Megjegyzések 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.

INTRO

_

Jelen microsite középpontjában Kassák legismertebb és legtöbbet idézett önéletrajzi ihletésű műve, A ló meghal és a madarak kiröpülnek című, 1920–1921-ben keletkezett, elsőként 1922-ben kiadott hosszúverse áll. Ez volt az az időszak, amikor Kassák a nemzetközi izmusok, új irányzatok hatására megújította költői nyelvét. A mű 1909-es párizsi útját dolgozza fel: azt a folyamatot, melynek során az egyszeri vasmunkás Kassákból avantgárd költő lett.

A főoldalon Kassák versének teljes szövege olvasható. A verset illusztrációk egészítik ki: portrék Kassákról és csavargótársairól az író hagyatékából, valamint a korabeli, az 1909-es Európát megelevenítő képeslapok, fotográfiák. A vers szövegét az utazás egyes állomásaihoz rendeltük, így annak olvasása közben azt is láthatjuk, hogy a dada-nyelven megírt történet éppen Európa mely városában játszódik.

A verset további szövegekkel, dokumentumokkal és képekkel egészítettük ki:

1. A vers mellett hozzáférhetővé tettük Kassák Egy ember élete című önéletrajzának 1926–1927-ben írt azon fejezeteit, amelyek a nyugat-európai csavargást mutatják be regényes formában, nagy részletességgel.
2. Felkutattuk azokat a költeményeket, amelyeket Kassák párizsi útja során írt és Simon Jolán segítségével budapesti napilapokban megjelentetett. Ezek a versek a fiatal költő útkeresésének, szárnybontogatásának dokumentumai. Nem egy olyan is van köztük, amely hiányzik Kassák összes verseinek kiadásából, azaz 1909 után itt jelenik meg elsőként!
3. Közzétettük Kassák Lajos (és Gödrös Lajos), valamint élettársa, Simon Jolán levelezését a csavargás idejéből. A levelezés, ha töredékesen is maradt fent Kassák hagyatékában (a Petőfi Irodalmi Múzeum–Kassák Múzeumban), de mégis sok érdekes információt tartalmaz és nem utolsó sorban rögzíti Kassák első benyomásait, impresszióit az út során.

Végül, de nem utolsó sorban a versek, a regény, a levelezés és további dokumentumok alapján olyan szerkesztői kommentárokat írtunk, amelyekből még többet tudhatunk meg Kassák csavargótársairól: Gödrös Lajosról és Szittya Emilről; arról, hogy Kassák pontosan milyen útvonalon jutott el Stuttgartból Párizsba; arról, hogy milyen kiállításokat, műalkotásokat is láthatott az útja során; vagy arról, hogy mit is jelentett valójában a csavargás Kassák számára. Bemutatjuk A ló meghal és a madarak kiröpülnek keletkezésének történetét, valamint azt a folyamatot is, amely során a költemény Kassák leismertebb versévé vált. Mindezek a szövegek elérhetők a főoldalon, a megfelelő ponton a vers szövegéhez rendelve; valamint külön aloldalakon is olvashatók.

Az „új Kassák” programverse

_

„Első nekiszaladás az új Kassák felé”

Az előzmény: Máglyák énekelnek

Kassák Lajos, Máglyák énekelnek, 1920 (PIM–Kassák Múzeum)

Kassák a Tanácsköztársaság eseményeit és tanulságait Máglyák énekelnek című eposzában foglalta össze, amelynek első részletei a MA 1920-as számaiban jelentek meg, a teljes szöveg még ugyanebben az évben látott napvilágot a Bécsi Magyar Újság kiadásában. Az egyszerre elemző és heroikus hangnemű írással Kassák lezártnak tekintette korábbi aktivista programját.  Ez az eposz, valamint a sok megoldásában és témájában is előzményének tekinthető, 1919-ben kiadott (majd bezúzott) Hirdetőoszloppal című verseskötet nyitottak utat az „új Kassák” megkonstruálásához, amelyre A ló meghal és a madarak kiröpülnek vállalkozott.

Az első megjelenés: 2×2

Kassák Lajos és Németh Andor 2×2 című folyóiratának 1922 októberi száma (PIM–Kassák Múzeum)

A ló meghal és a madarak kiröpülnek elsőként a Kassák Lajos és Németh Andor által indított, és egyetlen számot megélt 2×2 című folyóiratban jelent meg. Kassák és Németh szokatlan szerkesztői elvet követtek, amikor a lapot kettéosztották és ki-ki a saját térfelén állíthatta össze a szám tartalmát. Kassák e lehetőséget főként önéletrajzi ihletésű versének közlésére használta fel. Formabontó módon a sorokat nem egymás alá tördelte, hanem tipográfiai jelekkel választotta el, sőt egyedi kompozícióba foglalta a vers címét is. Kassák képarchitektúrái is megjelentek a vers szövege mellé nyomtatva, jelezve a különféle műfajok átjárhatóságát és szellemi összetartozását.

Az első fordítás: MA-Buch

Kassák Lajos, MA-Buch, 1923 (PIM–Kassák Múzeum)

A vers első kiadását szinte azonnal két további követte: Gáspár Endre fordításában a teljes szöveg megjelent a berlini Der Sturm által kiadott német nyelvű Kassák-verseskötetben. Kassákot a nemzetközi tekintélyű lap főszerkesztője, Herwarth Walden hívta meg 1922 novemberében, hogy felolvasóestet tartson a berlini magyar emigránsoknak. 1923 tavaszára készült el a Kassák verseit tartalmazó kiadvány, amely Walden közvetítésével sokakhoz eljutott és hozzájárult Kassák nemzetközi hírnevének megalapozásához.

A vers budapesti debütálása: Tisztaság könyve

Kassák Lajos, Tisztaság könyve, 1926 (PIM–Kassák Múzeum)

Kassák az emigrációból való hazatérését megelőzően hosszasan dolgozott az „új Kassákot” bemutató antológiáján, a Tisztaság könyvén. A kötet 1926 tavaszán jelent meg, és ez volt az első olyan publikációja a Tanácsköztársaság bukása óta, amely nem illegális úton jutott el Budapestre, hanem kereskedelmi forgalomba kerülhetett. Lényegében az emigráció öt éve alatt kifejlesztett konstruktivista programjának reprezentatív keresztmetszete volt ez a kötet, az emigrációban írt verseknek és ezek idegennyelvű fordításainak, valamint novelláinak, kiáltványainak és kritikai írásainak gyűjteménye. Itt jelent meg újra önéletrajzi ihletésű verse, de az eredetitől kissé eltérő, A ló meghal a madarak kirepülnek címen.

A vers kiadástörténete

Egy szerződés 1920-ból

Kassák Lajos és Bán Ferenc szerződése, 1920 (PIM–Kassák Múzeum)

A ló meghal és a madarak kiröpülnek 1922 őszén jelent meg először nyomtatásban, azonban keletkezésének története legalább két évvel korábbra nyúlik vissza: Kassák már 1920. szeptember 21-én szerződést kötött Bán Ferenccel versének kiadására. Bán bécsi kiadóját Bortnyik Sándor, Kassák közeli művésztársa közreműködésével indította el. Bortnyik tervezte a kiadványok borítóit és illusztrációit. Kassák és Bán négy kiadványra szerződtek: összegyűjtött verseinek és novelláinak kiadására, a Máglyák énekelnek német fordításának megjelentetésére, valamint A ló meghal és a madarak kiröpülnek című költeményére. A szerződésben Kassák azt írta, hogy egy hónapon belül le tudja majd adni a kiadónak az összes kéziratot. Mindezek alapján arra következtethetünk, hogy a vers már 1920 őszén, azaz a megjelenését több mint két évvel megelőzően nagyjából készen volt.

• Kassák Lajos és Bán Ferenc könyvkiadásról szóló szerződései, Bécs, 1920. szeptember 21. és 27. (PIM–Kassák Múzeum)

Hans Arp fametszete Tristan Tzara Cinéma calendrier du cœur abstrait Maison című verseskötetében, 1920 (PIM–Kassák Múzeum)

Kassák kívánságára A ló meghal és a madarak kiröpülnek című művét egy Hans Arp-kötethez hasonló formátumban kellett volna megjelentetnie Bánnak. Arp műve (der vogel selbdritt) a dada könyvművészet egyik kiemelkedő alkotása volt, a szerző szabadverseivel és absztrakt illusztrációival. Ez a kötet sajnos nem maradt fenn Kassák hagyatékában, hozzáférhető azonban Tristan Tzara 1920-ban kiadott verseskötete, amelyhez szintén Hans Arp készített metszeteket. Kassák számára a mintát valószínűleg e művek jelenthették. A viszonylag nagy méretű, szellősen szedett, egész oldalas absztrakt fametszetekkel illusztrált kötethez formailag az egy évvel később, 1921 őszén német nyelven önálló füzetként kiadott Képarchitektúra kiáltvány állt igazán közel: ebben Kassák manifesztumát saját metszeteivel együtt jelentette meg.

Világanyám

Kassák Lajos, Világanyám és Novelláskönyv, 1921 (PIM–Kassák Múzeum)

A Kassák és Bán között létrejött szerződés alapján a könyveknek 1920 decemberében el kellett volna készülniük, végül csak 1921‒1922 fordulóján jelent meg a négy kiadvány közül kettő: a Kassák összegyűjtött verseit tartalmazó Világanyám és a Novelláskönyv. A két kötet utolsó oldalain a hirdetések között megtaláljuk A ló meghal és a madarak kiröpülnek tervezett kiadását, erre azonban már nem került sor: Bán kiadója rövidesen anyagi problémák miatt megszűnt. A tervezett Bán Verlag-féle kiadásnak mindössze egyetlen példánya ismert.

Kassák Lajos A ló meghal és a madarak kiröpülnek című versének előadói példánya, 1921 (Kiss Ferenc gyűjteménye)

A vers teljes szövege kilenc színes papírlapra nyomtatva maradt fenn, ugyanazzal a betűtípussal szedve, amellyel a Világanyámat nyomtatta Bán. Ezt a példányt Kassák és Simon Jolán a vers nyilvános felolvasásához használták, erre utalnak a ceruzás jelölések is a papíron.

A vers első előadása

Az előadóest hirdetése a MA 1921 szeptemberi számának hátoldalán (PIM–Kassák Múzeum)

Kassák 1921. október 16-án rendezte meg a MA harmadik bécsi előadóestjét a Konzerthaus kistermében. Itt debütált a Kassák-kör dada programjával: Barta Sándor a berlini dada abszurd kiáltványainak hangnemében írt manifesztumait olvasta fel a Tisztelt hullaház című kötetéből, Németh Andor Tristan Tzara színdarabját, az Antipirin úr első mennyei kalandját, Simon Jolán pedig Kurt Schwitters, Hans Arp és Richard Huelsenbeck verseit szavalta. Ennek a programnak a részeként adta elő először Kassák A ló meghal és a madarak kiröpülnek című versét. A „maisták” Bécsben végleg elkötelezték magukat a dada mellett, ami éles váltás volt a korábbi agitatív, expresszionista programhoz képest. A közönség mindezt megdöbbenve konstatálta, azonban, ahogyan a Bécsi Magyar Újságban megjelent beszámolóból megtudjuk, „botrány nem lett a dologból, ami a közönség morális érzékéről eléggé szomorú bizonyíték – legalább így mondják a dadaisták.”

Göndör Ferenc: Elmentem a dadaisták estélyére (Az Ember, 1921. október)

Előképek és analógiák

A ló meghal és a madarak kiröpülnek a magyar avantgárd költészet egyik leghosszabb és legkomplexebb költeménye. Ugyanakkor Kassák műve nem áll egyedül a nemzetközi irodalomban, amely számos előképet nyújthatott versének megírásához: A ló meghal és a madarak kiröpülnek három lehetséges előképét és három közeli analógiáját mutatjuk be.

Előképek

Apollinaire

Guillaume Apollinaire, Alcools, 1913

Guillaume Apollinaire a francia avantgárd líra megteremtője, 1913-ban megjelent kötete, a Szeszek [Alcools] a kubista-szimultaneista verselés egyik főműve. Apollinaire elsőként hagyta el a központozást verseiből, illetve programként alkalmazta a montázsszerkezetet, összekapcsolva az egymástól időben és térben egyaránt távol eső eseményeket. „Végül is unod e régi világot csupa rom” – kezdődik az elsőként a Les Soirées de Paris folyóirat 1912. decemberi számában megjelent Égöv [Zone] című hosszúvers, a szimultaneista technika egyik első nagy példája. A vers „története” egyszerű: a költő hajnaltól-hajnalig sétál Párizs utcáin, ahol számos emlékképet, szabad asszociációt idéznek fel benne a látottak.

Kassák a frankofón modernista költő, Raith Tivadar fordításában 1915-ben, A Tett című folyóiratában elsőként publikálta Magyarországon a francia költő Saint-Merry muzsikusa [Le musicien de Saint-Merry] című versét. Feltételezhető tehát, hogy Kassák ismerte Apollinaire költészetét és a szimultaneista technikát, amikor megírta A ló meghal és a madarak kiröpülnek című művét 1920–1921 során.

Cendrars

Blaise Cendrars–Sonia Delaunay: La prose du Transsibérien et de la Petite Jehanne de France, 1913 (részlet)

Blaise Cendrars Kassákkal azonos évben született, és hozzá hasonlóan fiatalon kimaradt az iskolából, hogy szakmát tanuljon. 1904-ben egy órásmester inasaként Szentpétervárra költözött, ahonnan csak 1907-ben tért vissza Párizsba. 1912 tavaszán írta meg Húsvét New Yorkban [Les Pâques à New York] című versét, amellyel kivívta a párizsi avantgárd szcéna figyelmét. Az anekdota szerint Apollinaire-t Cendrars verse inspirálta az Égöv megírására. 1912 nyarán megismerkedett a kubisták élvonalbeli művészeivel, a Delaunay-házaspárral, valamint a Montparnasse-on a hírhedt Kaptár [La Ruche] művészközösségével, többek között Marc Chagallal, Amadeo Modiglianival és Csáky Józseffel. Egyes források szerint Szittya Emil mutatta be a művészkolóniának, akivel egy évvel korábban, Lipcsében ismerkedett meg, s akivel Les hommes nouveaux [Az új emberek] címmel indított rövidéletű irodalmi folyóiratot és könyvkiadót a német városban, majd Párizsban. Szittya kiadásában jelent meg a Húsvét New Yorkban, valamint néhány hónappal később, 1913 tavaszán Cendrars és Sonia Delaunay szimultanista remekműve, A transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája [Prose du Transsibérien et de la petite Jehanne de France].

A transzszibériai expressz Cendrars részben valódi, részben fiktív oroszországi élményein alapszik: a tizenhat éves költő és Johanna Moszkvából Mongóliába utaznak vonattal, az 1905-ös forradalom és az orosz-japán háború idején. Az útvonalat a vers címnegyedébe ragasztott korabeli térképen követhetjük nyomon. A főhősöket végig szenvedés, éhség, elnyomás és a háború apokaliptikus képei kísérik, a költemény egyfajta refrénjeként szolgál Johanna visszatérő kérdése: „messze vagyunk már a Montmartre-tól?”

