit tartja. Ha meg nem vetjük ezt a helyet, szívesen rendelkezésünkre bocsátja. Szittya nehezen határozott ebben a kérdésben, először látni kívánta a szobácskát, s csak aztán mondta: – Ha valamiképpen használható az, természetesen el fogjuk fogadni.
Két emeleten túl, magas padlásgerendákon át jutottunk be a szobácskába. Nem nagy, de szép tiszta fülke volt ez, egyik sarkában valóban volt vagy huszonöt rémregény, s a plafonon egy fölfelé nyíló ablak.
Szittya elfogadta az ajánlatot, s Potyke úr örült neki, hogy boldogítottuk.
– Majd hozatok föl matracokat és takarókat az uraknak. Lent majd adok egy alumíniumkulcsot, kérem, hogy állandóan hordják maguknál.
Mind a hárman elégedetten búcsúztunk.
Későn éjszaka egyedül tértem vissza az új szállásra.

9

Szittyával másnap reggel csak a Herbergben találkoztam újra. Eleven és kialudt volt.
– Bocsáss meg, hogy nem mentem haza – mondta –, sok dolgom volt az éjszaka.
Nem haragudtam, legalábbis olyan jól aludtam, mintha ő is otthon lett volna. Potyke úr azonban nem invitált meg reggelire, vártam, hogy fizessen valamit Szittya. Mintha kitalálta volna a gondolatomat, megkérdezte, teát vagy kávét akarok-e reggelizni.
Kávéztunk, és közömbös dolgokról beszélgettünk. Később levelet kezdtem írni Jolánnak, beláttam, itt az ideje, hogy végre részletesen beszámoljak neki eddigi élményeimről. Bőbeszédű voltam, minden érdekesebb dologra kitértem.
– Kinek írsz? – kérdezte Szittya.
– Egy fiatalasszonynak Újpestre. Nagyon érdekes asszony, szereti az új verseket, és vakmerő tud lenni minden dologban.
– Szereted?
– Az lehet – mondtam fölényesen. – De aligha vagyok bele szerelmes. Ezt az érzést nem is ismerem.
– Gyerekség. Meg se tudom érteni, hogy valaki egy asszonyba szerelmes lehessen.
– Pedig ezerszámra vannak ilyenek.
– A plebsz. Utálatos az embereknek ez a sablonos nemi élete. Egészen másképpen volt ez a görögöknél. Ó, a fiatal atléták pompás teste!
Hirtelenében nem értettem meg a mondatok jelentését, tétován mosolyogtam.
– Te is szép fiú vagy, de ez a szépség még nyers és érzéketlen. Kár, hogy ennyire unintelligens vagy. A cizellált lélek a tiszta dolgok iránt vonzódik, a fiatal férfitest mindig tisztább, mint a nőé.
– Eriggy a pokolba – dünnyögtem ingerülten. – Mondom, nem tudom, hogy mi a szerelem, de csak nem bolondultam meg, hogy „fiatal atléták” után futkossak!
Szittyát mintha valami undorféle fogta volna el, fölkelt mellőlem, nem érdemesített rá, hogy tovább beszéljen velem erről a különös témáról. Később elment, és csak ebédhez jött vissza. Összeismerkedtem a Herberg többi magyarjaival, most már szívesebben fogadtak, beszélgettek velem.
– Legyen elővigyázatos – mondta egyikük –, mert az a maga mókusa homoszexuális. Itt mindenki ismeri, s nem szívesen állnak vele szóba.
Kellemetlenül hatottak rám ezek a beszédek, valami félelem vagy undorodás fogott el. Megindult a fantáziám, mindenféle eddig nem látott és nem érzett dolgok jutottak az eszembe. Ebéd után úgy, hogy Szittya semmit se vegyen észre, hazaszöktem Potyke úrhoz.
A közös ágyba is mezítelenül kellett volna befeküdnöm, de mivel ilyen veszedelmes alaknak ismertem meg Szittyát, nem lett volna bátorságom ahhoz, hogy védtelenül egy takaró alá kerüljek vele. Potyke úrnak elmondtam, nincsenek alsóneműim, kértem, hogy kölcsönözzön valami hálóruhát. Egy hosszú inget adott, nagyon szívesen beszélgetett velem, és uzsonnával is megkínált. Szorosan egymás mellett ültünk az asztalnál. – Szép haja van – mondta, és apásan megsimogatta.
Megszeppenve hallgattam.
– Maga szimpatikus fiú, de barátját, a Szittya urat nem kedvelem. Úgy látszik, nemigen gondozza a testét, rossz érzése van az embernek, ha a közelébe kerül. Legyen óvatos vele szemben, s ha ő nem akarna valamiért magával lakni, használja csak a szobát egyedül is továbbra. – Felém nyúlt a kezeivel, mintha át akart volna ölelni. Ijedten elhúzódtam tőle.
– Csiklandós nagyon? – kérdezte, hogy kilátszottak a fogai és a megfehéredett ínye.
– El kell mennem – mondtam. Megígértem, hogy mindjárt visszajövök, marasztalt, nehezen tudtam elszabadulni tőle.
A hálóinget összegöngyöltem, elvittem magammal a Herbergbe, és útközben furcsa, összezagyvált gondolatok zsongtak a fejemben. Úgy éreztem, valami átgázolhatatlan hínárba kerültem a két ember között. Pontosan nem tudtam, mit akarhatnak velem, de rájuk gondolnom is kellemetlen volt. Egész estig nem tudtam megszabadulni ettől a nyugtalanságomtól. Szittya bántóan jó volt hozzám, kétségtelenül láttam, hogy udvarol nekem. Elhatároztam, nem rettenek vissza tőle, erősebbnek éreztem magam nálánál. Megnyugodtam, ha valami szemtelenséget akar, kegyetlenül elverem.
Este ő csokoládét és fügés kenyeret vacsorázott, nekem krumplis lepényt rendelt. Jóízűen ettünk, és korán mentünk haza.
A négy fehér fal mint hűvös lemezburkolat vett bennünket körül. Nem mertünk hangosan beszélni, ez azonban nem gátolt meg bennünket abban, hogy óra hosszat kötekedjünk afölött, ki kerüljön falhoz a matracon. Szittya mindenáron engem akart belülre erőszakolni, rossz sejtelmekkel voltam tele, nem engedtem magam legyőzni. Végre is ő kényszerült belülre húzódni. Neki még volt alsóneműje, ezekben a piszkos dolgokban bújt a takaró alá. Eltitkolhatatlanul izgatott voltam, csak úgy ímmel-ámmal vetkőztem, testem érintésekor éreztem, hogy a bőröm megripacsosodott. Eloltottam a lámpát, és fölvettem a hálóinget, sokkal hosszabb volt nálamnál. Leültem az ágy szélére, és alul csomóra kötöttem az inget. Emlékeztem rá, apró gyerekeket szoktak így megvédeni a gonosz játékoktól. Kissé megnyugodtam. Csöndben behúzódtam a takaró alá. Lehunytam a szemeimet, de sokáig nem tudtam elaludni. Megfeszült idegekkel vártam, éreztem, valami szokatlan dolognak kell bekövetkeznie. És semmi nem történt. Szittya arccal a falnak fordultan már aludt mellettem. De nem tudtam megnyugodni, hátha csak szimulál. Órák múltak el így, ebben a rettentő várakozásban, aztán láttam, a fejünk fölött levő ablakokból eltűnnek a csillagok, s az indigó-színű ég lassan megvilágosodik. Mielőtt még Szittya is felébredt volna, hogy éjszakai gyávaságomat el ne áruljam, ingem alján kikötöttem a csomót, és fesztelenül fölnyújtóztam, mintha jó álomból ébredtem volna.
– Utálatos ember vagy, hogy annyit mozogsz éjszaka – mondta Szittya. – Azért mondtam, hogy menj belülre, akkor én jobban elhúzódhatok tőled.
– Arról szó se lehet, hogy a falhoz menjek.
Anélkül hogy vizet láttunk volna, fölöltözködtünk, s valami ennivaló reményében lementünk Potyke úrhoz. A zseniális szabó már a zongoránál ült, és fülrepesztően eregette ki magából az áriákat. Természetesen újból megdicsértük a tehetségét, s ő újból jól tartott bennünket naranccsal és banánnal.
Jóllaktam, és jó érzéssel lődörögtem, de mégis úgy látszott, elmúltak fölöttem a gondtalan tétlenség napjai. Szittya minden bevezetés nélkül azt mondta:
– Én már minden területet learattam, most már neked is meg kell kezdened a munkát. Ismered-e a zsidókasszákat?
– Hogy ismerném, hiszen én nem vagyok zsidó!
– De mivel hercegprímás se vagy, a két márkát tehát fölveheted a zsidókasszánál.
Értelmetlenül hallgattam.
– Majd én elkísérlek egész odáig. Az előszobában van egy kasszaablak, várakozol, amíg a sor rád kerül, aztán azt mondod: „Ich bitte, arme Jud”.
Tehetetlenül szabadkoztam.
– Mi lesz akkor, ha mégis észreveszik, hogy nem vagyok zsidó?
– Semmi. Azt ők nem tudják az ablaknál megállapítani, hogy te zsidó vagy-e csakugyan. Ha azt kérdezik tőled, hogy honnan jöttél, mondd, hogy Magyarországból, Tiszaeszlárról, ahol az egész családodat megölték, s csak neked sikerült elmenekülnöd. Ezért vagy most itt, se rokonaid, se ismerősöd, se pénzed nincsen.
A dolognak ez a beállítása tetszett nekem, rászántam magam, hogy végigjátsszam a játékot.
A hatalmas váróterem tele volt pajeszes és szakállas emberekkel. Zsongott az élet, mint a méhkas. Oroszul, lengyelül és zsidóul beszéltek egymás között, nagy szélmalom-gesztusokkal, elsavanyították a levegőt, és összetördelték a világosságot. Később megtudtam, a tömegnek egyik része az orosz–lengyel pogromok elől menekült világgá, nagy szomorúságú, hazátlan emberek ezek. A másik, nagyobbik részük azonban közönséges csavargó, akik tavasszal útra indulnak hazulról, végigkoldulják fél Európa zsidókasszáit, s őszre némi vagyonkával térnek vissza a családjukhoz. Türelmetlen, erőszakos emberek, áskálódnak egymás ellen, s mint valami szentséget mutogatják föl mesterségesen táplált nyomorúságukat. A hitközségek sameszei már messziről megismerik őket, de rohamozó jajgatásaik elől nincsenek kibúvók. Őket nem törték meg családi tragédiák, nem rémítették el az élettől gyilkos kezek fenyegetései, mint a piócák vetik rá magukat mindenre. Hiába voltak a rendszabályok és prédikációk, ők furakodtak oda legelőbb a kasszaablakhoz. Egy se mozdult addig, míg a neki járó összeget föl nem vette. A pénztárnok németül beszélt, s ők szörnyű zsargonban feleseltek.
Órák hosszat tartott előttem ez a torlódó mocskos áradás.
Ott álltam az ablak előtt.
– Ich bin arme Jud – dadogtam sután. A szavak, mintha üvegcserepekből lettek volna, fájdalmasan meghasogatták a nyelvem, arcom vértelenül lefonnyadt, és nem mertem a pénztárosra tekinteni.
– Wovon?
Elmondtam a betanult mondókát, kabátom alatt éreztem a kiugrani akaró szívemet, majd megfulladtam a terem forró levegőjétől.
– O ja, Tiszaeszlár, ich weiss – mondta a pénztárnok melankolikus sóhajtással, és kiszórta elém a két ezüstmárkát.
Kint a kapu előtt holtra fáradtan még mindig várakozott rám Szittya.
– Megvan? – kérdezte bizonytalansággal.
– Meg – mondtam. – Csúnya, utálatos dolgot csináltam most, szégyellem magam önmagam előtt. Ha tudnám, hogy kettőnk közül nem te vagy a nagyobb gazember, akkor azt mondanám: köpj le, jelents föl a rendőrségnél ezért a gazemberségért.
– Ugyan kérlek! Képzeld el, milyen krumplis lepényeket vehet magának ezen a pénzen az ember. És egyáltalában, mért a lengyel zsidók vigyék el azt helyettünk. A kapitalista társadalomban nem szabad, hogy moralista skrupulusai legyenek az embernek. Igaza van Stirnernek és Nietzschének, mikor az individuum abszolút jogairól beszélnek. Micsoda kényszerűség gátolhatná az én életem kiteljesedését.
– Ezek ostoba szólamok. Ezen az alapon szó se lehet a szociális emberi közösség megépítéséről.
– Ismerem, ezt így tartja a szocialisták birka értelmisége. Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták. Elhatároztam, ha befejezem a Krisztus-képekről szóló könyvemet, prédikációkat fogok tartani az anarchizmusról. Tolsztoj ostoba csizmadia-filozófus, az embernek nem Istenhez kell hasonlítania, fölül kell emelkedni Istenen… én például határozottan érzem, hogy uralkodónak születtem.
Már benn ültünk a Herbergben, ő savanyú halat, én pedig lepényt ettem. Végeszakadatlanul még mindig beszélt. A teremben levő magyarok körénk szivárogtak, nem tudták, honnan indult a beszélgetésünk, de belevetették magukat a vitába, mint a farkasok, rászabadultak Szittyára. Nem hátrált meg. Már állva, s valóban mint valami próféta, szónokolt.
Aztán megjelentek a pincérek, és csöndet teremtettek.
Este kimentünk a városba csavarogni. Még bennem zsongtak a délutáni vita hangjai, de már magam se tartottam olyan nagy bűnnek a zsidókassza lekoldulását. Az merő agyalágyultság következménye, amit Szittya beszélt, de mégis beláttam, ha magunkfajta ember a magunk módján élni akar, sok minden kellemetlennek látszó dolgot el kell követnie, hogy valahogyan a fölszínen tarthassa magát. Kétségtelen, az alaphibát ott követtem el, mikor meggondolatlan vakmerőséggel útra indultam, s most már vállalnom kell minden elkövetkező kényszerűséget. Én nem is tudom, mi a helyesebb, korán reggeltől késő estig benn dolgozni egy gyárban, s negyvenéves koromban anélkül, hogy a világról tudomást vettem volna, koldus módra elpusztulni, vagy pedig kis praktikákkal, szégyentelen szembeszállásokkal kiverekedni a napi falatot, s a nagyvilágban élni, leélni a részünkre megadott életet… Emberek jöttek-mentek az utcákon, a kirakatok világítottak, s a vendéglőajtókon kiáradt a friss ételek szaga. Nem voltam fáradt, nem voltam éhes, maradék nélkül élveztem a hangokat, fényeket és illatokat.
– Még maradt elegendő pénzünk holnapra – mondta Szittya –, délelőtt elmehetünk a múzeumba, délután pedig megnézünk egy-két templomot. Ha komoly szerephez akarsz jutni mint író, akkor tanulnod kell. Hallottál már valamit Rembrandtról és Böcklinről?
– A Rembrandt az egy amsterdami festő volt, ismerek tőle néhány reprodukciót, és azok tetszenek is nekem. A másikról azonban még semmit sem hallottam.
– Az is festő. Holnap majd meglátod a képeit, a misztikus csönd és a melankólia legnagyobb mestere.
Így beszélgetve még kimentünk az állomásra, aztán kissé elfáradtan hazaballagtunk.
Hogy egyedül fönn voltunk a szobában, megint elfogott a tegnap esti félelem. Szittya megint megkísérelte, hogy a matrac külső felére kerülhessen, én megint nem engedtem magam legyőzni. Csönd lett, de mielőtt még bebújtam volna a takaró alá, minden eshetőségre való tekintettel megint bekötöttem magam a hálóingbe.

10

Reggel még alig virradt, kopogtattak az ajtónkon. Két nagybotos és keménykalapos detektív volt.
– A rendőrségtől jövünk – mondták. – Mióta laknak ebben a szobában?
– Két napja – felelte Szittya. Összekuszált fejéből ijedten pislogtak elő az álmos szemei.
A detektívek firkáltak valamit a könyveikbe, mogorván parancsolgattak.
– Öltözzenek fel, eljönnek velünk!
Szittya, mint valami hörcsög, elvadultan tiltakozott, de hiábavaló volt minden. Ki kellett másznunk a takaró alól, morgolózva öltözködtünk.
A rendőrségen felvették a nacionálénkat, s még mielőtt tudták volna, tulajdonképpen kik is vagyunk, máris úgy kezeltek bennünket, mint büntetendő homoszexuálisokat. Egyik detektív a priuszunk után kutatott a kartotékban.
– Még nincsenek bent – mondta, s nekiült a munkának, hogy besorakoztasson bennünket a nyilvántartottak közé. Készenlétben várakozott, az elöljárója keresztkérdésekkel vallatott bennünket. Mind a ketten tiltakoztunk az oktalan gyanúsítás ellen, s én valóban semmi érdemlegeset nem tudtam volna mondani a homoszexualizmusról. Szittya valósággal együgyűnek mutatta magát. Semmi kompromittálót nem tudtak kivenni belőlünk, s így nem is kerültünk rá a nyilvántartottak listájára.
– Egyelőre nincsenek adataim maguk ellen – jelentette ki a rendőrtisztviselő. – De két héten belül mégis el kell hagyniok Stuttgartot. Addig is nem szabad egy ágyban aludniok, most pedig ezzel az úrral átmennek a laboratóriumba, ahol lefényképezik és ujjlenyomatot vesznek magukról. Két héten túl tehát nincs joguk itt tartózkodni. Megértették?
– Igen, megértettük! – mondtuk, s anélkül hogy egyszer is hátranéztünk volna, az egyik detektívvel átmentünk a laboratóriumba. Az ablak előtt fehér háttérrel oldalról és elölről lefényképeztek bennünket, aztán egy mérleg alá álltunk, megmértek, milyen hosszúak vagyunk, végül valami masszával bekenték a hüvelyk- és mutatóujjunkat, s rányomatták velünk egy papírlapra. Vékony, finom erezetű nyomok maradtak az ujjaink után a papíron. Valami idegen szemlélő előtt mindez csak gyerekes játéknak látszhatott volna, engem erősen megrendítettek ezek a percek. Ha egyszerűen pár hónapra elítéltek volna, azt bizonyára sokkal fölényesebben vettem volna tudomásul. Ismertetőjeleimnek ez az elkönyvelése embertelen megalázásnak tűnt föl előttem. Úgy éreztem, többé nem vagyok a magam ura, itt számon tartanak engem; mintha hosszú láncra kötöttek volna, amivel, ha nekik úgy tetszik, bármikor kiemelhetnek a világból.
– Ostobaság! – mondta Szittya az utcán. – Ez a német bürokrácia. Mindent ellajstromoznak, és azt hiszik, ezzel mindent meg is oldottak. A mi eszünket és akaratunkat egyszerűen kihagyják a játékból. Ez már a hetedik ujjlenyomatom Németországban, s én azért mégis itt vagyok.
– Rám nagyon komiszul hatnak az ilyen dolgok. Ha ki nem tiltottak volna, akkor se tudnék tovább ittmaradni.
– Miattam egye meg őket a fene! Én nem vagyok olyan érzékeny, mint te. De ha nem akarnál egyenesen Párizsba menni, ahonnan én csak két hónapja jöttem el, akkor szívesen veled mennék. Gyere először Brüsszelbe, ott maradunk néhány hétig, aztán én is átmegyek Párizsba. – Hosszú alkudozások után megegyeztünk.
Tegnapi határozatunk szerint múzeumba mentünk. Éhes, kipihent szemekkel nézelődtem a rengeteg kép között, sok volt olyan, ami megállított, ami minden érdeklődésemet le tudta kötni. De mind közül Böcklin sötétkék színei voltak azok, amik legteljesebben tudtak szólni hozzám.
– Szépek, valóban nagyon szépek – mondtam elragadtatással Szittyának. – Ezek valóban hangulatképek, de ezek a hangulatok testté válnak a vászonra rakott festékben. Azt hiszem, mindent kiérzek belőlük, amit a festő érzett, mikor festette őket.
Szittya még órák hosszat beszélt Böcklinről, a festőről és emberről egyaránt. Örömmel hallgattam, és nem tagadtam le, hogy sokat tanultam ezen a napon. Jóformán semmi pozitívum nem volt abban, amit ő mondott, de az a lelkesedés, amivel beszélt, bennem is megindította a rajongás áradatát, talán még sohasem éreztem ilyen erős vágyat a teremtő munka után.
Délután Csöndsziget című versemet írtam a Herbergben. Szittyának nagyon tetszett a költemény, azt mondta, nagyon jó a technikája, és mély emberi tartalma van. Boldog voltam, mint valami megdicsért ártatlan gyerek, s hogy valahogyan kihirdessem magamból ezeket a szokatlan örömöket, a verset hazaküldtem Jolánnak, és egy hosszú levelet is írtam hozzá. Ez volt az első alkalom, hogy mellékcélzatosság nélkül jöttek ceruzáimra a szavak, mértéktelenül áradozó voltam. „Válaszolj minél előbb” – írtam a levél végére. „Szeretnék együtt lenni most veled, s bevallom, te különb voltál nekem minden asszonynál. Az itt küldött verset jól sikerült munkámnak tartom, ha te is úgy gondolod, vidd fel a Független Magyarországhoz. A lapot expressz küldd el, ha a vers megjelenik benne. Csókollak, Kasi.”
Nem sokáig tartott ez a határtalan jó érzésem. Ha beosztóan tudtunk volna gazdálkodni, akkor kellett volna, hogy legyen még pár pfennigünk a két márkából, de mi mértéktelenül ettünk, sőt édességeket is nyalakodtunk, s így már újból pénztelenül álltunk. Szittya új címeket keresett elő a noteszéből, ezeket most az ő utasításai szerint nekem kellett lekoldulnom.
Estefelé elmentünk az Újságírók Segélyegyesületébe, s mielőtt aludni tértünk volna, az Újságkiadók Klubjába. Szittya ismert figura volt mind a két helyen, mintegy kötélen vezetett föl engem, és erősen protezsált.
Nem nagyon szívesen láttak bennünket. De Szittya ezt nem vette tudomásul, szerénytelenül dolgozott érdekemben.
– Érdekes, hogy önök, magyarországi kollégák ennyire leszegényedetten, pénztelen vetődnek ki külföldre – lamentált mind a két helyen a titkár.
– Miért is jönnek ki hozzánk, ha nem tudnak németül? Hogy lehet reményük ahhoz, hogy itt bármiféle pozícióba kerülnek?
– Ó, uram! – mondta Szittya. – Magam részéről nem panaszkodhatom az utóbbi időben. Több helyen közlik a dolgaimat, s anyagilag nem vagyok zavarban. Mondhatom, a fiatal kolléga úr nagyon érdekes tehetség, s mikor ide fölhoztam, biztosra vettem irányában az önök jóindulatú támogatását.
A titkár elkényszeredetten mosolygott.
– Kérem, kérem, valószínűleg ön nem téved. – S már elő is vette a nyugtakönyvet, beleírt öt márkát, és elküldött bennünket a pénztároshoz.
Fölvettem a pénzt, és megint gazdagok voltunk.
– Nagyon nehéz veled boldogulni – elégedetlenkedett Szittya még akkor is, mikor már ismét csokoládé és krumplis lepény előtt ültünk. – Annyira hozzászoktál a pfennigek koldulásához, hogy kicsit jobb helyen ki se mered nyitni a szádat.
– Elismerem, hogy te nagyobb kaliberű koldus vagy, mint én, de látod, hogy a Kiadók Klubjában te se tudtál elérni semmit.
– Nem, mert meg vannak kötve a kezeim. Túlságosan rosszul vagy öltözködve ahhoz, hogy ezek az emberek meghatódjanak pillanatnyi helyzeteden. Ha ilyen ruhában állítasz be hozzájuk, amilyenben most vagy, egyszerűen kívülesel a látókörükön, és nem hajlandók tudomást venni rólad. Minden az első impressziókon múlik. Ha lenne jobb ruhád, ebből a puszta tényből következőn mindjárt lenne több ennivalód is… Nekem már nem szükségesek ezek a külsőségek. Pillanatok alatt beletalálom magam az új helyzetekbe, tudok a nyelvükön beszélni, és úgy tudom megmutatni magamat, ahogyan akarom.
Éppen azzal akartam neki visszavágni, hogy ő még madárijesztőbb figura nálamnál is, de utolsó mondatával meggyőzött a kettőnk közötti különbségekről.
– Itt nincs semmim, de odahaza maradt még egy öltözet fekete ruhám, egy pár cipőm – mondtam. – Ha gondolod, hogy ezzel könnyíthetünk magunkon, utánam küldethetem.
– Írj érte máma, s kérd, hogy a Frankfurt am Main-i főpostára küldjék.
Későn mentünk haza, s némi félelem élt bennünk, hátha leselkednek ránk a délelőtti detektívek. Mint az idegenek, elhúztunk a kapunk előtt, csak miután átnéztünk az utcán, mentünk be a házba, és másztunk föl a sötét padlásra. Komikusnak tűnt előttem, hogy itt a rendőrség speciális nagyítókkal őrködik az egyes emberek erkölcse felett, s mégis köztudomású, hogy sehol sincs annyi kéjgyilkos és homoszexuális, mint éppen Németországban. Ezeknek a deformálódásoknak bizonyára mélyebb társadalmi okai vannak, de a mechanikusan mozgó bürokrácia megelégszik a külszín elkendőzésével. Komolyabban segítő kézzel senki sem nyúl felénk, de vigyáznak arra, hogy két lehasznált csavargó egymás mellé ne kerüljön az ágyban. Ők félnek miattunk, én azonban már egyáltalában nem féltem Szittyától. Az ő állítólagos homoszexualitása nem volt egyéb egy bogaras ember hencegésénél. Holmi elképzelt merényletek ellen már nem védekeztem gyerekes óvatossággal. Nem húzódtam ki a matrac szélére, hogy egész éjszaka nyugtalan bizonytalanságban balanszírozzak ég és föld között. Szittya a tipikus jó alvó volt, befordult a fal felé, aludt hideg vérszegénységben, hogy akár kidobhatták volna az ablakon. Én még sokáig ébren maradtam, s ha már nem is féltem tőle, nem tudtam megszokni magam mellett az idegen testet. Szittya pipázott napközben, s a keserű dohánylé mintha a bőre alá is beszivárgott volna, csípős pipaszag áradt ki a testéből. Minden este ideges kimerüléssel törtem csak álomba. De ennek nem valami testi vagy lelki betegség volt az oka, reggel kipihenten és frissen ébredtem.
Majdnem naponta belátogattunk Potyke úrhoz. Napi táplálékaink közé az ő déligyümölcseit is bekalkuláltuk, s módosítás nélkül ragaszkodtunk ehhez az elhatározásunkhoz. Pedig hát nem, egyáltalában nem túlságosan kis árat fizettünk ezekért a materiális gyönyörökért. Potyke úr örült nekünk, a hálójába került publikumnak, megzengette hangszálait, és nyihogott és vonyított előttünk, mintha tüzes vassal kínozták volna. Lehet, hogy valóban volt valami tehetség ebben az emberben, de az én zeneművészeti tudásom és fölvevő képességem alig terjedt túl a ligeti énekesek élvezésénél. Valami iszapos, szürke tenger felületén ringatóztam, a föleresztett hanghullámok hajótöréssel fenyegették körülöttem a világot. Émelygett a gyomrom, hasogatott a füleimben, s a gazember Szittya után az előadás végén nekem is mindig tapsolnom kellett. Ez a műélvezés tagadhatatlanul szenvedés volt az én számomra, de rosszul mentek a boltjaink, szolgálnunk kellett a házigazdánknak. Váratlanul azonban mégis megvirradt fölöttünk.
Az egyik reggel csak úgy unalomból szétnézelődtem a padláson, s a szobánk mögött ponyvára szétteregetett s nyilván télire konzerválódó gyümölcsökre találtunk. Érett, saját édességében megaszalódott fügék, almaszeletek, narancshéj, héjában maradt dió s más egyéb dolgok hevertek garmadával a padlásablakon becsurgó nap alatt. Potyke úr akár meghalhatott volna most tőlünk árvaságában. Nem volt rá szükségünk, hogy leüljünk az asztalához, este hazajöttünk, pótlakomát csaptunk a szárított gyümölcsökből, s reggel útravalóul teletömködtük vele a zsebeinket. Ha semmi jövedelmi forrásunk sem lett volna, nem kellett volna éhen pusztulnunk. S valóban gyorsan közeledtünk ahhoz a pillanathoz, hogy minden kereseti lehetőségből kimaradjunk. Már nem volt egyesület vagy klub a városban, amit meg ne látogattam volna, s ahonnan el ne hoztam volna a legalábbis minimálisan elhozhatót. Ez a minimális nagyon gyakran a semmi volt. A falusi koldulásoknál szinte előnyömre szolgált, hogy nem tudtam eléggé németül, itt azonban már az ajtóküszöbről elutasítottak a libériás szolgák. A falukon nagy reményű vándor, de itt csak kellemetlen koldus voltam.
– Itt már nagyon ég alattunk a föld. Ideje lesz továbbmenni, különben belecsúszunk a kanálisba. – De én is inkább csak sokat lamentáltam, magamban azonban nem föltétlenül ragaszkodtam a rögtöni továbbinduláshoz. A dologtalan ember öntudatlan kényelemszeretete marasztalt bennünket, máról holnapra halasztgattuk az utazást, s végre is csak a rendőrségtől engedélyezett két hét letelte után indultunk neki Frankfurt am Main felé.
Újból Isten tenyerében, az országúton voltam, semmivel se gazdagabban, mint mikor hazulról elindultam, semmivel sem igényesebben és gondtalanabbul, csak éppen hogy a macskaábrázatú Gödrös helyett a bulldogábrázatú Szittya kullogott mellettem. Rengeteg iratcsomókkal teletömött hátizsákot cipelt, és szívósan kapaszkodott a földbe. Kitartó tempóban hagytuk magunk mögött a kilométert jelző köveket. Úgy látszott, ő gyöngébb fizikumú nálamnál, s mégis én voltam az első, aki a fáradtságról szót ejtett.
– Semmi az egész – mondta. – Ha kitartás van az emberben, ötven kilométert is lemorzsolhat naponta.
– De minek! Ki parancsolhatna ránk ilyen esztelenségeket. Nem az a fontos, hogy az ember sokat menjen, hanem hogy mennél kényelmesebben éljen. – Már az első faluban meg akartam pihenni, de őbenne mintha valami bolond masina dolgozott volna, tovább mozgott, magával húzott akár egy eleven mágnes.
– Mit akarsz ezektől a faluktól – mormogta. – Ezek nem nekünk való helyek. Utálom az ambiciózus koldusokat, benned is sok van még ebből a kicsinyességből. A mi tanyáink a városok. Igaz, hogy mi is koldulásból élünk, mint a többi csavargók, de mi mégiscsak intelligensebbek vagyunk náluknál, mázoljuk át legalább a cégéreinket. Egészen más az, a paraszttól alázatosan egy darab kenyeret kérni, mint valamelyik egyesület titkáránál megjelenni. Nálunk, „pillanatnyilag anyagi zavarokba jutott íróknál” minden a stílustól függ.
Már belevadult a prédikációba. Jóllehet, rá se hallgattam, de ma megcsappanás nélkül áradtak belőle a szavak. Fölvirágozta és körülhímezte magát elszabadult fantáziájával.

_

Bolyongás

11

Beérkeztünk az első városba. Pénzünk nem volt, de mégsem kezdtünk neki a koldulásnak. Ösztönösen tekingettem erre-arra, értékeltem a lehetőségeket, amit a meg nem látogatott házakban elmulasztottunk. Gödrösre gondoltam, be szerettem volna látogatni a kapuk mögé, s eljátszani a mi megszokott mindennapi komédiánkat. Szittya, mintha előre megrajzolt terv szerint dolgozna, célirányosan törtetett előre, vitt magával a város belsejébe.
Egy kisebb vendéglőbe ültünk be vacsorázni. Társam igazi módszerét még nem ismertem, nyugtalanított, hogy így, pénz és minden reális kilátás nélkül elhelyezkedtünk lakmározni. Szittya meggondolás nélkül rendelt, és előhozatta a cím- és lakjegyzéket is. Kissé rövidlátó volt, ceruzás kezével, mint valami rutinírozott hivatalnok, végigszántott a könyv oldalainak kezdőbetűin. És jegyezgetett, sorra kerültek a vegetariánusok, a gnosztikusok, az üdv hadserege, a zsidó hitközség, a szocialisták és minden egyesület és klub, ami a városban föllelhető volt. Vacsora után nekem sört rendelt, ő pedig nekilátott a pénzszerzésnek. Nem vitt magával, élt benne valami beteges virtus s valami anyáskodó szentimentalizmus, rendkívüli jelenségnek akart előttem látszani, és jólesett neki, hogy gyámolítson engem, a nálánál ügyetlenebbet.
– Ha elfogyott a söröd, csak rendelj magadnak – mondta –, mindjárt itt leszek a pénzzel.
Kivágódott az ajtón, s én láttam az ablakon át, amint majdnem futva haladt tovább az utcán. Az emberek, akik szembejöttek vele, bizonyára valami hibbant eszű festőnek gondolták, groteszk figurája kiütközött a járókelők közül. Már hetek óta együtt voltam ezzel az emberrel, de hozzám is idegen volt még, nem tudtam fölismerni igazi lényét. Abban már biztos voltam, nem homoszexuális, s abban is, hogy nem ő a hasfölmetsző Jack, mégis megmaradt titkolódzó, álarcos idegennek. Úgy beszélt, mint egy Istentől megszállott, s lompos és piszkos volt, mint ősszel az elcsavargott ebek. Jó ember? rossz ember? – szoktam kérdezni magamtól. S nem találtam határozott választ a kérdésemre. Talán a gyerekkorát kellett volna ismernem, vagy talán még messzebbre visszamenően a származását. Egy lehetett ő azok közül a legendás zsidók közül, akik egész életükben úton vannak, és sosem érkeznek haza. Megkérdezhettem volna most tőle, mért csal engem is Brüsszelbe, s ha csakugyan oda akarunk megérkezni, mért indultunk el majdnem ellenkező irányba.
De ez a kérdés komolyan engemet sem érdekelt. Nekem is jólesett már a csavargás magáért a csavargásért. Ha volt ennivalóm és volt szállásom – volt mindenem. Nem törtem magam semmi után komolyan, beláttam, oktalanság kicsinyes dolgok miatt emészteni magát az embernek. Vigyáz ránk valami isteni vagy ördögi gondviselés, s úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna.
Már a harmadik korsó sört iszogattam, mikor Szittya visszaérkezett. Sokáig maradt, tehát nehéz munkája lehetett, de most mégis vidámnak és megelégedettnek látszott.
– Nem szeretem a sört – mondta, és likőrt rendelt magának. A kocsmáros valami viccet mondott, nagyon fölényesen válaszolt neki. Általában, ha egy kis pénz volt a zsebében, rögtön elátkozott királyfivá változott, hisztérikusan ingerlékeny volt.
Későig fönn voltunk ezen az estén, Szittya könyvekről, képekről és furcsa élettapasztalatairól prédikált, és nagyon hálás volt nekem, hogy meghallgattam.
Reggel továbbindultunk anélkül, hogy az utunkba eső házakat lekoldultuk volna. Forró nyár volt, az árnyéktalan utakon valósággal égetett bennünket a nap, s időnként embertelen kínzásnak találtam a folytonos menetelést.
– Mi a fenének rohanunk ilyen szakadatlanul – dörmögtem. – Akárha máma, akárha holnap érünk be a városba, nagyon mindegy nekünk.
– Hogy melyik városba érkezünk be, nekem is mindegy, fontos, hogy valamelyikbe beérkezzünk. Itt kint a piszkos parasztok között megalázottnak érzem magam, ezek még nem emberek, otromba tuskók, akik állatokkal és trágyarakásokkal vannak körülvéve. Én a lelkemnek élek, s szeretem a tiszta, szép dolgokat. Általában érzem, hogy a zsidó arisztokráciához tartozom. Ha egyszer módom lesz hozzá, olyan palotát építtetek magamnak, amelynek minden ablaka kelet felé néz. De ne hidd, hogy vallásosságból! Vastag szőnyegek lesznek a padlón, s képzeld el, az ember meztelenül heverészhetik rajtuk. Puha lesz, mint a fű, és mégse lesz fű. Olyan virágok lesznek rajta, amilyeneket én a szövőknél megrendelek. Ragaszkodni fogok ahhoz, hogy csak fiatal lányok dolgozhatnak a szőnyegeimen. Ó, Istenem, a brüsszeli csipkeverő lányok!
Alig is válaszoltam neki. Mentem mellette, és oldalról nézegettem ezt a csodabogarat, ezt a mézeskalács-bulldogot, ezt a göndör hajú sivatagi tevét, ezt a hátizsákkal megrakott hétszínű papagájt, és úgy tettem, mintha minden bolondériáját komolyan venném, s lelkesülnék is értük. Végre is ahhoz megvan a joga, hogy olyannak képzelje magát, amilyennek neki jólesik. Hogy én csak a piszkos, lehasznált csavargót tudom látni benne, annak bizonyára az én paraszti alaptermészetem az oka. Az én fantáziám nem tudott olyan magasra fölrepülni, mint az övé, éreztem a fizikai gyötrődéseket, a forró, kegyetlen földet s a még kegyetlenebb, forró napot. De ezen nem lehetett változtatni. Oda voltam kötözve Szittyához, s ő cipelt magával. És ő fáradhatatlan volt. Szakadatlanul menetelt, és prédikált vagy írt menetközben piszkos irkalapokra. Belső nyughatatlansága nem engedte, hogy unatkozzon, vagy testileg elfáradjon. Elképzeltem róla, hogy így menetközben fog meghalni, s fölismerhetetlenül továbbra is mozgásban marad az országutakon.
Mintha kergettek volna bennünket, egyik városból átvándoroltunk a másik városba, aztán hirtelen minden értelem vagy cél nélkül megragadtunk. Ilyenkor mindig kifogytunk a pénzből, napokig koplaltunk, és ismét kikerültünk az Asylba. Ezek a gazdasági letörések engem mindannyiszor megrettentettek, de Szittya ezt is jobban bírta, közömbösen vette tudomásul a legborzalmasabbat is. Tegnap még azt mondta, utálja a krumplis lepényt, s egy márkánál is többet költött el krémes süteményre, ma itt vagyunk a szegénység purgatóriumában, vacak rántott levest vacsorázunk, és a csupasz földre fekszünk le aludni. Voltak idők, mikor egészen leromlott a helyzetünk. Eleinte nem értettem meg ezeket a hirtelen változásokat, később észrevettem, mindennek Szittya szeszélyeskedése az oka. Egyszerre, mintha kihunytak volna benne az életenergiák, egészen csak a véletlenekre számított, és semmit nem akart megtenni önmagáért és értem. Ezek a nagy lobogások utáni elpocsolyásodások voltak. Ilyenkor jött mellettem az országúton, vagy ült mellettem a széken bambán néző és semmit sem látó szemekkel, s valami fölényes gőgbe biggyesztett ajkakkal. Eleinte próbáltam megvigasztalni, aztán, hogy ezekkel a bogaraival is megismerkedtem, hagytam, hogy önmaga föllobogó erejéből kivergődjön ezekből a kritikus állapotokból. Nehéz, határozottan nehéz volt mellette az élet. Ha beleesett ezekbe a tehetetlen szomorúságokba, bozontos hajáról leszáradt a zsír, rőten megvörösödött, s a szemei ijesztően kancsalítottak. Ilyenkor látni lehetett, hogy démonok laknak benne, könyörtelen utcagyerekek és gonosz vénasszonyok.
Hetek múltán érkeztünk meg Frankfurt am Mainba. Elmentünk a postára, levelem volt Jolántól, s egy nagy skatulyában a hazulról kért ruhaneműim is megérkeztek. A hosszú levélben semmi különösebbet nem találtam. Kíváncsi lettem volna rá, mit csinál otthon az asszony, kikkel érintkezik, van-e neki valakije, de ezekről semmit nem írt. Úgy éreztem, valószínűleg megvan az oka rá, hogy ilyen ügyesen más dolgokról beszél. Szerettem volna tudomására hozni, nem haragszom érte, ha helyettem van valaki más barátja, de hogyan az ördögbe írhattam volna ezt meg neki. Bizonyosan félreértette volna. Azt olvasta volna ki a levelemből, hogy bolondulok utána és nyugtalankodom miatta. Ez pedig határozottan nem volt igaz. Néha gondoltam rá, de csak úgy, mint holmi barátra, s ha átfutott rajtam egy-egy nyugtalanító érzés, ez teljesen érthető volt, hiszen amióta eljöttem hazulról, csak sajnálkozó szavakat és egy-egy darab kenyeret kaptam az asszonyoktól. Mégis elhatároztam, hogy ha ő nem ír magáról részleteket, én sem írom meg neki az érzéseimet és gondolataimat. Versek is voltak a levélben, az enyémek, amik a Független Magyarországban jelentek meg. Örültem nekik, megmutattam Szittyának, és őneki is tetszettek. De ezek mégiscsak apró nyomtatványok voltak, és sokkal nagyobb hatást váltottak ki belőlem a hazulról megérkezett ruhaneműim. Egy pár cipő, egy fekete öltöny és egy fekete művészgallér volt a csomagban. Este, mikor a Herbergben átöltöztem, Szittya el volt ragadtatva tőlem, körülhízelgett, valósággal szerelmes lett belém.
– Ez igen! Most már el lehet veled menni valahova – mondta ideges nyugtalansággal. – Majd meglátod, mennyivel könnyebben él meg az ember, ha rendes ruhája van. Ismered Gottfried Keller Ruha teszi az embert című elbeszélését?
– Nem ismerem.
– Különben igazad van, zagyva fecsegés az egész. De nézd meg a keleti virágokat, mért öltöznek föl azok olyan gyönyörű színekbe? Ha az ember önmagában olyan szép lenne, mint a virágok vagy az állatok, akkor nem kellene magát ruhákkal letakarni. Így azonban fontos, hogy szépek legyenek a ruháink. Ma eljössz velem néhány egyesületbe, majd meglátod, milyen könnyen összehozzuk a márkákat.
Én nem voltam elragadtatva az ő ömlengéseitől annyira, mint ő az én ruháimtól. Most már nekem is újra bele kell kapcsolódnom a pénzszerzésbe, ez a munkaterület csak kellemetlenséget hozhat a részemre. Már hónapok óta csak annyiból állt az életem, hogy jártam, ettem és aludtam, ezentúl azonban a pénzszerzés fáradalmaiban is meg kell osztoznom Szittyával. Már nemcsak a komoly napi munkától, hanem a koldulástól is irtóztam. Megszoktam, hogy kitartott legyek, s most fájt, hogy engednem kell nagy kényelemszeretetemből.
Szittya összeírta a címeket, és elindultunk a vadászatra. Áradozón beszélt a kilátásainkról, de csakhamar tapasztalnom kellett, hogy csak a részeg fantáziájában voltak ilyen szépek a dolgok. Négy helyre látogattunk el ezen az estén, de sehol se tévesztettek bennünket össze a napkeleti bölcsekkel. Csak kelletlenül álltak velünk szóba, két helyen semmit se kaptunk, s a másik két helyen is valósággal a pénztárnok bőre alól kellett kikönyörögni a márkákat. Szittyát már régebben ismerték ezeken a helyeken, bizonyára már többször is lekoldulta őket, s ezért most taktikából semmit se kért a maga részére. Az írók egyesületét is meglátogattuk. Szittya nagy ravaszkodón elővezetett, mint valami cirkuszi paripát, erőszakosan bemutatott a nagyon fancsalian néző titkárnak, s önzetlenül, mint nagyra becsülő honfitársam belekezdett a mondókájába.
– Méltóztassék megengedni – mondta –, hogy bemutassam önnek fiatal kollégánkat. Magyarország legtehetségesebb fiatal poétáját, a legelőkelőbb folyóiratokba dolgozik, és az őszi szezonban három egyfelvonásosát fogják bemutatni a budapesti Nemzeti Színházban…
Az elegáns úr vizsgálódón nézett rám, én a lehető legbájosabb ábrázatommal mosolyogtam rá vissza.
– Tanulmányúton van – dikciózott tovább Szittya –, s mint méltóztatik tudni, Magyarország szegény kis ország, agrárállam… Méltóztassék elképzelni tehát, milyen anyagi helyzetben lehet egy fiatal író – hirtelen felém fordult. – Szabad az egyesületi könyvecskéjét?
Megbeszélésünk szerint átadtam neki a szocialista párttagsági könyvecskémet, úgy tett, mintha a pénztárnok részére kérte volna el, de aztán mégiscsak ő nyitotta föl, hangosan megszámlálta benne a bélyegeket, s nagyon elégedetten visszaadta nekem. – Helyes, nagyon rendben van – aztán –, méltóztassék talán valami rendkívüli segélyt.
Az ember hümmögött, lassan, nagyon kelletlenül szánta rá magát, hogy mondjon valamit. Végre megkaptam az üdvözítő öt márkát. Szittya nagyon úri módon megköszönte ezt a semmiséget, kitűnő menedzsernek bizonyult.
Összesen tíz márkát gyűjtöttünk össze, ez határozottan szép összeg volt, s gondtalanul nézhettünk elébe a legközelebbi napoknak.
– Továbbra is ezzel a metódussal fogunk dolgozni – mondta Szittya. – A jobb helyeken engem már személy szerint ismernek errefelé, s így könnyen lecsúszhattunk volna. Most azonban biztosítva vagyunk minden hajótörés ellen.
Egy kis étterembe mentünk vacsorázni, finom cigarettákat szívtunk, s csak éjfél után mentünk a Herbergbe aludni. Másnap dologtalanul sétálgattunk a városban, s mivel Szittya kezelte a pénzt, sok krémes süteményt ettünk.
– Akarsz velem eljönni estére? – kérdezte Szittya, mikor már torkig voltunk minden jóval. – Ismerek itt egy nagyszerű helyet, ahol csak szép fiúk szoktak összejönni. Egészen meztelenre vetkőzhetik az ember, s a rendőrségtől sem kell félni. Már beszéltem neked a homoszexuálisokról. Ott majd meglátod, mennyivel szebb egy fiú teste, mint egy lányé.
– De én mégis inkább lányokra lennék kíváncsi. Valami olyan helyre szívesen elmennék már. Olyan régen nem voltam lányoknál.
Karon fogott. – Bízd csak rám magad. Semmiben sem szabad konzervatívnak lenni az embernek. Ha ismernéd a nagyszerű görög kultúrát, akkor most nem kellene annyit beszélnem, hogy meggyőzzelek az ideális szépségről.
Még szabadkoztam. Igazán nem voltam kíváncsi a gyönyörűnek ígért fiúkra, de volt bennem valami nyugtalanság, kívántam valami élményt, éhes voltam valami szenzációra.
– Nem megyek – mondtam –, ilyen helyre nem megyek – és mentünk. Meleg nyári éjszaka volt, az emberek párosával jártak az utcákon, a vendéglőkből kihallatszott a zene. Szittya beszélt, s én úgy hallottam, a gyerekek vásári kereplőn zajongnak körülöttem. A belváros egyik sötét mellékutcájában jártunk.
Megálltunk a ház előtt, körülnéztünk, nincs-e rendőr a közelben.
– Lehet – mondta halkan Szittya, és karonfogva bementünk a kapun.

12

Túlzsúfolt, föld alatti helyiségekben voltunk. Csupasz férfiak, púderes és kifestett ajkú fiúk és piperkőc, ősz fejű öregurak. Inaskoromból visszajöttek első bordélyházi impresszióim, s ugyanúgy ma is félénk, bizalmatlan voltam ezzel az új társasággal szemben. Szittya már járhatott itt, szinte tüntetően otthoniasan érezte magát. Egy fiatal, nyurga ember zongorázott, a hangok megfakultak a szivarfüstben és sűrű izzadságszagban. A szalon üvegplafonja visszatükrözte az összekevert társaságokat. Együgyű szemérmességgel nézelődtem, határtalan idegenség volt bennem ezek iránt az emberek iránt, és mégis láttam őket karakterisztikusan, s összegombolt ruháimon keresztül is éreztem az előttem nyüzsgő mezítelen fiúk testét. A szépség helyett, amiről Szittya beszélt, buja mérgezett növények virágoztak körülöttem.
Helyet szorítottunk magunknak egy asztalnál, és italt rendeltünk. Zöld, kék, vörös és sárga szeszt fogyasztott mindenki, mi is ilyesmit kaptunk. Mikor az első kortyot leeresztettem a torkomon, úgy éreztem, hogy tüzes szikrát nyeltem, s éreztem, amint összeégeti és megforrázza a gyomrom.
– Nézd meg, hogy mi van körülötted – mondta Szittya. – Ilyesmit még úgyse láttál. Ez az az élet, ami ma még a föld alá kényszerül, de holnap előbújik, és behinti a talajt virággal. Mit tudják a jámbor moralisták, mi az élet. A baj csak az, hogy ide nem jöhet el pénz nélkül az ember. Viszont nem mindenki olyan nehézkes figura, mint mi vagyunk. Belőlünk együgyű fajankókat neveltek a szüleink, ezért ma mindenütt csak az asztal sarkáig érünk el. De nézd meg ott azt a fiút, személyesen ismerem, a maga részére megoldotta a dolgokat. Hogy ide jöhessen, természetes passzióinak élhessen, nappalra eladta magát egy öreg arisztokrata hölgynek, s most az ő pénzéből éli át az éjszakáit.
A fiú, akiről Szittya beszélt, az egyik öregúr asztalánál ült, hosszú selyemingben, mezítelen teste átlátszott a kelmén; kifestett szája nőiesen kacagott, és beszélt végeszakadatlanul, nyegle frivolsággal kellette magát. Undorodtam, határozottan undorodtam ettől a képtől. És sorban az asztalok mellett ilyen alakok virítottak, és az öregurak bágyadtak és szemérmetlenek voltak, mint valami levedlett, elöregedett állatok.
– Irtózom tőlük – mondtam Szittyának. – Mindazt, ami itt van, természetellenesnek látom. Bennem potens erők vannak s minden ilyen hüllőszerű életet természetemnél fogva visszautasítok.
– Ha mindaz igaz lenne, amit most papolsz, akkor lehetetlen lenne, hogy valaha is értékes művészetet csinálj. Ha hallottál volna már valamit Wilde Oszkárról, akkor most megrettenhetnél önmagadtól. Paraszt vagy még, tisztára csiszolatlan, nyers paraszt.
Egy öregúr jött az asztalunkhoz, nagyon előkelően bemutatkozott, és mellém ült. Beszélt hozzám, de nem tudtam válaszolni neki, mint valami fertőző betegtől, idegesen elhúzódtam tőle.
– Ne húzódzkodj – súgta Szittya –, az úr egy előkelő politikus, ha komolyan megtetszel neki, meg van oldva a karriered. – Zsongott körülöttem a terem, csúnya víziók születtek meg a fejemben, szemeim megteltek az öregúr viaszábrázatával, s óhatatlanul egyszerre kitört belőlem a düh. Parasztosan, bolond nekivadulással káromkodtam. Csak egy szó, csak egy ellenkező pillantás kellett volna, és fölborítottam volna az asztalt, és összetörtem volna, ami üveg és embercsont a kezem alá került. De mindez csak egy pillanatig tartott. A zongora megnémult, az öregúr elhúzódott tőlem, s két hatalmas szolga termett előttem, mintha csak a falakból jöttek volna elő. Gyakorlott fogással a levegőbe emeltek, nem rúgkapálhattam s hiába ordítottam.
Kint voltam az utcán, és mögöttem becsukódott a kapu.
Szittya bent maradt, az utca üresen ásított előttem, módfelett jólesett ez az egyedüliség. Pillanatok alatt egész világok fordultak meg az agyamban. Emlékeztem a múltamra, dolgos küszködéseimre, elhagyott lelkes barátaimra, tegnapelőtti célkitűzéseimre, és bamba tájékozatlansággal néztem a holnapjaim elé. A langyos, könnyű széllel játszó éjszaka lassan nyugtatgatott. Az előbbi percek, mint lázbeteg víziói, mögöttem maradtak, éreztem magamban az ellenálló erőt, s a csüggedések helyett megszállt a hit és önbizalom. Töprengően nem gondoltam semmire, valami maradéktalan teljességgel vittem magam a házsorok között, láttam a magasban világító lámpákat, hallottam a sötétségben átszűrődő zajokat, teljességében érzékeltem az egész világot. Kedvem lett volna még valahova bemenni, leülni egyszerű emberek közé, elbeszélgetni velük dolgokról, amik egyszerűek és átlátszóak a tisztaságtól. Megtapogattam a zsebeimet, egész pénzünk Szittyánál maradt. Egy ideig még csavarogtam céltalanul, aztán hazamentem a Herbergbe. Nehezen aludtam el, és rossz, nyomasztó álmaim voltak.
Szittyával csak délfelé találkoztam lenn az étkezőben. Részegesen zavarosak voltak a szemei, kegyetlenül fáradtnak és lehasználtnak látszott.
– Adj ide valami pénzt – mondtam neki anélkül, hogy az éjszakai dolgot előhoztam volna.
– Bocsáss meg, barátocskám, de egy pfennigem sincsen – alázatosan beszélt, s szelíd és megadó volt, mint valami szerzetes.
– Most hát kezdhetjük elölről a koldulást.
– Köpj le, barátocskám, beismerem, egész szívemmel beismerem, undorító féreg vagyok. Hidd el, én se csináltam ott semmit, hidd el, hogy én is lelkemből utálom az egész társaságot, de én nem vagyok olyan erős, mint te, én nem tudok ellenállni a különös dolgoknak. Bocsáss meg nekem, ez nem rosszaság bennem. De ha nem tudsz megbocsátani, üss meg, gyalázz meg a hóbortjaimért, és én nem fogok védekezni.
Néztem rá, és alig tudtam visszatartani magamban a nevetést. Ha az orosz regényekben nem olvastam volna ugyanilyen szentimentális lamentálásokat, talán ellágyultam volna, megesett volna rajta a szívem.
– Hallgass el – mondtam közömbösen. – Láttam, hogy tegnap milyen vidáman éltél abban a piszokban, s most összevissza hazudozol itt, hogy újra megfürdesd magad a saját szópiszkodban. Mondtam már, nem hiszem el rólad, hogy homoszexuális vagy, de elhiszem, hogy nem tudsz piszok nélkül élni, és belehalnál, ha nem játszhatnád el hisztérikus pózaidat.
Nem válaszolt. Sokáig hallgattunk.
A pincérek már tálalták az ebédet, a levegő tele volt zsír- és olajszaggal. Evőszerszámok csörömpöltek mindenütt, s önkéntelenül bennünket is újból összehangolt az éhség.
– Maradj csak itt – mondta Szittya még mindig nagyon alázatosan –, megpróbálom, talán tudok valamit szerezni. – Fölállt, sápadt volt, mintha valami nagy betegség után lenne, tétován lépkedett át a termen.
Kedvetlenül nézelődtem. Szétszórtan magyar szavak is röpködtek a levegőben, ismerős alakokat láttam az asztalok körül, bizonyára szerezhettem volna valami ennivalót, de nem volt hozzá kedvem, hogy valakivel is szóba álljak. Várakoztam, vagy jobban mondva, céltalanul csak éltem.
Szittyából folydogáltak a panaszok, mikor megérkezett.
– A jó helyeimet már régen levettem, s máma meg kellett tennem azt, amit már évek óta nem tettem meg. De ezt csak miattad csináltam. Én inkább éhen halnék, semhogy magánházba menjek be koldulni. Nesze, itt van hatvan pfennig. Ennyit tudtam összehozni, ha nem akarsz, ne adj belőle semmit.
Közösen rendeltünk ebédet, és Szittya csodálatosképpen nem volt válogatós, a krumplis lepényt nagy darabokban eregette le a torkán.
– Menjünk tovább – indítványoztam –, ebben a városban már nem sok keresnivalónk van.
– Én nem mehetek. Még van két templom, ezeknek a Krisztus-képeiről még semmit sem írtam, addig nem mehetek, míg ezt az anyagot föl nem dolgoztam. Később elmegyünk az eszperantistákhoz és a vegetariánusokhoz, talán ott is össze tudunk valamit szedni.
Elmentünk, egész délután dolgoztunk, s csak éppen kenyérrevalót és a szálláspénzt tudtuk összehozni. Kedvetlen voltam, éreztem, rossz napok következnek ránk, de egyedül mégsem akartam továbbmenni.
– Csak péntekig húzzuk ki valahogyan – lamentálta Szittya –, akkor elmegyünk a zsidó templomba, a komédia után kapunk vacsorát és szombaton ebédet.
Nem mondtam el újra, hogy nem vagyok zsidó, már tudtam, az eredmények az ember ügyességén múlnak. Most azonban csak szerda este van, tehát még két egész napot kell átküszködnünk. S ezen a két napon ellátogattunk mindenhova, ahol csak némi eredményt is sejtettünk. Szittya könnyen le tudott mondani a dohányzásról, de nekem a cigaretta előteremtése is külön gondot okozott. Egy-egy darabot tudtam szerezni a herbergi ismerősöktől, aztán utcahosszat fölszedtem az eldobott cigaretta- és szivarvégeket. Ha Gödrössel való csavargásaimban nyolc-tíz márkánk sohase volt is együtt, aránylag sokkal könnyebben éltem, mint most. Tíz márka nekem egy fél hónapig is elég lett volna, Szittya azonban szórta a pénzt. S komolyan még csak nem is tiltakozhattam ez ellen a mániája ellen. Kétségtelenül sokat segített ő rajtam, volt idő, mikor rám pocsékolta a saját szerzeményeit, most tehát tűrnöm kellett, hogy az én keresetemet költse el másokra vagy magára. És tudtam, ez a mostani nyomorúságunk sem fog örökké tartani. Anélkül hogy nagyobb tragédiákig jutottunk volna el, beértük a péntek estét.
Jóval a ceremónia megkezdése előtt már ott álldogáltunk a templom előtt. Nem kerültünk egészen előre, nehogy a samesz meglásson bennünket, de nem is akartunk egészen utolsók lenni. A samesznek, aki ott áll az ajtóban, éppúgy az emlékezetében maradnak az utolsók, mint az elsők. Óvatosan becsúsztunk előtte a lármás és hadonászó hívők között.
Életemben most voltam először zsidó templomban. Szittya már künn figyelmeztetett, nehogy a kalapomat levegyem, viselkedjek közvetlenül, és mindent igyekezzek ügyesen utánacsinálni. De majdnem hiábavalók voltak ezek az instrukciók, alig hogy beléptünk az ajtón, gépies mozdulattal a kalapomhoz nyúltam, illendően le akartam emelni, csak az utolsó pillanatban eszméltem a tilalomra, hosszan, félre nem érthetően megvakartam a homlokomat. A koldusok helyére behúzódtunk az utolsó padsorba. Nem egyedül voltunk, szakállas, pajeszes lengyel zsidók ültek már mellettünk. Aztán még jöttek néhányan, mi körülbelül a pad közepe táján helyezkedtünk el. Szörnyen érdekesnek tetszett nekem, amit most láttam és hallottam. Fölébredtek bennem a mi templomaink misztikus emlékképei, és itt állt előttem a valóság, aranyozott falak héber írással, nagy csomó ember, amint tarka kendőkkel letakartan Isten felé ájtatoskodik, s amint még ugyanabban a percben szomszédjához beszél profán üzleti dolgokról, s megint visszafordul közvetlenül Istenhez.
– Ne bámészkodj olyan feltűnően – suttogta Szittya. – Vedd elő te is a könyvet, nem látod, itt már mindenki imádkozik?! Vigyázz, hogy a samesz észre ne vegyen valamit.
A padból előhúztam a szörnyen megviselt imakönyvet, értelmetlenül lapozgattam benne. Lépéseket hallottam, fölpillantottam, és láttam, hogy a samesz egyik oszlopnak támaszkodva vizslálkodott. Most megindult felém. Szittya is észrevette, idegesen sugdolódzott:
– Fordítsd meg, fordítsd meg…
– Mit fordítsak meg? – kérdeztem szintén idegesen és értelmetlenül.
A samesz már ott állt a hátunk mögött.
Szittya súgta: – Fordítsd meg a könyvet, te marha!
Gyorsan megfordítottam a könyvet úgy, hogy a betűk lábbal álltak fölfelé.
A samesz vállamra tette a kezét, és egész hangosan kérdezte: – Zsidó vagy te?
Szittya beletalálta magát a helyzetbe, és rám förmedt: – Bolond vagy te, hogy nincs itt az eszed a templomban?! – Kikapta a kezemből a könyvet, megfordította, és szépen hátulról kezdte előre lapozgatni az oldalakat. Rámutatott az egyik oldalra, azt mondta magyarul: – Csináld úgy, mintha olvasnád – és hivalkodó lenézéssel visszaadta a könyvet. A samesznek pedig azt mondta: – Máskor dobja ki az ilyen együgyűt.
Hallgattam, és úgy tettem, mintha olvasnám a szöveget. De a fejem nem mertem a sorok irányában se jobbra, se balra mozgatni, mert hiszen azt még mindig nem tudtam, hogy balról jobbra vagy jobbról balra kell-e a szöveget olvasni.
Az elfojtott izgalmaktól kijött rajtam az izzadság, fejem tetején és a hátam közepén viszketett a bőr, de meg se mertem moccanni. A samesz még jó ideig ott állt a hátunk mögött. Bizonyára nem lett volna kegyetlenebb büntetés, ha erre az időre kalodába zártak volna. Aztán vége lett a ceremóniának, s mi koldusok megkaptuk a vacsorához és a holnapi ebédhez szóló jegyeinket. Sorban vonultunk föl a samesz elé, egy pillanatig még merőn rám nézett, mintha át akart volna látni a bőrömön és a húsomon.
– Szóval te is zsidó vagy?! – kérdezte.
– Igen. Persze hogy zsidó vagyok.
– Zsidó – mondta Szittya is –, én igazolhatom, hogy zsidó.
Minden rendben volt, összecsukott tenyereimben éreztem a sárga cédulákat.