A vers rendhagyó formátumban, egy nagyjából két méter hosszú, több részletből összeragasztott papírcsíkra nyomtatva készült el, bal oldalán korai stencil-technikával sokszorosítva Sonia Delaunay absztrakt akvarelljei kaptak helyet. A festmény egyetlen azonosítható eleme a költemény záróakkordjaként megjelenő Eiffel torony. Ez volt az első szimultaneista verseskötet, melyből mindössze 60 példány készült el. A transzszibériai expressz a modern művészkönyvek és az absztrakció fejlődésének is egyik katalizátora volt, megjelenése a francia avantgárd irodalom egyik mérföldköve.

Azt azonban nem tudjuk biztosan, hogy Kassák ismerte-e a verset, amikor megírta saját önéletrajzi költeményét. Kassák 1915-ben ismét találkozott Szittyával Budapesten, aki – Kassák visszaemlékezése szerint – felhívta figyelmét a német expresszionistákra és megmutatta 1915-ben Zürichben kiadott Der Mistral című folyóiratát is. Az sem kizárt, hogy A transzszibériai expresszből is volt egy példány Szittya kabátzsebében.

• Blaise Cendrars versének interaktív feldolgozása (2017)

Schwitters

Kurt Schwitters, Anna Blume, 1919 (PIM–Kassák Múzeum)

Kurt Schwitters a dada mozgalom külön utas képviselője volt, aki Hannoverben hozta létre az új művészet egyéni interpretációját. Merz címen hulladékokból készített kollázsokat, valamint főként szójátékokra és hangokra épülő verseket is írt. 1919-ben, Herwarth Walden Der Sturm című folyóiratában és galériájában mutatkozott be a nemzetközi közönségnek. Kassákra a dadaisták közül Schwitters gyakorolt jelentős hatást. Tudjuk, hogy képzőművészeti kísérleteit többek között a hannoveri művész munkamódszeréhez hasonlóan kezdte el, valamint korai számozott versei között is sok Schwitters reminiszcenciát fedezhetünk fel. Schwitters verseskötete, az Anna Virág [Anna Blume] máig fennmaradt Kassák hagyatékában.

Analógiák

Goll

Iwan Goll, Paris brennt, 1921 (Marinko Sudac gyűjteménye)

Yvan/Iwan Goll francia-német költő az első világháború alatt a berlini Die Aktion című lap háborúellenes, expresszionista csoportjához kapcsolódott, akikkel Kassák A Tett megalapításától kezdve kapcsolatban állt. Goll a világháborút követően elfordult az agitatív lírától és olyan hosszúversek komponálásába kezdett, amelyek a modern idők, a nagyvárosi forgatag és az abba belecsöppenő elidegenedett „új ember” világát jelenítették meg. Ilyen volt az 1920-ban Fernand Léger illusztrációival megjelent, népszerű Chapliniáda [Die Chapliniade] című „filmkölteménye”, amelyet Illyés Gyula fordításában Kassák is közölt MÁ-ban. Goll egy évvel később jelentette meg Párizs ég [Paris brennt] című hosszúversét a Ljubomir Micić által szerkesztett zágrábi avantgárd folyóirat, a Zenit különkiadásaként. (Goll az eredetileg szerbül kiadott folyóirat társszerkesztője lett, a nemzetközi tartalom és a fordítások felelőseként dolgozott 1921-től.)

Iwan Goll, Die Chapliniade, 1920 (Kiss Ferenc gyűjteménye)

A vers montázsszerkezetű: Párizs, a rohanó metropolisz egy napját mutatja be filmszerűen pergő képek gyors egymásutánjával. Szerkezete közel áll a Moholy-Nagy László által 1924-ben felvázolt Egy nagyváros dinamikája című filmforgatókönyvhöz, valamint a később megvalósult nagyváros-montázsokhoz is: Walter Ruttmann 1927-es Berlin-filmjéhez [Berlin: Die Sinfonie der Großstadt] és Dziga Vertov 1929-es, Ember a felvevőgéppel című klasszikusához. Goll maga is erősítette versének filmszerűségét a vers mellé illesztett párizsi képeslapok reprodukcióival. A költeményt sodró lendülete és montázstechnikája avatja Kassák önéletrajzi versének analógiájává.

Majakovszkij

Vlagyimir Majakovszkij Ecoutez, Canailles című verse a Вещь/Gegenstand/Objet című folyóirat 1922 májusi számában (PIM–Kassák Múzeum)

Vlagyimir Majakovszkij az orosz avantgárd költészet egyik legnagyobb alakja.  Munkásmozgalmi elköteleződése mellett az új költészeti formák és kifejezésmódok iránti lelkesedése vezette művészetének folyamatos megújításában. 1922-ben az El Liszickij és Ilja Ehrenburg szerkesztette Вещь/Gegenstand/Objet [Tárgy] című folyóiratban jelent meg Rohadékok [Сволочи] című versének francia fordítása [Ecoutez, Canailles]. A Kassák önéletrajzi eposzához képest igen rövid és agitatív, kiáltványjellegű versben El Liszickij – Kassákhoz hasonlóan – tipográfiai elemekkel tördelte a sorokat. Majakovszkij költeménye az El Liszickij tervezte Hangra [Для голоса] című antológiába már egy formabontóbb, konstruktivista dizájnnal került be.

Eliot

T. S. Eliot The Criterion című folyóiratának 1922 októberi száma

T. S. Eliot Átokföldje [The Waste Land] című versét a saját maga alapította és szerkesztette The Criterion című folyóirat első számában jelentette meg Londonban, 1922 októberében, tehát pontosan ugyanakkor, amikor Kassák verse is napvilágot látott a 2×2-ben.

A New York-i The Dial 1922 novemberi száma

Egy hónappal később az amerikai The Dial című modernista lap is közölte a verset, amelyet feltehetően ez alapján fordított magyarra Gáspár Endre, a MA poliglott munkatársa, 1922‒1923 körül, Kopárország címmel. Igaz Gáspár fordítása jóval megelőzte bármelyik, már publikált magyar fordítást (Vas István, Weöres Sándor), munkája azonban kéziratban maradt. T. S. Eliot verse, James Joyce Ulyssesével együtt az angolszász modernizmus legnagyobb hatású művei közé tartozik. Terjedelme nagyjából azonos Kassák versével, Eliot azonban kollázs-szerűen építette fel művét hatalmas irodalmi, történelmi és filozófiai műveltségének különböző regisztereiből, azaz a vers tartalma semmiképp sem a költő személyes élményeire vagy érzéseire reflektál. Eliot terjedelmes filológiai magyarázatot is mellékelt verséhez, amelyben a kultúrtörténeti utalásait igyekezett feloldani az olvasó számára.

Csavargási útmutató

_

Hová? Miért? A csavargás rövid kultúrtörténete

A vándorút, amely során új tájakat ismerhet meg, új ismeretekre tehet szert az utazó, új technikákat és fogásokat leshet el a mesterember, a huszadik század első évtizedére már évszázados hagyománnyal rendelkezett. A céhes mesterlegények a középkortól kezdve vándorútra indultak mestermunkájuk elkészítése előtt, így biztosították saját képességeik és a szakma fejlődését. Vándorlevelükkel tarisznyájukban járták az országutat a legények, és több országban is elszegődtek a helyi mesterek mellé. Az arisztokrácia passziója, majd a művészképzés ösztöndíjakkal, mecénások adományaival finanszírozható tanulmányútja volt az ún. grand tour, a nagy utazás, amelynek során főként az antikvitás és a reneszánsz műkincseivel ismerkedtek meg Itáliában, Görögországban, a Közel-Keleten a festő-, szobrász- és építésztanulók. Számos fontos műalkotást köszönhetünk magyar művészek vándoréveinek (pl. Kisfaludy Károly és Barabás Miklós itáliai tájképeit), a ma hazai múzeumokban található értékes itáliai, francia vagy német műkincsek jelentős része szintén ilyen utazások során került az arisztokrata műgyűjtők kollekciójába.

Emil Brack, A „Grand tour” tervezése, 1900 körül

A századfordulóra Párizs lett a kalandvágyó művészek legáhítottabb célpontja, nem kis részben Ady Endrének köszönhetően, aki hétszer járt a francia fővárosban 1904 és 1911 között, és verseivel megalapozta a magyar kultúra Párizs-mítoszát. Kassák Lajos A ló meghal és a madarak kiröpülnekben meg is emlékezett elődjéről: „Ó Páris! / Páris! / ady endre látott téged meztelenül.” Szittya Emil is Ady hatására indul el nyugatnak, valószínűleg már 1905 körül, a Kassák párizsi leveleiben is emlegetett Vojticzky Gyulával közös, Az újak irodalma című kritikai kötet kiadása után, amelyben lángoló szavakkal méltatta Adyt, a „legnagyobb modernt.”

André Kertész, Ady-kézirat Párizsban (Az igazi Ady, 1934)

Mindkettejük számára fontos motivációt jelentett a világ és a modern művészet fejleményeinek megismerése, s 1909-ben a már tapasztaltabb és műveltebb Szittya végig kalauzolta Kassákot Stuttgart, Frankfurt, Brüsszel és Párizs múzeumain. „Szittya órák hosszat beszélt Böcklinről, a festőről és emberről egyaránt – olvashatjuk Kassák benyomásait első közös múzeumlátogatásukról önéletrajzi regényében, az Egy ember életében. – Örömmel hallgattam, és nem tagadtam le, hogy sokat tanultam ezen a napon. Jóformán semmi pozitívum nem volt abban, amit ő mondott, de az a lelkesedés, amivel beszélt, bennem is megindította a rajongás áradatát, talán még sohasem éreztem ilyen erős vágyat a teremtő munka után.”

Kassáknak 1909-es útja során, anyagi források híján, nyomorúságos körülményekkel kellett megküzdenie. Különös nehézséget jelentett, hogy a költő-képzőművész nem beszélt semmilyen idegen nyelven – egész életében mások leveleztek helyette németül és franciául. Társa, Szittya ekkoriban már tudott valamennyit németül, de inkább csak praktikus konyhanyelvet beszélt. A grand tournak igencsak szegényes, vagabund verziója volt e csavargás, ez azonban nem akadályozta meg abban Kassákot, hogy az 1909-es kalandot életrajzi ihletésű műveiben mitikussá formálja, ezzel teremtve precedenst és egyúttal követendő példát a fiatalabb generációknak.

Mérei Ferenc az avantgárddal való találkozásáról írva jegyezte meg:

„Nemcsak a [vagabund] szót tanultam [Kassáktól], a jelenséget is. [...] Mindenben utánoztuk: talán az Ő nyomában jártuk be gyalogosan, vagy ingyen utazva Németországot (a weimarit), Őt utánozva mentünk el Párizsig, s ettünk nagykanállal péntek este a Zsidó Segélyegylet menzáján. S ami a legfontosabb: az Ő hatására lettünk avantgardisták.” (A Jó és a Rossz határán, 1985)

Nemcsak Kassák, de a nemzetközi avantgárd más művészei is megjárták vándorútjaikat. A román Constantin Brâncușiról az a legenda járta, hogy 2000 kilométert gyalogolt Bukaresttől Párizsig 1904-ben, öt évvel Kassák előtt, hogy ott találjon inspirációra és befogadó közegre. Bár valójában az út jelentős részét vonattal tette meg, és az utazása kevésbé dokumentált, mint Kassáké, néhány részletet tudhatunk: Bécsben az egyiptomi plasztika, Münchenben, ahol fél évet töltött, a szecesszió kötötte le a figyelmét leginkább. Tristan Tzara szintén csavargóként érte el Párizst, ahol közeli barátságba került Francis Picabiával, aki szintén nagy kalandornak számított, viszont az egész avantgárd közeg legvagyonosabb alakjaként az ő útjai közelebb álltak a nagypolgári utazások, a klasszikus grand tourok luxusához. A magyar avantgárd művészek között is találunk Kassákhoz hasonlóan elszánt fiatalokat: Csáky József szobrász Kassákot egy évvel megelőzve, 1908-ban jutott el gyalogosan Párizsba. Útja során alkalmi gipszmunkákat végzett és negyven frankkal a zsebében érkezett a francia fővárosba, ahol néhány éven belül már a kubista szobrászat vezető művészei között tudhatta magát.

Csavargók: utazók vagy bűnözők?

Csavargóként Kassák és társai a legalitás határán egyensúlyoztak: a munkakerülés és a koldulás más-más elbírálás alá esett az európai országokban. Bizonyos bűncselekmények – mint a szodómia (homoszexualitás) vagy anarchista lázítás – kapcsán könnyen gyanúba keveredhetett egy állandó lakcímmel és foglalkozással nem rendelkező vagabund. Kassák leírásaiból értesülünk arról, hogy a német rendőrség a koldulással nem foglalkozott, így mindig akadt egy-egy műhely vagy magánház, ahonnan a csavargók leakaszthattak tíz-húsz pfenniget (német fizetőeszköz, egy márka = 100 pfennig). A belga-német határt azonban csak öt frank birtokában lehet átlépni: a belgiumi hatóságok ezzel látták biztosítottnak, hogy a csavargók nem vetemednek koldulásra.

Gustave Courbet, A vagabund, 1845 (Musée des Beaux-Arts, Dole)

Kassáknak persze meg volt a véleménye erről a gyakorlatról:

„Nem tudom, hogy ez csak tiszta formalitás volt-e, vagy komolyan azt hitték ezek a jámbor tuskók, ha fölmutatunk nekik öt frankot, akkor már minden rendben van, és békességben élhet és meghalhat tőlük a belga nemzet. Lehet, hogy ezt ők komolyan gondolták így, minket azonban elfogott az éhség, és megtaláltuk a módját, hogyan lehet valami ennivalóhoz jutni. Az öt frankra vigyáztunk, mint a szemünk világára, és bemerészkedtünk a házakba, rossz franciasággal megkérdeztük, hány óra, és ha láttuk, hogy nem kell ellenségtől tartani, éppen úgy koldultunk, mint Németországban. Óvatosan és kitartóan dolgoztunk, de mégis nagyon nehéz volt a boldogulási lehetőség. Ezek a nagy bugyogójú belgák távolról sem voltak olyan szentimentális majmok, mint a jó bajorok. Szigorúak voltak, mindent ki akartak kérdezni tőlünk, és olyan nehezen adtak egy darab kenyeret, mintha a szívük alól kellett volna lehasítaniok.”