13

Egy jó vacsora és egy jó ebéd mi volt a mi hirtelen ránk szakadt nyomorúságunkban? Sötét zászlókkal járt fölöttünk az idő, minden nap újabb nehézségeket hozott. Szittyának hiába beszéltem, hagyjuk el a várost, egészen belezavarodott a Krisztus-képek tanulmányozásába. Nem lehetett továbbmozdítani. Azt mondhatnám, hűtlen lett hozzám, egész nap a templomokat bújta, és dolgozott, hanyag, összevissza írással firkálta tele a piszkos irkalapokat. De most erről a korszakalkotó munkájáról se beszélt velem. Ha együtt voltunk a Herbergben, szeretett egyedül félreülni az árnyékba, búskomornak, szinte fizikailag betegnek látszott. Nem kívánta a krémes süteményt, nem beszélt színes italokról, egyszerre még nálamnál is igénytelenebb lett. Pfennigekből éltünk napokig, s ezeket is a herbergi ismerőseinktől gyűjtöttük össze. És még lejjebb kerültünk. Már az Asylba jártunk ki aludni, s hideg koszton vegetáltunk. Nem értettem meg, mért kell ezt nekünk mind végigcsinálnunk itt. A legközelebbi város bizonyosan jobb, még megkopasztatlan terület lett volna a részünkre.
– Menjünk – mondtam, valahányszor Szittyával beszélni lehetett. Menjünk, mert itt teljesen csődbe jutunk. – Komolyan beszélni sem akar erről a témáról, mint valami elbúsult szamár, teljesen megcsökönyösödött.
Valakitől egy új címet tudtunk meg a városban, egy gazdag, öreg zsidó címét, akitől egy márkát vehettek le a szegény hitsorsosok. Szittya rászánta magát, hogy meglátogassa ezt az új áldozatot. Sokáig elmaradt, s mérgesen, átkozódva tért vissza.
– Dögöljön meg ott, ahol van a piszok, ha így megkínozza az embert azért az egy márkáért. – Amíg beszélt, rám nézett, és úgy láttam, ellenem is gyűlölet van a szemeiben. A pénzt elém dobta az asztalra, és azt mondta: – Nesze, csinálj vele, amit akarsz, ne félj, hogy éhen kell meghalnod.
Sokáig kötekedtünk.
– Mi bajod van tulajdonképpen? – kérdeztem végre. – Valaki betörte a bordáidat, vagy talán reménytelen szerelmes vagy?!
Nézett rám tanácstalanul, lehet, hogy mondani akart valamit, de nem volt hozzá bátorsága. Bizalmasan kérdezősködtem tovább, s megpuhult, lassan, panaszkodón csobogtak belőle a szavak. Nemi betegséget szerzett valahol, s ez volt hirtelen kedvetlenségének és tehetetlenségének az oka.
– Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen mért is élek én – nyöszörögte. – Butaság, hogy azok után a képek után szaladgálok, butaság az, amiket összefirkálok, és butaság az egész világ. Piszkos, csúnya állatnak érzem magam, s legjobban szeretném, ha te is rám se néznél. Most már évekig hordhatom magammal ezt az átkot.
– Szamárság. Másnak is voltak már ilyen bajai, menj orvoshoz.
– Már nekem is volt, de akkor sem mentem el vele az orvoshoz, és most se megyek. Egy idő múlva magától is elmúlik. – A szemei ragyogtak, mintha ki lettek volna glancolva, és mély, kék karikák voltak alattuk.
Hiábavaló volt minden rábeszélésem, nem akarta magát rászánni, hogy orvoshoz menjen. Napokig tartott ez a bamba szomorúsága, aztán mintha megfeledkezett volna a bajáról, lassan fölengedett a nyomott hangulata. De most se lett nagyobb a munkakedve, nem nézett nagyobb érdeklődéssel a világba. Csak éppen hogy jobb étvággyal evett, és beszélni lehetett vele. Az anyagiakról nem akart gondoskodni, ahogyan-úgy nekem kellett előteremtenem a napi minimumot.
– Menj el ahhoz az öreg bolondhoz, akinél én voltam a múltkor – mondta Szittya, mikor már az utolsó fűszálakat is lekaszáltam körülöttünk. – Komisz állat, de azért, ha ügyes vagy, leadja az egy márkát. Az a mániája, hogy egy héber könyvből olvastatja az embereket. Legalább, ha két-három betűt ismernél, akkor biztosan levághatnád.
Nem sok reményem volt ehhez az üzlethez, de meg kellett próbálkoznom vele. Mindenféle trükkökön törtem a fejem, végre is jobb híján, rábíztam magam a véletlenekre. Elhatároztam, pénz nélkül semmi esetre sem jövök el az öregtől, s ez az elhatározásom megnyugtatott, vakmerő bátorságot adott nekem.
Már két öreg pajeszos üldögélt az előszobában, melléjük ereszkedtem, figyeltem rájuk, hátha valami jó módszert tanulhatok el tőlük. De hiába erőltettem magam, semmit sem tudtam megérteni a gajdolásukból. Határozottan rossz jelnek vettem, hogy az egyik megkérdezte, én is zsidó vagyok-e? Ha már ezek se tartanak maguk közé való figurának, mit szól majd hozzám a harmadik.
Egy szép szakállú, sovány pátriárka dugta ki fejét az egyik ajtón. A két öreg fölugrott mellőlem, és egymást majdnem agyongázolva tolakodtak be a szobába, a következő pillanatban az egyiket már visszaszorították hozzám. Morgott, szörnyű átkokat mondhatott a szerencsésebb társára, hosszú, piszkos ujjaival, mint valami kitágult dugóhúzókat sodorgatta a pajeszeit. Vagy egy negyedóráig várakoztunk, aztán kijött a társunk, és sóhajtozva besurrant helyette a másik.
– Mennyit kapott? – kérdeztem az öregtől.
– Nü, öt márkát.
Hangosan csodálkoztam. – Öt márkát?!
– Na ja, mi kétszer leégtünk Varsóban, a pogrom lemészárolta a fele családomat, és hogy is mondhatnám el, még mi minden történt velünk. No és mi ez az öt márka ennyi bajra?
Tudtam, nem mond igazat az öreg, de nem kötekedtem vele. Egészen önmagammal voltam elfoglalva. Éltek bennem valami remények, ha az öreg öt márkát kapott, akkor nekem is leesik valami. Sorra kerültem.
Lefüggönyzött ablakú, tágas szobában voltam. Egy hosszú, sovány öregúr állt előttem, s valami furcsa templomi hangulat lebegett fölöttünk. Az öregúr nem nézett meg komolyabban, mintha mechanizmusra mozgott volna, egy kottaállvány-félére tette azt a bizonyos héber könyvet, aztán beleereszkedett az egyik fotőjbe. Fejét nagy, várakozó csöndben a tenyereibe hajtotta.
Pillanatok múltak el. Végre anélkül, hogy fölnézett volna, kérdezte: – No, mi lesz?
– Á-á-á-á-á-á-á – dadogtam, az erőlködéstől kidagadt szemekkel, anélkül hogy egy szót is ki tudtam volna mondani. Mikor bejöttem a szobába, még egészen értelmesen köszöntem az öregnek, de hogy a nagy könyvet megláttam, abban a pillanatban elhatároztam, félbolondnak fogom magam tettetni, így talán könnyebben félre tudom vezetni az öreget. – No, no, csak nem kell komédiázni – mondta az; már ott állt előttem, és éreztem, ahogy belém szúrja a szemeit: – Minek jöttél te hozzám, ha nem vagy zsidó?
– É-é-é-én zsi-zsi-zsidó vagyok… zsidó vagyok j-j-jó zsidó vagyok.
Az öreg kegyetlenül mondta: – Ha zsidó vagy, akkor olvass!
– É-é-é-én bo-bolond – az egyik lábam fölhúztam, mint ahogyan valamikor a ludaktól láttam a jégen, s a kezemmel a homlokom körül hadonásztam. Csúnya, kétségbeesett figura lehettem ebben a pillanatban. Világosan éreztem, most minden emberség kihullott belőlem, a magam megtagadó, legszörnyűbb harcot folytatom a kenyérért. Úgy tettem, mintha hirtelen elvadultam volna, riasztó, artikulálatlan hangokat eregettem ki a torkomból. De az öreg csak nem akart kötélnek állni. Megfogta a vállam, és tuszkolt kifelé.
– Te zsidó vagy? Te egy közönséges csavargó vagy! Szabad egy zsidónak így leborotválni a képét? Lehetsz te egy zsidó ilyen hajjal, mint a cigányok?
Nyomott kifelé, de én se voltam sárból. Annyira belelendültem a játékba, hogy hangosan sírtam és dadogtam, eltört fájdalmas szavakat produkáltam, mint a halálraítélt. Percekig harcoltunk így egymás ellen, végre is az öreg fáradt bele.
Ötven pfenniget dobott elém: – Itt van neked, te piszok cigány, ha meg akarsz lopni! De most már takarodj, mert letartóztattatlak.
Fölvettem a pénzt, nem szóltam semmit, de az ajtónál kitört belőlem a nevetés. Kívül voltam már, hallottam, hogy az öreg átkozódik utánam. – Vigyen el az ördög – gondoltam –, csakhogy itt van ez a fél márka. Ilyen nehezen se dolgoztam meg még pár fillérért. – Diadalmasan mentem vissza a Herbergbe.
Szittya szentimentális hangulatban volt, és mikor elmeséltem neki az öregúrral történt kalandomat, szinte gyerekesen sajnálkozott fölöttem. A pénzt nem akarta átvenni, hagyta, hogy én gazdálkodjam. És valóban, most nem költöttünk se krémes süteményre, se datolyára. Valakitől halottam, hogy a piactéren új halcsarnok nyílott meg, ahol pár pfennigért nagy darab sült tengeri halat lehet kapni. Pajtáskodón elcsavarogtunk arrafelé. Még korán volt, a halcsarnok nem volt nyitva, kint csavarogtunk az árusok bódéi körül. Színek és szagok ingerkedtek velünk, s mint elszabadult rakéták szétzsongtak bennünk az emlékeink, és szétrepültek a vágyaink. Nem voltam ínyenc természetű, de most, hogy itt hevertek körülöttem a kosarakba tornyozott gyümölcsök, egyszerű emberségemet könnyű lett volna átformálni tolvajjá vagy talán gyilkossá is. És Szittya, az ínyenc, tüntetett a puritánságával, mintha nem lettek volna szemei, és nem lettek volna szaglószervei, közömbösen ment el a dolgok mellett, egészen önmagába veszettnek látszott. Lehet azonban, mindennek a betegsége volt az oka, a kétségbeesett hangulatok visszajártak hozzá, ilyenkor sajnálni való volt, mint valami magával tehetetlen öreg.
Mikor beleuntunk a kószálásokba, fölültünk a csarnokkal szemben levő korlátra, ami már tele volt idegen csavargókkal és a város koldusaival. Szőrösen, vizsgálódóan előretolt fejjel meredtünk az üzlet felé, akár valami hulladékra leső madarak. Én még nem ettem tengeri halat, bűzös szagok terjengtek felénk, szinte erőszakkal kellett magam visszatartani, hogy éhen el ne meneküljek erről a nyomorúságos környékről. S aztán vettünk nagy húsokat, és jók voltak. Csak a szag, a tompa, meleg szagok gyötörtek, amik a húsokból kiáradtak. De ez csak pillanatokig tartott, ínyemmel éreztem a sós ízt, és éreztem, gyomrom megtelik és elnehezül.
– Ide máskor is eljövünk – mondtam lelkendezve Szittyának. – Jóformán semmibe se kerül, s az ember torkig jóllakott.
Szittya ott járt mellettem, csoszogtatta a cipőit, de nem felelt.
– Vagy te talán még éhes vagy?
– Nem. Nem vagyok éhes.
Úgy éreztem, fájdalmai vannak, lehet, hogy a betegségtől, de lehet, hogy a mai ebédet utálkozza még most is. Küszködtem magamban, hogy föl ne ajánljak neki néhány pfenniget süteményre vagy cukorra. Sokáig azonban mégsem tudtam magam visszatartani az ajándékozó mániától. Ahogy az első cukrászbolt elé kerültünk, szó nélkül bementem, és vettem neki krémes süteményt. Én nem szerettem ezt a dolgot, ízléstelen keveréknek tartottam, de most örültem neki, hogy a tészta még egészen meleg volt, most kerülhetett le a pléhről, mint valami lemérhetetlen értéket nyújtottam át Szittyának.
Boldogok voltunk, akár a gyerekek, és tiszta emberi jóság lakozott bennünk. Milyen csodálatos, hogy csak ennyi kellett ahhoz, hogy összehangolódjunk, és érezzük, érdemes egymás mellett élnünk. Az egész kevés jó, normális állapotban tudott bennünket tartani, de ha kissé több pénzhez jutottunk, akkor szétestünk egymástól, Szittya elcsavargott az éjszakai mulatókba, s másnap én féltem tőle, utáltam, ha az asztalom mellé ült. Éreztem a bőrén lerakódott piszkosságot.
Végre is elérkezett az idő, hogy menthetetlenül tovább kellett lépnünk ebből a városból. Szittya egy csomó lapot firkált tele a Krisztus-képekhez fűzött jegyzeteivel, s az Asylban se akartak bennünket ítélet napjáig megtűrni. Mint mindig, most is meghatározatlan cél nélkül léptünk ki az országútra. Oktalanság is lett volna bárminemű programot csinálnunk, mert hiszen lehet, hogy minden értelem nélkül a legközelebbi helyen megint napokig vesztegelni fogunk, vagy összetalálkozunk egy csavargóval, és az szép szavakkal elvisz bennünket egész más irányba, mint amerre elindultunk.

14

Nem akart följavulni a helyzetünk. Mintha két bal kézzel nyúltunk volna a dolgokhoz, a lehetőségek összezsugorodtak előttünk. Céltalanul csatangoltunk az országúton, nem tudtuk rászánni magunkat, hogy megkezdjük a rendszeres koldulást, jóformán a zsidókasszák voltak egyetlen táplálóink. Van az úgy néha, hogy megszáll bennünket az ördög. Hiába, nem mindig vasszerkezeten állunk, érintkezünk a világgal, s a dolgok hatással vannak ránk. Arról már meggyőződtem, hogy voltak napok, sőt hetek, mikor Szittya minden látható ok nélkül egyszerre megbicsaklott, tehetetlenné vált. És most már én is ugyanígy vagyok. Ha ő nem akar koldulni, én se koldulok, éhezünk és kínlódunk anélkül, hogy mindennek komoly okát tudnám adni. Már eszembe se jut, hogy munkát is lehetne vállalni, hogy vissza lehetne változni a rendes, polgári keretek között mozgó emberré. S ha valaki megkérdezte volna tőlem, mért nem akarok dolgozni, egyszerűen azt feleltem volna, nincs értelme. S hogy semminek sincs értelme. Annak se, hogy dolgozzunk, annak se, hogy ne dolgozzunk, annak se, hogy éljünk. Idegen kezek által mozgatott igénytelen tárgynak éreztem magam, aki semmi után nem vágyakozik, és semmiért sem felelős. Ez a hangulat nyilvánvalóan Szittyától származott át rám, de nem védekeztem ellene, mennél jobban belementem a csavargásba, annál természetesebbnek fogadtam el ezt a zavaros mindenttagadást.
A szakadatlan nélkülözés is csak egy-egy pillanatra tudott magunkra döbbenteni bennünket. Megtörtént, hogy későn érkeztünk az egyik városba, éhesen és elfáradtan, s még arra se volt kilátásunk, hogy éjjeli szálláshoz jussunk. A végső pillanatban a lopás gondolata vetődött föl bennünk, de erről is le kellett mondanunk, hiszen semmi dolgot nem tudtunk volna éppen a késői idő miatt pénzzé tenni. Keresztülcsatangoltunk a város utcáin, kijutottunk egész a folyóig, ahol észrevettük, hogy hidat építenek.
– Mégis meg kellene próbálni, hátha fölvennének bennünket – indítványoztam.
Szittya ellenvetés nélkül beleegyezett. – Rendben van. Egy hétig dolgozhatunk, nekem úgyis tetszik ez a városka.
Túl voltak a munkaidőn, az emberek a folyó partján, a fűben heverésztek. Némelyek hideg ételekből falatoztak, mások már készen voltak a vacsorával, csoportokban kártyáztak. Meggyávultan ide-oda lődörögtünk, s egyiküket se mertük megközelíteni.
– Keresnek valakit? – szólított meg végre bennünket egy magányosan sétálgató, jól öltözött ember. Észrevehetően hivatalnok vagy munkavezető lehetett, levett kalappal beszéltem vele.
– Vándorlegények vagyunk, valami munkát szeretnénk vállalni az építésnél.
– Lehet – mondta, de nem sok biztatás volt a hangjában, majdnem bántóan hatottak rám a szavai. – Van valami mesterségük?
– Én lakatos vagyok, ez pedig hivatalnok, de napszámosmunkát is vállal.
– Rendben van, lakatosra szükségünk van, reggel mind a ketten kijöhetnek. Hat órakor kezdünk.
– Valami előleget szeretnénk, mert szálláspénzünk sincsen.
Nem akadékoskodott, belenézett a papírjainkba, aztán elküldött egy másik emberhez, akitől fejenként egy-egy márka előleget kaptunk.
Megvacsoráztunk és lefeküdtünk aludni. Nem beszélgettünk a holnapról. Szittya oktalanul szomorúnak látszott, bennem is valami kellemetlen, nyomasztó érzések dolgoztak. Amióta Pestről eljöttem, az első eset, hogy a munka komoly lehetősége előtt álltam. Örülnöm kellett volna, hogy rendeződnek az életkörülményeim? Nem, egyáltalában nem örültem, inkább féltem, mint lelkesedtem. Nem tudtam volna megindokolni, miért nem szimpatikus nekem ez az új állapotokra való kilátás. Visszaemlékeztem Győrre, a vagongyári hídépítőkre, a hatalmas darukra, a vasszögecsekre, amik eltörpülnek a kalapácsütések alatt, a munkások félig meztelen testére, a magam kitartó, egészséges lendületeire, már majdnem visszaestem régi munkakedvembe, s mégis kereken elhatároztam, reggel nem kezdek el dolgozni.
– Alszol már? – kérdeztem Szittya felé.
– Nem.
– Reggel kelts föl fél hatkor, különben, úgy érzem, elalszom.
– Rám ne számíts, én beteg vagyok.
Már nem kellett többet beszélni, tudtam, ő is úgy határozott, mint én, nyugodtan befordultam a falhoz.
Reggel nyolc órakor a kocsmárosné zavart ki bennünket az ágyból.
– No, ezt jól megcsináltuk, szerencse, hogy értünk nem jöttek – mondtam nagyon szelíden. – Tényleg, legalább egy hetet le kellett volna dolgoznunk.
– Kérlek szépen, az ilyen kérdésekben nincsenek skrupulusaim. A legnagyobb oktalanságnak tartanám, hogy az ember odaálljon törni magát azért a néhány márkáért.
– Igaz – egyeztem bele ellenállás nélkül –, ha eddig megéltünk, ezentúl se fogunk elpusztulni. – Arról azonban le kellett mondanunk, hogy csak egy percig is a városban csatangoljunk. A híd mellett kellett volna elmennünk, de óvatosan, nagy kerülővel fordultunk ki a folyópartra. Vagy fél kilométernyire az építéstől mezítelenül átgázoltunk a folyón, s gonoszul röhögtünk az egyre inkább mögöttünk maradó embercsoportok fölött. A híd váza már föl volt építve, a traverzek között mint valami bogarak másztak ide-oda az emberek, láttuk a kalapácsot emelő lendületeket, s mulattunk azon, hogy milyen sokára ér hozzánk az ütések hangja.
– Látod, milyen oktalan az egész élet – mondta Szittya. – Ezek az emberek most beleölik az egész erejüket ebbe a hídba, s aztán ha majd készen lesz, és át akarnak menni rajta, adót kell fizetniök. Ezért vagyok én anarchista. Az anarchista elméletben rejlő rombolási tendencia az egyetlen igazi szociális tendencia a mi életünkben. Akiknek híd kell, építsen magának. Mint láthattad, nekünk nem kell, mi átjöttünk a vízen. Az emberi élet megrontója a kultúra és a civilizáció. Nem szörnyűség az, hogy vannak nők, akik egész nap varrnak és mosnak, s vannak ezrekre menő emberek, akik mandzsettagombokat és melltűket gyártanak. Minek ez? Ezt mind a tőke produkálja, ő szabja meg a morált, az etikettet, a divatot s mindezt csak azért, hogy saját magát megsokszorozhassa. Egyszerűen le kell rombolni a gépeket, föl kell gyújtani az áruházakat, és meg van oldva a probléma.
– Szóval, menjünk vissza az őserdőbe?!
– Nincs ezen semmi nevetnivaló! Természetesen, hogy vissza az őserdőbe! Vissza az ősemberekhez! Akinek csak elemi szükségletei vannak. Nem vetted még észre, a villamos csilingelése mennyire elrontja az ember idegeit!? A házak elveszik előlünk a napfényt! A füst elrothasztja a tüdőnket!… Igen, barátom, kint a szabadban. Ha a majmok meg a zsiráfok meg tudnak élni kint, akkor mi is megélhetünk.
– De mi már észrevettük, hogy sok mindenben különbözünk az egyszerű állatoktól. Oktalanság lenne tehát azt kívánnunk, hogy visszamenjünk a primitív ősállapotba. A szocialista mozgalomnak éppen az az egyik tendenciája, hogy a technikai kultúrát az ember érdekeibe állítsa. Ne az őserdőbe akarjunk visszamenni, hanem csináljunk magunknak olyan városokat, ahová bejut a napfény, ahol nincs füst és villamoscsilingelés.
Szittya eszelősen toporzékolt.
– Hát mi vagyok én, áldozati barom?! Az én életem árán akarjátok ti a világot megreformálni? Én már megszülettem, és nem az életet előkészíteni, hanem az életet élni akarom. Ha Párizsban sikerül egy kis pénzt összeszednem, úgyis kimegyek valami eldugott szigetre.
– Az nagyon jó lesz. Csak azt mondd meg, majom vagy zsiráf leszel-e ottan?
– Plebsz! – mondta, és nagyon lekicsinylően nézett végig rajtam – meglátszik, hogy honnan jöttél, és mi lesz belőled.
Elém lépett, gyorsan menetelt, el akart hagyni, egészen meg volt vadulva.
– Ne haragudj, Szittya – kiáltottam utána –, ha zsiráf leszel, én is elmegyek veled!
– Plebsz! – mondta megint hátra rendületlenül. És ment a hátizsákjával, egészen előregörbülten, és már megint dolgozott, az irkát egészen a rövidlátó szemei előtt tartotta, és írt bele a Krisztus-képekről. Én még mondogattam neki egy-két heccelődő szót, de nem válaszolt. Sokáig így kettesben meneteltünk az országúton, a nap magasan állt az égen, meleg volt, de a szél friss illatokat hordott a tüdőmbe. Jó így élni, valóban némi igaza lehet Szittyának. Munka nélkül és felelőtlenül élni nem rossz.
Egy idősebb, meglehetősen lefáradt csavargó jött velünk szemben.
Mivel ő előttem járt, Szittyát szólította meg, nem felelt neki.
– Hová mennek, kolléga urak? – kérdezte aztán tőlem.
– Nem tudom – feleltem. – Ide a legközelebbi városba. Van ott valami érdemes bolt?
– Van hát, van egy csomó címem. Ha cseréltek, akkor ti biztosan jól jártok az én címeimmel – mondta, és már barátságosan tegeződtünk.
Szittya, mintha megbékélt volna, csöndesen visszaszivárgott hozzánk. Én alkudoztam az idegennel, s ő még hallgatott. Látszott rajta, hogy nagy figyelemmel értékeli a kicserélendő címeket. Magyarul szólt hozzám:
– Úgy látszik, elég jó batyuja van az öregnek.
– Hát mér nem mondják, hogy maguk magyarok? – rikkantott föl örömmel az idegen. – Van szerencsém, Fischer Ignác vagyok! – Mi is bemutatkoztunk, csak éppen Szittya húzódozott még kicsit.
– Nem vagyok elragadtatva a szerencsétől, eddig még minden magyar becsapott – dünnyögte. – Pláne maga még zsidó is, amint látom.
A kolléga vidáman röhögött.
– Ne add a bankot, mintha dzsentri lennél, hiszen már két kilométernyiről láttam, hogy itt jön a Dob utcai hitközség.
Szittya morgott, el akart menni, de mégis maradt. Mi már lent ültünk az árokparton, s ő megint csak a komolyabb üzleti tárgyalásoknál ereszkedett közénk.
– Ezen a vidéken a zsidók érnek a legtöbbet. Ad a hitközség, adnak külön-külön a rőfösök és a gabonások. De imádkozni kell tudni. Tudtok imádkozni?
Szittya mondott valamit, amiből azt lehetett érteni, hogy ő tud imádkozni.
Én megmondtam, hogy nem vagyok zsidó, és nem is tudok imádkozni.
– Tudjátok mit? Tulajdonképpen nekem mindegy, hogy merre megyek, Hamburgba készültem dohányárusnak, de ha meg tudok veletek egyezni, visszafelé is megyek. Felesből megcsinálhatjuk a boltot. Odaadom nektek a címeket, téged megtanítlak imádkozni, és azért a te bevételednek a fele az enyém lesz.
Szittya tiltakozott. – Először is utálom a zsidókat általában – mondta –, másodszor szörnyű unesztétikus az, hogy ezeket az alkudozásokat csináljátok. – Mindezt nekem mondta, szörnyen hidegen és fölényesen. Az öreg hitsorsost még mindig nem akarta tudomásul venni.
– Jól van, kérlek, neked nem kell velünk egyszerre bejönnöd. Te bemész előbb vagy utóbb. De mégis kár lenne az én részemet egészen elveszteni! – Lebiggyesztett szájjal félreült, és hagyott bennünket, hogy megegyezzünk.
– Hiszen nem olyan nagy dolog az egész – ragaszkodott ötletéhez Fischer kolléga –, elég, ha néhány sort megtanulsz abból, amit akkor mondanak el, ha a barheszt fölvágják. – S már neki is kezdtünk a tanulásnak.
– Figyelj… Boruch átó ádonáj elauhénó melech hoálom hámauci léchem min hoórec.
Egy kukkot se értettem az egészből. Bámultam az öreg csavargóra, bajusza és szakálla között mozgott valami mélységes nyílás, s a szavai, akárha valami gumilabdák csapódtak a fülem kagylójához.
– Ne darálj úgy, mintha gabonát őrölnél. Egy árva kukkot sem értettem az egészből. Kezdd elölről, és mondd szótagonként.
Újra kezdte. – Bo-ruch á-tó á-do-náj e-lau-hé-nó me-lech…
Nem tudtam kötőfékre kötni az öreget, mintha valami ár sodorta volna, megint beleveszett a szózuhatagba.
– Írja be neki a noteszébe – mondta neki Szittya és fölállt. – Ennek a gójnak még tölcsérrel se tölti a fejébe ezt a zagyvaságot – s határozottan megvetés volt a hangjában.
Az öreg pontosan úgy beírta a könyvembe a szöveget, ahogy azt ki kell ejteni. Aztán elindultunk hármasban. Ők elöl mentek, már némileg összebarátkozva, én mögöttük félhangosan tanultam az imát. Ez a vadidegen dolog nehezen ment bele az én tanuláshoz nem szokott fejembe, félhangosan magoltam, s éreztem, hogy a nyelvem minden pillanatban beletörhetik ebbe a munkába. Vagy félóra múlva az öreg kikérdezett. Leírni már le tudtam volna a szöveget, csak éppen a kiejtést nem tudtam begyakorolni. Szittya nagyokat sóhajtozott mellettem, az öreg tehetetlenül vakaródzott. – Nem bóruc, te szerencsétlen – üvöltötte –, a céhát egyszerre kell kimondani. Az első samesz észreveszi rajtad, hogy csalsz!
Újra nekikezdtem, s mire a város elé értünk, ha nem is éppen zsidósan, de érthetetlenül már el tudtam mondani az imádságot. Kétségtelenül nagy vagyonnal gazdagodtam meg. Napi küzdelmeimben sokáig ez a kis hebehurgyaság volt a fegyverem és mentőcsónakom. Az első nyilvános próbán nagyszerűen beváltam. Az öreg kint várakozott ránk a samesz háza előtt, de Szittyában fölgyülemlett a jólélek, és nem hagyott el. Lépkedett előttem, mint egy valódi, pillanatnyilag pénzzavarba került entellektüel, finoman hajlongott, és olyan lendülettel imádkozott, mint egy Baltwile. Ennek a szent görögtűznek a fényében én már csak ráadásnak következtem. Az egész nagyszerűen sikerült, s Fischer kolléga kint megkapta a fél márkát.
– No, az Isten segítsen bennünket továbbra is így – mondta –, majd meglátjátok, ha továbbra is így hármasban csináljuk a boltot, fene bajotok se lesz.
S megindult belőlünk a fecsegés. Ez a kis siker megint annyira felvillanyozott bennünket, hogy gátat szakítottak a vágyaink, nagy fantáziával kiterveztük holnapjainkat, vidám kezdésekkel és szerencsés befejeződésekkel. A maszatos kocsmaasztalnál: krémes süteményekkel megrakottan, dologtalanul és néhány fiatal szeretővel, tulajdonképpen már Párizsban éltünk. Szittya az előző évek párizsi kalandjairól szónokolt, és mi láttuk magunkat, amint az ő vezetése alatt végiglejtünk a boulevard-okon, aranyporral behintett alattunk az út, és hajnali csillagok havaznak a fejünk fölött.