Szegényház, Hoogstraeten (1900 körül)

Kassák titokzatos útitársától, Szittyától tudjuk, hogy könnyen bevarrhatták a csavargókat. 1923-as, Das Kuriositäten-Kabinett (Furcsaságok gyűjteménye) című anekdotagyűjteményében azt írta, hogy addigra kilenc városban tartóztatták le „csavargás, lopás, hamisítás, anarchista lázítás és kerítés vádjával.” Szittya és Kassák közösen is megismerkedtek a vidéki csendőrség és a városi rendőrség szigorával: Stuttgartban szodómia vádjával, Brüsszelben anarchizmus miatt tartóztatták le őket. Az állandó lakhellyel és munkával nem rendelkező csavargók büntetése általában néhány hét elzárás és kitoloncolás volt. Előbbit az ún. tolonc- vagy szegényházakban (depôt de mendicité) kellett eltölteniük. Ezek az intézmények funkcionális szempontból valahol a börtönök és a kórházak határán helyezkedtek el: egészségügyi ellátást is nyújtottak, de nem lehetett őket szabadon elhagyni. A 19-20. század fordulóján, Kassák vándorútjának idején alakították át őket a modern hajléktalanszállók elődeivé.

Toloncház, Villers (1900 körül)

A brüsszeli toloncházról Kassák részletesen írt önéletrajzában:

„A rendőrségen kihallgattak bennünket, aztán [...] átvittek a toloncházba. [...] Éjszakára sorba állított nagy drótkalitkába csuktak bennünket kettesével. A drótfalakra szerelt drótágyaink voltak, keskenyek, hogy csak kinyújtózva lehetett lefeküdni bennük, se matrac, se fejvánkos, egyetlen szőrpokróccal takaróztunk. Reggel ötkor kellett kelnünk, mint a nyájat, áthajtottak bennünket egy iskolapadokkal telezsúfolt terembe, és ezekben a szűk kalodákban kellett ülni estig. A teremben egyetlen ablak volt, az ablak előtt katedra, azon ült a fogházőr. Nagy bajusszal és nádpálcával posztolt fölöttünk. Kezeinket, mint a megbüntetett iskolás gyerekeknek, a padra kellett tennünk, az elképzelhető legnagyobb büntetés volt ez ránk nézve, ideges, korlátokat nem tűrő csavargókra. A magunkba fojtott vadság gyötört bennünket, hogy fájt minden porcikánk. Legalább, ha valami munkát adtak volna, valami tennivalót, akármit, akár ha csak az egymás holtra verését engedélyezték volna. Mint mindenütt, itt is voltak stréberek, s ezek néhány nap múlva tudtak is könnyíteni a sorsukon. Valami spárgagyárból kosárszámra szállítottak ide csomós, összegubancolódott spárgát, akihez közülünk kegyes volt az őr, annak kiosztottak ebből a vacakból egy nyalábra valót, egész nap bontogathatta, dolgozhatott vele, szóval elvonhatta magát a gyötrő tétlenség alól.”

Koldulási kisokos

Az ügyes koldus jó pszichológus is, derül ki Kassák leírásából. Más-más módszerrel lehetett sikert elérni a műhelyekben, a különböző szakmák segélyező egyesületeinél, a városi zsidókasszáknál és a vidéki parasztságnál. Az olykor cinikus, olykor kétségbeesett leírásokból kiderül, hogy az éhség mértéke, a legyengült vagy erőre kapott szervezet, a csavargó pillanatnyi hangulata határozták meg, hogy szégyenteljes koldulás könyöradományaként vagy ravasz hőstett jogos béreként tekintettek a vagabundok a lekoldult pfennigekre vagy a tál levesre.

Kassák Szittya oldalán tanulta meg a koldulás „tudományát.” A feladat, ahogyan azt önéletrajzában részletekbe menően olvashatjuk, sokkal összetettebb volt, mint amilyennek első ránézésre tűnhetett az egyszeri utazó Kassáknak. A vagabundok a már „kipróbált” címeket feljegyezték, ezeket a listákat pedig találkozáskor kicserélték. Így egy újabb városba érve nem kellett kísérletezni, hanem pontos címeket, személyeket lehetett felkeresni: „egy kisebb vendéglőbe ültünk be vacsorázni. Társam igazi módszerét még nem ismertem, nyugtalanított, hogy így, pénz és minden reális kilátás nélkül elhelyezkedtünk lakmározni. Szittya meggondolás nélkül rendelt, és előhozatta a cím- és lakjegyzéket is. Kissé rövidlátó volt, ceruzás kezével, mint valami rutinírozott hivatalnok, végigszántott a könyv oldalainak kezdőbetűin. És jegyezgetett, sorra kerültek a vegetariánusok, a gnosztikusok, az üdv hadserege, a zsidó hitközség, a szocialisták és minden egyesület és klub, ami a városban föllelhető volt. Vacsora után nekem sört rendelt, ő pedig nekilátott a pénzszerzésnek.”

Szittya segítségével tehát Kassák nem csak magánszemélyeket, hanem egyesületeket, zsidókasszákat is felkeresett. Azonban a tapasztaltabb társ mellett is nehezen edződött meg a feladathoz. Érdemes felidézni három esetet, amelyet Kassák az Egy ember életében írt le:

„– Nagyon nehéz veled boldogulni – elégedetlenkedett Szittya még akkor is, mikor már ismét csokoládé és krumplis lepény előtt ültünk. – Annyira hozzászoktál a pfennigek koldulásához, hogy kicsit jobb helyen ki se mered nyitni a szádat.

– Elismerem, hogy te nagyobb kaliberű koldus vagy, mint én, de látod, hogy a Kiadók Klubjában te se tudtál elérni semmit.

– Nem, mert meg vannak kötve a kezeim. Túlságosan rosszul vagy öltözködve ahhoz, hogy ezek az emberek meghatódjanak pillanatnyi helyzeteden. Ha ilyen ruhában állítasz be hozzájuk, amilyenben most vagy, egyszerűen kívülesel a látókörükön, és nem hajlandók tudomást venni rólad. Minden az első impressziókon múlik. Ha lenne jobb ruhád, ebből a puszta tényből következőn mindjárt lenne több ennivalód is…”

Théophile Alexandre Steinlen, A vagabund (címoldal Guy de Maupassant azonos című regényéhez, 1902)

„Szittya minden bevezetés nélkül azt mondta:

– Én már minden területet learattam, most már neked is meg kell kezdened a munkát. Ismered-e a zsidókasszákat?

– Hogy ismerném, hiszen én nem vagyok zsidó!

– De mivel hercegprímás se vagy, a két márkát tehát fölveheted a zsidókasszánál.

Értelmetlenül hallgattam.

– Majd én elkísérlek egész odáig. Az előszobában van egy kasszaablak, várakozol, amíg a sor rád kerül, aztán azt mondod: »Ich bitte, arme Jud«.

Tehetetlenül szabadkoztam.

– Mi lesz akkor, ha mégis észreveszik, hogy nem vagyok zsidó?

– Semmi. Azt ők nem tudják az ablaknál megállapítani, hogy te zsidó vagy-e csakugyan. Ha azt kérdezik tőled, hogy honnan jöttél, mondd, hogy Magyarországból, Tiszaeszlárról, ahol az egész családodat megölték, s csak neked sikerült elmenekülnöd. Ezért vagy most itt, se rokonaid, se ismerősöd, se pénzed nincsen. [...]

Kint a kapu előtt holtra fáradtan még mindig várakozott rám Szittya.

– Megvan? – kérdezte bizonytalansággal.

– Meg – mondtam. – Csúnya, utálatos dolgot csináltam most, szégyellem magam önmagam előtt. Ha tudnám, hogy kettőnk közül nem te vagy a nagyobb gazember, akkor azt mondanám: köpj le, jelents föl a rendőrségnél ezért a gazemberségért.”

Théophile Alexandre Steinlen, A vagabund (illusztráció Guy de Maupassant azonos című regényéhez, 1902)

„A parasztoknak nem voltak szimpatikusak a vándorlegények, volt köztük, aki egész életében nem mozdult ki a falujából, s a fiai is otthon maradtak, a föld rabszolgaságában. Eleinte nehezen nyitották meg előttünk a zsebeiket vagy a konyhaajtójukat, de mi hamarosan alkalmazkodtunk hozzájuk, és megtaláltuk a módot, amivel tőrbe ejtjük őket. Nem alázatosan koldultunk tőlük, hanem mindig meg akartuk vásárolni, amire éppen szükségünk volt. Ha mennyi pénzünk volt is, mielőtt benyitottunk volna a kapun, elővettünk egy pfenniget, és mókás fáradtsággal topogtunk beljebb.

– Éhes vándorlegények vagyunk – mondtuk –, se apánk, se anyánk, s már három napja nem volt meleg kanál a hasunkban.

A parasztok morogtak, és ki akartak bennünket űzni a portáról. De mi azt mondtuk:

– Nem ingyen kívánjuk mi az ételt, szívesen megfizetünk érte.

A paraszt megenyhült, és húsz házban hússzor ugyanúgy játszódott le a folytatás.

– Magunk is szegény emberek vagyunk – dünnyögte a paraszt. – Savanyú tejnél nincs egyebünk a háznál – de már meg se várta a feleletünket, ment a lefölözött savanyú tejért, hogy elénk öntsön belőle a hatalmas cserépedényekbe. Elővettük a pfenniget, s alázatosan át akartuk nyújtani neki. Először értelmetlenül bámult ránk, aztán, mintha bicskát eresztettünk volna bele, hirtelen felhördült:

– Ördög vigyen el benneteket, gazemberek. Engem nem fogtok megbolondítani. Ennek a jó tejnek az ára még a testvérek között is öt pfennig – ilyenkor már rendesen az asszony és a gyerekek is ott álldogáltak a gazda körül. Az asszony fölkapta előlünk a tálakat, hogy elvigye, mi nyújtózkodtunk utána a szemünkkel.

– Ha nincs több – siránkoztunk –, honnan vegyünk, ha nincs több! – tudtuk előre, hogy az asszony megenyhül, és a tej nálunk marad. S csakugyan, mindig úgy történt.

– Vigyétek pokolba a pfennigeteket – mondta, de már nem haragosan, és már visszatolta elénk a tálat. – Az a mi bajunk, hogy megesik rajtatok a szívünk. A paraszt egész esztendőben dolgozik, mint az állat, és jönnek ilyen madarak, s még a savanyú tejet is kiéneklik a fazekából.

Lecsüggesztett fejjel hallgattunk, mint a bűnbánók. Aztán, hogy menni készült, bátortalanul megszólaltunk:

– Ha már nem akarta, hogy fizessünk a tejért, legalább adjon egy kis kenyeret ezért a pfennigért. – Mintha már észrevették volna, hogy játszunk velük, legtöbbnyire elnevették magukat ezek a jó emberek, teljesen megpuhultak, és adtak kenyeret, s csak ritkán akadt közöttük olyan, aki a pfenniget elfogadta volna.”

Koszt és kvártély

A csavargók a lakosság közvetlen lekoldulásán túl különböző vallási vagy szociális alapon szerveződő (ön)segélyező egyletekre és a városi fenntartású intézményekre támaszkodhattak. A zsidó önsegélyező egyletek, amelyeket Kassák Lajos zsidókasszaként emleget, a helyi zsidóság mellett az Orosz Birodalom pogromjai elől menekülő, vagy a fel-fellángoló zsidóellenesség miatt a Rajnától keletre nyomorgó hitsorosok támogatását is kötelességének tekintette. Ezekről az egyletekről a keresztény csavargók is legombolhattak néhány pfenninget, ha eljátszották a hithű zsidó szerepét – s az sem volt feltűnő, ha nem beszéltek héberül, hiszen a kelet-európai zsidóság gyakran csak a származási ország nyelvét beszélte. A különböző foglalkozásokat tömörítő egyletek (Kassák és Szittya Stuttgartban az Újságírók Egyesületét látogatják meg), illetve a munkásmozgalomhoz köthető közösségek (ilyen a regényben a Párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet) szintén támogatták kisebb összegekkel az idegen földre vetődött társaikat, hogy megvethessék lábukat az új közegben.  Az általános társadalombiztosítás bevezetése előtt ezek az egyesületek a befolyó tagdíjakból segítették sorstársaikat betegség, rokkantság, elhalálozás vagy egyéb válsághelyzet esetén, de rendszeres támogatásra nem lehetett tőlük számítani. Minden esetre az említett forrásokból és a rendszeres kéregetésből szert lehetett tenni a napi betevő és szállás költségeire. Ha rosszabbul ment az „üzlet” a csavargók számára, akkor pedig mindig lejjebb adhattak az egyébként is szegényes életszínvonalból: a fogadókban váltott hónapos szoba helyett ki tudtak venni egy-egy ágyat az italmérésekben vagy a Herbergekben, a szegények tömegszállásán.

A Herberge zur Heimat, Stuttgart (1900 körül)

Az ún. Asylok, szegényházak, a mai hajléktalanszállók elődjei is befogadták a fedél nélkül maradtakat. Az élet Németországban volt a legkönnyebb: a még élő céhes hagyományoknak köszönhetően minden városban felállítottak ún. Verpflegung-stációkat, élelmező állomásokat, amelyeket a vándorúton lévő céhlegényeket látták el ingyen reggelivel és vacsorával, itt a csavargók is koszthoz juthattak.

A bécsi Asyl (1900 körül)

A fent említett városi „kényelem” után keserűbb kenyér volt vidéken vándorolni. A vidéki parasztság zártabb közösséget alkotott, gyanakvóbbak voltak, mint a nagyváros lakossága. A német vidék a céhes hagyományok miatt még csak-csak segítette az úton lévőket, de a maguk is nyomorgó franciák kifejezetten barátságtalannak bizonyultak, különösen azokkal, akiket németeknek hittek. Kassák ezt a francia-porosz háború következményeként kivetett kegyetlen hadisarccal magyarázta: „Esténként a kocsmai szállásokon, ha szóba álltak velünk, senki se tudott egyebet, mint átkozódni a németek ellen, akik az utolsó háborúban legyőzték a franciákat, s a nagy hadisarcok miatt most állami monopólium van a dohányra és gyufára.”

Kagylóárus, 1900-as évek eleje

Mivel Kassákék mindig helyi parasztság és a munkásság által hozzáférhető helyi ételeket ették, így az Egy ember élete izgalmas betekintést enged a francia és a német konyha olcsó specialitásaiba. A bajor parasztoktól liszttel és tojással habart, laktató kenyérlevest vagy savanyú tejet vettek pár pfenningért. Ha szerencséjük volt, hús is került az asztalra: „Hát mért nem méltóztattak szólni a vándor urak, hogy éhesek? Wurstot nekik – parancsolták a kocsmárosnak. – Annyi Wurstot, amennyi csak beléjük fér, és sört még többet, mint amennyi beléjük fér” – invitálták egy vidéki kocsmában a csavargókat.