15

Napokig csavarogtunk hármasban, aztán Fischerről is bebizonyosodott, hogy ő sincs jobb anyagból gyúrva nálunknál. Egy reggel nyomtalanul eltűnt. Ahogy Szittya eddig pörlekedett vele, most valósággal siránkozott utána. Mióta beteg volt, tűrhetetlenné vált vele az együttélés. Valami nyegle, tárgytalan szomorúság tartotta megszállva ezt az emberkét, mint egy terhes, nagy folt élt mellettem, néha a hátamon is, s néha az agyvelőmön is. Ha pedig beszélt valamiről, akkor látszott rajta, a fellegek mögött jár, én pedig jelentéktelen pontocska vagyok a szemében. Különösebben azonban nem izgattak ezek a dolgok. Elfogadtam az életet úgy, ahogyan adódott. Ha nem tudtunk ennivalót szerezni, akkor legföljebb nem ettünk.
Ilyen lerongyolódott lelkiállapotban kerültünk az egyik városba. A kasszákat ahogyan-úgy lekoldultuk céltalanul, nem volt hozzá erőnk, hogy valami módon berendezkedjünk, és ahhoz sem volt erőnk, hogy továbbmenjünk. Ha valaki egyszer egy óriási söprővel összetakarította volna az utcákat, a papír-, rongy- és gyümölcshulladékkal együtt bizonyára minket is kisöpört volna a szeméttelepekre. Az eltetvesedett menhelyre jártunk aludni, s hideg koszton éltünk. Aztán azon se. Valakitől megtudtuk, a barátok zárdájában ingyen ebédeket adnak a város szegényeinek, végső tehetetlenségünkben mi is jelentkeztünk.
Hatalmas, levedlett falú épület volt a zárda. Apró ablakokkal és bolthajtásos kapuval. Nem kellett kint várakozni, a rongyos, elzüllött emberek egészen otthoniasan vándoroltak be a napsütéses, hatalmas udvarba. A legtipikusabb figurákkal itt találkoztam csavargásaimban. Öreg, kiérdemesült csavargók voltak ezek, ősz szakállal és könnyező szemekkel. Az udvar közepén egy kőmedencés kút állott, s előtte egymásra dobáltan öreg lavórok, fazekak s fületlen éjjeliedények hevertek. Sose hittem volna, hogy egyszer annyira erős legyek, mint amilyennek most láttam magam. Ahogy az öregek megérkeztek, egyenesen a kúthoz mentek, belerúgtak, beleturkáltak ebbe az edényhulladékba, végre is fölemeltek egy-egy legkedvükrevalóbb darabot, s visszavonultak vele a fal tövébe, az árnyékba. Ott üldögéltek már sorban, maguk előtt a fazekakkal, lavórokkal és éjjeliedényekkel, s úgy látszott, mintha komolyan ebédhez készülődnének. Kanalat vettek elő zsebükből, némelyik, mint a gyerek a cukrot, gondtalanul megnyalogatta, mások nagy koppanással beledobták az edénybe. Mi ma voltunk itt először, még nem ismertük a házi szokásokat, s az utánunk jövőkkel együtt már edények nélkül maradtunk.
– Ha ezekből a szörnyűségekből köll itt majd ennünk – nyafogta Szittya –, akkor az nagyon ízléstelen dolog.
– Na, ne beszélj butaságot! – mondtam. – Csak nem gondolhatja komolyan az ember, hogy ezekbe a vacakokba fognak nekünk föltálalni! Tudja a fene, mért szedik magukhoz ezt a limlomot.
Tizenkét óra volt. A zárda templomában fölcsendültek a harangok, galambok röpültek szét a toronyablakokból, s mint óriási fehér pihék keringtek az udvar fölött. Egy pillanatra mindenről megfeledkeztem, visszaemlékeztem az én gyerekkori galambjaimra és nyulaimra, éreztem, azok voltak az én legkedvesebb barátaim.
– Látod, ezek müncheni purclik – mondtam Szittyának, egészen fellelkesülten.
– Micsodák a purclik? – kérdezte értelmetlenül.
– Purcligalambok. Neked nem voltak soha galambjaid, nyulaid, madaraid?
– Ugyan kérlek, mindig utáltam ezt a szentimentalizmust! Ilyesmikkel csak a falusi ember tud elszórakozni. A modern ember játékszerei a repülőgépek. Képzeld el, az ember reggel beül egy repülőgépbe, itt ül be, és estére már Amerikában van.
Elfordultam tőle, most untatott és megundorított ez a nagyképű fecsegés. Igaz, tegnap még majom vagy zsiráf akart lenni az erdőben, ezzel most valószínűleg haláláig megbosszanthattam volna, de minek? Érdemes az ilyesmire szót pocsékolni? A harangok még mindig szóltak, láttam a galambokat, amint a felhők alól lefelé bukfenceznek, ragyogtak a napfényben, és kinyitották előttem a távolság kapuit.
Az emberek mozgolódtak a falak alatt, az egyik ajtóból két-két barát jött ki, rúdra fűzött nagy rézüstökkel. Letették az udvar közepén, s a csavargók körülállták őket szörnyű edényeikkel. A barátok imádkozni kezdtek, s levett kalappal mi is valamennyien utánuk mondtuk az imát. Mint mindenütt, itt is voltak stréberek, ezek szinte lábhegyre álltak, magas fejhangon kornyikálva mindenkit túllicitáltak. Egy objektív szemlélő előtt szörnyen komikusnak tűnhettek volna ezek a pillanatok, rám tragikus kegyetlenséggel hatott az egész. Tájékozatlanul és értelmetlenül néztem, részletekbemenően láttam mindent, és nem akartam hinni a szemeimnek. S a többieknek volt igazuk. A halálon kívül minden bajt és nyomorúságot elbír az ember. Imádság után a barátok nagy merőkanalakkal valami sötétbarna, sűrű folyadékot meregettek a koldusok edényeibe. Mindenki Isten nevében megköszönte az ajándékot, és ott, álltukban nekifogtak a falatozásnak. Nekünk nem voltak kanalaink, várnunk kellett, míg valakitől kölcsönkaphatunk. Utálkoztam az ételtől, de éreztem, ez a várakozó állapot sokkal rosszabb lehet, mint maga az evés. Hárman-négyen álltak egy edény körül, reszketős kezeikkel magasra, a szájak elé emelték azt, és faltak és szürcsöltek belőle, mint a ragadozók.
A harangok már elhallgattak, valahol fönn, Isten közelében ültek csillogó érctestükkel, s a fekete-fehér purcligalambok arany búzaszemeket szedegettek a földön.
Végre nekünk is jutott kanál, valaki ellépett a vályútól, és én félszegen, ügyetlenül a helyébe álltam. Az úgynevezett étel kétségbeejtően nézett ki így közelről, az első kanállal becsukott szemmel kerestem meg a számat. A szagokra és ízekre mindig nagyon érzékeny voltam, s most egyszerre elöntöttek a súlyos és meghatározhatatlan szagok és ízek. Bableves, csokoládés tortadarab és lerágott csontszilánk volt egyszerre a számban. Egy pillanatra úgy gondoltam, az eddig látottaktól halálosan megbetegedtem, azért érzek most egyszerre huszonöt ízt. De nem. A lavórunkban határozottan együtt volt az asztalokról visszamaradt levesmaradék, hús- és süteményhulladék. Fölnyitottam a szemem, és láttam magam körül a megsárgult szakállak koszorúját, az ételben fürdő bajszokat s a gyorsan pillogó szemeket, amik zavaros, átláthatatlan pocsolyákhoz hasonlítottak. Remegtek a térdeim, de nem engedtem.
Végre is az a fontos, hogy tele legyen az ember gyomra, ezeken a kis kellemetlenségeken túl, szép az élet. És én élni akarok.
Szittyát is nagyon letörte ez a lakoma. Gyáván megjuhászodott, alázatosan leselkedett ki rám a koszos hajfürtjei alól.
– Nem baj, lesz nekünk még jobban is – mondta végre. – Én ezt is fölényesen kibírom, de téged sajnáltalak, úgy néztél ki, mint a vízben fuldokló.
– Azért én is kibírom. Sokan a négy-ötéves inaskodást se bírják ki, én azt is kibírtam. Lehet azonban, most már ott tartok, szó nélkül az apámat is meg tudnám ölni.
– Nem a legjobb állapotban vagyunk.
Nem sokáig nyavalyogtunk ennél a témánál. Elmúltak fölöttünk az órák, s másnap már kanállal fölszerelten, amit a menhelyen loptunk, jelentünk meg az ebédnél. Látszatra ugyanúgy történt minden, mint tegnap, de az én bensőmből már valami cinikus pofa vigyorgott elő, s azzal szórakoztam, hogy a lavórban összezagyvált ízeket valahogy szétválasszam, külön-külön is érzékelni tudjam. Szittya hálás volt érte, hogy ilyen fölényesen viselkedtem. Ez a nagy nyomorúság nem tört meg bennünket, gyerekesen jóban voltunk, együtt mentünk be a templomokba, Szittya gőzerővel gyártotta a jegyzeteit, én a magam gyönyörűségére nézelődtem. Tulajdonképpen ekkor fogtam föl néhány előttem eddig ismeretlen értékét a festészetnek. Az oltárokon klasszikus képek utánzatai álltak s két Grünewald Krisztus-kompozíció, melyek nagyon megtetszettek nekem. Itt vettem észre az eddig látott képek között fönnálló értékkülönbségeket. Eddig például, ha egy kép a halott Krisztust ábrázolta, minden emóció nélkül elfogadtam a festő állítását, s elfogadtam azt, hogy a vászonra fölkent festékcsomó valóban a halott Krisztust ábrázolja. Szóval, minden további nélkül tudomásul vettem azt, ami a képen látszani látszott. Grünewald megfeszített Krisztusa azonban élményemmé vált. Fölsarjadt érzéseimnek nem tudtam volna kifejező formát adni, de tudatom mélyén, valahol egész bizonytalanul éreztem, Grünewald halott Krisztusa él, ez a kép nem az értelemhez, hanem egész kozmikus életemhez szól. Szittyának megemlítettem ezt az érzésemet, el volt ragadtatva az észrevételemtől, és sokáig komolyan vitatkoztunk művészeti kérdésekről. Az ilyen beszélgetések alkalmával mindig nagy biztonságérzés lobogott bennem, éreztem, ezen a ponton vagyok leginkább önmagamnál, inspirálódtam, és dolgozni kezdtem, mint akiben kivirágoznak az elnyomott erők.
S ilyenkor nem zavartak az anyagi nyomorúságok, leváltak rólam a kölöncök, s repülni tudtam, szinte testetlenül. S megfigyeltem, ha így megszállt a lelkesedés, akkor a materiális dolgokat is sokkal könnyebben tudtam megoldani. Ebben a városkában például, ahol maradék nélkül csakúgy lekoldultuk már az eszperantistákat, mint a szocialistákat és a hitközséget, önként rászántam magam, hogy újra meglátogatom ezeket az egyesületeket, és nem egészen sikertelenül végre is hajtottam ezt a tervemet. Mikor újra kint voltunk az országúton, némi pénzek csörögtek a zsebünkben, vidámak voltunk, s a fantáziánk kivirágzott, mint a májusi kertek. Elhagytuk a kilométereket, és elhagytuk a napokat.
– Most jól vagyunk, de mondtam már, hogy ennél is jobban leszünk egyszer – fecsegte Szittya. – Végeredményében, minden az emberen magán múlik. Sokszor gondolkodtam már a halál problémáján, s ha egyszer rászánom magam, erről is írok egy könyvet. Azt fogom benne megírni: ha az ember akarja, meg se kell halnia. Az ember csak akkor változik át élőből halottá, ha nincsen benne elég akaratenergia az élethez.
– Ezt elfogadom én is. De most már mondd meg azt is, hogyan akarjon az ember élni, ha a te állításod szerint már nincs benne elég életenergia. Mert az akarat nem a légüres térben élő független valami. Akiben van életenergia, természetes, hogy abban van életakarat. Ha pedig valakiben nincs életakarat, az azért van így, mert már nincs benne életenergia.
– Csak hadd, kérlek, ezt majd én elintézem. Olyan dolgokról, amiket meg akarok írni, nem szeretek fecsegni.
Minden nagyon rendben volt így, de mégis. Az országúton sem a filozófiából, sem a költői fantáziálgatásból nem lehet megélni. Vissza kellett térnünk a városokba, újból meg kellett látogatni az egyesületeket, és állandó volt az étvágyunk a hitközség péntek esti vacsorájára és szombati ebédjére. Tudtuk, az Isten örök időkig kegyeiben fogja tartani a zsidókat, és mi is, ha nem káromoltuk, akkor hálásan áldottuk őket. Hiszen olyan szelídek és együgyűek voltak ők. Este csak be kellett ülnünk a templom utolsó padjába, s fogunk alatt egy óra múlva ropogott a friss barhesz, és ingerkedtek velünk a frissen sütött húsok. De persze, azért ezek a jó dolgok se tudtak kiforgatni bennünket elemünkből. Legjobban azokat a lakomákat szerettük, amiket a vendéglő különszobájában rendeltek meg a részünkre. Ezeken a helyeken azután teljesen mi voltunk az urak, még a samesz se nézett be hozzánk soha. A privát házakban azonban vigyáznunk kellett magunkra, szenteskedő játékkal kellett végigennünk az egész vacsorát vagy ebédet. Ez pedig nehéz munka volt, mert minden alkalommal legalább ugyanannyi keresztény volt közöttünk, mint zsidó. Ha valaki bent volt köztünk a ház urai közül, akkor fitogtatón szenteskedők voltunk, de ha kitévedt közülünk, belenyúltunk a tálakba, zsebre raktuk a barheszt, és durva összevissza nyelven marakodtunk.
Egy alkalommal a konyha melletti kis szobában helyeztek el bennünket szombati ebédre. Kilencen voltunk együtt, köztünk négy zsidó, hét magyar, s a hét közül öt keresztény. Én voltam a legfiatalabb. A szakácsnő ott mozgott közöttünk, rendesen kellett kezdenünk az ebédet. A konyhában sorban kezet mostunk, s az asztalnál mint a legfiatalabb, én mondtam el az imát, és én szegtem meg a barheszt. Nagy munka volt, hogy mi magyarok visszatartsuk magunkat a röhögéstől. Nagyszerű ételeket kaptunk. Evés közben a két lengyel zsidót kikapcsoltuk a társalgásból, mi többiek magyarul beszéltünk. Vicceket mondtunk a kasszákról, és nagy élvezettel szidtuk a vendéglátó gazdánkat. Tudtuk, itt kívülünk senki nem tud magyarul, bevallottuk, hogy hány keresztény van közöttünk, s egyáltalán nem akart vége szakadni a gazdánk elleni gúnyolódásnak és szitkozódásnak.
Egyszerre beütött az istennyila. Az ajtónyílásban megjelent a szakácsnő, és mintha szent csoda történt volna vele, megszólalt tiszta magyarsággal:
– Ne legyenek már olyan gyalázatosak az urak, hogy így szitkozódnak az ellen az ember ellen, aki most vendégül látja magukat. Őszintén mondom, ha én goj lennék, sohase ülnék le egy zsidó asztalához. De ha már maguk itt vannak keresztény létükre, maradjanak legalább emberségesek.
Egy üvegessegéd fölállt, és mint valami szónok válaszolt neki:
– Igaza van, anyukám, teljesen igaza van, de most legalább el ne áztasson bennünket. Beismerjük, hogy mi gyalázatos gojok vagyunk, de azért élni csak nekünk is kell.
Nehezen született meg köztünk a békesség, aztán mégiscsak megszületett. A szakácsnő még elég fiatal volt ahhoz, hogy méltányoljon bennünket. Pestről kérdezősködött tőlünk, elmesélte, hogy Felső-Magyarországból való, s piszkos tányérjaival körülvéve ott ült közöttünk egész két óráig.
És ezen a napon jó erős feketekávét is kaptunk ebéd után.

16

A mi malmainkat hajtották a vizek, de valahonnan leereszkedik egy keresztbe fektetett gerenda, és eltorlaszol mindent. A mi hullámzó életünkben napokig fölfelé mentünk a lépcsőkön, optimista természetünknél fogva azt hittük, semmi különösebb baj nem érhet bennünket. S mégis péntek este későn érkeztünk be az egyik községbe, az istentiszteletnek már vége volt, hiába mentünk el a samesz lakására, szóba sem akart állni velünk a szent ember.
– Nincs semmi, nincs! Jöttetek volna előbb – fröcskölte az ajtónyíláson. – Semmi egyéb dolgotok nincsen, gondoljatok legalább a mi békességünkkel!
– Éhesek vagyunk – siránkoztunk. – Álmosak vagyunk.
Csúnya, gyűlölködő patáliába csapott a feleselésünk. Mindenáron el akart űzni bennünket, de mi most elővettük az orosz zsidók támadó módszerét, ragaszkodtunk állítólagos jogainkhoz, követeltük a segítséget. Az utca népe nagy gyűrűben verődött össze körülöttünk. A parasztok vihogtak, és tettleges összecsapásra uszítottak bennünket, a zsidók, szakállas és nagy hasú kereskedők, a samesz mellé álltak, méltatlankodtak és szitkozódtak. Szittya eleinte csak számításból, a biztosabb eredmény érdekében gorombáskodott, később azonban hisztérikusan nekivadult, egészen kifeledkezett előkelő pózaiból.
– Menjetek a pokolba, mert rendőrt hozatok! – kiabálta ránk a samesz. – Ha jó zsidók lennétek, magatok is belátnátok, hogy jogtalanul zajongtok. Mindennapi vendégek itt a hasonló csavargók, és egészen kifosztották a kasszát.
Hosszú hónapok óta csavarogtunk már, de ilyen helyre még nem akadtunk. Valami segítséget mindenütt el tudtunk érni, ezek itt komiszul makacskodtak, valósággal személyes ellenségnek éreztük őket. Pörlekedtünk, s a körülállók is egyre jobban belevegyültek a hangzavarba.
– Rendőr! Rendőr! – kiabálta a samesz, s mindjárt akadtak olyanok, akik továbbadták a segélykiáltást.
Én nemigen mertem ugrálni, de a Szittya önérzetével nem lehetett bírni.
– Hallgass, te gazember, mert agyonütünk! Máma még úgyis rád gyújtjuk a házat, te gazember.
Ekkor már két rendőr is volt a színhelyen, be kellett látnunk, hogy elvesztettük a csatát.
– Csukják le őket, mert gyilkolni akartak – sivította a samesz. Előjött az ajtó mögül, s hosszú, vörös szakállával olyan volt, mint valami megvadult kakas. – Képzeljétek el, koldulni jöttek, és meg akartak gyilkolni engem.
Az emberek összevissza kiabáltak, néhány pillanat alatt csakugyan úgy álltunk ott, mint akik gyilkolni akartak, mindenki vádaskodott ellenünk. Némelyek azt követelték, csukjanak le bennünket, mások azt indítványozták, hogy dobjanak ki a községből. A rendőrök nem álltak oda tanácskozni, karon markoltak bennünket, és nagy biztonsággal azt mondták – no, gyerünk. – S úgy löktek rajtunk egyet, hogy a községből kivezető úton indultunk el önkéntelenül. Ők hosszú lépésekkel és szó nélkül jöttek mellettünk. A lármázó tömeget pedig mintegy láthatatlan köteleken húztuk magunk mögött.
Hogy az utolsó házakat is elhagytuk: – Most menjetek szépen tovább – mondták a rendőrök –, s meg se kíséreljétek, hogy visszagyertek, mert akkor megverünk benneteket. – Kétségbeejtő volt a helyzetünk, de nem akartunk könyörögni, és nem mertünk ellenkezni. A városon túl egy hosszú fasor következett, alattuk padok voltak fölállítva, ezeken nyilván a község szerelmesei szoktak üldögélni, az egyikre kimerülten levetettük magunkat.
– Most aztán el vagyunk látva – mondtam. – Ezt jól megcsináltuk. Te voltál a szamár, hogy úgy fenyegetőztél, most menj és gyújtsd föl.
– Föl is gyújtom – fröcskölt Szittya. – Még nem mondtam le róla, hogy elpusztítsam azt a gazembert. De annak azért mégis örülök, hogy így történt a dolog, most legalább láthatod, mi az a szent társadalmi szolidaritás. Most már láthatod, hol tart a zsidóság is. Péntek este képesek voltak a rendőrség kezére adni bennünket. Nagyon mellékes az, hogy ezen a földön járt Jézus, s Zarathusztra is csak egy naiv ökör.
Kedvetlen voltam és fáradt.
– Inkább azt mondd meg, mihez kezdjünk most. Hűvös van, alighanem esni fog.
– Nem baj. Elindulunk, útközben majd csak akad valami menedékhely.
– Próbáljunk meg itt elaludni a padon. Ha valami történik velünk, mégis közel vagyunk a házakhoz.
Megegyeztünk, hogy ittmaradunk. Mégis, legalább nem kell a földre feküdnünk, a fák is megvédenek az esetleges esőtől. Nem beszélgettünk, mind a ketten éreztük, hogy elaludni volna a legjobb, megfeledkezni mindenről, ami kívül van a világban. Kinyújtózva a hátamon feküdtem, nehéz tintafoltok úsztak a csillagtalan égen, hallottam, hogy Szittya nagyokat nyög és sóhajtozik, mint a másállapotosok. Nem szóltam hozzá, nem akartam újra prédikációba vadítani. Egyedül voltam, s lassan egészen elvesztem önmagamban. Régen nem gondoltam Jolánra, s tudja az ördög, hogyan, most ő jutott az eszembe. De nem mint barátra, hanem mint nőre emlékeztem, s nemcsak az eszemmel, hanem az egész testemmel emlékeztem rá. Csavargásaim közben ez is most fordult velem elő először. Fölemeltek a bizsergések, és elvittek árkon-bokron át Újpest felé. A vágyak és beteljesülések álomjátéka kezdődött el, egyazon pillanatban ott voltam a müncheni kasszánál, a stuttgarti múzeumban Lucas Cranach képei előtt és Újpesten az asszony ágya szélén úgy, mint ahogyan először ültem ott, mikor magához húzott, mikor a takaró alatt a kezeim a mellei után kapaszkodtak.
„Kasi, Kasi”, hallottam egyszerre ezer irányból. Mint a menedéket kereső madarak jöttek felém a hangok, és tüzes fogakká változtak, mikor közel értek hozzám. Fölriasztottak.
Kegyetlenül fáztam, éreztem, hogy a vérem is áthűlt, remegtem egész testemben. Fölkeltem, átmentem Szittyához, ő összekuporodva ült a padon, ébren volt, és nagyon fázott.
– Úgy vacogok, hogy majd kihullnak a fogaim – mondta halálosan elszontyolodva. – Mégiscsak tovább kellene mennünk, mert itt megdöglünk.
– Menjünk, a mozgás talán még föl is frissít bennünket.
Elindultunk, de nem volt kedvünk a beszélgetéshez. Valami alvilági utakon járhattunk, messziről visszhangzottak a lépteink. A fasoron túl még jobban éreztük a hideget, a nedvesség most már sűrű vízcsöppekké változott át, nem tudtuk, a földből fölszálló pára, vagy az égből lehulló eső-e. Vagy tizenegy óra lehetett, előzőleg már vagy ötven kilométert gyalogoltunk, alig bírtuk már cipelni magunkat. Szittya annyira elkeseredett volt, hogy el akarta dobni hátizsákját összes Krisztus-jegyzeteivel együtt.
– Ne tedd – mondtam. – Most már csak azért se hagyjuk kifogni magunkon. Az a baj, hogy el vagyunk puhulva.
– Az a baj, hogy így ki vagyunk dobva a világba – nyöszörögte Szittya. – Szeretnék valami jó bőrfotőjbe ülni, és a lábaimat föltenni az asztalra, mint az amerikaiak.
– Én inkább valami jó szamárhúsvirslit szeretnék enni.
– Ki tudja, mikor jutok megint olyan krémes tésztához, mint amilyent legutóbb Stuttgartban ettünk.
A hátizsákot, ezt az összefirkált papirosokkal bélelt dögöt karunkra fűzve, közös erővel cipeltük. Magamban nem sokra értékeltem azt az irkafirkát, ami benne volt, de most jámbor és érzelmes voltam, akár egy aggszűz. Úgy gondoltam, mért ne lehetne meg ennek a kis emberkének a maga ártatlan kedvtelése továbbra is. Ha valaki ebből a mániájából kilökné vagy kimentené őt, talajtalanul elkallódna a világban. S különben is az embernek akkor esik legjobban a saját jó cselekedete, ha maga is komolyan bajban van. A szegények például mindig hajlandók társaik segítségére lenni, a jómódúak azonban mindig közömbösen elnéznek a bajba jutottak fölött.
– Ez már határozottan eső – mondta Szittya megint –, és én már alig tudok továbbmenni.
– Próbáljunk meg megint lefeküdni kicsit. Valahogyan menetelesen az árok partjára, hogy kevésbé öntsön el a víz.
Lefeküdtünk, a hátizsákon egészen egymás mellé tettük a fejünket. De sajnos, nemcsak hogy elaludni nem tudtunk, de pihentetően fekve se maradhattunk. Ruhánkat átitatta az eső, a nedves rongyok hozzátapadtak testünkhöz, s most már áthűltünk egészen a csontjainkig. Szittya nyöszörgött:
– Ha most nem lennék olyan messze attól az elátkozott samesztől, Isten bizony fölgyújtanám a házát. Fölgyújtanám már csak azért is, hogy egy kicsit megmelegedhessünk. Nem értem meg egyáltalában, hogy az Isten mért teremtett vizet is. Nem lehetett volna talán az egész teremtést víz nélkül elgondolni?! S egyáltalában, ahogy ez az egész világ meg van teremtve! A Krisztusképek-tanulmányomnál ezt a kérdést részletesen meg is fogom tárgyalni… A víz azért van, hogy átáztasson bennünket. S ezt az egészet a zsidóknak köszönheted, akiket dicsérni szoktál. Már éppen ideje lenne, hogy az ember egy új vallást csináljon. Ha eljönnél velem Chilébe, ott összehozhatnánk valamit.
Ajaj, ez már megint benne van – gondoltam magamban. Meg se mertem moccanni, nem mertem megjegyzést tenni, nehogy támpontot adjak neki a továbbiakhoz. De ő elemében volt. Tervezgetéseiből átcsúszott a szokásos szitkozódásba, megint anarchista volt, a chileiek között Messiás, majom az őserdőben és öreg, átkozódó zsidó egy személyben. De mindez pillanatra semmit se változtatott a sorsunkon. Éreztük, hogyan nyűnek el bennünket a percek, s megint fölcihelődtünk és továbbcsoszogtunk.
– Sohase lesz vége ennek az éjszakának – mondtam.
– Ha legalább revolver volna nálunk.
– Igen, de egy szafaládé még annál is jobb lenne.
Nehezen emeltük a lábainkat, és ha figyelni tudtunk volna, bizonyára hallhattuk volna, hogy agyvelőnkben hogy csikorognak az egymáshoz súrlódó gondolatok. Lehet, hogy már hajnalfelé járhatott az idő, de a beborult égen át még sokáig nem jött hozzánk a világosság. S egyre sűrűbben kellett megpihennünk, és egyre kevesebb erőt merítettünk a pihenésekből. Valóban már csak Isten kegyelméből éltünk. Ha nem esett volna az eső, végtére is fiatalemberek voltunk, könnyen át kellett volna lábolnunk ezt az éjszakát. Így azonban azt hittük, reggelre bizonyosan elvisz bennünket az ördög. És mégsem.
Már régen nem ettem Brotsuppét, s mire kivilágosodott, egy parasztház eresze alatt ültünk, s egy nagy cseréptálból lefetyeltük magunkba a bizonytalan ízű levest. Önkéntelenül Petőfi A farkasok dala jutott az eszembe, s ahogy megszólaltam, már kevésbé volt siránkozó a hangom, már aligha segítettem volna Szittyának a hátizsák cipelésében. Valószínű azonban, már ő se gyújtotta volna föl a samesz házát. Valóban bolondság is lenne, hogy az ember ilyen kicsinységekkel bajba keverje magát. Néha a vízben fuldoklik az ember, néha, mint az urak, kint ül a napos parton. S tulajdonképpen most már mi is parton ülő urak voltunk. Szittyának, hogy kicsit összeszedte magát, megint eszébe jutott Chile, s az öreg gazdaasszonynak, aki a Brotsuppét adta, már úgy beszélt az ő maga gyártotta új vallásról, mint valami máris jól bevált isteni kinyilatkoztatásról.
– S most odamentek a vadak közé, szegény gyermekeim – kérdezte az öreg parasztasszony. – Segítsen benneteket az Isten, hiszen még olyan fiatalok vagytok. Kár lenne értetek, ha fölfalnának ott.
Körénk jöttek a gyerekek is, és így együtt jó közönség voltak Szittyának. Svungba lendült, most láttam rajta, nemhiába tanulmányozta a Krisztus-képeket, színházban se játszhatná jobban a chilei próféta szerepét.
Mikor elváltunk a parasztoktól, kitárta két kezét, és azt mondta:
– Imádkozzatok, és emlékezzetek arra az emberre, aki itt járt nálatok!
Néztem rá, és láttam, hogy nem mókázik. Ő ezt komolyan gondolta így, és láttam, a parasztok megérzik a fáradt szemeiből kisugárzó delejes álmokat.

_

Aachen

17

Lehet, hogy nem is mi haladtunk előre, csupán a föld mozgott alattunk. Egy óriási plattnin topoghattunk ide-oda, a plattnit valami óriási kéz mozgathatta, s mi így kerülhettünk el hegyről a völgybe, völgyből a hegyre, Németország szívéből ki a sötét határállomásra, Aachenbe. Úgy határoztunk, Belgiumon át kerülünk Franciaországba, el egészen Párizsig. De itt a belga határon áttörhetetlen fal elé kerültünk. Németországban könnyű, sőt fiatal mesterlegények részére dicsérendő volt a vándorlás. Belgiumba azonban nem juthattunk be pénz nélkül. Ezt csak itt tudtuk meg a határon. A belga országutakon csavargó embernek legalább öt frankjának kell lennie ahhoz, hogy szabadon mozoghasson, hogy legelső alkalommal le ne füleljék a csendőrök. Aachen mint határváros, szigorított rendőri felügyelet alatt állott, s a helyi címzetes koldusokon kívül mindenki részére tilos volt a koldulás. Sokáig tehát nem maradhattunk itt pénz nélkül. Szomorúan tanakodtunk, tehetetlenül lődörögtünk az utcákon. Végre is úgy határoztunk, hogy megpróbáljuk eladni az én körgalléromat, s az érte kapott pénzzel váltjuk meg a jogainkat Belgiumhoz. Kimentünk a vásártérre, estig alkudoztunk, handléroztunk a kereskedők között, végre is tizenöt frankért túladtunk a galléron. De ekkor már késő volt, nem mertünk az idegen földre lépni, s a sok szaladgálástól kegyetlenül elfáradtunk.
Rendes Asyl nem volt a városban, kint a helyi koldusok menhelyén kértünk magunknak szállást. Sok mindent láttam, és sok mindent megpróbáltam már életemben, de még mindig nem voltam eléggé elfásulva, még mindig találkoztam újabb és újabb meglepetésekkel. A tetveket és poloskákat már megszoktam, de csodálatosan és minden emberi fájdalmat fölébresztően hatottak rám ennek a félig kocsma, félig menhelynek emberlakói. Ennyi csonka, testben és lélekben tönkrement figurát még sohasem láttam együtt. Bizonyára, ha valaki regényben írná meg őket, egyetlen olvasó se találná valószínűnek, valami beteges fantázia szüleményének bélyegeznék.
A kívülről öreg s a vörös petróleumlámpással megvilágított házacska belül s a mi részünkre egyetlen teremből állott. A földszinten voltunk, s mégis valami szélesen elterült s alacsony pincehelyiségben érezte magát az ember. A mennyezetet öreg fagerendák tartották, az ablakok alig voltak nagyobbak tenyérnyinél, a padló föld volt, csúnya sárgafekete, foltos föld. A falak körül kecskelábú asztalok álltak, a deszkalapokon lánccal megkötözött kanalak hevertek. Középen két öreg biliárdasztal állt, már csak a formájukról lehetett rájuk ismerni. Biztos voltam benne, ezeket Noé akkor dobhatta ki a bárkából, mikor belátta, hogy a kieresztett galamb nem tér többé vissza. A terem egynegyed részét fakorlát választotta el, mögötte volt a konyha, megrokkant téglatűzhellyel, szeméttel és százféle helyről összehordott edényekkel.
– Szép – mondta Szittya. – Isteni romantika, milyen kár lett volna ezt elmulasztanunk.
A konyhát elválasztó korlát előtt öreg, vagy lehet, hogy csak öregnek látszó asszonyok ültek, szoknyájuk alól kilátszottak a legalább egy méter átmérőjű lábaik, fröcskölték magukból a német tájszólást, és csúnya német bicsakokkal krumplit hámoztak.
Pillanatnyilag egyedüli férfiak voltunk a teremben, és nem takartuk el a szemeinket, s amit láttunk, az egy egész életre kiábrándító lehetett volna az érzelmes szívnek. Később szállingózni kezdtek hazafelé a helyiség urai, a város címzetes koldusai, hatalmas bádogszámokkal a mellükön, s valamennyien meghülyülten, vakon vagy lábak nélkül, kis kocsikra szíjazva, mint valami szörnyetegek.
Az egyik sarokban ültünk csendesen. Figyeltünk, határozottan mind a kettőnk részére új és izgató volt ez a látvány. Gyerekkoromban egy vándorpanoptikum sátora alatt láttam hasonló borzalomkeltő alakokat. Draga szerb királynő meggyilkolása, a halfarkú hölgy s az asszonyokat rabló óriási majom figurái most átjártak az eszemen, meggyulladt a fantáziám, és maradék nélkül benne éltem ezeknek az emberi szörnyetegeknek a társaságában. A levegő nehéz volt, pálinka- és dohányszag fullasztott, s mintha ködök tornyosulnának ránk, a dolgok plasztikája elveszett, s néha csak a sötét kontúrvonalakat lehetett látni.
Az asszonyok dolgoztak, aztán a megláncolt kanalak mellé odakerültek a fatányérok. Mindenki evett, és mi is ettünk csirizes, undorító krumplifőzeléket. A csámcsogás és a lárma betöltött mindent. S vacsora után megindult a nyüzsgés, a pálinkaivás, az asszonyok megkerítése, és ami a legszenzációsabb volt, a biliárdozás. Négyen-négyen játszottak egy asztalnál, s mint a belvárosi kávéházakban, ott ágaskodtak és drukkoltak körülöttük a gibicek. Pénzben ment a játék, és az emberek kegyetlenek voltak a partnereikkel szemben, de azért semmi fórt nem kaptak. A lábatlanok primitív kocsijaikon káromkodva utazgattak az asztal körül, szakállas fejüket mintegy méternyire kitolták a válluk közül, hogy valamit lássanak a játékból. Ha rájuk került a sor, két társuk elöl-hátul megfogta a kocsit, föltette a székre, s a nyugtalankodó ember mohón nekiesett a golyóknak. Általában magas feszültségű volt az idegesség. Ezek a nyomorékok érezték, egymás segítségére vannak kényszerülve, s ez a sorsközösség nem az egymás megbecsülését, hanem az elvadult gyűlölködést lobogtatta bennük.
– Miért nem ölik meg magukat az ilyen emberek? – mondtam önkéntelenül. – Hiszen ezek rosszabbak már a hulláknál. Eleven hullák! Ilyen fogyatékosságokkal sose akarnék élni.
– Van abban valami perverz gyönyörűség, hogy az egészséges ember törvényei ellen is éljen az ember. Nincs kizárva, hogy egy díjbirkózó például nagyon jól érezné magát, ha valaki egyszer alaposan elverné őt. Találkoztam már gazdag emberekkel, akik kétségbeesetten panaszkodtak, hogy adógondjaik vannak, s őszintén irigykedek a szegényekre, akik a kenyér megszerzésén túl teljesen az önmaguké tudnak lenni. Képzeld el, milyen élvezet lehet ennek a járni nem tudó koldusnak, meglöknie a golyót, s látnia, amint az ide-oda szaladgál az asztalon.
– Magamra nézve azért mégis nehezen tudok elgondolni ilyen életet. Természetemnél fogva jönni, menni, cselekedni szeretek, s nem vagyok hajlandó elismerni semmi előre jelenlevő akadályt.
Oktalanul bölcselkedtünk, s körülöttünk zajlott az élet. Az asszonyok körül, akik már a holnapi krumplit hámozták, lassan összecsoportosultak a biliárdnál le nem foglalt férfiak, és fölhangzottak a durva tréfálkozások és az asszonyok csúnya, viháncoló nevetése. S valaki egyszerre durván, megborzongatóan belekáromkodott a káoszba. Akikről az előbb én még azt hittem, hogy ilyen ügyefogyottan és megcsonkítottan még élniök sem érdemes, most belegabalyodtak az űződő szerelembe, a vakuló szemekben a féltékenység ördöge lobogott, valaki kést rántott elő, fölemelkedtek a dákók, a kis deszkakocsik kerekei csikorogtak.
Az egyik asztal tetején álltunk Szittyával, izgultunk a halált hozó jeleneteken, és nem tudtuk magunkat teljesen kiszakítani a gomolygó csoportból.
– Üsd – visította Szittya –, üsd, az öregannyát neki! – Olyan volt, mint egy elragadtatott gyerek, összecsapkodta a tenyereit, és dobogott az asztal tetején.
Rám is hatott a tragikomikus dühöngés, de belőlem inkább az irtózást, az emberfölötti elszomorodás érzését váltotta ki. És nem a sajnálkozást. Úgy éreztem, rettenetes kaszával oda kellene állnom a verekedők közé, és szó nélkül, de nagyon kemény lendülettel, le kellene kaszálnom valamennyiüket. A kegyetlenkedésnek ezt a formáját már többször észrevettem magamban, és nem szégyelltem magam miatta, ez az én alaptermészetem volt. Valami ösztönös formában kívántam a rendteremtést.
Rendőrök jöttek be a terembe, és azok kergették szét a verekedőket. Nyíltan senki se mert a kihúzott kardok ellen támadni, de a falakhoz, az asztalok mögé és az asztalok alá szorított nyomorékok, mint a sovány farkaskutyák és nagypofájú bulldogok vicsorogtak az erősebbek felé. A rendőrök könyörtelenek voltak, gyilkoló parancs égett szemükben, akikre ránéztek, azok meglapultak, és mi úgy láttuk, ez itt mindennapi történet, és a történet mindennap így fejeződik be. Mikor a rendőrök elmentek, akkor vettük csak észre, az egész inkább csak irgalmatlan lárma, mint gyilkossági kísérlet volt. A karcolásokon és daganatokon kívül semmi nyoma a vérnek. És úgy látszott, a kiválasztott hímek visszajutottak a jogaikba. A redves szakállú, akit az előbb még zöld kiskocsijával emelgettek a székekre, most kocsi nélkül ott kakaskodik az asszonyok között. És mindegyiknek, akinek ereje és bátorsága van hozzá, megvan már a párja. Egy ideig még ittak, napi tapasztalataikról beszélgettek, aztán párosával fölvánszorogtak a padlásszobákba.
Mi lenn maradtunk a teremben, az egyik asztal tetején szorosan egymáshoz bújva aludtunk hajnalig.
A szükséges fejenkénti öt frankunk már megvolt, átmehettünk volna a határon, de mégis előbb még itt is ellátogattunk néhány helyre. Összeszedtünk valami pénzt, ettünk, s a határőrnél beváltottuk a maradék pfennigeket. Csak meg kellett várni, míg a vassorompót fölnyitják előttünk, csak át kellett lépnünk a szimbolikus árkon, s már belga földön voltunk. Különben itt is zöldek voltak a fák, sütött ránk a nap, s a mezők illatával volt tele a levegő. Ha nem találkoztunk volna össze emberekkel, akik másképp voltak öltözve, mint a németek, s ha nem beszéltek volna más nyelven, mint a németek, akkor talán észre se vettük volna, hogy hosszú hónapok után magunk mögött hagytuk Németországot.
A határban dolgoztak a parasztok, lovakkal és ökrökkel, akárcsak Magyarországban vagy Németországban. Alig indultunk el, s máris leültünk az országút szélére, pihentünk és nézelődtünk. Szerettünk volna szóba állni valakivel, tájékozódni az itteni szokásokról és lehetőségekről, de nem értettük az emberek nyelvét. Csavargók se jöttek velünk szemben, továbbindultunk, szerettünk volna valakihez csatlakozni, vagy valakit magunk mellé kapcsolni, de egész napra társtalanok maradtunk. Csak a határban kószáló csendőrök voltak azok, akik minduntalan belénk akadtak, és akiket nem tudtunk elkerülni. Ijesztően kifényesített katonák voltak ezek, acélfegyverzettel és mindent legázoló csizmákban. Úgy láttuk, ezek a nevetségesen komoly figurák egyenesen miránk, csavargókra vadásznak a határban. Magunkba feledkezetten beszélgettünk, s egyszerre csak elénk termettek. Mintha a földből nőttek volna ki, ledönthetetlen cövekek, nem engedtek tovább. Szittya tudott kicsit franciául, és ők is rossz francia nyelven beszéltek. Kérték az öt frankunkat és az igazoló papírjainkat. Ravasz belső gúnnyal mutattuk föl a pénzt és lapoztuk föl a munkakönyvünket.
Mehettünk tovább.
Nem tudom, hogy ez csak tiszta formalitás volt-e, vagy komolyan azt hitték ezek a jámbor tuskók, ha fölmutatunk nekik öt frankot, akkor már minden rendben van, és békességben élhet és meghalhat tőlük a belga nemzet. Lehet, hogy ezt ők komolyan gondolták így, minket azonban elfogott az éhség, és megtaláltuk a módját, hogyan lehet valami ennivalóhoz jutni. Az öt frankra vigyáztunk, mint a szemünk világára, és bemerészkedtünk a házakba, rossz franciasággal megkérdeztük, hány óra, és ha láttuk, hogy nem kell ellenségtől tartani, éppen úgy koldultunk, mint Németországban. Óvatosan és kitartóan dolgoztunk, de mégis nagyon nehéz volt a boldogulási lehetőség. Ezek a nagy bugyogójú belgák távolról sem voltak olyan szentimentális majmok, mint a jó bajorok. Szigorúak voltak, mindent ki akartak kérdezni tőlünk, és olyan nehezen adtak egy darab kenyeret, mintha a szívük alól kellett volna lehasítaniok. S errefelé kevés volt a zsidó, s azok is gonoszok és elkérgesedett szívűek voltak. Nyilvános kasszát nem tartottak fönn, s a sameszhez nehezebb volt hozzáférkőzni, mint egy kőbálványhoz. Urak voltak ezek a belga soviniszták. Igaz viszont, hogy napokon át egyetlen orosz zsidóval sem találkoztunk az országúton. Azok már nem tévedtek be ebbe a szárazság völgyébe, ahol se hatósági segélyállomások, se menhelyek, se zsidókasszák nincsenek. Napokon át az országutak mentén tenyésztett gyümölcsfákról éltünk, ami kis pénzt lopva össze tudtunk szedni, azt szállásra költöttük. Ha Németországból azt írtuk haza Jolánnak, hogy a mezők liliomává lettünk és Isten táplál bennünket, innen meg kellett írnom, hogy csavargó kutyákká lettünk, s véres verítékkel keressük kenyerünket, mint ahogyan azt Isten a paradicsomkertből kiűzött emberpár részére elrendelte.

_

Brüsszel

18

Akárha fullasztó szerpentin úton kapaszkodtunk volna meredek hegycsúcsra, irgalmatlanul lassú tempóban haladtunk Brüsszel felé. A városokból szinte menekülnünk kellett, nagy volt a rendőri fegyelem, s az emberek nem hagyták megpuhítani a szívüket. Az egyesületekben is olyan bürokratikus formulákba ütköztünk, amiket, hiába próbálkoztunk meg vele, nem tudtunk a mi rossz papírjainkkal áttörni. A falukon élősködtünk. Ezek a parasztok se voltak könnyűkezűek, néha órák hosszát kellett előttük kunytorogni, hogy valamit elénk vessenek. A kérdéseikre azt feleltük, hogy magyar származású művészek vagyunk, elcsodálkozva megbámultak bennünket, ilyen fajtáról vagy nemzetről még soha nem hallottak. Ausztriáról igen, arról már hallottak, és azt fanatikusan gyűlölték. Azt mondták:
– Tehát ti is osztrákok vagytok? Csúnya, rabló népség, császárostól együtt – és kitoltak bennünket a portáról.
Később cseheknek adtuk ki magunkat, és így könnyebben boldogultunk. Jobban mondva, könnyebben szereztük meg az élelmet, és könnyebben kaptunk valami vackot, ahol meghúzódhattunk. De a mi részünkre mindvégig hideg, hozzáférhetetlen embereknek maradtak meg Belgium urai és parasztjai egyaránt.
Brüsszel közelében némileg változott az életmódunk. Itt már nagyon kevés pénzért lehetett tengeri halat, főtt kagylókat és sült bogarakat vásárolni. Minden kisebb városban volt halcsarnok és olyan helyiségek, mint a mi tejivóink, ahol főtt tengeri kagylókat árusítottak, az utcákon pedig kofaemberek jártak összevissza kis kocsikkal, mint a zöldségárusok, és sárgára sült, nagy bajuszú cincérbogarakat árultak literszámra. Ezeket a kocsikat kutyák húzták, az árus rekedten ordítozott, és jöttek a vevők, köztük mi is, és vettünk az égi mannából. A nagy halomba szórt bogarakat stanicliba mérték, s egy ilyen adag elég volt ahhoz, hogy valamennyire lecsillapítsuk éhségünket. Sem az ínyünk, sem a gyomrunk nem volt túlságosan elkényeztetve, mégis, mikor úgy négy ujjam között néhány megsült cincért a számba emeltem, éreztem, kalapom alatt égnek emelkedik a hajam, s hogy a szemeim kijönnek a fejemből a rémülettől. De mindez csak ostoba beképzelés volt. A cincérek finoman ropogtak, és kellemesen olajos ízűek voltak, mint a mongol mogyoró. Valódi ínyencek határozottan csemegézhettek volna belőle, de mi csak kenyér és főzelék helyett ettük, és így csak azt állapíthattuk meg, hogy nem rossz eledel. És ugyanígy voltunk a kagylókkal is. Ezeknek az árusítóhelyeknek négy oldalról üvegfaluk volt, és az utcáról látni lehetett, amint a nagy üstökben főnek a kagylók, és az asztaloknál ülnek a szegény emberek, késsel szétfeszítik a kagylók héját, és kieszik közülük az idétlen fehér állatot. Szittya ezekkel nem tudott megbirkózni. Nekem azonban könnyebben lecsúsztak, mint a cincérek. Éppen csak arra kellett vigyázni, hogy ki ne hűljenek, hidegen fölragadtak az ember szájpadlására, alig tudtam a nyelvemmel ledolgozni, és komisz faggyúíze volt. Fontos, hogy ez már mégis több volt a híg leveseknél és a fáról lerothadt gyümölcsöknél. Hús volt, akármilyen fajtából, az mindegy, némi perverz érzékiséggel faltam, és éreztem, közeli rokonságban vagyok a kőszáli sasokkal és a hullarabló hiénákkal. Italhoz ritkán jutottunk hozzá, s ha mégis, akkor bepálinkáztunk, hogy felejtsük el a gondjainkat, és fölkergessük a vérünket a legmagasabb régiókig. S mégis erről a rossz vadászterületről meghízottan érkeztünk be Brüsszelbe.
Végre emberek között, hirtelen barátkozó csoportokban és elvtársak közt voltunk megint. Szocialisták, szindikalisták és anarchisták között. A Maison du Peuple, ez a hatalmas nemzetközi hombár magába fogadott minket is, és megismertetett bennünket másokkal, és megismertette velünk a világ minden tájáról egybeszűrt emberfajtát. Óriási tiszta terem, tiszta asztalokkal, az asztalok körül vitatkozó emberekkel, akik túl a napi bajokon és esetlegességeken, eszmék fanatikusai voltak. Voltak közöttük naiv, esetlen fajankók, és voltak úgynevezett professzionista forradalmárok. Ezek az utóbbiak a bóherekhez hasonlítottak, reggel elkezdték a vitát, s késő estig még mindig nem tudtak megszabadulni a szóáradattól. Nemzetközi neveket, statisztikai kimutatásokat húztak ki a torkukból. Bejárták már a világot, pontos adatokat tudtak a bombamerényletekről, kitapasztalták a német, amerikai és orosz börtönöket. Nem a szakszervezetek és pártszervezetek moralistái, hanem a direkt akció hívei voltak valamennyien. Az épületben voltak a második internacionálé irodahelyiségei is, s ha egy-egy funkcionárius átment a termen, megjegyzéseket eregettek utána, halálos ellenségei voltak minden bürokráciának. De mégis, nem hanyagoltuk el egészen az irodákat. Valamennyiünknek volt párt-adókönyvecskéje, jelentkeznünk kellett a titkárnál, és minden különösebb ceremónia nélkül megkaptuk a négyheti segélyt. Egy időre tehát megszabadultunk a koldulástól és általában az anyagi gondoktól. Elég jól éltünk, és mértéktelenül füstöltünk a nevetségesen olcsó belga dohányból. Komolyabb bajaink csak a szálláskeresések körül voltak. A város lakossága kimondottan két nemzetre oszlott. Az egyik részen a belgák, a másik részen pedig a flamandok laktak.
Az előbbiek között nem tudtunk szállásra akadni, az utóbbiak rosszhiszemű és elpiszkosodott emberek voltak, s csak drága pénzért adtak ágyat a kiskocsmák padlásszobáiban. Csak végső kimerülésünkben tértünk be ezekbe a fészkekbe, rossz szagúak, agyontiportak voltak az ágyaink, s kora reggelenként, mint a madarak, röpültünk ki a napos utcákra.
Szittya már keresztül-kasul ismerte Brüsszelt, elvitt a múzeumba, templomokba, megmutatta a világhírű pisáló-szobrot, aki előtt, mint mindig, most is bedekkeres idegenek álltak. Bejártunk a szocialisták mozijába és csodálattal bámultunk föl a városháza arany cirádáira. S így jutottam általában közelebb a modern művészethez. Valamit olvastam már a Népszavából Meunier-ről, s most megismerkedtem egész művészetével. A család éppen emlékkiállítást rendezett az egyik múzeumban a művész összegyűjtött munkáiból, s én szemtől szembe álltam Meunier kőbe vésett és bronzba öntött figuráival. Láttam a lekötött rabszolgát csillogó barna kőizmaival, az anyát gyermekével és az antwerpeni teherhordót. Nagyon az én gondolataimat és vágyaimat megtestesítő művésznek tartottam Meunier-t, egyetlen munkájában sem láttam a panaszt, a szegénység kétségbeesését, a nyers, a maga felszabadításán és a világ gazdasági fenntartásán dolgozó erő volt itt jelen kőben és ércben. Kinyílt előttem a látóhatár, boldog voltam, s tele nagy munkára készülődéssel… Néhány nap múlva Rodin retrospektív kiállítását néztük meg. Már volt különbséget tevő ízlésem. Rajongtam Meunier-ért, de most észrevettem, hogy Rodin bizonyos szempontból még közelebb férkőzött hozzám. Ha nem is adja elém a munka szimbólumait, frissebb nyelven beszél, mint a másik, s ha ez a nyelv nem is kielégítőbb, de határozottan ingerlőbb az én számomra. Rodinról még alig hallottam eddig valamit. Szittya beszélt róla most nagy elragadtatással. Abban egy véleményen voltam vele, hogy Rodin rendkívülien jelentős művész, de a kiállított munkák közül nem azok tetszettek nekem a legjobban, amik neki. A Gondolkodó, a Calais-i polgárok és még néhány hasonló szobor, amik előtt Szittya csodálkozott és hálálkodott, rám alig hatottak, ilyesvalamiket már erősebb megformálásban láttam Meunier-nél. A magam részére legjobb munkának a Balzac-portrét tartottam. Ott állt az egy portrésor közepén, hatalmas kőtömb, amiből jóformán csak kisejteni lehetett Balzac roppant bikafejét. Ez a szobor a maga stílusos elnagyoltságában olyan hatással volt rám, hogy sokáig minden szobrászati munkát hozzá hasonlítottam, s jobbnak találtam azt a görögök szobrainál is… Benne voltam a művészet világában, és élni tudtam benne olyan intenzíven, hogy alig maradt időm és kedvem a világ többi dolgai részére. Nem mint szocialista, hanem mint egyetemes ember fogtam föl és szerettem a művészetet, s valószínűleg ezért hatott rám annyira visszataszítóan és majdnem kiábrándítóan a harmadik kiállítás, amit Brüsszelben láttam.
A Wirtz-múzeumban voltunk. Szittya erről az emberről mint anarchistáról beszélt. Elmondta különös életét, és azt sejtette velem, hogy csodálatosan szépek és emberi tragédiákkal telítettek a képei. Mindennek az ellenkezőjével ismerkedtem meg. Óriási terem falán négy-öt méter átmérőjű képek lógtak, amelyeken förtelmes események voltak megfestve, s amelyeknek se megkapó színük, se esztétikus megjelenésük nem volt. Egy torzonborz, szörnyű figura állt az egyik kép közepén, szétvetett lábakkal, körülötte milliónyi, szöcske nagyságú emberek, mint maga a nyüzsgő társadalom. Az óriás egyik kezével lenyúlt közéjük, a másik keze azonban már tele volt a kis emberkékkel, s roppant ujjai között úgy préselte őket össze, mint valami szőlőfürtöt. A vásznon nagy, vörös foltokban csurgott a kipréselt vér.
– Mi ez? – kérdeztem Szittyától. – Ez a megtestesült anarchizmus? Vagy ez csak egy buta ember vacak mázolmánya?
– Ez az anarchista festészet. Az az ember, aki a társadalmat szolgálja, az nem ér rá esztétikai piktúrát csinálni. Senki komoly embernek nem lehet célja, hogy szép képeket produkáljon. A festészet csakúgy, mint az irodalom, csakúgy, mint az utcasöprés, arra való, hogy elősegítse az emberek jobblétét. Minden csak eszköz ennek a nagy célnak az érdekében.
– Emlékszem rá, ilyesmit már hallottam annak idején a Krausz bácsitól. Ma azonban már látom, hogy a ti anarchizmustokban semmi pozitív jó, semmi megkívánható eredményre nincs kilátás. Azt mondod, egyetlen cél az emberiség életének a megjavítása. És hol látok én ilyesmit ezen a képen! Elhiszem, hogy az utcasöprő az élet megjavítása érdekében dolgozik, a kisöpört utca kétségtelenül szebb, szellemi és fizikai szempontból kívánatosabb, mint a piszkos utca, ebből következik tehát, hogy az utcaseprő hasznos, sőt fölemelő munkát végez embertársai érdekében. Ha azonban ezt a képet megnézem, akkor csak az undor ébred föl bennem, nyomát sem találom meg benne egy jobb emberi élet lehetőségének. Ezt én egyenesen antiszociális munkának tartom. Ezzel szemben szocialista művészet az én részemre Meunier művészete, mert ő nekem az egészséges teremtőerőt mutatja meg, és egy általánosabb szempontból szocialista művészet nekem Rodin művészete is, aki ugyan nem grafikálja előttem a robotot, de nagyszerű, lelket termékenyítő munka az, amit végez. De ez, ez a megkótyagosodott gazdag ember, aki, tudja fene, miért, fölcsapott anarchistának, s most fest ilyen szörnyű emberevőket, és fest panoptikumi rémdrámákat, amiket csak egy üvegen keresztül a felnőtteknek szabad megnézni.
Szittya darált, hencegett, fölényeskedett, de hiába terrorizált, nem tudta a maga nézeteit elfogadtatni velem. Csavargásom alatt, ami látszatra nem volt egyéb léha munkakerülésnél, észrevétlenül megedződtem, kifejlődött a látásom, megtisztultak a gondolataim és érzéseim. Mikor elindultam, meggondolatlan gyerek voltam, most mint komoly, felnőtt ember állottam a dolgokkal szemben. Volt egyéni mértékem, amivel mérni tudtam, s amivel egy magasabb fokon az általános értékeket kerestem. A művészetet nem eszköznek, hanem a cél egyik részének tartottam.
Amit láttam és hallottam, termékenyítően hatott rám, s anélkül hogy elhatároztam volna magam, vagy különösebben készültem volna, belezökkentem a munkába. Amíg mások kártyáztak vagy tétlenül bóbiskoltak a Maison du Peuple-ben, valamelyik sarokban verseket írtam, s hosszú levelekkel együtt hazaküldtem Jolánnak. Köztem és Szittya között mindeddig nem tudott egy mélyebb barátság kifejlődni, s érdekes, hogy mennél hosszabb ideig és mennél távolabb voltam az asszonytól, annál közelebb kerültem hozzá, annál inkább éreztem, hogy a szexuális megkívánásokon túl valami részemre eddig ismeretlen baráti érzések is fűztek hozzá. Részletesen írtam neki mostani életemről, az új dolgokról, s kértem hosszan, hozzászólóan válaszoljon. A leveleiből kitűnt, hogy ő is hozzám hasonlóan vélekedik, a dolgokat, amikről szó volt köztünk, nem látta, de elvi általánosságban mint szocialista igazat adott nekem a művészetről vallott nézeteimben. Éreztem, ha ő most mellettem lenne, sokkal könnyebben küzdhetném át magam a materiális akadályokon, és sokkal eredményesebben gyűjthetném össze tapasztalataimat. Így egyedül mindig elölről kellett kezdenem a hegy megmászását, s mindig egyedül érkeztem föl a csúcsra. S alapjában véve nem voltam szenvedélyes természet, ösztönösen mindig a tiszta egyensúlyállapotot kívántam, s amit tettem, nem elragadtatásból, csak természetesen tettem. Nem a fölingerelt idegeim ragadtak magukkal, egész súlyommal indultam el vagy álltam oda valahova. Sose éreztem, hogy halálosan megkívántam valamit, de sose mondtam le semmiről, még akkor sem, ha annak a megszerzése veszedelmekkel járt is részemre. A belenyugvó tétlenség bizonyosan megölt volna, formáló akaratom hozzányúlt a dolgokhoz, és megformálta azokat, hogy teljesek legyenek, és engem kielégítsenek.