Halárus, 1900-as évek eleje

Ahogy közeledtek a tengerhez, változott az életmódjuk. Belgiumban „minden kisebb városban volt halcsarnok és olyan helyiségek, mint a mi tejivóink, ahol főtt tengeri kagylókat árusítottak, az utcákon pedig kofaemberek jártak összevissza kis kocsikkal, mint a zöldségárusok, és sárgára sült, nagy bajuszú cincérbogarakat árultak literszámra. Ezeket a kocsikat kutyák húzták, az árus rekedten ordítozott, és jöttek a vevők, köztük mi is, és vettünk az égi mannából.” A nagy bajszú cincérbogár, a garnéla mellett a friss osztriga és a moules néven ismert kagyló is olcsón volt kapható, és tápláló fehérjeforrást jelentett az éhes csavargók számára, akkor is, ha azok nem voltak kifejezetten elragadtatva ettől a koszttól. „Mikor úgy négy ujjam között néhány megsült cincért a számba emeltem, éreztem, kalapom alatt égnek emelkedik a hajam, s hogy a szemeim kijönnek a fejemből a rémülettől” – számolt be Kassák.

Kagylóárus, 1900-as évek eleje

Kassák és a csavargás: 1929-ből visszatekintve

„Több mint harminc éve annak, hogy én is mint rendes és becsületes csavargó kint jártam az országutakon, akkor még rendes és becsületes voltam az ő értelmükben, és eszembe sem jutott volna, hogy igazat adjak a pelyhes ágyban puhuló és vacak fűszerei és vásznai között gyötrődő, spekuláló nyárspolgárnak. Lehet, hogy napokon át nem jutottam elegendő ételhez, és hülyének és nyomoréknak kellett tettetnem magam, hogy valaki elém dobjon egy falat kenyeret, s mégis nem a nyomorúságnak a pokla, hanem a szabadság hőskora volt ez a számomra. Majdnem sírva léptem ki az országútra, de közben a cserepes bőrű, a keszeg formájú vagy pókhasú csavargóktól megtanultam, hogy mennyivel szebb szabadon élni, mint jómódban és vágyak nélkül fölmorzsolódni. S úgy éreztem akkor, hogy igazuk van ezeknek a »kívülállóknak«, ezeknek a mindenki által megvetetteknek, ezeknek az embervadaknak, akiknek se Istenük, se hazájuk, s míg egymást átölelve vándorolnak hegyeken és völgyeken át, ha éppen úgy tetszik nekik, rálépnek akár a felhőkre is, s álmukban így utaznak tovább az égi tutajokon. S egy esztendeig nem jutott eszembe, hogy fordítanom kellene életsorsom rúdján, és szerettek a társaim, mert éppen olyan kiéhezett, férgekkel meglepett s istenien gőgös és fönnhéjázó voltam, mint ők.

Ha elfáradtunk a csavargásban, leültünk az árok szélére, és filozofálgattunk. De soha egyikünk se mondta azt, hogy »jó lenne most valahol a puha ágyakban feküdni, valamelyik ház lakodalmi asztalánál ülni«. Általában éheztünk a lányok után úgy, mint a falat kenyér után, de soha: sem az egyikért, sem a másikért nem áldoztuk föl szabadságunkat. S nem tudtuk, átok vagy áldás-e rajtunk ez a határtalan szabadság utáni vágyakozás. Egyszerűen csak éltünk, mint ahogyan az a természetünkből adódott. S kétségtelenül, minden ezer nyomorúsága és ezer baja mellett is szép ez az élet. Akárha állandóan mámoros lenne az ember valami szeszektől, amit a nyári meleg levegővel vagy a dermesztő téli szelekkel szívunk be magunkba. Lehet, hogy össze van zavarva az eszünk, de bizonyos az, hogy nincsen felelősségtudatunk, s ez, ez a semmiség mentesít bennünket minden törvény alól, s a törvényeken kívül lenni egyenlő az abszolút boldogság érzésével a csavargó természetű embernek. Nagyon kevesen vannak, akik így a törvényenkívüliségből visszakívánkoznak a társadalmi morál, a kasztrendszer rácsai mögé, s akik a végtelen országútról visszakanyarodnának a bérkaszárnyák udvaraiba vagy a parasztkunyhók dohos, megáporodott szurdokaiba. Valami kis megbántódással, valami gyerekes daccal egy napon kilépnek az emberek az országútra, csak járnak, járnak úgy, mintha már magán a reális világon is túl jutottak volna, s igazán csak akkor pihennek meg, ha eszméletlenül befordulnak az árokba, vagy egy reggel elfelejtenek fölébredni a menhely priccséről vagy valamelyik huszadrangú kórház poloskás vaságyáról.

Nem voltam egészen az ő fajtájukból való. Hónapokig úgy láttam, hogy egy vagyok velük, s aztán minden további nélkül kiléptem a sorból. Az elmúlt esztendők csak egyik, soha el nem felejthető epizódja maradt életemnek. Visszakanyarodtam oda, ahonnan elindultam, a csavargás nem tudta eléggé foglalkoztatni izmaimat, a szabadságot nem tudtam értékelni, mint ahogyan a farkasok értékelhetik azt. Visszavágytam a civilizációba, az ipari munkához, s azok közé az embertársaim közé, akikkel ismét egy lett a sorsom jóban és rosszban. Akikkel tegnap még együtt meneteltem az országúton, azok bizonyára fölényesen és megvetéssel utánam köptek, mint a renegát kispolgár után. Azóta sokszor gondoltam már vissza az elcsavargott esztendőkre, s valóban nem tudtam eldönteni a kérdést, vajon nekik vagy nekem volt-e igazam.”

(Kassák Lajos: Csavargók, alkotók, 1929)

Még többet akarok tudni Kassák csavargásáról!

• Bodri Ferenc: „Az út, amin haladtunk, alámerült...” Töredékes nyomozati rekonstrukció. Kassák Lajos és csavargótársai Európa útjain (Új írás, 1988)
• Szeredi Merse Pál: „Én láttam párist és nem láttam semmit” – Ady Endre, Kassák Lajos és a magyar avantgárd francia forrásvidéke (Párizs–Budapest, 2017)

Gödrös története

_

Gödrös Lajosról gyakorlatilag csak Kassákon keresztül vannak értesüléseink. Életrajzi adatait, képzőművészeti életművét nem ismerjük, fiatalkori fotója is csak Kassák hagyatékából ismert (hátoldalán „Gödrös az önéletrajzból” felirattal).

Gödrös Lajos portréja, 1908 körül (PIM–Kassák Múzeum)

Az Egy ember életéből tudjuk, hogy a fiatal szobrász Kassákhoz hasonlóan költészettel is próbálkozott, így ismerkedtek meg a munkásmozgalomban. Az Újpest és a Független Magyarország hasábjain Gödrös József aláírással jelentek meg versei Kassákéival párhuzamosan. Ady Endre hatása alatt, 1909 áprilisában együtt indultak el Párizs felé, és egészen Stuttgartig gyakorta váltottak leveleket közös ismerőseikkel, Simon Jolánnal és Kiss Károllyal. Közös csavargásuknak azonban az út felénél vége szakadt.

Nem egyértelmű azonban, hogy Gödrös és Kassák útjai mikor váltak el véglegesen?

1. A ló meghal és a madarak kiröpülnek azt sugallja, hogy Stuttgartban, ahol a „faszobrász” betegsége miatt nem tudta folytatni az utat. Kassák ezután két hétig egyedül vándorolt, aztán találkozott Szittya Emillel.
2. Az Egy ember élete alapján a Passau és Stuttgart közötti út során, hirtelen felindulásból hagyta el korábbi társát. Kassák négy napig egyedül vándorolt, majd Stuttgartba érve találkozott Szittya Emillel.
3. A fennmaradt levelek alapján viszont úgy tűnik, hogy Gödrös és Kassák együtt vándoroltak Passauból Münchenen és Augsburgon át Stuttgartba, ahol együtt találkoztak Szittya Emillel.
4. Persze az is lehet, hogy Kassák és Gödrös Passau és Stuttgart között elváltak, de Stuttgartban beérték egymást, hogy aztán – Szittya hatására – végleg külön folytassák útjukat.

A tény csak az, hogy Kassák Stuttgartból már csak Szittyával folytatta útját. Gödrös sem fordult azonban vissza, hanem Párizs felé vette az irányt és végül hamarabb el is jutott oda, mint a Franciaországot brüsszeli kitérővel megközelítő Kassákék. Mindezt Simon Jolántól tudjuk: „Hallottad, hogy a Gödrös Párisban van? Piszok alak írt a Karinak egy lapot tele hazugságokkal” – jegyezte meg Kassáknak Brüsszelbe címzett szeptemberi levelében.

További adalékokkal a Gödröstől a Független Magyarországban megjelent versek szolgálhatnak. Az út során, nagyjából Kassák Passauból címzett verseivel egy időben jelent meg első költeménye:

Gödrös József: Vasárnap a gyárban

A füstös falak repedéseiből
Nehéz sóhajok visszhangja árad.
Vádakat dalol hangtalan zaja,
Vérlázító bús melódiákat.
Forrongó lelke néma most a gyárnak:
Kazán-keblében szunnyad most az élet – 
S a rideg falak komor tekintete
Az ünnepies némaságba mélyed.

De ím’ a csendes levegőpáráknak
Viharzó agya tusát követel – 
S a nyugvó gyárat méla álmaiból
Tompult bömböléssel veri fel.
És dúl a harc némán, zajtalanul:
Föllázít minden csavart, kereket.
A merev gépek csatára hívják a
Dermedt testű munkatelepet.

S majd jönnek holnap a kifosztottak,
S fásult szívű reménytelenek – 
S leigázzák a küzdő sereget
A nyomorult rabszolga-emberek.
S újra egyesül a munka és a gyár.
És folyik tovább a harc is, – mint mikor
Szemkápráztató éji villám után
A kettétépett sötétség összeforr.

(Független Magyarország, 1909. június 3.)

Ezt hosszabb szünet után 1910 januárjában két zürichi címzésű vers követte:

Gödrös József: A fájdalomhegyen

Éjjelenként úgy két óra körül
a gránitbozót tavát gázolom.
E könnysugaras, lágy selyemköveken
visszasírom dermedt sóhajom.

Itt fonok pálmát fehér holdsugárból,
kacagni, sírni nem tudok; – csak itt
a felhőronggyal karcolom az éjbe
a véres álmok szökőkutait.

A fájdalom itt jajkacajba vész el
és itt bogozza össze a szivárvány
lelkem ködét a tó vizével.

Itt fest vérére Krisztus koronája,
míg felszökik a tüzes napkorong,
hogy máglyatorkát felém tárja.

(Független Magyarország, 1910. január 16.)

Gödrös József: Keleten

Nyugatról vágtam ős-Keletnek
ifjan, merészen, – botorul.
Almavirágos tavaszból keltem,
részag ajkamra csókot kerestem,
mitől a vérem perzselőre gyúl.

Hárfát siratni űzött el a vágyam,
bolondul élni; akarni nagyot:
Keleti asszony csókjára vágytam
És hirdetni a nyugati Napot.

Ölelni izzó, buja tesű szüzet
s gyilkot döfni keble mélyébe,
ha a Batha-szobrok ajkaihoz tapad.
– Szívni a bús melódiát, mely
a perzsa szőnyeg szálaiból fakad.

Megfertőzni a tömjén-illatot,
holnapba űzni a gyáva Keletet,
összezúzni a tízparancsolatot.

De a Nyugat fényes napsugára
beléütközött a templom falába.

(Független Magyarország, 1910. február 18.)

A május elsejei számban pedig az utolsó, Gödrös jövőbeli öngyilkosságát leíró vers – fiktív vagy valós heidelbergi címzéssel:

Gödrös József: Utolsó percz (Heidelberg, 1919)

Az íróasztal ében-deszkalapján
fognak heverni a búcsúlevelek.
Ősz lesz. Ködös borongós alkonyat.
Fáradt leszek.

Unalmas, lomha csönd lesz a szobában,
csak az Élet vigyorog majd körül,
diadalmas, őrült hahotával – 
mikor a golyó a fejembe repül.

Hattyúdalom, papom, gyász-zeném lesz,
ha megsirat egy bútorroppanás.
Hiszen csak egy velő loccsant széjjel,
nem történt más.

nem történt más, csak a boncasztalon
elhangzik néhány tudományos bók.
Csak az üngöm alatt, a piros órafőn
elfödték egymást a mutatók.

(Független Magyarország, 1910. május 1.)

Szittya története

_

Hogy Szittya Emil nem csak egy fikciós karakter, a züllés és szabadságvágy között hányódó csavargó hol mitizált, hol szatirikusan ábrázolt típusfigurája, a fejlődésregényként is olvasható Egy ember életének a Kassákot kísérő-beavató országúti Vergiliusa, az sokáig nem volt egyértelmű. Arról, hogy Szittya hús-vér ember volt, huszonötnél is több, német és francia nyelvű önálló kiadvány, három általa szerkesztett, rövidéletű folyóirat, több száz újságcikk és számtalan festmény tanúskodik.

Szittya Emil portréja, 1906 körül (Földvári Zoltán tulajdona)

A szegény pesti zsidó családból származó, legfeljebb nyolc osztályt végzett Schenk Adolf 1909-ben találkozott a nála mindössze egy évvel fiatalabb Kassákkal. Ekkorra már bizonyosan járt Asconában, a Monte Verità művészeket, misztikusokat, anarchistákat, minden rendű és rangú csodabogarat egybegyűjtő kolóniáján, Németországban, és valószínűleg Párizsban is. A csavargó-életmódot, a művészet tanulmányozását és az intenzív politizálást tehát már elkezdte, a pályát azonban még alig: csak egy, Ady Endréért és az „új művészetért” rajongó esszékönyve jelent meg Wojticzky Gyulával közösen – ezt igyekezett megküldetni magának Simon Jolán segítségével Stuttgartba, Kassák leveleinek tanúsága szerint.

De 1909-ben még Szittya előtt álltak a pályája szempontjából igazán jelentős kalandok: az 1910-es évek első felében a Montparnasse-on, az úgynevezett Párizsi Iskola művészei között eltöltött hónapok, amelyek Soutine-ról, Picassóról és Ernesto de Fioriról szóló művészmonográfiáit inspirálták. A közös lapkiadás Blaise Cendrars-ral, akinek Kassák A ló meghal és a madarak kiröpülnek című hosszúversével műfaji rokonságban álló szövegeit elsőként adja ki, A transzszibériai expressz, és a franciaországi kis Johanna prózája címűt ráadásul Sonia Delaunay által illusztrált, ma ritkaságnak számító luxuskiadásban. A zürichi lapkiadás és a dada kabaréestek, az anekdotagyűjteményei, a német nyelvű regényei és a kultúrtörténeti tanulmányai az öngyilkosságról és az álmok jelentőségéről a háborús traumák feldolgozásában.

Blaise Cendrars–Sonia Delaunay, La prose du Transsibérien et de la Petite Jehanne de France, 1913 (részlet)

1909-ben Szittya még csak Kassák világlátott útitársa volt, aki Grünewald, Rembrandt vagy Rodin művészetébe, az anarchizmusba, az orosz forradalom történetébe egyaránt bevezette a fiatalabb férfit. Sajnos Kassák szövegeiből nem derül ki, hogy akkoriban Szittya mennyire volt tájékozott a valóban kortárs művészeti jelenségekkel kapcsolatban. Lehet, hogy ekkor még nem ismerte a német expresszionizmust vagy a fauve-okat, de azt sem zárhatjuk ki, hogy csak Kassák ingerküszöbét nem ütötték meg a legfrissebb irányzatok.

Az Egy ember életéből kiderül, hogy Kassák politikai érdeklődése, szocialista meggyőződése már kialakult 1909-re. Ugyan tény, hogy a magát hol anarchistának, hol szocialistának valló Szittyával komoly világnézeti kérdésekben komoly vitái voltak, de látókörét mindenképp szélesítették a csavargás hónapjai. Szittya kapcsolatainak köszönhetően ismerkedhetett meg a orosz emigránsokkal, miatta jutott el a Maison du Peuple-be, a legkülönbözőbb baloldali csoportosulások gyűjtőhelyére, ahol találkozott szindikalistákkal, szocialistákkal, anarchistákkal – s mindez akkor is komoly benyomást tett rá, ha nyelvtudás híján csak hevenyészett, rögtönzött fordításokon keresztül alkothatott képet az 1905-ös orosz lázadásról, a munkásmozgalomról és a forradalmárok vakmerő terveiről.

Moholy-Nagy László, Szittya Emil karikatúrája a New York kávéházban, 1918 (magántulajdon)

Bizonyos azonban, hogy Szittyának nem olyan erős élménye a Kassákkal közös csavargás, mint fordítva: 1923-ban kiadott, Das Kuriositäten-Kabinett című anekdotagyűjteményében csak futólag, és elég rossz szájízzel emlékezett meg róla, „meglehetősen törtető, sóvárgó férfiúnak” nevezte Kassákot, majd így folytatta:

„A korábbi években szerettem néha vándorszállásokon megfordulni. Egyszer egy átrészegeskedett éjszaka után betértem a stuttgarti »Herberge zur Heimat«-ba. Ott találtam egy kopott ruhás fiatalembert, akiről kiderült, hogy lakatos és magyar költő. A költemények elég rosszak voltak (mint általában a fiatal emberek versei), de a fickó elég jól tudott kéregetni. Különböző szakmai szövetségektől voltak igazolványai, valamint szociáldemokrata igazolópapírjai. Ezekkel a papírokkal keresztülkoldulta egész Németországot. Az egyik városban mint lakatos kéregetett, a másikban mint tapétázó vagy asztalos, üveges, stb. Sajnáltam a fickót, és mivel épp akkor utaztam Párizsba, magammal vittem. Párizsban az osztrák-magyar segélyegylet adott neki egy retúrjegyet Magyarországra. Évekig nem hallottam róla. Mikor a háború elején az utam Budapestre vezetett, viszontláttam az én fickómat a Meteor Kávéházban [...]. Mikor kitört Magyarországon a kommunizmus, arra akarta kényszeríteni a Tanácsköztársaságot, hogy a dadaizmust vezesse be hivatalos művészetként. Ez a terve azért nem sikerült az ambiciózus hosszúhajúnak, mert azzal akarta hivatalos fellépését kezdeni, hogy Jókaitól kezdve minden jó irodalmár műveit el akarta égetni. Ez a kommunista ma emigráns, és dicsőítő verseket ír Szamuelyről.” (Beke László fordítása, Dadaizmus antológia, 1998)

A szimpátia hiánya a húszas évek elején kölcsönös volt: Kassák egyenesen azt írta versében, hogy Szittyából később „azsan provokatőr és rendőrkém lett.” A barátságtalan hangot a Konsten-botrány néven elhíresült eset magyarázhatja: egy Hermann Konsten nevű őrnagy, a német titkosszolgálat állítólagos tisztje Budapestre érkezett 1918-ban, hogy a szociáldemokrata, háborúellenes, a béketárgyalásokat és a földosztást sürgető ’48-as (Károlyi) Párt elnökéről, Károlyi Mihályról információkat gyűjtsön. A Konsten aknamunkájáról szóló hír bejárta a sajtót, és senkit sem hagyott hidegen: a Tisza-párti lapok örültek, hogy lelepleződik az általuk haza- és felségárulónak nevezett politikus, Károlyi elvbarátaiban pedig felháborodást keltett, hogy a szövetséges ország titkosszolgálata egy magyar politikus után kémked. Az eset részletei több ponton is nehezen rekonstruálhatók, Szittya neve minden estre gyanúba keveredett: rendőrkémként, Konsten csatlósaként emlegették. A Szittyára irányuló besúgóvádak valószínűleg alaptalanok voltak, de a közvélemény könnyen megfeledkezik az ártatlanság vélelméről, és a vád a köztudatban ítéletté lesz. Kassák is hallott a Konsten-ügyről, az Egy ember élete Szittya-fejezeteiben rendőrkémként emlegeti, és egy ponton A Tett folyóirat betiltását is régi csavargótársa számlájára írja. Szittya Emil mindezt, érthető módon, nem vette jó néven.

Még többet akarok tudni Szittyáról!

• Bodri Ferenc: Kalandorok se kíméljenek! (Literatura, 1980)
• Gucsa Magdolna: Szittya Emil: a határsértés mint életmodell (Helikon, 2017)
• Rockenbauer Zoltán: Szittya Emil és a képzőművészet (Enigma, 2017)

Útvonal-anomáliák

_

„Néhány évvel ezelőtt, mikor az új magyar irodalom Párizs dicsőítését emelte minden egyéb mondanivalója fölé, nyolcvan fillérrel a zsebembe én is elindultam a modern Babilont látni. Kevés meggondolással, csupán az általános láz hatása alatt gyalogszerrel indultam el Magyar-Németországon keresztül Franciaország szívébe, a magyar vágyak akkori netovábbjába. Sok fiatalos rajongást cepeltem a batyumban, de mire célba értem, mindezt elfogyasztotta a szegénységem és helyette a monumentális életszépségből Párizs sem adott semmit.”

Kassák 1914 novemberében, az Új Nemzedék című folyóiratban jelentette meg a csavargásainak tanulságait összegző kétrészes írását Egy csavargó notesz-könyvéből címmel, ebből származik a fentebbi idézet is. Az írás többek között azért is kiemelt jelentőségű, mert Kassák itt publicisztikai kontextusban mutatta be nyugati útját, ellentétben az önéletrajzi elemek ellenére irodalmi fikcióként kezelendő Egy ember életétől. Az írás azonban, összevetve a regényben és a levelezésben olvashatókkal, Kassák és Szittya csavargásának útvonalával kapcsolatban anomáliákra enged következtetni.

• A szövegből kiolvasható háborús diskurzusról bővebben lásd korábbi elemzésünket!

Kassák és Gödrös útvonala, egészen Stuttgartig jól nyomon követhető a rendszeres leveleiknek köszönhetően. Június 4-én az osztrák-német határnál jártak, Passauból küldtek levelet Simon Jolánnak. Június közepén Münchenben, a hónap második felében Augsburgban voltak, az utolsó közös levelüket pedig július 11-e körül írták Stuttgartból. Kassák és Simon Jolán további leveleinek nagy részéhez nem tudunk dátumot rendelni, sorrendjük csak közvetett adatokból kikövetkeztethető. Három további, pontosan datált levél segíthet az utazás egyes állomásainak meghatározásában: Simon Jolán szeptember 9-én Budapestről Brüsszelbe címezte levelét Kassáknak; utóbbi pedig október 3-án Brüsszelből, október 28-án pedig már Párizsból küldött levelet Kiss Károlynak.

Szittya és Kassák németországi barangolásának útvonala sem a regény, sem pedig a levelek alapján nem egyértelmű. Két helyszín biztos: Mannheim (ahonnan egyik, a Független Magyarországban augusztus 26-án megjelent versét címezte) és Frankfurt am Main (ahol elveszett, Kórházi nóták című versciklusát írta, és ahová Simon Jolán augusztus 18-án kelt levelét címezte). Az Egy ember életében olvasható, hogy Kassákra nagy hatással voltak Grünewald Krisztus-kompozíciói, amelyek Karlsruhéban találhatók. „Megkérdezhettem volna most tőle, mért csal [Szittya] engem is Brüsszelbe, s ha csakugyan oda akarunk megérkezni, mért indultunk el majdnem ellenkező irányba” – írja ugyanitt Kassák, miután elindultak Frankfurtból. Mannheim és Karlsruhe is délnek van, tehát jó irány lehet.

Talán maguk sem tudták pontosan, merre haladnak: „lehet, hogy nem is mi haladtunk előre, csupán a föld mozgott alattunk. Egy óriási plattnin topoghattunk ide-oda, a plattnit valami óriási kéz mozgathatta, s mi így kerülhettünk el hegyről a völgybe, völgyből a hegyre, Németország szívéből ki a sötét határállomásra, Aachenbe. Úgy határoztunk, Belgiumon át kerülünk Franciaországba, el egészen Párizsig” – írta Kassák az Egy ember életében.

Brüsszelben Kassákék kapcsolatba kerültek a helyi anarchistákkal, egyik gyűlésüket követően azonban rajtuk ütött a rendőrség és letartóztatták őket. Az eset a versben, az önéletrajzban, illetve a fentebb idézett publicisztikában is részletesen bemutatásra került:

„Vagy egy hónapig laktam már Brüsszelben, mikor egy hajnalban dühös kopogtatás költött föl a korcsma-szálló padlás szobájában. Valaki denunciált rám, a rendőrség keresett. Megmotoztak s a szükséges frankok mellett kellemetlen brosúrákat, leveleket is találtak nálam s ezért négynapi állami vendégszeretetük után, amelyet a gyűjtőfogházban keseregtem le, a német határra szállítottak. Aachenben már várt a porosz rendőrség. Láncra fűzve többed magammal, mint valami rablógyilkosokat vezettek végig a városon a gyerekek és kaján vénasszonyok sorfala között. Ők már tudták azt, ami ránk vár és előre nevettek, a mi öt perc multáni kétségbeesésünkön. A hivatalos szobában két szigorú úr fogadott bennünket s a lista fölolvasása után két részre osztották a csoportot. Külön a hazaiakat és külön az idegeneket. Mikor a hivatalnok a nacionálémat beírta, fontoskodva ujjlenyomatot vett és egy nagy pecsétes ívet nyomot a markomba. Mint veszedelmes anarchistát örökre kitiltottak Poroszországból.”

A dokumentum fennmaradt Kassák hagyatékában, innen tudhatjuk, hogy az eset szeptember 30-án történt, Aachenben.

Kiutasítási határozat Kassák Lajos részére, Aachen, 1909. szeptember 30. (PIM–Kassák Múzeum)

Az estéről és a következő nap eseményeiről Kassák azonban igen eltérően tudósít két szövegében:  

„Alkonyatkor érkeztünk meg Belgiumból és tizenhat órai éhséggel még ezen az esten kivezettek bennünket az aacheni határba. A határőr nagy pózzal egy domb tetejéről megmutatta Belgiumot, ahova három hónapi börtönbüntetés terhe alatt tilos volt visszatérni és ő most minden okos magyarázgatás és ravasz könyörgésünk dacára is visszakergetett bennünket. Lementünk a dombról, de az első árokban megvártuk az éjszakát, aztán az állomáshoz lopakodtunk s (mivel pénzünk volt) az első vonattal visszaszöktünk Poroszországba. De, mint politikai bélyegeseknek száz szemmel vigyáznunk kellett magunkra. Münchenben lélegzettünk föl először szabadon. Mint közönséges csavargók azonban már nem sokra vihettük: a porosz rendőrség kitiltó levele révén, tényleg az anarchisták társaságába keveredtünk s igy nyitottuk rá szemeinket a németek konzervativizmusára.” (Egy csavargó notesz-könyvéből)

„Egy kis dombocskán egy tüskedróttal bevont fakorlát állott. Azt mondta a rendőr: – Ez itt a belga–német határ. Most német földön álltok, de ha átbújtok itt a korlát alatt, akkor már Belgiumban vagytok. Also, vorwärts! [...] Átbújtunk a korlát alatt, egy árokba csúsztunk le. [...] Egy óra hosszat várakoztunk anélkül, hogy valaki megzavart volna bennünket, aztán az este takarói alatt előbbre lopódzkodtunk egészen a vasúti őrházig. [...] Az őr magányos ember volt, amint később elbeszélte, büntetésből került ide az Isten háta mögé, örült nekünk, és megbarátkozott velünk. Nem kértünk, és adott ennivalót, a szocializmusról beszélgettünk, s később fölsegített a vonatra, hogy még reggel előtt Brüsszelben lehessünk. Kilenc órakor állt be a gyorsvonat, vizet vett az őrháznál, az őr átlopott bennünket a pályatesten, s percekig járt velünk a sötétben. Aztán az egyik kocsi alatt kinyitott egy ajtót s egy másodikat is, s mindkettőnket bedugott egy-egy, a kocsi alváza között meghúzódó fülkébe. [...] A korai szürkülettel érkeztünk be Brüsszelbe. [...] Feltűnés nélkül belementünk a népesedő utcákba, elkerültük a piacteret, a városház épületét, és újra ott voltunk a házban, ahol a szőke orosz szónokolt. Bementünk a vendéglőbe. Szittya beszélt valamit a pincérekkel, fölvittek bennünket az irodaszobába, egy öreg nőtől két vasúti jegyet kaptunk a francia–belga határra. Estére francia földön voltunk.” (Egy ember élete)

Az Egy ember élete alapján tehát Kassák és Szittya a porosz-belga határról a hajnali vonattal Brüsszelbe ment, innen pedig még aznap Franciaországba. Az 1914-es cikk alapján azonban egy másik vonatra szálltak fel, amivel egyenesen Münchenbe mentek. Az ezt követő müncheni napokról Kassák a következőket írta:

„München nemcsak a művészetek széles réve, de részben a bajor politikai mozgalmak gócpontja is. Az anarchisták a Marien-platz körüli Soller vendéglőben tartják összejöveteleiket s a vezetőjük az ismert névű író Erich Muhsam. Hetenkint egyszer szokott összejönni a társaság, ekkor beszélik meg lapjuk a »Kain« tartalmát és némi taktikai részleteket a jövőre. Azt azonban senki se gondolja, hogy csak szó is esik a világfelforgatásról.

Ez a veszedelmes nevet viselő kis csoport teljesen a külsőségben éli ki magát, mint csintalan gyerekek a rendőrség felügyelete alatt. Köztük és az állam között csak egyszer volt komolyabb konfliktus. Körülbelül négy-öt évvel ezelőtt történt, hogy Erich Muhsamot, mint rablásra és gyújtogatásra bujtogató anarchistát letartóztatták. A büntetés ideje azonban nagyon minimális volt, amit Wedekind és Henrich Mann közbenjárásának köszönhet. Azóta megint folyik minden a régi szürke csöndben. Akikkel baj van azok a külföldi elvtársak. Ezekkel szemben aztán a legszigorúbb módszerhez folyamodik a hatóság. Nincs hely, ahol olyan gyakoriak lennének a kitiltások, mint Németországban. Mikor mi elmentünk Münchenből épen akkor zsupolták a határra Johanes Icsne festőt és Dr. Margarette Faas írónőt. Mind a ketten svájci anarchisták voltak.