19

Egy fiatal magyar nyomdásszal laktunk együtt hármasban. Intelligens fizikai munkás volt, szocialista, s így jó segítőtársam Szittya hóbortjai ellen. Sokat vitatkoztunk, de nem voltunk demagógok, nem pártokra esküdtünk, így nem zárkóztunk el az anarchista eszméktől se, ha azokban találtunk valamit, amit a munkásmozgalom a maga részére hasznosíthatott osztálytudatos harcaiban. A nyomdász bizonyos szempontból olvasottabb volt nálamnál, sok mindenről beszélni lehetett vele, szerette a verseimet, később elárulta, hogy ő is verseket ír. Szittya nemigen hagyott bennünket egyedül, vigyázott ránk, kötekedett velünk, valósággal féltékeny volt, mint a szerelmesek. Bármiről vitatkoztunk, nem mondhattunk olyant, amit ő túl ne licitált volna, a mindent elpusztító, vérszomjas terroristát játszotta. De hiába vadította magát, én tudtam, mindez valóban csak játék, s ha valami komoly tettre kerülne a sor, ő lenne az első, aki visszarettenne a cselekvéstől, aki bűnbánóan félre engedné magát tolni a sorból. Az orosz forradalmárok voltak az ideáljai, mint valami gyerek lelkesedett értük, vörös és arany színekkel glóriázta be a neveiket. Herzen, Bakunin, Kropotkin és még egy sereg név a 905-ös forradalomból, úgy pergett nyelvünkön, mint az aranyból való gyöngy, és égő fáklyákkal lobogtunk feléjük. S ahogyan semmiben, úgy a forradalmi lelkesedésben se tudtunk mértéket tartani.
Szittya nagyszerűen tudott ismerkedni, mi is általa ismerkedtünk meg a Maison du Peuple ezer útról összesereglett lakóival s közöttük az orosz emigránsokkal. Igazán aktív politikai életet csak ez a csoport élt, titkos értekezleteik és nyilvános gyűléseik voltak, és voltak közöttük fiatal diáklányok és öreg fizikai munkások, akik futárszolgálatot teljesítettek Moszkva és Brüsszel között, kémkedtek a rendőrségeknél, és összeesküvéseket terveztek a cár és miniszterei ellen. Az én primitív, kinyíló eszemnek fantasztikusan gyönyörű emberpéldányok voltak ők, lelkesedéssel és akarattal termékenyültem meg a közelükben, s éreztem, eljön egyszer az idő, hogy társuk leszek a meredek utakon, s hozzájuk hasonlóan részem lesz az igazi szocialisták örömeiben és megkínoztatásaiban.
Gyűlésre mentünk a petit-passage-i vendéglő helyiségeibe. Túlzsúfoltan sokan voltunk együtt oroszok, franciák, németek, olaszok, ferde szemű kínaiak, barna, ordítós kedvű magyarok, zsidók és keresztények kiválogatás nélkül. Az asztal tetején egy szőke tovaris beszélt, még egészen gyerek, sapkája alól kigöndörödött a haja, Krisztus-szakálla lebegett fölöttünk, mint a szentlélek galambja, s a kezei fölíveltek és elmutattak messze, beláthatatlan vidékekre. Tudományosan kezdte a beszédet, beszélt Oroszország fejlődési lehetőségeiről, a munkásság és parasztság embertelen elnyomatásáról, az 1905-ös forradalom célkitűzéseiről, pillanatnyi eredményeiről és szörnyű leveretéséről. Ha szomorú dolgokról beszélt, mélységes volt a csönd, s ha a jövő ígéreteit hirdette szét fölöttünk, kitört a lelkesedés mindenféle hangon és nyelven, szóvirágokkal és fölemelkedett öklökkel telt meg a terem.
Keveset értettem meg a beszédéből, a szomszédaim magyarázták el, mit mondott, de mindez nem gátolhatott meg engem abban, hogy testtel és lélekkel ott ne érezzem magam a szónok mellett, s testtel és lélekkel egynek éreztem magam vele a harcban. Szittya ott állt mellettem, láttam, hogy remegett az izgalomtól, a szemei kancsítottak, mint mindig, ha túlfeszültek az idegei, bulldogábrázata megszépült, s szinte artikulátlanul ordított a lelkesedéstől.
– Ha már nem volna nemi bajom, akkor most Isten fiának érezném magamat, tisztának érezném magamat, mint a harmatos virág – mondta. – Ha most nem lennék nemi beteg, elmennék Carszkoje-Szelóba, és megölném a cárt.
Elhittem neki, amit mondott, átéreztem az ő lángolásait, és én bármilyen megbízatást elvállaltam volna az ügy érdekében.
Ezen az éjszakán nem csavarogtunk el a kocsmákba, nem kívántuk az italt, és nem beszélgettünk szerelemről. Korán mentünk haza, mielőtt lefeküdtünk, megmostuk a lábainkat, orosz módra teát ittunk rum és citrom nélkül, s a nyomdász szerencsét jósoltatott magának a szobalánnyal.
– Olvass föl valamit a verseidből – mondta Szittya –, máma csordultig vagyok jósággal, el tudom képzelni, hogy milyen kedves és szép volt az a gyerek, aki én hatéves koromban voltam.
Fölolvastam néhányat a verseim közül, aztán a nyomdász is kért bennünket, hallgassunk meg valamit az ő munkái közül.
Később bebújtunk durva pokrócaink alá, s a vaságyaink, mint kitanult állatok, elnyargaltak velünk Oroszországba, énekeltünk Moszkva színes tornyai alatt, vándoroltunk a szibériai hómezőkön, gyötrődtünk a szentpétervári kazamatákban, és szétmálltunk a levegőben, mint a tavasz színei és illatai.
Reggel még alig világosodott, kopogtak az ajtónkon. Detektívek jöttek értünk, valaki spicli elárulta a gyűlést, láncra verten vezettek ki bennünket a szállásunkról. Brüsszel polgárai még aludtak, csak az utcasöprők dolgoztak, az árusok szekerei nyikorogtak a kövezeten, s a lefáradt utcalányok úsztak el előttünk a házak tövében mint beteg, óriási macskák. Érzelmes voltam, mint talán még soha eddig. Néztem ezeket a lányokat, az én kidobott rokonaimat, valami tehetetlen kényszerűségből büszke voltam rájuk, szerettem volna megcsókolni az ő sápadt, öreg arcukat, és szerettem volna tőlük egy cigarettát kérni, amit azon a pénzen vettek, amiért eladták a testüket a meleg nyári éjszakában.
De csak menni kellett, menni némán, buta megadással. A detektívek jöttek velünk, mint az alvilági komondorok, félnünk kellett tőlük, hogy ránk ne zúdítsák a talpaikat, és belénk ne mártsák a fogaikat.
– Ha csak megvakarhatnám a hátam – nyöszörögte Szittya, aki este szédülettel leborult a beszélő orosz elé, és nemrégen még Chilébe készült vallásalapítónak. De hiába nyöszörgött, nem vakarhatta meg a hátát, ő középen jött, mint a legveszedelmesebb köztünk, jobb keze hozzám, bal keze pedig a nyomdászhoz volt láncolva.
A rendőrségen kihallgattak bennünket, aztán mindhármunkat átvittek a toloncházba. Éreztük, hogy semmi bűnünk nincsen, és éppen ezért szörnyen elviselhetetlenek voltak a napok, amik most következtek. Tizenkét napig vesztegeltünk ezen a helyen. Éjszakára sorba állított nagy drótkalitkába csuktak bennünket kettesével. A drótfalakra szerelt drótágyaink voltak, keskenyek, hogy csak kinyújtózva lehetett lefeküdni bennük, se matrac, se fejvánkos, egyetlen szőrpokróccal takaróztunk. Reggel ötkor kellett kelnünk, mint a nyájat, áthajtottak bennünket egy iskolapadokkal telezsúfolt terembe, és ezekben a szűk kalodákban kellett ülni estig. A teremben egyetlen ablak volt, az ablak előtt katedra, azon ült a fogházőr. Nagy bajusszal és nádpálcával posztolt fölöttünk. Kezeinket, mint a megbüntetett iskolás gyerekeknek, a padra kellett tennünk, az elképzelhető legnagyobb büntetés volt ez ránk nézve, ideges, korlátokat nem tűrő csavargókra. A magunkba fojtott vadság gyötört bennünket, hogy fájt minden porcikánk. Legalább, ha valami munkát adtak volna, valami tennivalót, akármit, akár ha csak az egymás holtra verését engedélyezték volna. Mint mindenütt, itt is voltak stréberek, s ezek néhány nap múlva tudtak is könnyíteni a sorsukon. Valami spárgagyárból kosárszámra szállítottak ide csomós, összegubancolódott spárgát, akihez közülünk kegyes volt az őr, annak kiosztottak ebből a vacakból egy nyalábra valót, egész nap bontogathatta, dolgozhatott vele, szóval elvonhatta magát a gyötrő tétlenség alól. De mi, magyarok valahogyan elrontottuk az ügyünket. Az őr előtt magyarul beszélgettünk, különben se volt szabad társalogni, s tudja az ördög, miért, lehet, hogy egyedül a hangunk miatt, vagy talán mert semmit nem értett meg a szavainkból, kegyetlenül elvadult ellenünk ez az ember. Figyelt, ha csak megmozdultunk, már ránk ordított. S mi alkalmat adtunk neki, hogy gyűlöljön bennünket, kilocsoltuk a reggeli levest, szétfröcsköltük a déli kását, naponta többször kéredzkedtünk a klozetra. Hiába is erőszakoltuk volna a gonosz természetünket, nem tudtunk nyugton maradni. Kerestük az alkalmat a csínytevésre, s így történt meg, hogy egy hetet még ráadtak az először kiszabott büntetésünkre.
Minden evés előtt hangosan imádkozni kellett. Fölálltunk a padok között, valaki szólóban előimádkozott, s a többiek tettetett ájtatossággal mormolták utána a francia szöveget.
Az őr tetszés szerint választotta ki az előimádkozót, s egyszer rajtam akadt meg a szeme.
– Nem tudok franciául imádkozni – mondtam neki németül.
Nem értette meg, egyszerre öten-hatan tolmácsoltak.
– Imádkozz, ahogyan tudsz, te kutya német! – ordította, és egészen kikelt magából. – Az Úristen még a ti ugatástokat is jószívvel fogadja.
Sokáig ingerkedtem vele, végre is lejött a katedráról, fölemelte a botját, hogy rám húzzon vele.
– Megkezded rögtön az imádkozást, te gonosz fajzat, vagy elverlek, mint a kutyát!
– Elkezdem – feleltem –, elkezdem, de én csak magyarul tudok imádkozni. – Hirtelen pokoli ötletem támadt, megvártam, amíg az őr visszamegy a katedrájára, aztán keresztet vetettem magamra, mint ahogy az imádkozás előtt szokás, és hangosan, elnyújtottan végtelen magyar átkozódásba és káromkodásba kezdtem. Az őr azt hitte, valami cigány nyelvű zsoltárt siránkozok, ájtatosan összetette a kezeit, s a szemei, mint valami piszkos üveggolyókat, fölfordította az ég felé. A társaim legtöbbje valami francia imát morzsolt utánam, de voltunk itt együtt négy-öt magyarok, s azokból már az első szavaim után kibuggyant a nevetés. Eleinte halkan, prüsszögve, de hogy én rendületlenül mondtam a legválogatottabb átkokat, nem tudták tovább fékezni, belevesztek a hangos, visszatarthatatlan röhögésbe. Az őr megbotránkozottan szidta őket, hivatkozott Isten büntetésére, beígérte, hogy elviszi őket az ördög, de hogy azok csak nem akartak lecsendesedni, rájuk rontott a nádpálcával.
Én fapofával átkozódtam tovább.
Az egész terem összegabalyodott, mindenki röhögött már, az őr ide-oda rohant a társaim után. Ütötte őket, ameddig bele nem fáradt, engemet megdicsért, s hogy lássam, mennyire megbecsül, mindjárt kiosztott egy nyaláb összegubancolódott spárgát.
– Kár, hogy ahhoz a csúnya fajhoz tartozol – mondta –, olyan világos képed van, hogy még könnyen lehetne belőled becsületes ember. De ezek a gazemberek, ha ma nem, akkor holnap téged is elrontanak.
– Én nem törődöm velük – feleltem –, az a célom, hogy becsületes ember legyen belőlem, s ha innen kikerülök, mindjárt beállok harangozónak vagy sekrestyésnek valahova.
Nem értette meg a szavaimat, s mikor lefordították neki, gyanakodón nézett rám, éreztem, hogy valami gonoszságot sejt a szavak mögött. Magamra hagyott, és a teremben lassan visszaállította a rendet.
Így összezsúfoltan többféle náció között s egy karmesteri pálca alatt megfigyelhettük, hogy bennünk magyarokban van a legtöbb rendbontó erő. Esténként, mikor a napi tétlenségtől elfáradtan már aludni akartak a kalitkában, mi bagolyhangon artikulátlanul kiabálni kezdtünk. Ez a játék olyan volt, mint a ragály, megfogamzott a csavargókban, s hol itt, hol ott fölhangzott a kuvikolás. Az őrök dühöngtek, eszelősen szaladgáltak ide-oda, de senkire se tudták a kiabálást határozottan rábizonyítani. Éjfélig is eltartott ez a játék, aztán elaludtunk fönn a levegőben, a magas drótfalra akasztott drótvályúkban.
S másnap kezdődött az egész elölről, majdnem pontosan lekopíroztuk a tegnapi napot.
Végre letelt a büntetésünk. Reggel ötkor megint láncra fűztek bennünket. Vagy húszunkat négyesével egymáshoz kapcsoltak, betoltak a födött tolonckocsiba, és kiszállítottak az állomáshoz. Kitoloncolásra ítéltek bennünket, s mikor a marhaszállító vagonokban elraktároztak, csak úgy foghegyről tudtunkra adták, hogy a német határra visznek bennünket, s ránk csukták az ajtókat. Tehervonat volt az, ami vitt bennünket, másnap hajnalig utaztunk étlen és szomjan. Aachenbe kerültünk vissza.
Itt se fogadtak bennünket zászlókkal és szűzlányok koszorúval. A hatóság emberei átvettek, mint egy értéktelen állatállományt, s a nyílt utcákon át, ahol bámész emberek csoportosultak körülöttünk, betereltek a rendőrségre. Belga kísérőnk kijelentette, ha még egyszer át merjük lépni a határt, akkor négy hónapra elzárnak bennünket. S most komolyan féltem, hogy az aacheni németek tudnak valamit a Stuttgartban letett rendőrségi priuszunkról. De nem, eddig ismeretlen madarak voltunk mi az ő praxisukban. Valamennyiünkről aktát készítettek, fölvették adatainkat, és kimondták ránk az ítéletet. Voltak közöttünk németek, akiket a további rendelkezésig fogva tartottak, Szittyát és engemet rögtöni kiutasításra ítéltek.
– Most kaptok kávét és kenyeret – mondta a rendőrtisztviselő. – Az egyik cellában megvárhatjátok az estét, aztán ha besötétedett, egy rendőr fölkísér benneteket a belga határra.
– Oda nem mehetünk vissza, hiszen onnan épp most hoztak bennünket ide – siránkoztunk. – Ha ott megfognak bennünket, akkor mint visszaesőket négy hónapra bezárnak.
– Az már az ő dolguk. Nekem semmi szükségem rátok. Én még be se csukhatlak benneteket, mert hiszen semmit se csináltatok itten. A papírjaitokon az áll, hogy veszedelmes anarchisták vagytok. Menjetek hát vissza, és csináljatok nekik anarchizmust.
El voltunk intézve. Becsuktak egy cellába, s alig hogy sötétedett, értünk jött egy rendőr, és kikísért bennünket a határra.
Egy kis dombocskán egy tüskedróttal bevont fakorlát állott. Azt mondta a rendőr:
– Ez itt a belga–német határ. Most német földön álltok, de ha átbújtok itt a korlát alatt, akkor már Belgiumban vagytok. Also, vorwärts!
Még védekeztünk, még meg akartuk puhítani a rendőrt, de az hajthatatlan maradt, nézett ránk, hogy majd átszúrt a szemeivel.
Átbújtunk a korlát alatt, egy árokba csúsztunk le.
Ahhoz, hogy továbbmerészkedjünk, még túlságosan világos volt, csöndesen hasra feküdtünk.

_

Párizs felé

20

Egy óra hosszat várakoztunk anélkül, hogy valaki megzavart volna bennünket, aztán az este takarói alatt előbbre lopódzkodtunk egészen a vasúti őrházig. Nem akartunk egyebet a házikó lakóitól, csak annyit, hogy útbaigazítsanak, továbbsegítsenek ebből a pillanatnyi helyzetünkből.
Az őr magányos ember volt, amint később elbeszélte, büntetésből került ide az Isten háta mögé, örült nekünk, és megbarátkozott velünk. Nem kértünk, és adott ennivalót, a szocializmusról beszélgettünk, s később fölsegített a vonatra, hogy még reggel előtt Brüsszelben lehessünk. Kilenc órakor állt be a gyorsvonat, vizet vett az őrháznál, az őr átlopott bennünket a pályatesten, s percekig járt velünk a sötétben. Aztán az egyik kocsi alatt kinyitott egy ajtót s egy másodikat is, s mindkettőnket bedugott egy-egy, a kocsi alváza között meghúzódó fülkébe. Ez a fülke akkora volt, mint egy koporsó, sötét és kietlenül magányos. Később megtudtuk, hogy az előkelő utasok kutyáit szokták ezeken a helyeken szállítani, csak mozdulatlanul kinyújtózva fértünk el a pléhfalak között. Az őr visszacsukta ránk az ajtókat, hamarosan fullasztóvá lett bent a levegő, éreztük, a vonat elindul, rázott bennünket, a kerekek ritmikus zakatolása süketített. Szittya két vagy három kocsi távolságra feküdt tőlem, s így egyedül volt hozzá elég időnk, hogy átgondoljuk életünket, fölébredjenek bennünk a gyerekkori misztikus emlékek és az esetleges lefogásoktól való félelem.
Máskor úgy volt, ha kritikus helyzetbe kerültem, az első pillanatok után kezdett megszokottá válni a helyzet, elszántan vagy nem hittem az elkövetkezendő veszedelmekben, vagy egyszerűen okoskodások nélkül átadtam magam sorsomnak. Most mintha fölbomlott volna bennem a rend. Mennél tovább utaztunk, annál idegesebb lettem, de lehet, hogy már nem is a rendőrség megjelenésétől féltem. Lehet, ez már tisztára fizikai nyugtalanság volt, egészen a csontjaimig éreztem a fájást, hogy szabadon nem mozoghattam a fülkében. Eleinte csak gondolatban szenvedtem ezt a bepréseltséget, aztán mindenáron ki akartam nyújtani a kezemet, éreztem, belehalok, ha legalább négykézlábra nem emelkedhetem föl. És nem lehetett, semmit nem lehetett. Koporsóba vagyok zárva, félig holtan feküdtem, rángások és zakatolások ringattak… S mi lehet most Szittyával? Bennem vannak még egészséges, bekapcsolható fékek, de az ő szerkezete már régen szétesett, minden kicsiség valósággal meg tudja őt őrjíteni. Lehet, már ki is mászott a fülkéből, lecsúszott a vonat alá, átszaladtak rajta a kerekek, s rossz vérének a szaga már megfertőzte a nyáréjszaka levegőjét. – De hiszen be vagyunk zárva – mormogtam –, talán örökre bezártak bennünket – megpróbálkoztam az ajtóval, csak rám volt az hajtva, résnyire fölnyitottam. Friss levegő jött be a résen át, láttam a fölöttem száguldó csillagokat. Mintha elvesztettem volna a tudatomat, úgy éreztem, ég és föld között lebegek.
Néha állomást érintettünk, lámpások világítottak, kiabáló emberek futkostak a peronokon, aztán megint belevesztünk a véghetetlen sötétbe.
A korai szürkülettel érkeztünk be Brüsszelbe. Hason csúszva kimásztam a lyukból, sikerült átszöknöm a pályatesten, kint voltam az állomás előtt, az autók és bérkocsik között. Vártam. Hogy milyen állapotban lehettem, nem volt előttem tükör, nem nézhettem meg magam. De kegyetlenül fáradt voltam, rongyosnak éreztem a húsom és csontom. Még hosszú percekig vártam egyedül, aztán hátul, a klozetek mellől előkerült Szittya. Kalap nélkül, haja mocskosan az arcába lógott, általában nagyon mocskos volt, látszott rajta, hogy rosszul lett a koporsóban. És most a hajnali szürkületben, nagy kimerülésemben vettem észre, hogy nincs nála a hátizsákja. S hirtelen emlékeztem rá, hogy tegnap se volt nála, el se hoztuk magunkkal, mikor hajnalban kitoloncoltak Brüsszelből.
– Hol van a hátizsákod? – kérdeztem tőle első szavaimmal.
Megállt, tétován nézett rám, homlokáról elsimította a hajcsomókat.
– A hátizsák? A hátizsákom elvesztettem…
– A toloncházban hagytuk. Most, hogy ismét Brüsszelben vagyunk, ha akarod, visszamehetünk érte.
Szittya kegyetlenül felém köpött.
– Csirkefogó paraszt!
Mint rendesen, ha ő oktalanul feldühödött, kitört belőlem a nevetés. De nem szóltam semmit. Végeredményben is tudtam, ez csak egy pillanatnyi rossz hangulat nála, a következő percben megint összetalálkozunk. Persze hogy így lett.
– Miért állunk itt? – mondta. – Talán be akarod csukatni magad négy hónapra?
– Hova menjünk?
– Gyere!
Feltűnés nélkül belementünk a népesedő utcákba, elkerültük a piacteret, a városház épületét, és újra ott voltunk a házban, ahol a szőke orosz szónokolt. Bementünk a vendéglőbe. Szittya beszélt valamit a pincérekkel, fölvittek bennünket az irodaszobába, egy öreg nőtől két vasúti jegyet kaptunk a francia–belga határra.
Estére francia földön voltunk.
– Végre – mondtam. – Végre közeledünk Párizs felé, a francia föld nővel és virággal áldott. Amit eddig szenvedtünk, mindazért kárpótolnak bennünket Párizs megmutatkozó csodái. – Mindazt, amit eddig hallottam vagy olvastam Párizsról, most kivirágzott az agyvelőmben, megkergette a vérem, s úgy indultam el Szittya komor, sötét alakja mellett, mint a fiatal menyasszony, aki esküvőjére indul.
De minden dolognak két színe van, s nemhiába voltunk mi a fantasztikumok szerelmesei, nekünk minden dolog csak a visszáját mutatta meg. Azt hittem, Franciaország az ideális polgári szabadság és a klasszikus kultúra földje. De csak otromba soviniszta parasztokkal találkoztunk, akik mint idegeneket, megvetettek bennünket, szóba se akartak állni velünk, kiűztek a portájukról. Sötét, megpenészedett falakkal voltak ezek körülvéve, a lelkükben is átokkal fogadták azt, aki közéjük jött, s átkot mondtak arra, aki elment közülük. Csak a legnagyobb megaláztatások árán és a legnagyobb fáradsággal tudtunk annyi pénzt összekoldulni, hogy valamit falhassunk és valahol meghúzódhassunk éjszakára. Dohányunk nem volt, s napokon át nem találkoztunk össze egy szál gyufával.
Esténként a kocsmai szállásokon, ha szóba álltak velünk, senki se tudott egyebet, mint átkozódni a németek ellen, akik az utolsó háborúban legyőzték a franciákat, s a nagy hadisarcok miatt most állami monopólium van a dohányra és gyufára. Mi letagadtuk, hogy csak hírből is ismernénk a németeket, de tény volt, hogy alig tudtunk valamit franciául, és így kétségtelenül idegenek voltunk előttük. Ők pedig senkiről és semmiről nem tudtak a világon, ami kívül esett Franciaországon. Hiába mondtuk, hogy csehek vagy lengyelek vagyunk, ők azt mondták: „tehát németek”, szidtak és félretoltak bennünket. Voltak helyek, ahol még pénzért sem akartak adni semmit. A kocsma egyik sarkában örökmécses égett Krisztus feszülete alatt, és idejártak tűzért az asszonyok a konyhából és szörtyögő pipáikkal a kocsmázó parasztok. Mintha a középkorba hullottam volna vissza, valósággal dühöngött itt és pocsolyákká sűrűsödött a sovinizmus és a klerikalizmus. Erre nem jártak vándorok, erre nem kerültek el a világ hírei, s a nyomát se találtam sehol a nagy francia forradalom eredményeinek.
Későn este érkeztünk be az egyik faluba. Nem volt szálláspénzünk, könyörögve végigjártuk a házakat, mindenütt kiutasítottak bennünket. Szittyában született meg a mentőötlet.
– Gyerünk a bíróhoz – mondta. – Csukassuk be magunkat éjszakára, hiszen nagyon mindegy, hogy a büdös istállókban vagy a tetves börtönben háljon az ember.
Megkerestük a községházát, de tévedtünk abban, hogy itt egy talpalatnyi helyet is kapunk a börtönben.
– Pusztuljatok el a községből, gyalázatos német ördögök – meg se akarták hallgatni a könyörgésünket. – Nem azért építettük a börtönt, hogy kígyókat melengessünk benne.
Fáradtak voltunk, kétségbeesetten rimánkodtunk. Nem használt semmit.
Továbbindultunk, rohanva fogyasztottuk az országutat a legközelebbi falu felé. Későn volt már, szó se lehetett róla, hogy magánházakhoz bekopogjunk. Újból a börtönszállással próbálkoztunk.
Egy öreg csizmadiamester volt a községházi szolga, értelmes ember, nagy nehezen boldogultunk vele. Mégis megkönyörült rajtunk. Szidta a németeket, ezek a káromkodások úgy jöttek ki valamennyiökből, mint valami öreg verkliből az elhasznált hangfoszlányok, de végül bennünket is meghallgatott, s hajlandó volt elhinni, hogy nem mi győztük le a hős francia nemzetet, és nem mi állítottuk fel a gyufa- és dohánymonopóliumot.
– Gyertek hát, gyertek, látom, ti is hozzánk hasonló szerencsétlen teremtések vagytok.
Kicsiny olajoslámpával ment előttünk, ősz kecskeszakálla ezüstlött az éjszakában, s valóban, ha még látni tudtak volna a szemeink, láthattuk volna, hogy összeroskadt palotákat s az emlékrongyok nagy batyuját cipeli a meggörbedt hátán.
A börtön sötét, eltetvesedett lyuk volt, fullasztó szagokkal tele. Legalább, ha egy deszkapriccs akadt volna, amire ledőlhetne az ember. Semmi, csak a nedves falak és az elgyűrt, elpiszkosodott szalmával behintett föld. A csizmadia lámpása, mint egy vérző szív, világított fölöttünk, aztán az is elmerült, becsukódott ránk az ajtó.
Nyár volt, és mi fáztunk, fogvacogtatóan fáztunk ebben a veremben.
– Nem élet ez, pajtáskám, amit mi élünk – nyöszörögte Szittya –, mivel is érdemeltük ki, hogy ilyen legutolsók legyünk a világon.
– Ne beszélj így, mert sírva fakadok – feleltem. – Vagy csakugyan német ördöggé változom, és felgyújtom ezt az egész fészket.
– Ne felejtsd el, itt monopólium van a gyufára!
– Akkor hát pusztítsa el őket az árvíz, valamennyiüket.
De még ehhez az olcsó, durva átkozódásokhoz se volt kedvünk. Mint két rendes kutya, egymáshoz bújtunk a szalmán, hogy kissé fölmelegedjünk, összefontuk a lábainkat, elhervadt fejünket keresztbe fektettük egymás nyakán.
Aludni jó. Az emberből kinőnek az angyalszárnyak, elfelejti, ami volt, és belát az égbe, ahova csak a szegényeknek van bemenetelük, s ahol az Úr jobbján ott ülnek a jók, és a balján ott ülnek a gonoszok.
Korán reggel bejött a csizmadia, és átvitt bennünket a saját lakására. Meleg kávészagot éreztünk, és nagy bizalmunk volt az asszonyhoz, aki kövéren forgott előttünk, s akitől reméltük, bennünket is megkínál ennivalóval.
Az öreg szerszámasztalkája körül ültünk, és nagy cserépedényekben csakugyan elénk került a feketekávé. Ki a fene gondolt azzal, hogy milyen íze van a löttynek. Nagy kortyokban leeregettük a torkunkon, és éreztük, hogy a melegség elönti a testünket.
– És hová mentek most, fiatalemberek? – kérdezte az asszony. – És miért csavarogtok így a világban, ha se pénzetek, se lovaitok nincsenek?
– Párizsba megyünk – mondtuk. – Már hét esztendeje gyalogolunk, hogy eljuthassunk a világ leghíresebb városába.
– Párizs, az szintén a gonoszok városa – dörmögte a csizmadia. – Vigyázzatok, hogy sose tévesszétek össze Franciaországot Párizzsal. Onnan sarjadt ki a forradalom, és ott ujjat húztak a pápával is.
– Ne hallgassatok az uramra. Őneki vannak ilyen furcsa bogarai, de öreg már szegény, megbocsáthatjátok neki. Én még tisztán emlékszem Párizsra és egy Igor nevű legényre, aki orosz fajta volt vagy micsoda, szép, vállig érő szőke hajat viselt, és egy napon beleölte magát miattam a Szajnába.
– Lárifári – morogta az öreg. – Ezt már hallottam sokszor, de semmiféle ilyen történetre nem emlékszem. Mért nem mondtad el azt nekem akkor, amikor elhoztalak abból a pokolból.
Még egy csöbör feketekávét kaptunk. Kutyát se érdekelte a két öreg lamentálása, azért mégis nagyon jóban voltunk velük, hálálkodtunk az asszonynak, mint a tulajdon kezes gyerekei.
Megáldott bennünket, amikor elmentünk.
S mi megígértük, hogy Párizsból küldünk neki egy képeslapot két összefont kézzel és egy turbékoló galambbal.

_

Párizs

21

Párizs már ránk vetette árnyékát, nyolcvan kilométert meneteltünk egyhuzamban nappal és éjjel, leégett tarlókon és elnyűtt hidakon át, és látomásaink voltak, s idegen szagokat éreztünk, idegen hangokat hallottunk, idegen színeket láttunk. De lehet, hogy ez csak a túlfeszített meneteléstől, idegeink kimerüléséből lombosodott így föl. S mindent végigéltünk, és túl voltunk a materiális szenvedéseken. Puszta tudata annak, hogy Párizs közelébe érkeztünk, fölgyújtott bennünket, és kiteljesítette bennünk az embert, aki eddig tétlenségre volt kárhoztatva. Már nem a mában, hanem a holnapban éltünk. S csak vittük magunkkal a testünket, mint egy fölösleges terhet.
Szittyát nagyon legyengítette a betegsége, és a mögöttünk hagyott nyolcvan kilométer több volt neki ezeréves kálváriajárásnál.
– Nem bírom – mondta –, nem bírom tovább – s keskeny szája széle fehér volt, s a szemei nem tudtak megakadni egy dolgon, s a háta meggörbült a leválthatatlan súlyok alatt. Két árok között mentünk az országúton, imbolygón, mint egy nádszálnyi hídon, s Szittyát egyszerre elöntötte valami görcsbe rángató idegroham. Elvágódott a földön, artikulátlan hangokon panaszkodott, s mintha haragudott volna rá a föld, megvonaglott alatta, hogy magasra földobódott az elfáradt, összetört test.
Én is fáradt voltam, csak a jó remények feszítették bennem az erőt, tehetetlenül néztem a vergődő embert. És egyedül voltunk, és mégis segítenem kellett rajta. Összekuszált feje nagy koppanásokkal esett le a földre, aztán felemelkedett, hogy újra visszazuhanjon. Nem tudtam okosabbat kitalálni, egész nehéz testemmel ráfeküdtem az ő görcsbe rángatódzó testére, s minden energiámat arra koncentráltam, hogy békességbe kényszerítsem az alattam fekvőt.
Nehezen nyugodott meg, de mégis nem ez volt az az óra, amelyik véglegesen kidobja őt az életből. Nemsokára megint mellettem járt, csöndesen és sötéten, mint az árnyék.
Már láttuk Párizst, és láttuk a megváltás kapuit, égbe szaladt tornyok mögött az ígéret földjét sejtettük, emlékeztem Zola hús és vér regényeire, és nemsokára ott leszünk a Szajna-parton, ahol Ady nyomdokaiba lépünk, ahol virágot vásárolt Guillaume Apollinaire, a kubista költő. S az összeroskadás pillanatai kísértettek, s csak vontattuk magunkat az utolsó akaratunkkal, s most hallottam, mint valami rossz gépnek a részei, csikorognak a térdeim. Bizonyosan ez volt eddig az én legnagyobb elfáradásom.
– Gyere – mondogatta Szittya. – Csak még egy negyedóra, csak még néhány percig tartsd magad, s akkor egyszerre minden rendbe jön.
Éreztem, megfogja a kezemet, vezet, mint az inaszakadtat és világtalant, s valóban nem láttam, hogy hol járunk, s a sötét házak rám feküdtek, s egyszerre elfelejtettem önmagam, és elfelejtettem a világot.
Egy padon tértem magamhoz. Meleg virsli és olajba sült krumpli volt a kezemben.
– Egyél, barátocskám, ez a kis meleg eledel talpra állít, hiszen nem vagy te még aggastyán. – Ott állt előttem Szittya, és duruzsolt melegen, mintha most benne lakott volna az apám és anyám egy személyben.
– Köszönöm – mondtam –, látod, mégis jó, hogy kitartottunk egymás mellett, előbb majdnem te, most meg majdnem én haltam meg.
– S meglátod, mégis érdemes volt mindazt végigcsinálni, amit végigcsináltunk. Az utak elmaradtak mögöttünk, itt vagyunk Párizsban, a szép nők és a kiteljesedett művészetek városában. Most fölmegyünk a magyar egyesületbe, s ha össze tudunk koldulni ott egy kis pénzt, éjfélkor már lefeküdhetsz valamelyik szép francia lány mellé, és holnap ebéd előtt osztrigát fogunk enni, s egyáltalában megláthatod, hogy aranyból és gyöngyházból van az élet.
Megettem a virslit s az olajban főtt krumplit, és fölmentünk a magyar egyletbe. Szittyát már ismerték itt, nem valami nagy szeretettel fogadták, de énhozzám jók voltak, és kérés nélkül pénzt gyűjtöttek a részemre. Az egylet tagjai mesteremberek voltak, legtöbbnyire szűcsök és szabók, jól kerestek, beszédjükbe belekeverték a francia szavakat, és sokan voltak közöttük ideális anarchisták. Nagy csoportokban ültek az asztalok körül, vitatkoztak az államhatalom kisajátításáról, a szabad szerelemről és sok olyan dologról, ami teljesen ismeretlen volt eddig előttem. Nem szóltam bele a vitába, nem osztottam a nézeteiket, de ahhoz még nem voltam elég erős, hogy részemre eredményt ígérő harcba kezdhettem volna velük. Nem visszavonuló, csak éppen nem támadó voltam. S persze hogy éjfélkor nem feküdtem le a beígért francia lány mellé. Még mindig a régi keréknyomokon voltunk, így az Asylba mentünk ki aludni. De itt nem kellett ragályos nyavalyáktól és férgektől irtóznunk. Fehér falak között, fehérre vetett ágyakban aludtunk, mint a hercegek. És majdnem addig aludhattunk, ameddig nekünk jólesett. Hajnalban mintegy mechanikus kényszerűségből felnyíltak a szemeim, ki akartam ugrani az ágyból, de hogy észrevettem, körülöttem még mindenki alszik, csöndben visszaloptam magam a takaró alá.
Reggel nyolckor egy szolga jött be a szobába, és nikkelcsengővel fölcsengetett bennünket.
Talán eddigi egész életemben ilyen tiszta és megvidámító reggelem még nem volt. De miért, de miért tart nálam minden jó csak ilyen rövid ideig? Kétségtelenül a párizsi Asyl szebb és melegebb fészek volt az én eddigi összes otthonaimnál, de sajnos, csak egy éjszakára kapott benne szállást az ember. Látszott, a franciák az egészet csak jó hírterjesztőnek tartották fönn, minden megszorultnak menedéket adnak benne egy éjszakára, életébe belevésik a fehér ágyak emlékét, aztán becsukódnak előtte a kapuk, senki se törődik vele többé. A második éjszakát már a zsidó negyed menhelyében töltöttük, ismét a régi piszokban és nyomorúságban. De itt se a tipikus koldusok és megválthatatlan csavargók között. Az 1905-ös forradalom zsidó emigránsai gyűltek itt össze. Itt ismerkedtem meg a forradalom igazi fanatikusaival, a könyveket bújó csodavárókkal és a tett propagandistáival. S ha testben és lélekben megmart a menhely nyomorúsága, ezek a nyomorúságos szegény emberek, hogy érdemes legyen élnem, tűzzel és vörös virággal vetették be az agyvelőmet. Sötét kis fülkében nagy családok éltek együtt, dologtalanul, egészen beleveszve a jövő kifantáziálásába és végeszakadatlan vitáikba. Hogy a hatóságok figyelmét eltereljék magukról, mint foltozószabók voltak bejelentve, minden fülkében egy kis műhelyasztalka állott elszabdalt, összefércelt rongydarabokkal teli. Ez éppen elegendő volt arra, hogy a hatóság embereit félrevezethessék velük, s ők nyugodtan kibonthassák problémáikat, majszolhassák olajos heringjeiket, és naphosszat ihassák keserű teájukat. Nem átkozódtak ők és nem dühöngtek, mint az én eddigi elvtársaim. Látszott rajtuk, tragikus emlékekkel telítettek, voltak köztök, akiknek szárnyukat szegte a megbukott forradalom, ezek a búskomorságig magukba merültek, a reménytelenség vizein hajóztak, és az öngyilkosság árnyékai kísértettek körülöttük. Voltak, akiket így megverten is a magasba kényszerítettek emlékei. Nem reménytelenek, csak komolyak, minden lépésüket megfontoló taktikusok lettek az elbukott harc után. Egy Dávid nevű ember, akinek fél tucat gyereke és csak egy szeme volt, így beszélt:
– Hogy bennünket letörtek, az nem jelenti azt, hogy ők megerősödtek. Marx szerint a proletariátusnak történelmi hivatása van, szerintem pedig a cár már betöltötte történelmi hivatását. Az orosz paraszt, ha istenhívő is, nem embergyűlölő, és azért szereti az Istent, mert ő is hozzá hasonlóvá kíván lenni. Él benne a megtisztulás utáni vágy, s csak az a kérdés, ki tudja ezt a ma még misztikus vágyakozást a forradalom hajtóerejévé átváltani. Én anarchista vagyok, hiszem, hogy meg lehet csinálni a nagy emberi közösséget, de nem vagyok híve a tett propagandájának. A cár fölrobbantása még nem jelenti a társadalom morális és gazdasági átalakulását. A cár csak a feudális ideológia szimbolikus megszemélyesítője. Ha Miklóst megöljük, helyére jön Mihály, hiszen majdnem sértetlenül él még az eszme, amely az uralkodó törvényeket megfogalmazta és az uralkodó személyeket trónra emeli. A dolgokat alapjukban kell megváltoztatni. Nem elég a földalatti konspiratív munka, a tömegek ideológiai átépítése kell ahhoz, hogy a társadalom gazdasági és politikai formáját át lehessen építeni.
– De gondold meg, Dávid, hogy mit beszélsz. Te azt mondod, az embereket ideológiailag kell átformálni, de gondold meg, hogyan történhetne az meg a cárizmus alatt, ahol se szólási, se sajtószabadság nincsen. A te okoskodásod hasonló Tolsztoj gróf megszállottságához. Ő azt mondja – tisztuljatok meg, legyetek Istenhez hasonlóak, akkor a mi mai gonosz földünk átváltozik Isten országává. Ezt én meg is értem, hogy Tolsztoj gróf így prédikál a ganéjban élő parasztoknak. De hogy mondhatnánk ugyanazt mi is? Magasabbrendű emberek csak a magasabb társadalmi rendű formák között fejlődhetnek ki. Ha Moszkvában megmaradtak volna a munkástanácsok, azok megteremtették volna az emberi fejlődés alapjait. Új iskolákat nyitottak volna meg, és csökkentették volna a pálinkafogyasztást. Most, hogy megvertek bennünket, a paraszt előtt még jobban elzárják az iskolát, s a falukban és városokban még több lesz a pálinkafőző.
– Mit csináljunk tehát?
– Vagy hisszük azt, hogy a saját erőnkből és mindenáron átformáljuk a világot, vagy nincs egyéb tennivalónk, mint amire a kétségbeesett regényírók tanítanak bennünket. Csapjuk falhoz a fejünket, hogy szétloccsanjon, mint valami éretlen tök.
– Ajvé – sóhajtottak kórusban –, ajvé. Ha rossz a világ, és meg se tudjuk javítani, akkor össze kell törni.
Németül beszéltek, ott ültem közöttük, és Dosztojevszkij ördöngöseire emlékeztem. Valami sötét, elsüllyedt világban éltek ezek az emberek, áttörhetetlennek látszó falakkal voltak bekerítve, és hallottam a fogaik csikorgását, és hittem, hogy egyszer mégiscsak keresztülrágják magukat a falakon. Velük tértem aludni, és velük ébredtem, alig értettem meg a zsargonjukat, és mégsem éreztem köztük és magam között semmi különbséget. Valami roppant alagút kezdetén álltam, távolról látszott egy gombostűfejnyi világosság, s ott ültem a kis szabóasztalka előtt, és mégis fölnyúltam, és mégis közeledtem a fénypont felé.
Néhány nap múlva egy Weisz nevű magyarral ismerkedtem meg. Ő is anarchistának vallotta magát, de inkább csak közönséges kalandor volt. Nem tartotta magára kötelezőnek a társadalmi formákat, tudott pénzt szerezni, és szeretett jól élni, mint egy úr. Szállodában lakott, és megígérte, nekünk is szerez szobát.
– Nincs pénzünk – mondtam. – Ennünk sincs mit, nem még hogy házbért fizessünk.
– Ez semmi. Látszik, hogy már titeket is megfertőztek a zsidók. Azok a majmok csak ülnek ott a menhelyen, mindennap elhatározzák, hogy öngyilkosok lesznek, s csak élnek tovább, mint a föld alá szorított patkányok, s kibírhatatlanok a heringszagtól. Az ember benne él ebben a világban, tehát alkalmazkodnia kell hozzá. Anarchista vagyok én is, és azt mondom: kétségtelenül rothadt ez a világ körülöttünk, kétségtelenül meg kell tehát mindent tennem, legalább a magam megmentésére. Anarchista vagyok, mert nem lehetek kapitalista. A kapitalisták törvényei nem pászolnak rám, tehát kívül helyezem magam ezeken a törvényeken. Évekig voltam nyomdász, koplaltam, és a menhelyeken aludtam, de mióta elhatároztam, hogy arisztokrata vagyok, azóta egész jól megélek a pillanatnyi pénzzavaraimból, jó családok bizalmas körében étkezem, és szállodában lakom.
Nem tudtam egészen megérteni, ki ez az ember, és mit akarhat velünk. De mégis, hogy azt ígérte, elvisz bennünket a szállodába, ahol egy ideig hitelbe lakhatunk, vele mentünk. Nem a paradicsomkert volt ez a szálloda, egy öreg kocsmaház, a második emeleten két egymásba nyíló szobát béreltünk, utólagos fizetési feltételekkel. Ki tudta volna azt megmondani, hogy valaha is honnan fizetjük az első részletet, az azonban bizonyos, egy hónapra felszabadultunk legnehezebb gondjaink alól. És mégiscsak más volt itt élni, mint a menhelyen. Naponta ellátogattunk az oroszokhoz, de Szittya is és én is lassan, hetek múltán belekóstoltunk Párizsba, jártuk a múzeumokat, a privát kiállításokat, és írtunk, mintha valami áradás öntötte volna el a bensőnket.
Már költő voltam megválthatatlanul. Sűrűn jelentek meg verseim a Független Magyarországban, és sűrűn kaptam levelet Jolántól. Ezek a levelek minden szerelmi érzelgősség nélkül, informatív jellegűek voltak, dicsérte a dolgaimat, és én kértem, hogy helyezze el azokat. De ha azt kérdezte tőlem, mi a véleményem Párizsról, írjak neki valamit arról, amit láttam és hallottam, akkor együgyűen elnémultam. Már hetek óta jártam a széles boulevard-okon, s nem láttam egyebet öreg, kopott házaknál, már hetek óta laktam a múzeumokban, és semmi olyannal nem találkoztam, ami elragadtatást váltott volna ki belőlem, vagy megdöbbentett volna. Pedig nem voltam vak, és nem álltam érzéketlenül az új dolgokkal szemben. Észrevétlenül gazdagodtam a lelkemben, de ez a meggyarapodásom még nem érett meg a világ részére, még önmagamat sem ismertem eléggé, s még nem tudtam kimondani a kimondanivalómat. Amit magamba szedtem, az rétegekben lerakódott bennem, s csak alkalom kellett hozzá, hogy megoldódjon a nyelvem, s szemeimből meginduljanak a fényforrások.
– Nem tudom, miért, de én egyáltalában nem bírom úgy látni Párizst, mint ahogy Ady látja – írtam egy levelemben Jolánnak –, ő mindenen csodálkozik itt, és mindentől el van ragadtatva, én mindent csak egyszerűen tudomásul veszek. Lehet, hogy az én lelki szegénységem miatt van így, de én ezen nem tudok változtatni. A költők mindig olyan nagy elragadtatással írnak a dolgokról, én csak egyszerűen azt mondom: ez így van, az meg úgy van, s ezek a megállapítások engem teljesen kielégítenek. Írd meg, hogy mit gondolsz, lehet-e költő egy olyan józan ember, mint én vagyok.
Lehet, hogy ez a levelem elkallódott, nem kaptam rá választ.
Ezekben a napokban ismerkedtem meg Dunajeccel, aki otthon néptanító, itt pedig bárhegedűs volt, és Zádoryval, Rodin fiatal és nagyképű növendékével. Mind a két ember kiélezetten művésztípus volt, kellemetlenül hatottak rám, és nagyon elidegenedtem tőlük.
– Este eljöhet velem vacsorázni, fiatalember – mondta az egyik nap Zádory. – Az igazi francia konyhát még úgysem ismeri.
Kereken visszautasítottam a meghívást, de Szittya, aki barátja volt a szobrásznak, mégiscsak magával csalt a vacsorához.
Nagyon előkelő étterembe ültünk be, középre, és éles lámpasor alá. Rosszul éreztem magam, feszélyezett a nagy kivilágítás, a frakkos pincérek, mint valami óriási fecskék, röpködtek el a szemeim előtt. Mindig rossz érzéssel voltam a szobrász iránt, s ez az érzésem most, hogy ő franciául beszélt a pincérrel és nevetgélt, és néha rám pillantott, szinte gyűlöletté fokozódott.
A pincér nagy tál tengeri kagylót hozott az asztalra.
– Osztriga – mondta a szobrász. – Bizonyára nagyon szereti!
Osztriga, erről már hallottam valamit, gondoltam, s milyen szörnyen nyálkás az egész. Lopva Szittyára néztem, legörbedt fejjel ült, de a feje búbján láttam, majd szétrobban az elfojtott nevetéstől. Ebben a pillanatban láttam meg, hogy a szomszéd asztalnál is osztrigát esznek, és citromot csavarnak rá.
– Van már egy éve is, hogy utoljára ettem – feleltem a szobrásznak. – De én csak citrommal szeretem.
A pincér föladta a citromot.
Éreztem, meggyulladnak a füleim, és karikát hánytak a szemeim. Fölemeltem egy kagylót, ráfacsartam a citromot, a számhoz emeltem, s az egészet egyszerre fölszippantottam. Mintha higany szaladt volna keresztül a testemen. Elvásult a fogam, azt hittem, szörnyű dolog történik velem ebben a pillanatban. De uram Isten, mi mindent ki nem bír az ember! A legnagyobb nyugalommal érte nyúltam a másik darabért, megcitromoztam és lenyeltem. Ránéztem a szobrászra, vártam, kérdezzen valamit. Nem kérdezett semmit. Ebben a pillanatban körülbelül huszonnégy méterrel ültem magasabban, mint ő. A zsidó menhelyi oroszok semmi esetre sem tudták volna elképzelni, hogy a cár különb vacsorát eszik, mint amit én most ettem.
Mint valami fölfújt duda kerültem ki az utcára. Csillagos volt az ég, győzelmeim kötélhágcsóján elindultam fölfelé. Nyerített, sírt és ugatott Párizs. Egy kis pontot láttam magam alatt, ledobtam rá az egyik rossz cipőmet, s nagy örömérzés fogott el, hogy ő, a nagy szobrász, a kiválasztott zseni magával tehetetlenül belehal sebeibe.

22

Erősen benn voltunk az őszben. Napok óta esett az eső, fázósan jártunk az öreg házfalak között, szinte kibírhatatlanul gyöngék és szomorúak voltunk. A szálloda tulajdonosának azt mondtuk, egy magyar cég hivatalnokai vagyunk, s így, hogy gyanút ne keltsünk magunk ellen, reggelenként korán el kellett mennünk hazulról. Eddig csak agyon tudtuk ütni a napokat, nagyobb bajok nélkül átcsavarogtuk az időt, de most kegyetlenül éreztük megint szegénységünket és tanyátlanságunkat. Eljártunk az oroszokhoz teázni, múzeumokba melegedni. De mindezt, mint egy ránk rótt kötelezettséget kellett elvégeznünk, s így az egész csakhamar terhessé, unalmassá vált a részünkre. Az oroszok egy lépéssel se jutottak tovább, szakadatlanul keverték az ő szólamaikat, s hiába, hogy mi is forradalmároknak éreztük magunkat, nem voltunk képesek könyörtelen dogmáik és hangos frázisaik között megmaradni. Kétségtelenül sokat tanultam a vitáikból, de nem lettem inkább anarchista, az ő útjuk engem a marxi szocializmushoz vezetett vissza. Otthon a Szentkirályi utcai anarchisták nagy szavai még megfogtak, tetszettek a nagy gesztusok, itt azonban kritikus tudattal álltam szemben mindennel. Nem lelkesedtem, hanem tanultam. S mennél jobban tisztáztam magamban a gondolataimat, annál távolabb kerültem ezektől az emberektől, a romantika fennsíkjáról annál inkább a tömegmozgalmak síkjára kerültem.
– Mindaz, amit ti beszéltek, hatásos görögtűz lehet a regényhősök szájában – mondtam –, de nagyon kevés értékük van a reális életben. A megszervezett kapitalista osztállyal megszervezett munkásosztályt kell szembeállítani.
Mint a gyerekek a folyó vizében, úgy lubickoltunk a végtelen viták folyamában, szempontjainkat nem tudtuk elfogadtatni egymással, s egyikünk se került ki győztesen a szócsatákból.
Ezek az összejövetelek egyre inkább csak a meleg teát jelentették az én részemre, s aztán elkeseredett vagy a magam igazától föllelkesedett hangulatban hagytam ott őket.
Szittya jobban az ő emberük volt, pörlekedett velem, az egyéni merényleteket dicsőítette. De vele már csak fölényesen s minden belső izgalom nélkül beszélgettem. Őt már elég jól ismertem ahhoz, hogy ne vegyem túl komolyan. Láttam, hogyan mondott le a Krisztus-képek történelmi megírásáról, hogyan áldozta föl a chilei prédikátor szerepét egy párizsi csavargó újabb fantazmagóriáiért. Most Alaszkába készült aranyásónak, egész nap szervezett, útitársakat keresett, s elhatározta, ha elegendő pénze lesz hozzá, visszatér Párizsba, egy egész expedíciót indít el Oroszországba a cár meggyilkolására. De én már tudtam, hogy mindez nem ér többet egy fületlen nadrággombnál. Kószáltunk az utcákon, és alig szóltam valamit, vártam, hogy túlérjen ezeken az őrült szónoklatokon, és bemenjünk valamelyik múzeumba.
De íme, ezeken a helyeken sem éreztem magam otthon. Szittya magyarázott a képek előtt, néha egészen átszellemült a lelkesedéstől, s én itt sem voltam vele egy nézeten. Ami neki tetszett, az nekem legtöbbnyire nem tetszett. Az impresszionisták képeit felületesnek találtam, a görög szobrok hidegek voltak, mintha jégből lettek volna öntve. Ott álltam a híres Milói Vénusz termében, körül-körüljártam a hatalmas szobrot, és nem találtam rajta semmit, ami lenyűgözött vagy csodálatba ejtett volna.
– Mondd meg hát, mi ezen a szobron, ami világhírűvé tette, amit úgy megcsodálnak az emberek, amiről köteteket tudnak írni a kritikusok?
– Nézd meg a has finom kidolgozását – mondta Szittya nagy műértő gesztusokkal –, a vállakat és a nyakat. Az asszony legnagyobb szépségei vannak itt megörökítve.
Néztem, néztem, s mivel semmit nem láttam abból, amit Szittya mondott, lehet, hogy nagyon bután, de mindenesetre magamkielégítő határozottsággal feleltem:
– Az ennek a szobornak a legnagyobb hibája, hogy úgy néz ki, mintha asszony volna, és mégse asszony, csak egy eltöredezett kődarab.
Szittya cinikusan vigyorgott rám.
– És te akarsz művész lenni?! Te kiszikkadt agyvelejű paraszt.
– Ha nem vagyok művész, akkor mért dicsérted a verseimet? Azt szoktad mondani, valami kemény, szokatlan erő van az írásaimban. Én most azt mondom, ez a szokatlan erő az, ami a kritikákat is mondatja velem. Ha kiszikkadt agyvelejű lennék, akkor Giotto, Cimabue képeit se tartanám művészetnek. De igenis azt mondom, hogy az ő művészetük rendkívülien nagy művészet. Az ő figuráik egyáltalában nem úgy néznek ki, mint a legszebb emberi alakok, az ő festményeik alig hasonlítanak az élet valamely egyéb reális dolgához, és mégis a legszebb képek, amiket eddig láttam.
Szittya súlyos és támadó érvekkel harcolt ellenem, és bennem még éltek a bizonytalanságok. A szavak, amiket most kidobtam magamból, nem a megérett gondolataim voltak, csak úgy visszatarthatatlanul kibuggyantak belőlem. Nem tudtam módszeresen vitatkozni, nem voltak megtisztított fogalmaim, hiszen olyan keveset láttam még az életből.
A teremben emberek üldögéltek, idegen nyelvű bedekkeres emberek, akik messze földről vándoroltak ide a Milói Vénusz szobrához, és suttogtak, és forgatták a szemeiket, akár valami égi kinyilatkoztatás előtt. Pillanatokra irigyeltem őket, és pillanatokra kételkedtem önmagamban.
S aztán ők elmentek, és én kiegyensúlyoztam magamban az érzéseket és gondolatokat.
Már nagyon rosszul állt a helyzetünk a szállodásnál, mikor végre sikerült némi pénzt szerezni, és nagy büszkén lefizettük egyhónapi házbérünket.
– Most, hogy ezt a hónapot kifizettétek – mondta Weisz barátunk –, legalább két hónapig lakhattok nála hitelben megint.
Ő már hónapok óta egy sout se fizetett, ez a példa bizalmat öntött belénk, még jobban belefészkeltük magunkat a két hideg, de mégiscsak falakkal körülvett szobába.
– Kályha van itt benn – mondta Szittya –, de a tüzelőanyag problémáját is meg kellene valahogy oldanunk.
– Arról szó se lehet, hogy erre is pénzt tudjunk szerezni – feleltem. – Esténként, ha eljövünk a csarnok előtt, hozhatnánk magunkkal forgácsot és szalmát, amit ott az árukról lefejtenek.
És ezzel egy időre meg is oldottuk a tüzelés problémáját. Állandóan éjfél után jártunk haza, az árusok ilyenkor már dolgoztak a csarnokok körül, ott lődörögtünk közöttük, s kabátunk alatt teleszedtük magunkat tüzelőanyaggal. De ez a munka is csakhamar fárasztóvá és kényelmetlenné vált részünkre. Mostanában, hogy az első hónapi házbérünket lefizettük, már nem jártunk el korán reggel hazulról, délig is a meleg takarók alatt lustálkodtunk, s a szállodásnak azt mondtuk, egyelőre nem kell bejárnunk az üzembe, mert nagy anyagtorlódás miatt szünetel az. S az egyik délben, mikor dideregve éppen azon tanakodtunk, mosakodjunk-e meg ebben a hidegben vagy ne, megláttuk a szobákban fölállított szekrényeket, éjjeliszekrényeket és egyéb bútordarabokat.
– Látod csak, milyen bolond az ember – mondtam Szittyának. – Mi szalmát és forgácsot lopkodunk a csarnokból, hogy kissé fölmelegítsük a szobákat.
– És?
– Itt vannak ezek a vacak bútorok, ezeknek a hátát és fenekét egész szépen feltüzelhetjük.
– Nem értem.
– Bízd csak rám. Én mesterember voltam, úgy megkopasztom ezt a cókmókot, hogy menten meghal a gazdájuk, ha egyszer találkozik velük.
Kár lett volna efölött tovább is vitatkoznunk. Benyúltam a nagyszekrénybe, kiszedtem belőle a ruhaakasztó fogast, az egészet kicsit félrehúztuk a faltól, és kiemeltem belőle az egyik hátsó deszkafalat is. Késsel fölhasogattuk, s egész nap otthon maradtunk a meleg szobában. Ezentúl nem volt többé gondunk a fűtőanyagra, élveztük a nagyszerű meleget, és visszazökkentünk produktív életünkbe. Szittya nem tudta összeszervezni az alaszkai expedíciót, hogy mégse kelljen egészen lemondania a tervről, elhatározta, regényt fog írni, s legalább ebben a formában éli ki kalandos vágyait. Én bő tarisznyából öntöttem a verseket. Mint rendesen, ezeket is hazaküldtem, de csak nagy ritkán érkezett levél Jolántól. Nem tudtam megérteni, mi ennek az oka, és fájt volna, ha most ez az asszony elpártolt volna tőlem. Egy napon aztán megvilágosodtak a titkok.
Hosszú levelet kaptam, valami fölényeskedő, gúnyos modorban volt írva az egész, s ez állt a végén: „Különben értesítlek, hogy Hegedűs Mária másállapotban van, és azt híreszteli, hogy te vagy jövendő gyermekének az apja. Nem tudom, igaz-e ez, és hogy te mit szólsz hozzá, de mindenesetre gratulálok az ügyhöz. Kérlek, írj neki, és rendezd vele a dolgot. Ha nem akarsz, nekem ne írj erről a dologról. Üdvözöllek, mint jövendőbeli családapát, Jolán.”
Az első pillanatban nagyon megdöbbentett ez a hír. Mi, hogy én családapa leszek? Azt már rég elhatároztam magamban, hogy sose fogok megnősülni, sose lesznek gyerekeim. Kegyetlenül rám tornyosultak a felhők. Kiszámítottam, mennyi ideje vagyok el hazulról, és egyáltalában közöm lehet-e ehhez a dologhoz. A számítás azt eredményezte, hogy igen, nincs kizárva, hogy én vagyok a gyerek apja. De mégis micsoda butaság ez az egész. Akkor már olvastam valamit Strindbergtől, most átvettem a kétségeit. Hogy Hegedűs Mária lesz annak a gyereknek az anyja, akit megszül, az bizonyos, de nincs kizárva, hogy az az utálatos, ravasz Gödrös az apja. Igaz, hogy ő csak mindig aludni járt velem oda… azért mégis csinálhatott volna valamit az én tudtomon kívül. De hát föltételezhető az, hogy engem be tudott volna csapni?! Válaszolnom kellett. Vagy azt fogadom el, hogy Gödrös lóvá tett, vagy azt, hogy én vagyok valóban a gyerek apja. Az utóbbit fogadtam el igazságnak. S ebben az értelemben válaszoltam Jolánnak.
„Már régen vártam ezt a hírt – írtam. – S nagyon boldog vagyok annak a tudatától, hogy lesz egy utódom az életben. Úgy érzem, hogy egészséges fa vagyok, amely most hajtja ki virágait.” Tudtam, hogy ez egy buta frázis, csúnya hazugság, de gondoltam, hátha elhiszi az asszony. Inkább vállaltam a bizonytalan apaságot, mint hogy ő fölényeskedhessen fölöttem.
De azért súlyos nyomokat hagyott bennem ez a hír, és eltérített az úttól, amin napokkal azelőtt megindultam. A versírás helyett a meddő töprengések töltötték ki az időmet, és elhanyagoltam az oroszokat és elhanyagoltam a múzeumokat. Hetenként egyszer kimentem a szocialistákhoz a heti segélyemért, különben otthon üldögéltem, részletekben tűzre raktam a szállodás bútorait, és marakodtam a gőzerővel firkáló Szittyával. És ellomposodtam, és mindent elhanyagoltam. Most kezdtem volna csak kinyitni szemeimet Párizsra, most láttam csak meg a régi házak szépségeit, most hangolódtam csak hozzá a párizsi lányok különleges figurájához, és egyszerre lezuhantam a legfeneketlenebb mélységekbe.