Hogy a német rendőrség mennyire nyitott szemmel őrködik az ország morális és erkölcsi épsége fölött, arra a száz meg száz példa közül álljon itt még az alábbi két eset. Münchenből Stuttgartba mentünk azzal a szándékkal, hogy valami állandó kereseti forráshoz jussunk, de sajnos a megmelegedéshez is alig jutott időnk. Teljesen ki akartunk szakadni a csavargók miliőjéből, tehát nem a Herbergre mentünk aludni, hanem egy kis fülkét vettünk ki. Szegények voltunk, mint a templom egerei és dolgozni akartunk, de egy hét múlva belénk akadt a rendőrség. Ketten aludtunk egy ágyban s mint a »szemérem ellen vétőket« kiutasítottak a városból. A másik eset Berlinben történt. Útitársam hat csengő márkáért előadás sorozatot kezdett a magyar szocialisták egyletében és ezért tiltotta ki a rendőrség...”

Nehezen megállapítható, hogy a fenti leírás pontosan mire vonatkozik. A stuttgarti esetet az Egy ember élete is részletesen tárgyalja, ugyanakkor nem egy második németországi tartózkodáshoz, hanem az első (és egyetlen) stuttgarti állomáshoz rendelve. Valószínűbb, hogy a müncheni anarchista körről szóló leírást Kassák nem saját élményeire, hanem Szittya későbbi beszámolójára alapozta. Erich Mühsam Kain című folyóiratát csak 1911-ben indította el, ami – a leírás meglehetősen személytelen jellege mellett – ezt a feltételezést támasztja alá. Az 1914-es cikkben néven nem nevezett „útitárs”, Szittya Emil, 1912 januárjában bizonyíthatóan tartott Berlinben előadást, ahonnan Budapestre indult. Talán itt találkozott Kassákkal, még az év februárjában. Szittya legközelebb 1915 nyarán érkezett Budapestre, ahol találkozott Kassákkal és a német háborúellenes avantgárd irodalmi folyóiratról, a Die Aktionról szóló beszámolójával részben inspirálta Kassák A Tett című folyóiratának megalapítását is.

A müncheni kitérő fikciós jellegét támasztja alá az a levél is, amelyet Kassák Kiss Károlynak írt egy brüsszeli „anarkista tanyán éjjel 11 órakor”. A levél tömören összefoglalja a fentebb részletezett eseménysort: „Anarkista mozgalom véget egy tiltott gyülés alkalmával rajtunk ütöt a rendőrség. Bezártak minden kihallgatás nélkül. A börtön letelte után átt toloncoltak Poroszországba, ahol megint kihallgatás nélkül örökre kitiltottak. Így aztán két ország között evickélődöm már 3 hét óta. Ma éjjel érkeztem vissza Brüsszelbe, és hajnalban utazom kerülő uton Páris felé.” A levelet október 3-án adták fel Gentben – minden bizonnyal nem Kassák, hanem egy ezzel megbízott anarchista. Kassák és Szittya akkor már gyalogosan közeledtek Párizs felé a „francia vidéken” át.

Az 1914-es cikkben tehát éppúgy keveredett a valóság és a fikció, mint Kassák későbbi interpretációiban. A valóságtól leginkább elrugaszkodott beszámoló azonban a történet legkorábbi feldolgozása: az a riport, amelyet a Kassák verseit rendszeresen közlő Független Magyarország című napilap névtelen újságírója készített a fiatal íróval 1912 januárjában. Kassák itt szégyentelenül torzította el a nyugat-európai csavargásáról szóló beszámolót:

„Ausztrián, Olaszország egy részén át három hónapi keserű nélkülözés után koldulva ért el Párisba. A Szajna partján a végkimerüléstől, amelyet fokozott a nagy elfogódás Páris láttára, összeesett. [...] Franciaországon át keresztülcsavarogta a német birodalmat, Hollandiát, Belgiumot. Oroszországban egy éjszakai anarkista gyűlésen le is tartóztatták és napokig a börtönben ült. Aztán Belgium határáig toloncolták, ahonnan újból gyalog nekiindult az éjszakának és Amsterdamig jutott, emberfeletti szenvedések árán. Nem régen jött haza és itthon csendesen dolgozni kezdett. Ez a munkája friss irodalom, amely egészséges, ősi gyökerekkel, a valódi, közönséges, nyers és csak egy-egy felcsillanásában szép életből hajt ki.”

Mit nem látott Kassák?

_

„Én láttam párist és nem láttam semmit” – olvassuk Kassák versében és önéletrajzi regényében egyaránt. De mit láthatott Kassák Párizsban? És ezek közül mit látott, mit nem látott? Milyen kiállításokat, múzeumokat látogatott meg? Milyen kiadványokat, folyóiratokat ismert meg? Kikkel találkozott? Meddig terjedt a tapasztalt útitárs, Szittya Emil ismeretségi köre 1909-ben? A fenti kérdésekre teljes biztonsággal nem tudunk válaszolni, azonban Kassák kijelentése – miszerint semmit nem látott – mindenképp árnyalásra szorul. A töredékes információk alapján az bizonyosan alátámasztható, hogy Kassák művészetének „igazi szülője és felszabadítója”, ahogy maga is fogalmazott, Párizs volt.

Rue Mouffetard, Párizs (képeslap, 1900 körül)

Kassák 1909 október első felében érkezett meg Párizsba, több mint öt hónapnyi intenzív és kimerítő gyaloglás után. Önéletrajzi regényéből tudjuk, hogy kalandos úton, de végül sikerült hosszabb időre szállást találniuk Szittyával, a Pantheon mögötti Rue Mouffetard-on található Lion d’Or (Arany Oroszlán) kabaré feletti szállodában, a bohém latin negyed kellős közepén.

Hotel du Lion d’Or, Párizs (képeslap, 1900 körül)

Ezt követően sokkal több lehetőségük nyílt arra, hogy a város kulturális életével megismerkedhessenek, ahogy ezt Kassák is kiemelte:

„Szittya is és én is lassan, hetek múltán belekóstoltunk Párizsba, jártuk a múzeumokat, a privát kiállításokat, és írtunk, mintha valami áradás öntötte volna el a bensőnket. Már költő voltam megválthatatlanul. [...] De ha [Jolán] azt kérdezte tőlem, mi a véleményem Párizsról, írjak neki valamit arról, amit láttam és hallottam, akkor együgyűen elnémultam. Már hetek óta jártam a széles boulevard-okon, s nem láttam egyebet öreg, kopott házaknál, már hetek óta laktam a múzeumokban, és semmi olyannal nem találkoztam, ami elragadtatást váltott volna ki belőlem, vagy megdöbbentett volna. [...] Amit magamba szedtem, az rétegekben lerakódott bennem, s csak alkalom kellett hozzá, hogy megoldódjon a nyelvem, s szemeimből meginduljanak a fényforrások.”

Az Egy ember életének idézett részlete alapján nem kerülünk közelebb ahhoz, hogy Kassák pontosan milyen kulturális élményekkel lett gazdagabb a Párizsban töltött hetek során. Hasonlóan szűkszavúan és minden konkrétum nélkül számolt be párizsi útjáról Kassák 1912 januárjában, amikor a Független Magyarország című napilap riportot készített vele:

„Hosszú ideig élt Páris fenekén, nyomorgott és fáradhatatlanul kereste fel a temetők, képtárak műkincseit. A Quartier-Lateine mögött van egy menház, ott aludt éjszakánként, Páris apachai, csavargó koldusai között. Éjszakánként sokszor ébredt fel elfojtott beszédekre, amint a csavargók egy-egy betörés, vagy útonállás részleteit tervezték. Teljesen megismerte azt a bűnös, féktelen, vad életet, amely Páris éjszakáiban tombol s amely nem ritkán eredeti koldusi szépségektől gazdag. Ezekkel a mély impressziókkal indult tovább Párisból.”

Eiffel torony, Párizs (képeslap, 1900 körül)

További adalékokra és konkrét nevekre csak Kassák öreg korában írt, visszaemlékező és önértékelő írásaiban találunk:

1. „Végre Párizs. Az első benyomás: csúnya, öreg város, szemérmetlen és furcsán rejtőzködő, csak hosszabb ismerkedés után mutatja meg örök fiatalsága bájait. Magamba fogadtam mindazt, amit adni tudott nekem. És sok mindent fogadtam magamba, mert nem az az ember voltam már, aki néhány hónappal azelőtt Budapestről elindult. Naphosszat kószáltam, és verseket írtam, egyiket a másik után. [...] Mint megmunkálatlan fatuskó érkeztem ide, és néhány hónap alatt megcsiszolódtam, érdeklődővé lettem a világ dolgai, az emberi alkotások iránt. Most hallottam először Guillaume Apollinaire-ről, Pablo Picassó-ról, Henry Rousseau-ról. Apollinaire égig magasztalt verseihez nem tudtam hozzáférkőzni, de amit hallottam róluk, az is elég volt, hogy mélyen felzaklasson, hogy letérjek a járt utakról, s hogy mint vak elinduljak, mit tudom én, merre, hová. Hátat fordítottam a tegnapi magamnak valami ismeretlenért, amiben látatlanul is hittem. Picasso képeit egy műkereskedés külön szobájában (nem termében) láttam, Rousseau két képével pedig valami üzlethelyiség kirakatában találkoztam. Sokat beszélhetnék arról, hogy az igazi művészet milyen hatással tud lenni a mű nagyszerűségét felfogni képes, elfogulatlan lelkekre. Éreztem, hogy percek alatt más emberré lettem, következésképpen hinni kezdtem a magam zöldülő kis tehetségében is. Ezekben a napokban született meg az első »szabad versem«, mely később a Renaissance című folyóiratban jelent meg. Egy út végére értem, s egy kapu kinyílt előttem.” (Az izmusok története, 1972)

2. „1909-ben két kis szobából álló párizsi galériában láttam az első kubista festményeket, s ugyanebben az időben Rousseau két művét egy festékkereskedés kirakatában. Első alkalommal se tiltakozást, se csodálatot nem váltottak ki belőlem ezek a semmi eddig látotthoz nem hasonlítható alkotások. Mintha idegen égitestre kerültem volna, titkokra bukkantam, amik egyelőre megfejthetetleneknek látszottak előttem. Értelmemmel meg nem magyarázhatók, de érzéseimben mégsem egészen idegenek. Nem voltam a művészet tudós szakértője, de avítt dogmákkal tele nem tömött énemben volt annyi üres hely, hogy némi töprengések, vizsgálódások után magamba fogadhattam, ha valami újjal találkoztam a világban. Megéreztem Picasso nyers erejét, szuggesztív egyéniségét csakúgy, mint Rousseau primitív áhítatát, ecsetjárásának botladozó s mégis maradéktalan kifejezőkészségét. Ennyi elég volt ahhoz, hogy nyitva tartsam a szemem, elbírjam felzaklatott érzéseimet. Hamarosan megismerkedtem a fauve-ok műveivel. Értelmem és érzéseim ezekben jobban meg tudtak kapaszkodni, volt bennük valami azokból a festői tradíciókból, amikkel már előbb ismeretséget kötöttem. [...] Hazajövet Párizsból első verseim már új mondanivalók és új kifejezési formák jegyeit viselték magukon. Láttam, hogy az új művészeti mozgalmak mindinkább elszakadnak a klasszicista és naturalista tradícióktól. Költészetem előtt Walt Whitman és Guillaume Apollinaire voltak a világító csillagok, festészetem alapját a kubisták kísérletei és eredményei vetették meg.” (Önarckép – háttérrel, 1961)

3. „1909-ben pénz és helyi ismeretek nélkül kódorogtam Párizs boulevard-jain, s Rimbaud híres »kenyérleső« gyerekeihez hasonlóan utcáról szagoltam a bisztrók szesz- és ételpáráját. Az élet és halál mezsgyéjén önmagamat kerestem tárgytalan nyughatatlanságtól hajszoltan, s ekkor egy kubista szobrásszal hozott össze a véletlen. Jól öltözött, víg kedélyű fiatal ember volt, s egy este, jobb dolga híján, meghívott vacsorára a Dôme-ba. Éhes és izgatott voltam, hiszen ez a világhírű kávéház a modern művészetek fiatal nemzedékének purgatóriuma volt, innen vezetett az út kinek a pokolba, kinek a mennybe. Örök emlékezetemben marad, hogy ezen az estén ettem először osztrigát, s hallottam először Blaise Cendrars-ról, a még nem híres, de máris hírhedtnek mondható fiatal költőről, aki élte végére a modern francia (és általában a modern) költészet egyik atyamestere lett. A szobrászból ömlöttek a szavak, amelyek csodálattal és dicsérettel voltak tele. Amit Cendrars-ról, az emberről és költőről mesélt, érdekfeszítőbb, lenyűgözőbb volt egy kalandregény olvasásánál. Csak évek múltán győződtem meg róla, hogy az a hosszú állú, elálló fülű, magamkorabeli fiatal költő, aki ott raccsolt és hadonászott a fauve és kubista festőkamaszok asztalánál – valóban rendkívüli ember, és a költészet új törvényfogalmazója. Később mint szerkesztő Apollinaire és Cendrars verseit én közvetítettem először a magyar olvasókhoz, A Tett-ben és a MÁ-ban.” (Blaise Cendrars, 1963)

Nézzük meg közelebbről az idős Kassák visszaemlékezéseit!

Kees van Dongen, Daniel-Henry Kahnweiler portréja, 1908 (Musée du Petit Palais, Geneva)

A kortárs francia festészet újító tendenciáival: az impresszionista művészetszemléletet meghaladó fauve-ok és kubisták alkotásaival Kassák és Szittya több helyszínen is szembesülhetett. Járhattak az 1909-es Salon d’Automne (Őszi Szalon) termeiben, amelynek kiállítása egészen novemberig nyitva tartott. Kubista festményeket a legnagyobb valószínűséggel mégis inkább Daniel-Henri Kahnweiler galériájában láttak, aki Braque és Picasso legfontosabb korai műveinek tulajdonosa, valamint újabb alkotásaik kereskedője volt.

Guillaume Apollinaire, L’Enchanteur pourrissant, André Derain illusztrációival, 1909

Kahnweiler 1909-ben adta ki Guillaume Apollinaire L'Enchanteur pourrissant (A rothadó varázsló) című művét André Derain illusztrációival. Ez volt az avantgárd könyvművészet első nagyszabású vállalkozása.