_

A hazaút

– Szeretnék már hazamenni – mondtam Szittyának. – Unom már ezt a várost, lehet, hogy Ady valóban szépnek találta, hiszen ő úr volt, és mindig mámoros volt, de amint te mondod, én csak egy faragatlan paraszt vagyok, és nem találok itt semmit, ami engem kielégítene.
Nem nagyon tartóztatott. – Menj – mondta –, de én még ittmaradok, megírom ezt a könyvemet, és minden nyelvre lefordíttatom.
Megkezdtem a kálváriajárást a magyar követségre. Hallottam, hogy ott lehet ingyen hazautazáshoz jegyet kapni. Ahhoz, hogy gyalog induljak el, nem lett volna erőm. Nehezen mentek a dolgok. Eleinte szóba se akartak velem állni, de aztán, hogy nem tágítottam, siránkozásaim és követelődzéseim kissé megpuhították őket. Elláttak jótanácsokkal, de hallani sem akartak az ingyenjegyről.
– De én már nem akarok tovább itt maradni, se éhezni nem akarok itt tovább, se dolgozni nem akarok itt. Ha nem adnak jegyet, akkor lefekszem itt a követségi kapu küszöbén, s csak a hullaszállítók visznek el innen.
– Ne szemtelenkedjen, fiatalember, gondolta volna meg előbb a dolgot, és maradt volna otthon, az anyja szoknyája mellett.
A csavargótársaim már kioktattak rá, hogyan kell itt erőszakoskodni. Kétségbeesetten ordítottam:
– Én magyar állampolgár vagyok, haza akarok menni. A magyar követség azért van itt, hogy segítsen rajtunk, szegény magyarokon. Vagy hazavisznek engem, vagy itt halok meg a küszöbön.
– Haljon meg! – Fölényesen elintéztek, és kituszkoltak a szobából.
Elhatároztam, hogy csakugyan lefekszem a küszöbre. Eszembe se volt ugyan komolyan meghalni, de biztos voltam benne, hogy evvel az eszközzel eredményhez jutok. Mikor délután a követségi alkalmazottak elmentek az irodából, ott láttak a lépcsőkön heverni, el akartak menni mellettem, de én bolondul kiabáltam, „adjanak jegyet, hogy hazautazhassam”. Nem vették egészen komolyan, nevetve viccelődve elmentek mellettem. Hogy besötétedett, csontig átázva hazaszaladtam, de reggel már a hivatalos óra előtt megint ott hevertem a lépcsőn. Láttam, a hivatalba érkező emberek kicsit megdöbbentek tőlem.
– Adjanak jegyet, hogy hazautazhassak – mondtam sokszor egymás után. – Adjanak jegyet, hogy hazautazhassak.
Nemsokára kijött értem a szolga, behívott az irodába, tudtomra adták, hogy készen van részemre a jegy, és estére egy szolga kijön velem az állomásra.
– De nem mulaszthatjuk el megjegyezni még egyszer, hogy az ilyen emberek eleven szégyenfoltjai hazánknak. Csak gyalázatot és szégyent hoznak a nemzetre, s ha még egyszer a szemünk elé kerül, akkor irgalmatlanul lecsukatjuk.
– Köszönöm szépen – feleltem –, ha talán a szolgának más dolga van, nem muszáj kijönni velem az állomásra. Tessék ideadni a pénzt, majd én megváltom a jegyet.
– Ezzel az ócska fogással már elkésett, barátom! Adjuk oda a pénzt, hogy valami jó kompániában elihassa, és egy hét múlva újra jelentkezhessen. Vegye tudomásul, ha este hatra nem lesz kint az állomáson, egyszer és mindenkorra levettük magáról a kezünket.
Elköszöntem, és este kint voltam az állomáson.
Eleinte úgy gondoltam, Szittyának nem szólok semmit az elutazásomról, de aztán eszembe jutottak a tönkretett bútorok, nagy lelkiismeretlenség lett volna őt otthagyni a szállodás karmai között. Már majdnem kéthónapi házbérrel tartoztunk, s ráadásul, ha még a tönkretett bútorait is meglátta volna a szállodás, a csontjait is összetörte volna Szittyának. A szekrényeknek már se hátuk, se fenekük nem volt. Már csak jó erősen meg kellett volna fújni ezeket a vázakat, és összedőltek volna. Az ágyakból is kiszedtünk minden második deszkát, és már alig lehetett feküdni bennük. Mi lesz, ha a gazda mindezt észreveszi?
Szittya az első pillanatokban elvadultan nekem támadt, aztán megnyugodott, s hogy a bútorokról kezdtünk beszélni, valami gonosz kölyökkedvvel nevetgéltünk a gazda majdani kétségbeesése fölött. – Kegyetlenül le vagyok rongyolódva – mondtam Szittyának –, se felső-, se alsóruhám, ha lehajlok, kilátszik a mezítelen húsom.
– Várj meg – ajánlkozott Szittya. – Átszaladok az oroszokhoz, és talán tudok tőlük valami nadrágot szerezni.
Lihegve szaladt vissza egy ócska holmival. Fölhúztam, s mivel a két nadrág nem volt egyformán rongyos, egymást foltozva szépen betakartak.
Szittya összecsomagolta irkafirkáit, és nagyon barátságos hangulatban kijött velem az állomásra. Megtaláltuk a követség szolgáját, de még itt sem adta át a jegyet, azt mondta, hogy egy állomásig ő is velem utazik.
– Szervusz – mondta Szittya a búcsúzásnál. – Iparkodj, barátocskám, tanulj sokat, és lehet, hogy mégiscsak lesz belőled művész. Mindig nagyon imponáltál nekem, hogy olyan kemény, akaratos ember vagy. Istenem, ha én is úgy el tudnám magamat szánni valami érdemes dologra. – Két kézzel szorongatta a kezemet, és láttam, ennek a vén, szeszélyes gyereknek könnyesek most a szemei.
– Szervusz, barátocskám – mondtam én is. – Ha egyszer Pestre jössz, látogass meg, ha nekem akkor már jól megy a dolgom, veszek neked bádognadrágot, hogy ki ne rojtolódjanak a lábszáraid, és olyan cipőt csináltatok neked, aminek a kérgeit egész napi járással sem tudod elcsámpásítani.
Fölültem a vonatra, a kerekek belezakatoltak az idegeimbe, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy elmarad mögöttem Párizs, ahová én éhen és szomjan elzarándokoltam, amiről gyönyörű verseket olvastam, gyönyörű legendákat hallottam, s amiből, íme, nem láttam semmit.
Ha most számadást csináltam volna, meg kellene kérdeznem magamtól: – Érdemes volt mindez? Mi végre is vagyok én a világon? Mi hajt engem, mért nem maradtam meg földtúró parasztnak, vagy mért nem maradtam meg türelmes, igavonó baromnak a gyárakban, mint az én apáim és testvéreim.
Pest. Pest.
Egyedül voltam, a mozdony szikrái elszálltak az ablakom előtt, elvarázsolt kocsiban utaztam a tengerek fenekén.

Vágyak és nyugtalanságok lobogtak bennem, mikor elindultam. – Pest – mondtam magamnak. – Ó, Pest! – S ekkor egy különös városra gondoltam, olyan kíváncsisággal és szeretettel, ahogyan gyerekkori emlékeiből egy távoli rokonra gondol az ember. Egy rokonra, nagy bajuszú, kigombolt mellű férfira, aki jó volt hozzánk, hatalmas karjaiba emelt, kedves szavakat mondott, és megóvott bennünket a széltől és hidegtől. Így gondoltam Pestre, amelynek a felizgatott fantáziákban tükröződő palotái, emberekkel zsúfolt utcái és keveredő, vidám élete van. Így indultam neki.
De micsoda ajándék volt az a jegy, amit a párizsi követségen hosszú jajongások után kiutalványoztak részemre? A vonat száguldott velem, mintha repülne, és nem gondolhattam rá, hogy az egyik állomáson kiemelnek ebből a kényelmes fészekből, s áttesznek egy sokkal lassúbb járatú vonatba, később pedig egy közönséges tehervonat elpiszkosodott kocsijába. Ez Németországban történt.
Különös utasokkal találkoztam itt össze, valamennyien kallódó értékek lehettünk hazánk számláján, reménytelenül s nyöszörögve, mint az állatok zsúfolódtunk össze a kocsiban. Kényelmesen, nagy kerülőkkel járt velünk a vonat. A vagon falán valamelyik fékezőnek vagy kalauznak a lámpása pislogott, nehéz olajszagot teregetett el fölöttünk, s kicsiny, vörös lángjával mintegy bevérezte az egész területet. Voltak közöttünk németek, olaszok, orosz-lengyelek, hollandusok, akik tengeri utakról beszéltek egymás között, és voltak keresztények és zsidók és mindenfajta lélek halomra dobáltan, mint valami ócska ládában az ócska hulladék. Nappal összevissza beszélgettünk, éjszaka egymásra borultan szunyókáltunk, s görbe orrán át egy öreg zsidó trombitált fölöttünk órákon át kitartással, akárha csak aranysófárral zajongana az ébredő hajnal felé. Ó, micsoda jegy lehetett az, amivel Párizsban megajándékoztak engem, s micsoda büntetéseket zsúfoltak bele ebbe az ajándékba?
Három napig tartott az út, és rossz gondolatokat és sebhelyeket hagyott bennem ez az utazás.
Egyedül érkeztem meg a magyar határra, aztán később, valamelyik kis városka állomásán egy női útitársat tuszkoltak föl hozzám a vagonba. Csatakos, rossz képű némber volt, sárga fogakkal s kirepedezett szájszélekkel. Kopott táskájából elszáradt diós kalácsot s elaszott gyümölcsöket szedett elő.
– Harapjon az úr is! – mondta. – Valamikor benne felejtettem a táskámban, most éppen jó lesz kettőnknek. Higgye el, fiatalúr, valamikor jobb időket is éltem. – A nyitott táskát odanyújtotta elém, mint valami gonosz, láthatatlan kísértetek, úgy jöttek elő belőle a megavasodott szagok.
Oda se tekintettem a beszélőre. Egész közel ültem a vagon falához, a vastag, durva deszkákat bámultam. Mindenféle trágár, különös írásokkal volt telefirkálva. A nő nevetett, s ezek a hangok úgy érkeztek el hozzám, mintha a zakatoló vonatkerekek közül csikorognának föl, s aztán átfúrták a deszkákat, s mint hosszú, vörös testű giliszták tekerőztek felém.
– Egyél, kisöcsém! Aki így néz ki s ebben a vagonban utazik, az már a lelki üdvösségéről is lemondhat. Az ilyeneket, mint mi vagyunk, semmi különösebb nem érhet már sem ezen, sem a másvilágon.
Éhes voltam, törtem magamnak a kalácsból, és beleharaptam az almába, amiben puha, nagy foltok barnállottak.
– Honnan? – kérdeztem. – Pestre?
– Oda. Egy rokonom temetésére utaztam le vidékre, úgy gondoltam, hogy ott is fogok maradni, de nem tetszettem a rendőrségnek, s most visszaszállítanak, mint valami fölösleges holmit. Te honnan repülsz errefelé?
– Párizsból!
Rám nézett, mintha nem akarta volna elhinni, amit mondtam. Erősen és áthatóan tudott nézni. Elcsavartam róla a szemeimet, szinte fájt a tekintete.
– Igen – mondtam még egyszer, kihívóan –, Párizsból. Mi van ezen olyan csodálatos?! Az ember jön-megy a világban, és megnézi ezt is, azt is, belekóstol ebbe is, abba is. Most rothadt almát eszek, de Párizsban osztrigát is ettem.
– Párizs. Hallottam már róla én is sokat. Szép ország lehet, nagy ország. Milyen más a ti életetek. Egy férfi, ha még olyan taknyos is, csak nyakába veszi a világot, aztán máma itt van, holnap ott van. Pfuj, leköpni valók vagytok valamennyien.
Hangosan elnevettem magam. Jólesett, hogy ez a lehasznált lélek így ellenem fordul. Valami kemény páncél volt már rajtam, nem üthettek meg a szavai. Vastag, megbarnult héja volt a kalácsnak, hallhatóan, ritmikusan ropogtattam a fogaim között. Kihívás volt a viselkedésemben, szerettem volna még jobban fölingerelni az útitársamat, de lehet, neki is volt annyi esze, mint nekem. Már ő is nyugodt ábrázatot mutatott, evett, és vigyázott a fogaira, nem vágta bele őket úgy a ropogós kalácsba, mint ahogyan én tettem. Két kézzel, az összegörbített ujjai között szétmorzsolta, s így marokkal dobta be a szájába, mint valami sötét, feneketlen verembe.
Pestig együtt döcögött velünk a vonat. Sok butaságot fecsegtünk, és ingerkedtünk egymással, akárcsak két láncra kötött, kiéhezett komondor.
A mozdony fütyült, bedohogott a füstös üvegbura alá, de a mi kocsink, ami a sor végén volt, kint maradt a szabad ég alatt. Nem voltunk rabok, nem lakatolták ránk az ajtót, odaléptem, és lendülettel oldalt csaptam. Lépcső nem volt alattunk, hiszen ezekbe a kocsikba hídlással szokták föl- és levezetni az állatokat. Leugrottam, útitársam utánam dobta a batyumat.
– No, most segíts, hogy én is földet érhessek – mondta, s a szája kaján nevetéssel egész a füléig húzódott. – Segíts a hölgynek, megérdemli szegényke.
Ott guggolt előttem a magas ajtónyílásban, szoknyája fölhúzódott, vékony lábszárain harmonikásan összeráncosodtak a harisnyák. Két karomat előrenyújtottam, karmaival beléjük kapaszkodott. Nyekkenve zuhant le mellém nehéz súlyával.
Nem akartam együtt belépni vele az emberek közé. Siettem, de hallottam mellettem a szuszogását és a kopogó, csámpás lépteit. A csarnok tele volt emberekkel, mint a kígyó fúrtam magam előbbre, és egyedül jutottam ki a térre. Fáradt és piszkos voltam. Miért is féltem attól, hogy valami ismerősöm meglásson azzal a társammal, akivel együtt utaztam a vonatban? Ki tudná, a gőg vagy a gyávaság érzése volt-e bennem? Lehet, hogy az utóbbi. Mi okom lehetne ahhoz, hogy lenézzem a másikat, hiszen kétségtelen, hogy jobban hasonlított ő hozzám, mint a többi emberekhez. De jobb, ha így egyedül el tudok osonni a sokadalomban. Kettesben beleakadhatnánk az emberek szemeibe, megbámulnának, akár a csodabogarakat, és lenéznének bennünket, mint a számkivetetteket. Úgy éreztem, egyedül erősebb és bátrabb vagyok, mint kettesben.
Nem találkoztam ismerőssel.
Villamosok csilingeltek a téren, konflisok döcögtek, autók tülköltek és visítottak, mint a megriadt csorda. Semmi sem változott azóta, hogy el voltam a várostól. És semmit sem felejtettem el. Ismerem a házakat, az árusokat a kapualjakban, a váltóállító embereket a vasrudakkal a lelógó karjaikban. Szerettem volna fölkapaszkodni a villamoskocsikra, de egy fillérem se volt. Neki hát gyalog. A batyum ferdére húzta egyik vállam, a hajam kócosan kilógott a kalap alól, arcom szőrös volt és piszkos, mintha zománc lenne rajta. Éreztem, ha most valami grimaszt vágnék, talán meg is repedne a bőröm. Napos délután volt, a falak tövében iparkodtam előre. Anyámék már elköltöztek a régi lakásból; ismeretlen utcákban csatangoltam.
Milyen kevés itt az ember, és milyen csönd van. Onnan kintről egészen másképp emlékeztem a városra. Párizs nagy, zegzugos terület, tele házakkal, emberekkel, élettel. Most úgy éreztem, Pest Párizs egyik utcájában is elférne. Kicsiny, piszkos, gyarlón cicomás tákolmány. Egy gyerekkori kép jutott az eszembe. Láttam egyszer, hogy a Kollegner fűszeres fia kis építőkockákkal játszott, házakat, templomokat, egy egész várost épített föl belőlük. Erre a játékvárosra emlékeztem, s mintha megerősödtem, fölényesen elteltem volna ettől az emléktől. Régen, hazulról úgy vágyódtam Pestre, mint valami világcsodába, s most, Párizs után, megtörpült, összezsugorodott előttem. Valószínűleg kitágultak a szemeim, eddig csak nézni, s most már látni is tudok velük.
A Hétházban laktunk. Az otromba, sárga épület majdnem idegenül állt előttem. Talán ezer ablaka is van ennek az épületnek, az ablakok mögött kicsiny, sötét szobácskák, ahol sötét, szegény emberek élnek. Párizsban hideg, komisz lyukban laktam, de mégis most úgy emlékeztem vissza, hogy szálloda volt az és két szoba. Csigalépcsőkön kellett fölmenni, s egy nagy ablakra is emlékeztem a tetőn, amin át a csillagos égre lehetett föllátni.
No mindegy – gondoltam, és nekivágtam a lépcsőknek. Kijártak és piszkosak. Föl a harmadik emeletre. Útközben beláttam az egyik konyha nyitott ajtaján: ingujjra vetkőzött ember állt az asztalnál, és citerán játszott. Vidám ligeti dalt pengetett a drótokon, a hangok cincogón és nyávogón kiszöktek a lakásból, és ott röpködtek az udvar levegőjében, mint a széllel kergetett színes papírszalagocskák. Vagy talán nem is papírszalagok voltak. Párizsban a boulevard-on állt egy halkereskedés, és annak az üvegteknőjében sárga, kék, vörös és aranyozott villamoshalacskák úszkáltak. Lehet, hogy a citera hangjai nem is papírszalagok, hanem villamoshalacskák, ideúsztak Párizsból, s most élnek és ragyognak ebben a homályos udvarban. Az ember valószínűleg semmit sem tudott a csodáról, pengette tovább a húrokat, s a nehéz, izzadt kezeit meg-megtörülgette a nadrágszárában.
A kulcsot megtaláltam az ajtó sarkába dugottan. Ez már így szokás nálunk emberemlékezet óta. Nem a tolvajoktól félünk, de minden valamirevaló háziasszonynak megvan a maga rendje. Gyerekesen izgatott voltam. Mikor az ajtóhoz értem, szívemet a torkomban éreztem dobogni, most mindjárt ott fogok állni az anyám és testvéreim előtt. Milyen különös és értelmetlen mindez. Megnyugodtam, hogy az ajtót zárva találtam.
Rend és tisztaság van a konyhában. Semmi új, semmi gyarapodás azóta, hogy elmentem. De végre az egy lyuk után, ahol az egerekkel és svábokkal laktunk együtt, külön van a konyha és külön a szoba, két ablakkal. Igen, így már eléldegélhet az ember! Az öreg, nagy dívány ott hevert a konyhában, a belső sarokban, a sötétben. Nem értettem. Miért van ez a konyhában? Miért? És ki alszik rajta? Ez az én fészkem volt. Milyen elszántan törte a csontjaimat, és a rugói között citeráztak az egerek. A szobában két ágy, s az egyik végében még egy fapriccs. Az ablakokon függönyök. Megismertem, a szemfedélgyárból kerültek elő, csillogó flitterek vannak beleszőve. Szépek, de mégis, mintha kicsit temető- vagy kápolnaszaguk lenne. És elhomályosítja a szobát, érzem, hogy mégsem így kellene ennek lenni. De meg vagyok nyugodva. Nem vágyódom vissza Párizsba, a szállodába.
Előkerestem a lavórt, derékig levetkőztem a mosdáshoz. A vízvezeték bent van a konyhában, ez is a fölfelé haladás jele. Megállapítom, ameddig elvoltam, ezek alaposan megtollasodtak. A nagy bádoglavórba zuhogón áradt a víz, nyers, erős szagától hideg futott át rajtam, a testem libabőrözött. Aztán belemártottam magam a vízbe. A csípős, dögszagú szappan fehér habot eresztett, s a víz csillogón fröcskölt szét a konyha kövére. Háttal az ajtónak lubickoltam. Minden jót s a tisztaság minden gyönyörűségét átéreztem ezekben a pillanatokban. Ahogyan lemállik rólam a piszok, úgy születik bennem újjá a remény és bizakodás.
Valaki mintha belépett volna az ajtón. Nem fordultam meg, játszottam, mint a pancsoló gyerekek.
Valaki most gyöngéden a hátamra ütött és megszólalt:
– Mi az, kisasszonyka, levágta a haját?
Nem értettem, mi történik körülöttem, mintha álmodnék. És újra hallom a hangot:
– A mamácska már tudja, hogy levágta a haját?
Fölegyenesedem és megfordulok. Egy idősebb asszony áll előttem girhes, görbe háttal, kendőbe kötött fejjel, és rémülten bámul rám, a szőrös arcomra, a szőrös mellemre, és ijedten, kétségbeesetten elsikoltja magát.
Megnyugtatóan szólni akarok hozzá, de sikongva már menekül, és becsapja maga után az ajtót. Nem értettem a jelenetet, és azt sem, hogy ki lehetett az asszony, és miért szaladt olyan megrémülten világgá. Aztán azt gondoltam, valamelyik szomszédasszonyunk lehetett, s hátulról összetévesztett engem talán Mariskával, talán a Terussal. A vízvezeték fölött kicsiny, bádogkeretes tükör függött, belenéztem és elnevettem magam. A hajam kócosan szétállt, az arcomból most még jobban előtolakodott a szakáll, s a mellemen csillogtak a gyöngyöző vízcsöppek. – Hát az igaz, egy kisasszony nem így néz ki. – S magam is csak most vettem észre, hogy csavargásom alatt mennyire meghíztam. Az arcom telt, friss, kicsattanó színe van, a mellem duzzadt, karjaim gömbölyűek. Ilyen kövér még sosem voltam, s majdnem szégyelltem magam önmagam előtt. A hajamat is kontyba lehetne tűzni.
Körülnéztem egy fésű után. A dívány fölött kis vászontáska függött, találtam benne fésűt. Öreg, töredezett fogú ökörszarvfésű. Látszottak rajta az erezetek, olyanok voltak, mint a keresztbe fűrészelt fa gyűrűi. Ráérősen mozogtam, tapogattam, nézegettem a fésűt, az ajtó elé mentem vele, és egyszerre elállt a lélegzetem. Az ujjaim megremegtek, ebben a pillanatban alig bírtam el a könnyű jószágot. Nézegettem, majdnem gyönyörködve, s a fogai közül ekkor előkapaszkodott egy tetű. Lassan mászott, és megállt a fésű lapján, mint valami gödör peremén. Kétségbeejtő, szürke bestia, sötét csíkkal a hátán. Ledobtam a kőre, rátapostam, s a fésűt visszatettem a zacskóba. Nem mertem a hajamhoz nyúlni, újból erősen megmostam a kezeimet, s csak azután, a szétágazott tíz ujjammal fésülködtem meg. – Ki lakhatik a díványon? – kérdeztem magamban újból. Kié lehet a fésű, ó, Istenem. – A friss víz fölébresztett, elevenen megkergette a vérem, s most hirtelen szomorúság fogott el, gyávaság és tehetetlenség, mintha beteg lennék. Hogyan örültem ennek a tisztaságnak és meleg csöndességnek, amibe beérkeztem, és íme.
Megtaláltam a régi ruhámat, átöltöztem a rongyaimból, és leültem a dívány sarkába úgy, hogy lássam a fésűtartót, és lássam, ha talán megint elindulna belőle valami. Kint már alkonyodott, az emberek szállingóztak haza a gyárakból, a gyerekek hangos lármával játszottak az udvaron.
Nemsokára az anyám hangját hallottam az ajtó előtt. Jóízűen, boldogan nevetett, a szomszédasszony mesélte neki az előbbi történetet. Szerettem volna kimenni hozzá, előre köszönteni, de nem. Tehetetlenül ülve maradtam.
Néhány pillanat múlva kivágódott az ajtó, és belépett az anyám ünneplőbe öltözve, és még mindig nevetett.
– No te szépen megcsináltad! – mondta. – Te szépen megrémítetted a házat! Csakhogy visszataláltál, te csavargó.
Előrejöttem, kezet fogtunk, éreztem a mozdulatában, hogy át szeretne ölelni, s talán megcsókolni is szeretne a hosszú távollét után. De nem nyújtottam oda az arcom. Az ilyen érzelmességeket lenéztem, s valósággal szégyelltem volna magam, ha most az anyám rám borul, és babusgatni kezd, mint valami gyámoltalan kisgyereket.
– Jó napot kívánok – mondtam.
Az anyám mégsem tudott erőt venni magán, előrenyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcomat.
– Csakhogy itthon vagy. Örülök, fiam, hidd el, sokat gondoltunk rád. Én is meg a lánykák is sokat beszéltünk rólad. Ülj hát csak le, adok mindjárt valamit enni.
Kávét és zsíroskenyeret tett elém. Bent a szobában ültünk az asztalnál. Ő kérdezgetett, s én lassan és unottan mesélni kezdtem.


© 2016 Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum | Impresszum