Henri Rousseau, Brummer József portréja, 1909 (The National Gallery, London)

A Kassák által kiemelt másik festő, a „vámos” Rousseau művészetét a francia főváros avantgárd festői éppen ekkoriban fedezték fel maguknak. A magyar szobrász és galériatulajdonos, Brummer József, aki többek között az afrikai törzsi szobrok kereskedőjeként vált ismertté Párizsban, éppen 1909-ben készíttette el portréját Henri Rousseau-val. Lehetséges tehát, hogy Kassák Brummer galériájában találkozott Rousseau festményeivel. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy tényleg egy üzlet kirakatában látta az idős mester képeit. A híres anekdota szerint Picasso 1908 nyarán egy használtcikk-kereskedő kirakatában látta meg élete első Rousseau-festményét, amelyet aztán (mint újrahasznosítható vásznat) öt frankért vásárolt meg. Lelkesedése egyre nőtt, így még az év decemberében bankettet adott Rousseau tiszteletére, ezzel bevezetve őt a fiatal avantgárd művészek köreibe.

Henri Rousseau, Az álom, 1909/1910 (Museum of Modern Art, New York)

Kassák Rousseau iránti lelkesedését szintén Szittya Emil inspirálhatta. Szittya első, 1915-ben kiadott német nyelvű verseskötetének már a címében is hivatkozott a festőre: Die Haschischfilms des Zöllners Henri Rousseau und Tatjana Jukoff mischt die Karten, azaz A vámos Rousseau hasisfilmjei, a kártyát Tatjana Jukoff keveri. A kötet több helyen is megidézi Rousseau kipárolgásoktól terhes, misztikus dzsungelvilágát vagy ünneplő parasztokat ábrázoló festményét:

„Egyszer mintha távoli tündérmesék egzotikus parfümjét érezném. Erős tested űz, a tavaszi vágy gyémánt szomjjal növi be az estét. [...] Fiatal vagyok, mint a fiú. Lila árnyalatokkal beszél az ég, ecsetvonások véreznek aranyat a zöld hegyekre.” (Der Mensch, Von Grabstein Henri Rousseau, ford. Gucsa Magdolna)

Vagy:

„Egyszer, amikor együtt ünnepeltük a szüretet a parasztokkal, Rousseau le akart festeni mindannyiunkat, nem láttuk egymást, végre teljesen megfeledkeztünk magunkról. És a tompa csendben, amely gyakran elkísért, 11 és 12 között, festményekkel díszítettem föl a matracot. Cendrars épp befejezte a Transzszibériait.” (Machman, Für meinen Sohn, ford. Gucsa Magdolna)

Rousseau primitivizmusára Szittya felszabadító erejű inspirációként tekintett, kifejezőkészség és festői szabadság tekintetében az expresszionizmus előfutárának látta.

Zádory Oszkár, Finta Gergely portréja (Finta Múzeum, Túrkeve)

Kassák az Egy ember életében és a Blaise Cendrars-ról írt visszaemlékezésében is felidézte azt az estét, amelyet az általa kubistaként aposztrofált szobrásszal, Zádory Oszkárral (eredetileg Finta Gergely) töltött. Zádory ekkoriban Rodin ekkoriban tanítványa és a párizsi magyar művészkörök ismert figurája volt, így akár a kortárs művészeti események további érdekességeiről is beszámolhatott Kassákéknak. Ezzel együtt fontos kiemelni, hogy Kassák 1909-ben feltehetően sem Apollinaire szimultaneista költészetével, sem pedig az F. T. Marinetti által az év tavaszán elindított futurizmussal nem ismerkedett meg.

Arnold Böcklin, Villa a tengernél, 1877 körül (Staatsgalerie Stuttgart)

Az intenzív művészeti élmények feltehetően attól a ponttól kísérték végig Kassák nyugat-európai csavargását, amikor Stuttgartban találkozott Szittyával. Szittya ekkor – az Egy ember élete tanúsága szerint – A Krisztus-képek Európában címmel tervezett könyvet írni. A regény németországi útra vonatkozó részének rendszeresen visszatérő eleme, ahogy Szittya templomokban és képtárakban jegyzeteket készít az egyes Krisztus-ábrázolásokról. Természetesen a nagyobb képtárakat is meglátogatták: Stuttgartban például Kassákra a legnagyobb hatást Arnold Böcklin egyik festménye gyakorolta.

Constantin Meunier, Antwerpeni dokkmunkás, 1890

Az Egy ember élete tanúsága szerint Brüsszelben és környékén Kassák és Szittya időszaki kiállításokat is megnéztek. Kassák részletesen írt Constantin Meunier realista szobrászatáról, amely nagy hatással volt rá. Azonban rosszul emlékezett: a szobrász retrospektív kiállítása nem Brüsszelben, hanem a néhány kilométerrel arrébb található louvain-i egyetem dísztermében volt. Ez egyúttal azt is bizonyítja, hogy a két világcsavargó ezt a várost is útba ejthette 1909 őszén.

Auguste Rodin, Balzac-emlékmű, 1892–1897 (Edward Steichen fotográfiája, 1911)

Meunier kiállítása mellett Kassákra, leírása szerint, a legnagyobb hatást Auguste Rodin szobrászata, kiemelten pedig a Balzac-emlékmű gyakorolta. Nem tudjuk, hogy pontosan hol láthatta Kassák Rodin szobrainak gipszmodelljeit, de az biztos, hogy Brüsszelben vagy Párizsban találkozott a szobrászat legmeghatározóbb impresszionista megújítójának művészetével.

Antoine Wiertz, A föld Gigásza, 1860 (Musée Wiertz, Brüsszel)

Regényében Kassák részletesen leírta a belga romantikus festő, Antonie Wiertz brüsszeli múzeumában tett látogatásukat. A hatalmas méretű, allegorikus és mitológiai témájú képeiről híres festő kapcsán művészetelméleti vitába bocsátkoztak Szittyával, a 10 méter magas A föld Gigásza című festmény előtt:

„A Wirtz-múzeumban voltunk. Szittya erről az emberről mint anarchistáról beszélt. Elmondta különös életét, és azt sejtette velem, hogy csodálatosan szépek és emberi tragédiákkal telítettek a képei. Mindennek az ellenkezőjével ismerkedtem meg. Óriási terem falán négy-öt méter átmérőjű képek lógtak, amelyeken förtelmes események voltak megfestve, s amelyeknek se megkapó színük, se esztétikus megjelenésük nem volt. Egy torzonborz, szörnyű figura állt az egyik kép közepén, szétvetett lábakkal, körülötte milliónyi, szöcske nagyságú emberek, mint maga a nyüzsgő társadalom. Az óriás egyik kezével lenyúlt közéjük, a másik keze azonban már tele volt a kis emberkékkel, s roppant ujjai között úgy préselte őket össze, mint valami szőlőfürtöt. A vásznon nagy, vörös foltokban csurgott a kipréselt vér.”

Louvre, Grande Galerie (1900 körül)

A párizsi múzeumlátogatások közül a regényben egyetlen konkrét helyszín, a Louvre azonosítható. Itt Kassákra az itáliai primitívek, Giotto és Cimabue művészete volt kiemelkedő hatással: „az ő figuráik egyáltalában nem úgy néznek ki, mint a legszebb emberi alakok, az ő festményeik alig hasonlítanak az élet valamely egyéb reális dolgához, és mégis a legszebb képek, amiket eddig láttam” – írta.

Giotto, Szent Ferenc a madaraknak prédikál, 1295–1300 (Musée du Louvre, Paris)

Összességében elmondható, hogy Kassák az őt ért kulturális hatásoknak, benyomásoknak csak kisebb részéről adott számot önéletrajzi regényében. Ezek azonban, ellentétben a későbbi visszaemlékezésekben hangsúlyozott avantgárd élményekkel, nagyobbrészt a régi művészethez, vagy legfeljebb a korai modernizmus művészetéhez kapcsolódtak. Kassák számára ekkor a Holnaposok, kiemelten pedig Ady Endre költészete volt a követendő példa, esztétikai értékei is sok szálon kötődtek a századforduló világához. Szembesülnie kellett azzal a szociális különbségből adódó, áthidalhatatlan távolsággal is, ami az ő Párizsát elválasztotta a „magyar úr” Adyétól.

André Kertész, Ady párizsi szállodai szobája (Az igazi Ady, 1934)

Kassák tényleg látta Párizst és tényleg nem látott semmit belőle: megállapítása tökéletesen megállja a helyét 1920–1921-ből visszatekintve. Az ott töltött hónap alatt nem ismerkedett meg a kortárs francia irodalom és képzőművészet vezető művészeivel és lírájában még hosszú időn át nem volt érzékelhető jelentős változás. A szabadvers formájával sem Apollinaire, hanem Walt Whitman hatására kezdett el kísérletezni. Az avantgárd élvonalát csak később, budapesti áttételeken keresztül ismerte meg az első világháború előtt, többek között ismét Szittya segítségével. Mindezen tanulságokat Kassák több mint egy évtizedes távlatból már könnyedén levonhatta: így érthetővé válik az is, hogy a vers tematikus hangsúlya nem a párizsi tartózkodásra, hanem sokkal inkább az oda vezető útra esik.

Hova repül a nikkel szamovár?

_

Fejezetek A ló meghal és a madarak kiröpülnek kanonizációjának történetéből

A ló meghal és a madarak kiröpülnek 1922-es bécsi megjelenése után hosszú évtizedeken keresztül észrevétlen maradt Kassák hatalmas életművén belül. Az 1926-ban Budapesten kiadott Tisztaság könyvében publikált mű szinte visszhangtalan maradt, a Munka folyóirat szerkesztésének évtizedében pedig maga Kassák is távolabb került az avantgárd lírájától. A vers csak a második világháborút követő évek gyűjteményes köteteiben került ismét a nyilvánosság elé. Kassák az 1960-as évek első felében ismét kijutott Párizsba, ahol Denise René galériájában rendeztek neki kiállításokat. A friss élmények kapcsán egyre gyakrabban beszélt 1909-es nyugat-európai útjáról is, és így került újra saját érdeklődésének középpontjába önéletrajzi ihletésű költeménye. (Kassák az Egy ember élete című regényes önéletrajzára egész életében történeti dokumentumként hivatkozott, nem tekintette szorosan vett írói munkássága részének. Ennek ellenére a regény – a Tanácsköztársaságra vonatkozó fejezetek elhagyásával – már 1957-ben új kiadásban jelenhetett meg.)

A vers mai ismertségét részben az idős Kassák iránti megkülönböztetett figyelem alapozta meg. A 80. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen Latinovits Zoltán szavalta el a verset. Ugyanebben az évben megjelent a vers első önálló kiadása a Magyar Helikon gondozásában. Kárpáti Klára, Kassák özvegye minden lehetőséget megragadott az írói hagyaték teljes körű megismertetésére és Kassák kanonizációjának előmozdítására. Előkészítette Kassák összes verseinek kiadását, valamint igyekezett ezeket – kiemelten pedig A ló meghal, a madarak kirepülnek teljes szövegét – minél több nyelvre lefordíttatni. A Magyar Tudományos Akadémia fiatal irodalomtörténészei 1968-ban rendezték meg a strukturalista irodalomelméleti módszertant Magyarországon bevezető „verselemző” konferenciájukat, amelynek egyik kiemelt témája Kassák emblematikus verse volt. A konferenciát követően többé nem volt kérdéses, hogy Kassák e művével bekerül a tankönyvekbe. Az irodalomoktatás reformját követően Kassák a gimnáziumi tanterv részévé vált és versét 1982-ben kiadott tankönyvben olvashatták a legfiatalabb generációk.

1922

Kassák versére első megjelenésekor, 1922-ben, csak kevesen figyeltek fel, közülük is, a bécsi és felvidéki magyarok reagáltak pozitív kritikákkal.

„Ahogy Kassák e lírai önéletrajzban felidézi ifjúságának bódult csavargásait egy magyar kisvárosból Páris felé, ahogy az útjába akadó alakokon képeken át megérezzük az egész kor levegőjét, az Európa mezőin új tavaszok felé induló rongyos és tébolyodott fiatalságot és a szomorú ellentét a két kor között, ahogy ma kiábrándultan és szamárfüleket mutogatva gondol vissza arra a maga naiv és forró ifjúságára: Kassák egyik legszívbőljöttebb, legszebb írásává teszi ezt a költeményt.”

(Komlós Aladár: A 2×2. Bécsi Magyar Újság, 1922)

„A folyóirat legközvetlenebb értéke a második részben van s ez Kassák Lajos önéletrajzi értelemű, széles és meleg emlékéneke egy vándorútról. A vers Kassák utolsó periódusának legteljesebb értékű és legtisztább alkotása. Stílusát még itt-ott »Herzdichtung«-nyomok s az absztrakt-költészet elemei szövik át, hömpölyét és sodrát azonban nem ezek mérik ki, hanem a mögötte dagadó világérzés elveszthetetlen fluiduma. A versen Kassáknál szokatlan mámor izésül át s helyenként a vallásos extázis egy-egy fojtott sikolya...”

(Gaál Gábor: 2×2. Kassai Napló, 1922)

1926

A Tisztaság könyve már hevesebb reakciókat váltott ki: a kritikusok többsége elutasította az „új Kassák” líráját, és önéletrajzi költeményét. Kézenfekvő volt összevetniük e poémát Kassáknak a Nyugat folyóiratban ekkoriban megjelenő Egy ember élete című önéletrajzi regényével. A bírálók dicsérték a regény stílusát, de elutasítóak voltak az izmusok hatása alatt írt „érthetetlen” költeménnyel. Kassák azzal védekezett, hogy önéletrajzi regénye nem művészet, hanem történeti dokumentum, és igazán a Tisztaság könyvében megjelent költeményeit, novelláit tartja művészi munkássága reprezentatív keresztmetszetének.

„De hol van csak egy ember is, aki élvezi tudná [...] A ló meghal, a madarak elrepülnek című költeményt, amelynek címe és tartalma között még nagyítóüveggel sem lehet felfedezni bármily csekély összefüggést. Hol van ebben a pár világító erejű képen és a régi Kassákra emlékeztető hasonlaton kívül hihető szuggesztív költészet? Csupa lazaság, csupa erőszakoltság. Kassák Lajos keményen hadakozik az individualisták l’art pour l’art művészete ellen s könyve mégis a rajongó kevesek számára íródott és tipikus terméke a l’art pour l’art-nak.”

(Fejünk felett elrepül a nikkel szamovár. Reggeli Hírlap, 1926)

„Kétségtelen, hogy Kassák Lajos az új törekvésű magyar irodalom legizmosabb hídverője, de kétségtelen az a tény is, hogy célokat és az eszközöket a művészi átélés lombikján nem desztillálta még keresztül. A Tisztaság könyvének bevezetése szép, becsületes és meleg líra, amelyen még a szavak néholi erőszakossága mellett is áthevül az érzés ereje s a lelki átélés tisztasága. [...] De ezek csak oázisok Kassák könyvében a jóhiszeműség talán véletlen megnyilvánulásai s eltörpülnek a szertelenség és formátlanság kétségbeejtő példányai mellett, amelyet különösen a lényegileg mély humorú A ló meghal dadaizmussal kacérkodó elbeszélése képvisel legtökéletesebben. Ez az írásmód lehet nagyszerű élc, de feltétlenül csak az engedheti meg magának, aki gőgös kijelentéseivel elzárkózik minden kritika és mérlegelés elől. Kassák igen kitűnő író, de talán kevesebb, mert hite szerint több annál.”

(Pünkösti Andor: Művészet és propaganda. Újság, 1926)

1947

A ló meghal a madarak kirepülnek ezt követően évtizedekre feledésbe merült. A két világháború közötti időszakban sem előadóesteken nem szerepelt, és Kassák köteteibe sem került be. A versre először az ifjú Nemes Nagy Ágnes figyelt fel 1947-ben, a Kassák hatvanadik születésnapja alkalmából kiadott gyűjteményes kötetben. Nemes Nagy és Kassák később szoros barátságot kötöttek, a vers további története szempontjából azonban Nemes Nagy elismerő kritikájának nem volt igazán jelentősége. 1961-ben Kassák így értékelte költeményét: „gondolom, ez a munkám foglalja magában költészetem legtöbb »furcsaságát« és legjelentősebb értékét. Tartalmi és formai konvenciók nélkül tárulkozik az olvasó elé.”

„Összes verseit gyűjtötte össze Kassák ebben a kötetben, s újra meggyőződhetünk arról, hogy magyarul szabadverset írni igen kevesen tudnak, és sajátos kifejezési formájául egyedül ő tudja használni ezt a versalakzatot. Babits, Kosztolányi is írtak szabadverseket, mikor az első világháború szétzilálta formáik eleganciáját, de az elkötelezettség hatalmas áradása mindig hiányzott ilyesfajta verseikből: nem ez volt az igazi területük. Ma már Kassák azelőtt különösnek ható formája, szabad képkapcsolásokon ugró fantáziája kilépett számunkra a meg nem értettség ködéből. Ma már világosan látjuk azt a szoros, egykorú kapcsolatot, ami a külföldi stílusirányokhoz fűzte, s érezzük a szerkesztés igényes, szigorú törvényét minden egyes során. Apáink talán még groteszknek találták nagy verses eposzát, A ló meghal, a madarak kirepülnek című költeményt, – most már tisztán látjuk benne egy külföldi út, a csavargás és kaland sorozatának nyersen közvetlen, ragyogó színeit.”

(Nemes Nagy Ágnes: Kassák Lajos, Hatvan év. Köznevelés, 1947)

Hommage à Lajos Kassák

Pogány Béla egyetemistaként jelentette meg Párizsban a modern magyar költemények francia fordításait tartalmazó antológiáját, amelyben Kassák versének Párizsra vonatkozó részletét is publikálta. Ez később bekerült abba a Kassákot köszöntő francia nyelvű antológiába is, amelyet Gara László, Pogány korábbi párizsi munkatársa Kassák második párizsi kiállítása alkalmából szerkesztett 1963-ban. Tóbiás Áron rádiós szerkesztő a kiállítás kapcsán hosszú interjút készített Kassákkal friss párizsi élményeiről.

Kassák ekkor részletesen beszámolt első, 1909-es útjáról is, és elmondta, hogy milyen terveket szőttek 1963-ban verse teljes szövegének francia nyelvű kiadásáról. „Itthonról nem tudtam kimenni, de talán kintről be tudok jönni. S akkor esetleg még itthon is azt fogják mondani, hogy A ló meghal, a madarak kirepülnek nagy magyar vers, ugye?” – nyilatkozta az interjúban Kassák.

Kassák Lajos párizsi emlékeiről beszél (részlet Tóbiás Áron interjújából, 1963)

Nagyjából ebben az időben zajlott vita Kassák munkásságáról a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében, melynek során egyik „bűneként” éppen korai avantgárd líráját és „sajátos geometrikus absztrakcióját” rótták fel.

Kassák Lajos 80. születésnapja

Az író Kassákot 80. születésnapja alkalmából a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki és március 20-án a Fészek Klubban nagy ünnepséget rendeztek az idős művész tiszteletére. Írói és költői munkásságát méltató beszédek sora hangzott el ekkor, és a fiatal színész, Latinovits Zoltán A ló meghal, a madarak kirepülnek című művét adta elő. Az előadás másnapján Latinovits lelkes levelet írt Kassáknak, aki válaszában megdicsérte a fiatal színészt a kitűnő interpretációért.

• Latinovits Zoltán levele Kassák Lajosnak, Budapest, 1967. március 20–21. (PIM–Kassák Múzeum)
• Kassák Lajos levele Latinovits Zoltánnak, Budapest, 1967. március 23. (PIM–Kassák Múzeum)

Latinovits aztán további irodalmi estjeinek repertoárjába is felvette a verset, az Egyetemi Színpadon 1974-ben rendezett előadásáról rádiófelvétel is készült.

Latinovits Zoltán szavalja Kassák Lajos A ló meghal a madarak kirepülnek című versét (Egyetemi Színpad, 1974)

Kassák Lajosné beszél Latinovits Zoltán előadásáról (részlet Fodor Ilona interjújából, 1974)

A Magyar Helikon kiadása

A Kassák 80. születésnapára tervezett, de végül csak július 22-i halálát követően, posztumusz megjelent kötet a vers kanonizációjának szempontjából fontos esemény volt. A kötetet ugyanis kizárólag ennek a versnek szentelték, A ló meghal a madarak kirepülnek címmel, 1924-re datálva, és Kassák konstruktivista műveinek reprodukcióival illusztrálva. A szerkesztők a bevezetőben a mű „dokumentum” jellegét emelték ki, mondván, a versnek „nincs igazi epikai tartalma, [...] mégis tökéletesen kirajzolódik belőle az emigrációba kényszerült nemzetközi munkásmozgalom alakjainak hányattatott sorsa, lelkivilága, s maradandó emléket állít az őket körülvevő egykori, ma már történelmi Európának.”

Kassák verse mint állatorvosi ló: Formateremtő elvek a költői alkotásban

1968 novemberében a Magyar Tudományos Akadémia frissen létrehozott Stilisztikai és Verstani Munkabizottsága megrendezte első „verselemző” konferenciáját. A két napos vitaülésen a fiatal irodalomtörténész-generáció célja az újabb irodalomtudományi módszerek és megközelítések, főként a strukturalista elvek magyar közegben történő bemutatása volt, szemben a lukácsi hagyományokon nyugvó, uralkodó szocialista irodalomtörténeti modellel. Elemzésük tárgya Kassák verse, valamint Babits Mihály kései, Ősz és tavasz között című költeménye volt. A konferencia, ahogyan azt Kabdebó Lóránt utólag megfogalmazta, egybeesett a magyar neoavantgárd születésével, politikailag pedig a baloldal válságának tudatosodásával. A ló meghal a madarak kirepülnek a konferencia előadásaiból készült kötettel az ismeretlenségből egy csapásra a legtöbbet elemzett magyar költeménnyé lépett elő.

Kassák Lajosné beszél a Formateremtő elvek a költői alkotásban című konferenciáról (részlet Fodor Ilona interjújából, 1974)

A Formateremtő elvek a költői alkotásban című konferencia előadásainak összefoglalói Kassák Lajosné jegyzeteivel, 1968 (PIM–Kassák Múzeum)

Válogatás a vers elemzéseiből:

• Formateremtő elvek a költői műalkotásban, szerkesztette Hankiss Elemér (1971)
• Aczél Géza: A visszatekintés avantgarde eposza (Alföld, 1976)
• Rába György: A föllázított valóság poézise (Csönd-herceg és a nikkel szamovár, 1986)
• Szigeti Lajos Sándor: Lócsere és költői szárnyalás (Irodalomtörténet, 1999)
• Tanulmányok Kassák Lajosról, szerkesztette Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán és Menyhért Anna (2000)
• Péter Zoltán: Kassák bécsi váltása („...fejünkből töröljük ki a regulákat”, 2010)
• Kappanyos András: A ló meghal a madarak kirepülnek: műelemzés (Literatura, 2012)

Kassák Lajos összes versei

Verseinek 1956-os összegyűjtött kiadását követően Kassák Lajos újabb verseskötetei, regényei, valamint az Egy ember élete című regényes önéletrajzának új kiadásai jelentek meg a Magvető kiadónál. Halála után özvegye, Kárpáti Klára ugyanennél a kiadónál készítette elő Kassák verseinek gyűjteményes kiadását. A kötet 1970-ben jelent meg, a vers itt A ló meghal, a madarak kirepülnek címmel és az első kiadásra referáló 1922-es dátummal szerepelt.

Arra vonatkozóan, hogy Kassák korábbi válogatott verseit tartalmazó köteteiben miért 1924-es és 1925-ös dátummal látta el versét, nem rendelkezünk egyértelmű információval. Lehetséges magyarázatként sokakban felmerült, hogy Kassák a dadaizmussal szemben az André Breton 1924-es kiáltványával létrejött francia szürrealizmushoz igyekezett viszonyítani költeményét. Ennek ellentmond Kassák állítólagosan Rába Györgyhöz intézett megjegyzése az 1963-ban lezajlott MTA-vitaülést követően: „az én költészetemnek nem volt és nincs köze a szürrealizmushoz.”

A francia kiadás

A párizsi Magyar Műhely egyik alapító tagja, Papp Tibor és Philippe Dôme irodalmár közösen készítették el A ló meghal, a madarak kirepülnek első teljes francia nyelvű fordítását, amely 1971-ben a Bruno Roy által alapított, kifejezetten fordításokra szakosodott Fata Morgana kiadásában jelent meg. A kiadványt, hasonlóan a Gara László szerkesztette Hommage-kötethez, Kassák és Victor Vasarely Denise René galériája által forgalmazott művei illusztrálták. A vershez Hans Richter, a dada mozgalom egyik fő alakja írt bevezetőt. Richter és Kassák az 1920-as években, a MA folyóirat szerkesztése során kerültek először kapcsolatba egymással, majd évtizedek múlva az 1960-as évek első felében ismét levelezésbe kezdtek. Richter a dadaizmus krónikásaként a mozgalom 1966-os jubileuma alkalmából rendezett kiállításban és könyveiben is beemelte Kassák geometrikus absztrakt munkáit a korai avantgárd nemzetközi kánonjába.

Egy ember élete – a színpadon

Kassák Lajos özvegye az 1970-es évek végén két tervet is készített az Egy ember élete feldolgozására, ami végül nem valósult meg. Az Elbert János és Kazimir Károly közreműködésével készített színdarab-változatot viszont 1980-ban bemutatta a Thália Színház. Kassák Lajost és Simon Jolánt a híres színész-házaspár, Kozák András és Drahota Andrea formálták meg, a bohém csavargótárs, Szittya Emil szerepében pedig Gálvölgyi Jánost láthatta a közönség. A Kazimir Károly rendezte előadás fókuszában az 1918‒1919-es események álltak, ugyanakkor a Kassák gyermekkorát és nyugat-európai csavargását feldolgozó jelenetek is kerültek a darabba. A dramaturgiában – a kassáki örökség széleskörű elfogadtatása érdekében – a drámai jelenetekre került a hangsúly, azonban Szittya karakterének inkább a komikus oldalát domborította ki a rendező. Az előadásban az 1909-es út bemutatása során több részlet is elhangzott A ló meghal, a madarak kirepülnek szövegéből.

• Kassák Lajosné, Javaslat Kassák Lajos: Egy ember élete című regényének filmváltozatára, 1979 körül (PIM–Kassák Múzeum)
• Kassák Lajos: Egy ember élete. Színmű két részben, színpadra írta Kassák Lajosné, Elbert János és Kazimir Károly, színlap a Thália Színház előadásához, 1980 (PIM–Kassák Múzeum)

Kassák helye a magyar irodalomtörténetben: a reformtankönyvek

A közoktatás átfogó reformja az 1970-es évek elején indult meg, az irodalomoktatás friss koncepciója az évtized közepére készült el. A gimnázium második és harmadik évfolyama számára készített reformtankönyvek a MTA Irodalomtudományi Intézetében megalakult Fiatal Irodalomtörténészek Köréhez tartozó Szegedy-Maszák Mihály és Veres András elképzelései nyomán készültek el. Az új tantervben Kassák életműve is helyet kapott: korai líráját a Mesteremberek című, agitatív hangvételű expresszionista verse, az izmusok korát pedig A ló meghal, a madarak kirepülnek képviselte. A harmadik évfolyamnak szánt tankönyv koncepcióját 1977-ben fogadták el, a kötet végül – hosszas vitát követően – csak 1982-ben jelenhetett meg. Kassák műveinek elemzése a korábbi egy helyett tíz oldalon kapott helyet a kötetben, és a vers máig része a gimnáziumi tantervnek.

• Szegedy-Maszák Mihály: A ló meghal a madarak kirepülnek elemzése (Irodalom III., 1982)

A reformtankönyvek harmadik kötete a kritika össztüzébe került megjelenését követően. Az újabb módszertani fogásokat is demonstráló műelemzések a tankönyv legfontosabb újításai, egyúttal leginkább kritizált részletei is voltak. Nagy Péter a tankönyvről a Népszabadságban megjelent „hivatalos” kritikájában erre az ambivalenciára hívta fel a figyelmet, mondván, hogy a kötet „kitűnő műelemzés-technikára tanít – sok olyan stilisztikai, poétikai, retorikai, s még más módszer, technika, fogás vagy szakkifejezés felhasználásával, amelyekről diákjaink eddig bizonyosan nem hallottak, attól félek, magyartanáraink nagy része is alig.” Visszatekintve Veres András is ebben látta a tankönyvek „felemás” fogadtatásának okát: „a tanárok egy részének az okozott gondot, hogy a művek értelmezésében előnyben részesítettük az előttük ismeretlen poétikai-retorikai szempontokat, és igyekeztünk minimalizálni az ideológiai magyarázatokat, holott nem ehhez voltak szokva.”

Kassák Lajosné és a vers fordításai

Kassák Lajos önéletrajzi ihletésű versét, Kassák Lajosné közbenjárásával, az 1960-as évek végétől kezdve több nyelvre lefordították. Az 1970-es évektől kezdve a poémát egyre gyakrabban említik meg Blaise Cendrars és Guillaume Apollinaire avantgárd eposzai mellett.

Kassák Lajosné beszél A ló meghal, a madarak kirepülnek idegen nyelvű fordításairól (részlet Fodor Ilona interjújából, 1974)

Kassák Lajosné személyes viszonya A ló meghal, a madarak kirepülnek című vershez (részlet Fodor Ilona interjújából, 1974)

A vers az egyik legtöbb nyelvre lefordított magyar költemény: teljes fordítása elérhető németül, franciául, angolul, olaszul, szerbül, lengyelül, szlovákul, románul, finnül, svédül, héberül és japánul, a sort 2017-ben az észt kiadás bővítette, Mester Yvonne spanyol fordítása pedig kifejezetten a Kassák Múzeum felkérésére készült el. Így a vers már tizennégy nyelven olvasható a Petőfi Irodalmi Múzeum Digitális Filológiai projektjének részeként létrehozott weboldalon.